1. család: Horgászhal-félék (Lophiidae)

Nagy, lapos fejük és erős fogakkal fölfegyverzett szájuk van. Legfontosabb családtag:

Az ördöghal (Lophius piscatorius L.)

Közönséges nyilascsuka (Sphyraena vulgaris C. V.). Ördöghal (Lophius piscatorius L.).

Visszataszító külsejű hal. Feje nélkül szokták feltálalni az asztalra, mivel finom, fehér húsa nem ízlenék annyira, ha rajtahagynák a koponyát is. A Quarneró mellékén az olasz étlapokon „rospo” néven szerepel. Az ördöghal felső része egyenletesen barna, a páratlan úszók valamivel sötétebb színűek; hasoldala, ideszámítva a has- és a mellúszót is, fehéres. A hátoldal színe különben nagymértékben változékony; néha egyszínű alapon kékesszürke, máskor pedig számos meándervonal alakjában a sötétolajbarnától a világossárgáig minden árnyalat megvan rajta, s ezek a vonalak a szájat körítő levélalakú bajuszszálakkal együtt nagyon hasonlítanak a tengeri moszatokhoz. Hátúszójában 6 tüskés és 12 puha, mellúszójában 20, hasúszójában 5, alsóúszójában 8, farokúszójában pedig 8 sugár számlálható meg. Hossza olykor a 2 m-t is megüti, de az ekkora példányok igen ritkák.

Az ördöghal otthon van minden európai tengerben; különösen gyakori a Földközi-tengerben és az Atlanti-óceánban. Anglia partjai mentén sem éppen ritka, sőt Portsmouth és Southampton kikötőjében olykor egészen közönséges, úgyhogy az ottani halászok jól ismerik. Megtalálták már a Jóreménység-fokánál és Észak-Amerika nyugati parti színtájában is. Mellúszóinak segítségével befurakodik a fenékiszapba és lesből vadászik. Amint valamilyen állat közeledik feléje, különböző irányban mozgatja hátúszójának csalogató sugarait, s ha az áldozat mit sem sejtve kiváncsian közelébe megy, előront és bekapja. Sokan kétségbevonják, hogy a csalogató sugarakat céltudatosan mozgatná, ezt a kérdést azonban igen bajos volna eldönteni. Az ördöghal szemében nem számít a kiszemelt zsákmánynak sem a nagysága, sem pedig a fajtája. Couch említi, hogy egyszer egy halász a horogra került tőkehal kihúzásával foglalatoskodott, amikor a hal súlya észrevehetően megsokszorozódott. Kitűnt, hogy a tőkehalat egy ördöghal kapta be és nem engedte el addig, míg néhányszor jól fejbe nem vágták. Néha a hálókat lebegtető parafagömböt nyeli le, s így kerül kézre. Falánksága még akkor sem csillapszik, amikor hálóba jut. Ilyenkor a háló zsákmányát alaposan megdézsmálja. Különösen a nyelvhalakat szemeli ki. Az ördöghalnak sok, keményhéjú ikrája van, amelyeket csomókban rak le, de mégsem szaporodik el túlságosan, mivel ikrájából a halak sokat elpusztítanak. Baird szerint a vízben lebegő ikrák olykor 6–10 négyzetméternyi területet beborító nyálkaréteget alkotnak.

Az ördöghal életmódjáról újabban Ulric Dahlgren, a Princeton University élettudományi professzora írt tanulmányt („Nat. Hist.”, 1928), amelyből néhány részlet itt következik.

„Ha ezt a halat nézzük, – írja Dahlgren, – elsősorban rendkívül nagy feje, széles szája, viszonylag keskeny farka és farokúszója tűnik fel.” Így írja le Argyle herceg is s leírásából egy részletet itt adunk, habár van benne olyasmi is, ami tudományos szempontból még megerősítésre szorul. „Arra van teremtve, – írja a herceg, – hogy elrejtőzzék a tenger fenekére. Laposan a homokhoz simulva, vagy a moszatok közt fekszik, öblös, barlangszerű szája mindig kész a harapásra. Az állat minden része úgy formára, mint színre nézve a legtökéletesebb utánzó alak, hogy minél észrevehetetlenebb legyen. Testének felsőrésze színesen tarkázott s annyira hasonlít a homokos, köves, moszatos tengerfenékhez, hogy szinte lehetetlen tőle megkülönböztetni. S hogy az utánzás még teljesebb legyen, alakjának egész körvonaláról, az ajak és az állkapocs minden hajlásáról bőrcafrangok és rojtok lógnak s a tengerárban himbálódzva és hajladozva tökéletesen hasonlítanak a kisebb moszatokhoz, melyek körülöttük s velük együtt végzik ugyanezeket a mozgásokat. Sőt, e mohó csalónak vastag, erős, húsos, kézhez hasonló hasúszói, melyek segítségével hirtelen tud ugrani, olyanok, mint két óriási kagylóhéj és szemeinek szivárványhártyája a szembogárból kisugározva olyan színezetű, hogy tökéletesen hasonló a kalapcsiga (Patella) némelyik fajához. Azonban még ez sem elég; nemcsak a tökéletes alakutánzás teszi képessé az ördöghalat, hogy a vigyázatlan áldozatot megragadja, hanem van rajta csalétek is, amivel a tapasztalatlan és éhes állatokat magához csalogatja. A fej csúcsáról kiáll egy vagy két pár vékony rugalmas kocsány, amelyek hasonlítanak a horgászvessző karcsú végéhez, s amelyek kis lebenyekben, vagy cafrangokban végződnek. Ezek a vízben csillogva és mozogva, magukra vonják a halak figyelmét. S ha az áldozatok jönnek, hogy a csalétket bekapják, vagy csak megnézzék, egy pillanat alatt eltűnnek: a kapu hirtelen kinyílik és újra becsukódik. E kapu fölé odaillenék Dante mondása: „Lasciate ogni speranza voi che entrate!” („Hagyjatok fel minden reménnyel, ha ide beléptek.”).”

„Ha a frissen fogott állat gyomortartalmát megvizsgáljuk, nagyszámú és sokféle állatot látunk, különösen halat, mint pl. heringet, félszegúszót, tengeri skorpiót stb., némelyik egész tekintélyes nagyságú, a legtöbb azonban az ördöghal testéhez viszonyítva, meglepően kicsiny. Gyakran fog, illetve mohón bekebelez sokfajta gerinctelen állatot, különösen olyanokat, amelyek a fenéken vagy a fenék közelében tartózkodnak – tintahalat, rákot és nagy férgeket. Kevésbbé gyakran, azonban nem ritkán, azt tapasztaljuk, hogy az ördöghal tengeri madarat fogott, illetőleg nyelt le. Egy ördöghal gyomrából hét vadkacsát vettek ki, máskor egy vadlibát találtak benne; egy halász végignézte egy jégmadár és az ördöghal küzdelmét. Látta, amint a vízszínén a madarat fejénél, majd nyakánál fogva megragadta s igyekezett a mélységbe rántani, hogy ott végezzen vele. Nagyon gyakran találunk a gyomrában sirályokat. Többször tapasztalták, hogy egyáltalában nem válogatós, amennyiben a halászok nagy bosszúságára, a homártelepek jelző fabójáit is elnyeli.”

„Ezek az esetek bizonyítják, hogy az ördöghal nem várja be mindig, hogy áldozata keresse fel őt, hanem képes arra is, hogy lassú, fölfelé törekvő úszással settenkedve megközelítsen elég nagy madarakat és lábukat vagy fejüket megragadva zsákmányul ejtse őket. Sőt az is lehetséges, – ha a fenéken mohó állkapcsaihoz kevés hal közeledik – hogy orozva megtámad bármilyen mélyen úszó halat, vagy más állatot, amely közelébe kerül. A dögöt sem veti meg.”

„Különös, hogy az ördöghal emésztése a rendesnél lassúbb. Ilyen mohó, ragadozó állatnál általában gyors emésztést tételezhetnénk fel. Ez volna a természetes. Ezzel szemben tény az, hogy több órával azután, hogy az állatot piacra hozták, gyomrában egészen friss halakat találtak, olyanokat, melyeket még alig támadott meg az emésztőváladék.”

„A legtöbb ragadozó halnál fogságban is észlelhető a gyors emésztés. Szavahihető tanuk vannak arra, hogy az ördöghal gyomrából olyan frissen kerültek elő a halak, hogy a piacon eladhatták őket. D. E. K. Marshall a Mount-desert-szigeti élettani laboratóriumban egy 73.66 cm hosszú ördöghalban talált egy 55.88 cm hosszú foltos tőkehalat. Ez látszóan teljesen friss állapotban volt; sem fogaktól eredő nyom, vagy az emésztés által elváltozás nem volt rajta, pedig az ördöghalat korán reggel fogták a szárazföldön, sós vízzel telt edényben 16 mérföldnyire szállították, s a tőkehallal a gyomrában két napig élt még a laboratórium medencéjében.”

Az amerikai partok mentén élő ördöghalat Storer 1867-ben Lophius americanus néven külön faj gyanánt írta le, azonban ez a földközi-tengeri fajtól semmiben sem különbözik.

A breton halászok termetes ördöghalat fogtak 1926 tavaszán. Fenékszántó hálóval halászták ki Concarneau közelében. Az ördöghalat úgy viszik piacra, hogy előbb lefejezik, azután felvágják és fehér húsát kiterítik. Így kapnak rajta a vevők, míg ha igazi mivoltában állítanák ki, elrettenne tőle mindenki. A concarneaui példányt is felbontották és csodák-csodájára két, csaknem teljesen ép madarat találtak bendőjében. Az egyik 27 cm-es kacororrú búvármadár (Fratercula arctica), a másik pedig 44 cm hosszú úria (Uria troille). Az ördöghal nem igen jár fel a felszínre, hanem a fenéken vadászik, a két madár tehát csak úgy eshetett áldozatul e förtelmes fejű rablónak, hogy közösen üldöztek valamit és túlmélyen, egyenesen az ördöghal torkába buktak alá. Ha nem is a szó szoros értelmében sült galamb repült a szájába, de mindenesetre, kiadós és finom pecsenyéhez jutott hozzá minden fáradság nélkül. Megemészteni már nem volt ideje, mert a fenékjáró háló útjába esett. Ilyen változó a szerencse. A zsíros madárhulla nem merül el, az ördöghal tehát csak elevenen juthatott a két madárhoz. A kacororrú búvár 2–3 percig is kibirja a víz alatt és 60 m-nyire is alábukik. Nem kevésbbé ügyes búvár az úria is, a tengermélyi tragédia tehát úgy játszódhatott le, ahogy leírtuk. Ez az eset igazolja azokat az amerikai adatokat, amelyeket Dahlgren nyomán fentebb közöltünk.

Herczeg Ferenc „Szelek szárnyán” (1905) című, páratlan útleírásában a következőket jegyezte fel az ördöghalakról:

„Mialatt felszedegettem a zsinórt, valóságos küzdelem fejlődik ki köztem és a láthatatlan hal közt. A hal nekifeszül leffentyűivel a víznek és úgy védekezik, mint a csökönyös borjú. Minden gondolatunk egy fohász, csak el ne szakadjon a zsinór! Már csak öt-hat méternyire van a felszín alatt. A kék mélységből elődereng széles leffentyűs, bivalynyi pofája: persze, hogy ördöghal! Olyan mérges arcot vág, mint az öreg nyárspolgár, kit vásott gyerekek előcsengetnek nyugalmas lakásából. Mikor már közvetlenül a víz színe alatt van, ketten is fülön ragadják, hogy az utolsó pillanatban el ne szabaduljon. Most már hiába csapkod a tüskés ökörfarkával, azok el nem eresztik, ha fel is fordul a kutter. Most végre ott vergődik a hajó födélzetén. A legénység tombol és ujjong. Cézár még nem igen látott patkánynál nagyobb vadászzsákmányt és megszeppenve retirál a kormányig, onnan ugatja a szörnyeteget.”