Tapadóhalak (Lepadogaster Gouan)

A tapadóhalakat haspajzsukon kívül nagy és lapos fejük, továbbá az előretolható száj jellemzi. Fogazatuk a közti és a felső állkapcson gerebenfogakból áll. Sekély vízben, a tengerjárás szintjében élnek s apály idején szárazra is kerülnek.

A kétpettyes tapadóhal (Lepadogaster bimaculatus Penn.)

Kétpettyes tapadóhal (Lepadogaster bimaculatus Penn.).

Szép, karminpiros, a hasán pedig húsvörös hal, amely 8 cm-esre nő meg. Szemei közt világos, teste többi részén pedig szabálytalan, sötét foltok vannak. A brit vizekben és helyenként az Északi-tenger partjai mentén sziklára vagy kagylóteknőre tapadva él. Csak akkor mozdul el, ha zsákmány után lát, vagy ha ellenség fenyegeti. Apró rákokkal s más lebegő állatkákkal táplálkozik. Ikráit a kövek közé vagy kagylóhéjakba rakja.

Az adriai tapadóhal (Lepadogaster adriaticus Hankó)

Ezt a fajt, amelyet eddig az Adrián kívül máshol még nem találtak meg, néhai Udránszky László, a budapesti egyetemen az élettan tanára fedezte fel Abbázia és Volosca partjain. Az új fajt Leidenfrost („Az Adria Lepadogastere”, 1912.) írta le, majd Hankó nevezte el (1921) adriai tapadóhalnak. Tapadópajzsának szerkezete elüt az összes többi fajokétól, ezenkívül a felsőállkapocs karimáját bőrredő alkotja. Alapszíne zöldesbarna; a fején 2–3 V-alakú sáv, ezek mögött pedig két pávaszemfolt van, amelyeket világos udvar vesz körül. Leidenfrost ezt a fajt megtalálta a Quarneróból származó régebbi gyüjtésében is, de ezeket a példányokat nagyobb mélységből halászta, úgyhogy ez a faj valószínűen mélyebben él, mint a többi. Az abbáziai parton talált példányok minden bizonnyal ívás céljából keresték fel a sekély vizet. Az adriai tapadóhal hátúszójában 17–18, mellúszójában 17–20, hasúszójában 4, alsóúszójában pedig 10 sugár található.