Sárkányfejű sziklahalak (Scorpaena Art.)

A tulajdonképpeni sárkányfejűek nyúlánk, vagy hosszúkás és oldalról kevéssé lapos testű halak. Nagy fejüket csaknem teljesen befedik a pikkelyek. Horpadt homlokuk és a tarkójukon csupasz gödör van. Széles és többnyire ferde békaszájukban az állkapcsokat gereben- vagy kefefogazat borítja. Ekecsontjuk is fogazott, a garatcsonton azonban nem minden fajban vannak fogak. A fejet többfelé irányuló tüskék és tövisek lepik el. Fejükről és törzsükről bőrfüggelékek lógnak le.

A nagy sziklahal (Scorpaena scrofa L.)

A nagy avagy piros sziklahalnak az olasz partokon scarpena rossa, Fiuméban scarpena di sasso a neve, de szép fehér húsa miatt a halászok tengeri tyúknak (gallina di mar) is nevezik. Megnő 20–25 cm hosszúra, sőt nagyobbra is. A színváltoztatásnak nagy mestere, amit akváriumokban bárki megfigyelhet. Ha másféle színű sziklákat raknak be a medencéjükbe, rövid idő mulva ugyanolyan színűekké válnak, úgyhogy alig lehet őket felismerni. Hát-, alsó- és sokszor mellúszójának első sugarain is két mély barázda húzódik végig, amelyek helyenként csatornává záródnak. A csatornában mirigysejtek vannak. A mirigyek váladékukat bőrtömlőkbe ürítik ki, amelyek a tüskéket csaknem a hegyükig bepólyálják. Ha a halat veszedelem fenyegeti, fölmereszti tüskéit. Az ellenfélen ejtett sebbe a tüskékkel együtt a mérges váladék is behatol. A sziklahal szúrását minden kezdő tengerkutató saját tapasztalatából ismeri meg. A hálóból puszta kézzel kivett halat ugyancsak hamar elengedi az ember, mihelyt a tüskéket a tenyerében érzi. A sziklahalakat egyébként nem hálóval halásszák, hanem éjjel, acetilénlámpa fényénél, szigonnyal szedik ki a sziklák hasítékaiból. Hazája a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán. Húsa, különösen halászlében, nagyon ízletes.

A sziklahal szigonyos halászatát acetilénfény mellett Leidenfrost („Éjjeli halászat a Quarnerón”, Az Állatvilág, 1908) a következőkben ismerteti: „Apró csevólók (Mugil) rajokban úsznak a lámpafény felé. Csak akkor villan meg ezüstös oldaluk, mikor alája érnek; felülről nem látni őket nappal sem, mert hátuk színe egybeolvad a tengerével. Az oldaluk is csak egy pillanatra látszik, mert a halász mozdulatára villámgyorsan tűnnek el ismét a nagyobb mélységbe. Kisebb halak ugyan kiváncsian követik lámpánkat, de ezekre nem érdemes szigonyt emelni. Nagy hal meg nem akad. Pedig ugyancsak erősen olajozza a tengert a halász a csónak orrán levő olajosbögréből, hogy elsímítsa vele azokat az apró hullámokat, melyeket a partról jövő, illattal telt szél ver, hogy azok ne zavarják látását. Jobb kezében döfésre készen tartja szigonyát, baljának hátrafordított tenyerével némán kormányozza utunkat, amely apró parti zátonyok között vezet. Az éles sziklacsipkék gyakran horzsolják a csónak gerincét, sokszor megakad az evezőrúd bennük: ez a szigonyozásra való hely. Íme meg is állunk, de csak egy pillanatra. Valami szikladarab megcsalta a gyakorlott halász szemét, vagy pedig a zsákmány bajt sejtve, idejekorán odujába menekült. A másik percben már döf, hallatszik a szigony zöreje a fenék kavicsán. Tekintetünk nyomon követi, de nem látunk semmit. A másik pillanatban azonban előttünk vergődik fölborzolt úszókkal, kimeredt szemmel a szigony végén egy nagy vörös sziklahal. Éppen a nyakát találta. Ez az ő döfése. Ezzel nem roncsolja szét az állat húsát. Most ott vergődik tátogva a víz után a fenéken, a lábunk alatt, amire ugyan kell vigyáznunk, mert a hátúszójának a tüskéi mérgesek. Most már erőt vesz rajtunk a halászszenvedély, de sajnos, megint hosszú idő telik, míg kielégíttetik. Pedig a hajótól már jó messze távoztunk. Az árbóclámpás pislákoló fénye alig látszik, a következő fordulónál az is eltűnik. Körülöttünk nagy sötétség borul a nagy fekete vízre, amely egybeolvad az éj sötétjével. A láthatáron, a vizek tetején megvillan valami gyenge fény, az jelzi Fiumét. Amott, itt is, ott is imbolygó lidércfény módjára, hozzánk hasonló módon halászók láthatók a lovránai parton. Vajjon azok is hasonló szerencsével dolgoznak? „Melege van a halnak, mélyebbre húzódik”, magyarázza emberünk, s ebben igaza van. Nyáron a partokon 20–22°-ra is fölmelegszik a víz, ami elől a halak, főleg a szkarpénák, hidegebb rétegekbe, mélyebbre húzódnak. Az akváriumban ilyen hőmérséklet mellett sziklahalak kínlódását nézni sem jó. Mintegy cáfolatul, megint szigonyra kerül egy még nagyobb szkarpéna, megint tarkóján találva. Mi megint nem láttunk a fenéken semmit. Ennek az a magyarázata, hogy az ördöghalak a színutánzás legjobb példái. Az akváriumban levő példányok a betett szikladaraboknak nemcsak a színét, hanem a rajta lévő mohos rajzolatokat is utánozzák. Annál is inkább csodálnunk kellett a halász éleslátását. Hát még ha tekintjük, hogy a fenéken a fénytörés miatt, ami bennünket ezúttal annyiszor megtréfált, egyik állat sincs ott, ahol látszik. S azt éppen a nyakán találni!”

A kis sziklahal (Scorpaena porcus L.)

Kis sziklahal (Scrpaena porcus L.).

A kis sziklahal, Scorpaena porcus L., hossza ritkán éri el a 30 cm-t. Testét igen apró halpénzek burkolják be. Bőréből csak kevés és rövid cafrang lóg le, ellenben a szeme fölötti tapogató jól fejlett. Szeme meglehetősen nagy. Hátúszójának 2–4. sugara kb. egyenlő hosszú, az alsóúszó harmadik sugara pedig akkora, mint a második, vagy még hosszabb. A kis sziklahal felül szabálytalanul márványozott szürkésbarnás és fekete foltos; hasoldala rózsaszínűbe játszik. Hátúszóján fekete petty van. A Földközi-tengerben mindenütt közönséges. Olasz népies neve: scarpena bruna. Az Adriában, Faber könyve szerint, áprilistól júniusig, továbbá szeptemberben és októberben halásszák.

„A kis és nagy sziklahalak – írja Krisch („Die Fischerei im Adriatischen Meere”, Pola, 1900, 46. l.) – igen falánk állatok, amelyeket csak óvatosan lehet kézbevenni, mivel a tőlük okozott seb nehezen gyógyul, ezért az árusok késsel el is távolítják hátúszójukat. Többnyire mélyebben (15–20 m) köves talajon élnek; halakkal, rákokkal, táskarákokkal, férgekkel, s a hajókról és bárkákról lekerülő hulladékokkal táplálkoznak. A nyári hónapokra eső ívási idejük alatt tömegesen népesítik be a part alkalmas helyeit, s az ikrák lerakása után ismét visszahúzódnak a mélységbe.”

A szemölcsös bűvészhal (Synaceia verrucosa Schn.)

Nemcsak a sárkányfejűek, hanem az összes halak közt a szemölcsös bűvészhal, Synaceia verrucosa Schn., a legveszedelmesebb. Háttüskéinek szúrása következményeiben a viperamaráshoz hasonlít. A Vörös-tengertől kezdve egészen Polinéziáig él. Bűvészmódra tudja magát eltüntetni a korallszirteken, mivel színezetével megtévesztően alkalmazkodik. Hossza 25–40 cm. Külseje visszataszító. Hátúszójának tüskéi méregmirigyekkel függenek össze.

„Háti tüskéinek szúrása órák hosszán keresztül tartó fájdalmat okoz, amely még a skorpiómarásnál is hevesebb. Erről közvetetlenül, saját tapasztalatom alapján győződtem meg.” – Mondja Klunzinger. – „Némelyek önkívületbe is esnek emiatt, sőt mint embereim elbeszélték, már haláleset is fordult elő, ha nem is közvetetlenül a szúrás, hanem a rosszul kezelt seb elmérgesedése következtében.”

„Ennek a halnak, a „no-u”-nak olyan visszataszító külseje van, hogy senki sem felejti el egyhamar. – Jegyezte fel Wyatt Gill déltengeri tapasztalatai alapján. – Több faja is van, de mindegyiktől egyaránt félnek. Előttem hever egy példány, amely 25 cm hosszú és 7.5 cm vastag; ritkán találni olyan no-ut, amelyik 38–40 cm-nél nagyobb lenne s ez a kis hal a sekély helyeken mégis valóságos réme a bennszülötteknek. Olykor a bíborpiros korallok tömkelegében helyezkedik el, úgyhogy a legélesebb szemű megfigyelő is koralldarabnak tartaná. A felismerés annál nehezebb, mivel a fölcseperedett hal fejét és hátát rendszerint moszatok lepik be. Elég, ha valaki kagylókeresgélés közben könnyedén megérinti, vagy pedig hálóvontatás közben meztelen lábbal rálép, máris a legrettentőbb fájdalmak gyötrik a illető halászt. A no-u szeret elrejtőzködni a homokban is, úgyhogy csak a szeme kandikál ki belőle, hátának finom éles tüskéi alig vehetők észre. Mihelyt valami kis hal téved a közelébe, zsákmányára ront és nincs előle menekülés. A no-u gyakran akad a bennszülöttek horogjára, amelyről úgy szedik le, hogy óvatosan az alsó állkapcsánál fogva ragadják meg, mert ott a legkevésbbé veszedelmes. Ottani tartózkodásom alatt Ajtutaki bennszülöttei közül hárman véletlenül no-ura léptek és életükkel fizettek érte, noha mindent elkövettek velük, hogy a méreg hatását ellensúlyozzák. Az illetők azonban teljes testsúlyukkal hágtak rá a halra, s a tüskék olyan mélyen hatoltak be, hogy semmiféle ellenszer nem használt. Újabban egy másik szomorú eset is jutott tudomásomra. Egy leány, aki a halak elkábítására valamiféle szert szórt szét a vízben, benyult egy sziklahasadékba, ahol bizonyos halak szoktak elrejtőzködni. Szerencsétlenségére no-ut fogott meg. A leány tudta, hogy mekkora veszélyben forog, s azonnal haza sietett. Ezalatt a megsebesült kar borzalmasan megdagadt s a fájdalom csakhamar átterjedt a jobblábába is. Másnapra a heves fájdalom és a daganat a test egész balfelére is áthúzódott. Minden fáradozásom meddő maradt, nem tudtam megmenteni az életnek; a leány 30 órával a baleset után meghalt.

A bennszülöttek a no-u mérgének többféle hathatós ellenszerét ösmerik. Legjobbnak ismertem meg a következő szert: a „polhue” (Convulvulus brasiliensis) bogyóját a „miro” (Thespia populnea) levelével együtt kifacsarják s az így nyert levet felforralják. Ezzel a szerrel kötik be a megsebesült testrészt. Egyik tanítványomat a no-u szintén megszúrta és semmiféle európai gyógyszer nem segített rajta, az említett népies orvosság ellenben szemmelláthatóan jó hatással volt rá.”

A pulykahal (Pterois volitans L.)

Tengeri pulykahal (Pterois volitans L.).

A tarka pulykahal 20–30 cm-es és 1 kg-os. Vörös, vagy sötétbarna alapszínén 22, párosával elrendezett rózsapiros harántsáv húzódik végig; az áll- és a melltájékot vöröses alapon barna hullámvonalak díszítik. Az úszók is tarka sávosok, a hát- és a mellúszó igen nagy. A pulykahal az afrikai partoktól egészen Ausztráliáig az egész Indiai-óceénban elterjedt és mindenhol gyakori faj. Mérges tüskéitől félnek a halászok. Korallszirteken és sziklák közt tanyázik.

A gyámoltalan sárkányhal (Minous inermis Alc.)

Ez a kis sárkányfejű hal az Indiai-óceán mélységeiben él és teljesen ártalmatlan. Mérges tüskéi egyáltalában nincsenek, de mégsem teljesen védetlen. Testét ugyanis rendesen a Styalactis minoi nevű fajhoz tartozó hidroidpolipok lepik el. A hal és a hidroidpolip között együttélés (symbiosis) fejlődött ki. Ilyen érdekközösség két, annyira távoli állatkör képviselője közt hasonmás nélkül áll. A gyámoltalan sárkányhalat úgyszólván sohasem találni hidroidpolipok nélkül, ezek viszont egyetlen más állatra sem telepednek rá, csak erre a halfajra. Az együttélésből a halnak az az előnye van, hogy kis barátainak csalánzó ütegei megvédelmezik, viszont a hidroidpolipokra is előnyös a viszony, mert az ide-oda úszkáló hal nagyobb vadászati lehetőséget biztosít számukra, mintha szilárd aljzatra tapadnának. Emellett a tüskétlen sárkányfejű hal eledeléből is jutnak morzsák számukra, sőt e tekintetben bizonyára az ürülék is szerepet játszik.