Csillogóhalak (Coryphaena C. V.)

A csillogóhalak (Coryphaena C. V.) nemzetségének tagjai aránylag megnyúlt és oldalról lapos testű állatok. Pikkelyeik aprók. A felnőttek fején magas taraj van. Hátúszójuk végig beszegi a testet. Farokúszójuk erősen villás. Mellúszójuk jól fejlett. Hasúszójukat barázdába tudják visszahajtani.

Az aranymakrahal (Coryphaena hippurus L.)

Aranymakrahal (Coryphaena hippurus L.).

Aranymakrahal (Coryphaena hippurus L.)

Az aranymakrahal (Coryphaena hippurus L.) az angol tengerészek előtt dolphin néven ismeretes, ami épp annyi félreértésre ad okot, mint a dorade név, amely alatt szintén emlegetik. Az arany makrahal hossza 1 m körül van, súlya 15–20 kg. Színezete a megvilágítás szerint változik. Színpompájáról az utazók, akik látták, nem győznek eleget beszélni, s miatta már a régiek a szépség istennőjének keresztelték el. Bennett a következőket írja róla: „Szélcsendben a tenger felszínén úszó arany makrahal pompás fényeskék, vagy bíborpiros, minden elképzelhető fémes csillogással, a szerint, hogy árnyékban vagy napfényben van-e? Csak a farok aranysárga színe marad mindig változatlan. A vízből kifogott példányok színezete a fedélzeten más, de éppen olyan pompás színekre változik át: az izzó bíborpiros és aranysárga ragyogó ezüstszínbe megy át, míg fent az eredeti bíbor- és aranyárnyalat csillog. A színek változékonysága jó darabig megmarad, de lassanként csökken és végül a test komor szürke bőrszínűvé halványodik el.

Az arany makrahalnak a világtengerek melegebb részeiben van az otthona a főkép a meleg égalj vizeiben fordul elő. Innen azonban északabbra és délebbre is megtalálható. Elterjedésének határa a meleg áramlatokéval esik egybe. Szaporodási időszakában, továbbá amikor halrajokat üldöz, a partok közelségében is felbukkan. Egyébként azonban meglehetősen távoltartja magát a szárazföldtől és inkább a nyílt tengeren tartózkodik. Pechuel-Loesche azt állítja, hogy a kalauzhalhoz hasonlóan olykor a fatörzsek és hajóroncsok között úszkál, aminek valószínűen az az oka, hogy az ott rendesen összegyülekező halakból bő zsákmányra van reménye. A hajósnép körében az a téves hit van megrögződve, hogy arany makrahalat csak hullámzó tengeren lehet látni, ennélfogva, ha a hajó közelében felbukkan, közeledő vihar hírnökének tekintik. Az arany makrahal mindenféle kis hallal, de főkép olyanokkal táplálkozik, amelyek a felsőbb vízrétegekben tanyáznak. Ilyenek mindenekelőtt a repülőhalak különböző fajai. Bennett az arany makrahal gyomrában lábasfejűeket, mégpedig tintahalakat és Argonauta-kat talált. Annak, hogy a repülőhalak a felszín fölé menekülnek, ha nem is mindig, de igen gyakran az arany makrahal az oka.

„Egy nagy aranymakrahal, amely huzamosabb ideig követte hajónkat és színeinek csodálatos ragyogásával több ízben gyönyörködtetett bennünket, hirtelen repülőhalrajt vett észre maga előtt. Erre fejével fordult feléjük, a felszínre emelkedett és olyan gyorsasággal ugrott ki a vízből, hogy úgy látszott, mintha ágyúgolyó süvöltött volna végig a víz színe fölött – beszéli el Hall. – Az ugrás hosszát 6 m-re becsültük, de mégsem volt elegendő arra, hogy zsákmányhoz jusson. Közvetlenül azután, hogy a rabló a vízbe visszazuhant, láttuk, amint villámgyorsan siklott a hullámokon és azt is megfigyeltük, hogy sebessége minden ugrás után növekedett. A tenger tükörsima volt, s így minden mozdulatát szemmel tarthattuk és vadászterületét messze áttekinthettük. A repülőhalak, amelyek jól tudták, milyen hevesen üldözik őket, nem úsztak tovább, hanem csaknem szakadatlanul a levegőben lebegtek, illetve mihelyst visszaestek, szempillantás alatt ismét fölemelkedtek. A repülőhalak sorsa részvétet keltett a nézőkben, s mivel ugrásaikkal minduntalan irányt változtattak, az a remény támadt bennünk, hogy sikerül nekik farkasétvágyú ellenségük elől megmenekülni. Ez azonban kérlelhetetlenül kergette őket, s maga is mindannyiszor a helyes irányba igazodott, mihelyst észrevette, hogy nincs többé az agyonhajszolt repülőhalak nyomában. Nem került sok időbe, s a távolság az üldözöttek és az ellenségük közt egyre csökkent. Lebegésük tartama folyton rövidebbé, repülésük egyre bizonytalanabbá és ingadozóbbá vált, viszont az aranymakrahal hatalmas ugrásai azt bizonyították, hogy ereje és gyorsasága egyre fokozódik. Végül észrevehettük, vagy legalább is sejteni lehetett, hogy ez az ügyes tengeri kalóz rendkívüli biztossággal úgy számította ki ugrásait, hogy ugyanoda essék a vízbe, ahová a repülőhalaknak is le kellett hullaniok. Ez a jelenet olykor a hajótól nagyobb távolságra játszódott le, úgyhogy a történteket nem lehetett teljes biztossággal szemmel kísérni, de ha valaki felkapaszkodott az árboc kötélzetére, megfigyelhette, amint az aranymakrahal egyik áldozatát a másik után nyelte el.” Az aranymakrahal egyébként nemcsak repülőhalakat eszik, hanem mindenféle hulladékot is. Falánksága a cápáéval vetekedik. Egy megszigonyozott példánynak a gyomrából 12 cm hosszú vasszeget vettek ki. Egyízben egy hadihajónak a fedélzetére ugrott egy aranymakrahal, s bár nekiütődött az egyik emelvénynek, mégis akkora ereje volt, hogy baltával kellett agyonverni. Boteler véleménye szerint ez a hal 6 m magasra ugrott fel, az ugrás távolsága pedig elérte volna az 50 m-t is, ha akadályba nem ütközött volna. Ezt a föltevést azonban bízvást igen erősen túlzottnak tekinthetjük.

Az aranymakrahal ívás céljából ősszel közelíti meg a partot. A Földközi-tengerben megfigyelték, hogy az ikra lerakására csak sziklás helyeket választanak ki, a sekély vizeket elkerülik. E miatt fogják gyakrabban Provence partjain, Languedoc mentén ellenben sohasem kerül hálóba. Provence halászai csaknem kizáróan hálóval fogják. A tengerészek a nyilt vizen utánzott repülőhallal, rendesen azonban csak fehér-, vagy világos színű rongydarabbal felcsalizott erős horoggal halásznak rá. A horgot vagy hosszú zsinegre erősítve húzatják a hajó után, vagy pedig rövid zsinóron ügyes karmozdulatokkal táncoltatják a vizen a hajó oldala mellett. Az aranymakrahal nem bizalmatlan és minden előzetes vizsgálódás nélkül kapja be a felkínált csalétket, különösen akkor, ha többedmagával pályázik rá. Húsát sokra tartják és a piacokon jó ára van. Pechuel-Loesche, aki a nyilt tengeren fogott aranymakrahal húsát különbözőképpen elkészítve kóstolta meg, nem találta éppen rosszízűnek, de szívósnak, száraznak és meglehetősen rágósnak mondja. Ugyanő azt is állítja, hogy húsának egyes részei, amelyeket, sajnos, a jótól nem lehet megkülönböztetni, valamilyen eddig ismeretlen okból az emberre nézve nemcsak hogy élvezhetetlenek, hanem egyenesen mérgesek. Elfogyasztásuk az ember emésztőkészülékében napokon keresztül tartó heves és fájdalmas zavarokat okoz.

Az „Arcturus”-expedició 1925-ben a Szargasszó-tengerben jódarabon körülbelül ugyanazon az úton haladt, amelyet 430 esztendővel azelőtt Columbus követett. Csaknem ugyanazon a helyen, ahol Columbus hajónaplója szerint Amerika fölfedezője a tengerben számos aranymakrahalat látott, egy ilyen pompás hal akadt rá arra az egyik kampóra, amelyet az „arcturus” maga után vontatott. A szikratáviró kezelője egy matróz segítségével igyekezett a fedélzetre húzni a vadul vergődő halat, de megcsúszott és arccal előre vágódott el. A drága zsákmányt azonban nem engedte el. „A nap utolsó sugarai ráestek az aranymakrahal zöld, kék és aranyszínű testére, – írja William Beebe („The Arcturus Adventure”, 1926) – s mi odagyűltünk köréje, hogy megcsodáljuk ezt a halat, amely – meglehet – egyenes leszármazottja volt annak, amelyet Columbus látott.” Ez a példány 60 cm hosszú volt. A Csendes-óceán egyik meleg áramlatában 30–40 aranymakrahalat fogtak, amelyek minden elképzelhető színben csillogtak, de egyik sem ütötte meg a 30 cm-es hosszúságot. A legénység 1925 március 18-án tőkehalhoroggal két aranymakrahalat fogott. Az egyik 17 (7.71 kg), a másik 21 fontot (9.53 kg) nyomott, s mind a kettő viselős ikrás volt. Szájuk és bőrük tele volt élősdivel, de a legfeltűnőbb az volt, hogy a sokszorosan leírt szivárványszíneknek nyomuk sem volt rajtuk. Az egyiket mindössze függélyes fekete sávok díszítették, a másikról azonban még ez a mustrázat is hiányzott. Lehet, hogy a fakó színezet a sok élősdinek a következménye, de az is lehetséges, hogy csak a tejesek hivalkodnak ragyogó színekkel. Egy később megszigonyozott példány gyomra tele volt csontpáncélos íjhalakkal.

Az aranymakrahal a Földközi-tengerben is megfordul. Az olasz vizekben, mint Griffini megállapította, mindenhonnan ismeretes, de nem gyakori. Ugyanezt mondja az Adriára nézve Faber is. Szerinte az aranymakrahal magános példányai nyáron kerülnek hálóba.