1. család: Gályatartóhal-félék (Echeneididae)

A gályatartóhal-félék családjának főtípusát az Echeneis L.-nemzetség képviseli. Megkülönböztetésük nagyon könnyű, mivel fejük tetején lapos, megnyúlt, tojásdadalakú korong van, amely az orrlyuk fölött kezdődik és a hát elejére is átterjed. A korong szegélye hajlékony s egyik szélétől a másikig 12–27 mozgékony harántredője van. A redők éle finoman fogazott. Bonc- és őslénytani vizsgálatokból kitűnt, hogy a tapadókorong az első hátúszóból fejlődött ki, amelynek sugarai a fejre tolódtak előre és széles csontlécekké alakultak át. Második hátúszójuk az alsóúszó fölé került. Csontos sugarak egyikben sincsenek. A mell- és a hasúszó kicsi. Farokúszójuk nagy s az alakja, Day szerint, az életkor szerint változik. Alsó és felső állkapcsukon, továbbá az ekecsonton gereben-, a nyelven pedig finom kefefogazat van. Körülbelül 10 fajuk ismeretes.

Régi írók és utazók ismételten leírták, hogy az amerikai és az afrikai partok mentén a bennszülöttek zsinegre kötött „vadászhalakkal” fogják a tengeri teknősöket, de elbeszélésük nem sok hitelre talált. Újabban azonban Haddon a Thursday-sziget, Sclater Zanzibár, végül pedig Wyatt Gill a Torres-szorosban hasonló megfigyelésről számolt be. E sajátságos halászati módot Wyatt Gill a következőkép ismerteti: A horogra került gályatartóhalak farkát a Torres-szoros bennszülöttei átfúrják és a lyukon erős zsineget húznak keresztül, amelyet biztonság okáért még a farok körül is csavarnak. „Több gályatartóhalat vezetnek pórázon a víz alatt, míg a teknős fel nem tűnik, ekkor 3–4 hallal lehetően észrevétlenül megközelítik a felszínen alvó hüllőt. A halak a teknősre tapadnak, úgyhogy mire felébred, már foglyul is esett. A bennszülöttek erre óvatosan húzni kezdik a zsineget, míg a halak a zsákmánnyal együtt a bárka mellé nem érnek. Ezt a fortélyos fogási módot csak kisebb termetű teknősök megszerzésére alkalmazzák. A tapadóhalakat olykor 2–3 napig tartogatják a lagúnában, vagy pedig félig vízzel telt csónakokban, míg teknősök nem mutatkoznak a szemhatáron.”

A gályatartóhal sokat foglalkoztatta már az ókor kiváló természetvizsgálóit is. Aristoteles és Aelianus tetűnek nevezték el. „Cyrene és Egyiptom közt él a delfinen egy hal, amelyet tetűnek hívnak; valamennyi hal között a legjobban meghízik, mert bőségesen jut eledelhez abból, amit a delfin fog.” Arról, hogy a vitorlásokat megállítja, először Oppianus tesz említést, de egészen bizonyos, hogy ez a legenda, amely a tengerészek körében még ma is él, sokkal régebbi eredetű. „Halálos félelem fogta el a hajósokat, amikor ez a veszedelmes hal megállította hajójukat. – Beszéli el Oppianus. – A matrózok fejvesztve szaladgáltak a fedélzeten, amikor a hajó a nyilt tengeren hirtelen megállt. A kötelekbe kapaszkodva félelmükben lekuporodtak és hangtalanul, a rémülettől eltorzult arccal várták, mikor süllyed el a vitorlás, amit ez a rettenetes hal megakasztott útjában. A hajó kapitánya is mozdulatlanul állt legényei közt, mintha gyökeret vert volna a lába. A vitorlák a széltől duzzadtak, s az evezősökről szakadt a verejték, de hiábavaló volt minden erőlködés, a hajó nem mozdult meg álltóhelyéből. Olyan volt, mintha gyökeret eresztett volna a tenger fenekére. A legénység sírt, sopánkodott, az isteneket hívta segítségül, a gonosz hal azonban nem engedte el hajójukat.”

Caligula császár egy ízben hajóhadával Asturából Antium (ma Anzio) felé vitorlázott, amikor a zászlós hajó hirtelen megállt és tapodtat sem mozdult helyéből. A hajón fejvesztetten futkároztak fel-le, mígnem rájöttek, hogy a kormányra gályatartóhal akaszkodott. Természetesen ez volt az oka mindennek, s ezt a hitet az is megerősítette, hogy amikor leszedték, a vitorlás gálya újra megindult. Caligula nagyon megcsodálta, s alkalmasint meg is irígyelte a gályatartó csodálatos hatalmát.

Ilyen história bőven akad a középkori krónikákban, sőt még későbbről is. 1604-ben jelent meg például Bartolomeo Crescenzio Romano „Nautica Mediterranea” című könyve, amelyben egyebek közt a „Santa Lucia” nevű gálya esetét is megörökíti. Ez a vitorlás útban volt Gaetából Nápoly felé, s már nem messze volt a révtől, amikor az élénk szél ellenére is megállott. Elővették az evezőket, a gályarabokat a padokhoz láncolták és korbáccsal serkentették, hogy erejük fogytáig evezzenek. Hiábavaló volt azonban minden, a gálya jó negyedóráig vesztegelt egyhelyben. Akadtak a fedélzeten, akik kisütötték, hogy a gályán utazó három szerzetes voltaképpen elátkozott lélek, s már éppen a tengerbe akarták őket hajítani, amikor a hajó megindult. A dologban természetesen megint a gályatartóhal volt a ludas.

A kor felfogásához híven Pázmány Péter is úgy tudta a gályatartóhalról, hogy „olyan ereje vagyon, hogy midőn a tengeri nagy hajók kiterjesztett vitorlák szárnyán sebesen repülnek és sem kötelekkel, sem láncokkal, sem vasmacskákkal emberi erő ezeket meg nem állíthatná, mihelyt ez a kis hal a hajóhoz ragaszkodik, úgy köti és megállítja, mintha erős kőszálhoz ragaszkodott volna.” Nansen expedíciós hajója, a híres „Fram” 1893 őszén a Tájmír félsziget magasságában a nyilt tengeren háromszor akadt el. A norvég hajósok jól ismerik ezt a tüneményt. A hajó, ha „holtvíz”-re („dead water”) jut, csaknem elveszíti sebességét. Bjerkes és Eckmann szerint holtvíz úgy keletkezik, hogy a folyókból és a jégolvadásból származó édesvíz elterül a sűrűbb, nehezebb tengervíz felett, s mentől lassabban megy rá a hajó a holtvízre, annál nagyobb ellentállásra talál. Eckmann ezt az állítását kísérleti úton is bebizonyította. A holtvíz tüneménye a Quarneróban is ismeretes mindenütt, ahol bővizű tengeralatti források bukkannak fel.

Azt a régi mesét, ami a gályatartóhalakhoz fűződik, hogy a vitorlásra tapadva megállítanák a hajót, az újabb megfigyelések természetesen nem igazolták be. A gályatartóhalak csak kivételesen tapadnak rá sziklákra és kövekre, rendesen hajókra és cápákra szívják rá magukat. Az utóbbiakat csak ritkán látni úgy, hogy gályatartók ne kísérnék, sőt némelykor egészen ellepik a testüket. Hajókra és cápákra tapadva, gyakran egészen tekintélyes utat tesznek meg a tengerben, így pl. a Földközi-tengerből eljutnak egészen Angliáig. Az ilyen potyautazásnak valószínűen az az oka, hogy nem valami híres úszók s hogy a cápa zsákmányából nekik is jut valami morzsa, a hajók fedélzetéről pedig konyhahulladék. Semon a Thursday-sziget mellett egy ízben vitorlás kirándulást tett. A fedélzeten főtt rákot ettek és a maradékot a vízbe dobálták. Megfigyelte, hogy a hajó alól villámgyorsan 0.25 m hosszú halak vetették rá magukat a rákhéjakra és mohón bekapdosták. Az egyikbe horgot rejtett s egy halat ki is fogott. Gályatartó volt. Ezután azonban hiába dobta le a felcsalizott horgot, egyet sem fogott többé. A horognélküli rákdarabokra sem vetettek ügyet. Kísérletét máskor is megismételte, de mindig csak egyetlenegyet tudott fogni. Ezekből az esetekből arra kell következtetnünk, hogy éles megfigyelőképességük és emlékezőtehetségük van.

Az „Arcturus”-expedíció tapasztalatai alapján William Beebe azt mondja, hogy csaknem minden cápán található legalább egy-egy gályatartóhal. Beebe megfigyelte, hogy a gályatartóhal a cápa testén ide-oda tud mozogni. Ő is megerősíti, hogy a bojtorjánhal egészen addig rajtamarad a horogra akadt cápán, amíg csak a vízből ki nem emelik. „Ebben a pillanatban eszmél rá, hogy a legrosszabb bekövetkezett és csodálatraméltó fürgeséggel hagyja ott nem a süllyedő, hanem a kiemelkedő hajót. Továbbáll, hogy kevésbbé szerencsétlen közlekedési eszköz, cápa vagy más hal, esetleg teknős után nézzen. Mi két gályatartót fogtunk horoggal, ami szokatlan eset.” („The Arcturus Adventure”, 1926).

Érdekes, hogy a gályatartók hasoldala sötétebb, a hátoldaluk ellenben világosabb, vagyis éppen megfordítva, mint más halakon. Eleven állapotban csak ritkán lehet látni a hátukat, mivel mindjárt odatapadnak valamihez. Tapadókorongjuk úgy működik, mint a köpülyöző. A harántlécek felemelésével a köztük levő bőrtáskákban légüres tér keletkezik s miután a léceket záróízület segítségével ebben a helyzetben rögzíteni tudják, a tapadás számukra semmiféle izommunkát sem jelent. Ez az oka, hogy akkor is nehéz őket leválasztani, amikor már nem élnek. Szaporodásukról semmit sem tudunk. Húsuk ízletes, de sajátságos külsejük miatt nem igen kerülnek asztalra.

A gályatartóhalaknak nem az a legérdekesebb tulajdonságuk, hogy más állatokra, vagy tárgyakra tapadva vitetik magukat, hanem az, hogy veszedelem esetén a gazdaállat kopoltyú-, vagy szájüregében keresnek menedéket. Bármennyire különösen hangzik is, a gályatartók az ellenség elől a cápa szájában érzik magukat biztonságban. Erről a tulajdonságukról már a régebbi megfigyelőknek is tudomásuk volt, de ezeket a feljegyzéseket sajátságosképpen nem méltatták különösebb figyelemre. Újabban R. A. Spaeth („Science”, 1921) és E. W. Gudger terelte rá megint a szakemberek érdeklődését. Spaeth leírja, hogy 1911-ben Woods Holenál pőrölycápát fogott, amelyen bojtorjánhalat vett észre. A potyautast, amely menekülni akart, merítőhálóval próbálták kézrekeríteni, azonban nagyon ügyesen félreszökött, s végül is a cápa kopoltyúnyílásába menekült, s onnan valószínűen a cápa szájába került. Néhány héttel később H. W. Norris hasonló megfigyelésről számolt be. A Scripp-intézetben (La Jolla, California) 1920 novemberében folytatott tudományos munka közben levágta s a laboratóriumba vitte egy kékcápa fejét. Amikor a halfejet felboncolták, a szájából, vagy a kopoltyúnyílásból kb. 75 mm hosszú gályatartóhal esett az asztalra. Ezt a példányt a newyorki Amerikai Természetrajzi Múzeum halgyüjteményében őrzik.

A gályatartóhalak különös menedékhelyére vonatkozó régibb és újabb irodalmi adatokat E. W. Gudger, a newyorki természetrajzi múzeum igazgatója gyüjtötte össze és közölte a múzeum pompás ismeretterjesztő folyóiratában („Natural History”, 1922, 243. l.). Ebből a cikkből vesszük át az itt következő érdekesebb részleteket.

„Habár sokszor tanulmányoztam a cápa és a gályatartóhal viszonyát, mégis csak egyetlenegy alkalommal láttam a Spaeth és Norris által leírt érdekes esetet. Arról tanuságot is tehetek, milyen nehéz merítőhálóval kifogni az ilyen gályatartót, amikor a cápa teste körül bújócskát játszik az emberrel. Sokkal könnyebb ezzel a hálóval elfogni a legvadabb mókust a fán. 1915 július 11. reggelén Tortugasnál (Florida) cápahorgomon találtam egy 7 és 1/2 lábnyi hosszú döglött charhinust. Amint a felszínre hoztuk, a halat kísérő 4 gályatartó közül 3 megszökött. Kezembe vettem a merítőhálót, de bizony hiába próbáltam megfogni a negyediket. Rendkívül ügyesen cselre-cselt halmozva siklott a cápahulla fölött, a fej körül és alatt s a döglött cápa tátott száján ki-be. Végül is a velem való játékban kimerülve, eltűnt a mély vízben.”

Az első közlemény, amely a figyelmet felhívta arra, hogy a gályatartóhal a cápa kopoltyúüregébe behatol, W. Foley tollából 1835-ben jelent meg „Rendkívüli tengeri szörny az öbölben” cím alatt. Az „öböl” a Bengáli-öböl. Foley szerint: „A szörny körül vidáman szökdécselt több, egysingnyi hosszú, vagy még hosszabb nagy hal; töviskescápának néztem őket. Játékos kedvükben a szájába s onnan újra vissza a vízbe úszkáltak.” Valószínű, hogy a „szörny” az érdes cápa volt (Rhineodon typus), amiből viszont arra lehet következtetni, hogy a „töviskescápák” pedig gályatartóhalak voltak. Ezen a tévedésen nincs mit csodálkozni, amikor olyan tapasztalt tengeri utazó, mint a kiváló tollú F. T. Bullen is összetéveszti a bojtorjánhalat a töviskescápával.

A következő leírás, amely a bojtorjánhalak különös szokásáról megemlékezik 1846-ból William Thompson tollából származik, így szól: „R. Ball 1846 július 29-éről Dublinból keltezett levélben értesít, hogy N. A. Nicholson aznap reggel vitt hozzá egy friss példányt ebből a halfajtából (Echeneis remora), amit egy nagy cápa kopoltyújához tapadva talált, amikor azt az előző éjjel egy halász segítségével a Dublin-öbölben Clontarfnál foglyul ejtette; a sekély vízben vették észre a cápát s a partra vonszolták. A másik kopoltyún egy második gályatartó csüngött, azonban mikor feléje közeledtek, a kopoltyúnyíláson keresztül befelé menekült s eltűnt.”

A következő tudósítás Felipe Poey, kitünő kubai ichthyológustól származik, aki úgy ír erről (1856), mint általánosan ismert tulajdonságról. Említi, hogy az „Echeneis guiacan” túlságosan nagy ahhoz, hogy gazdája kopoltyúnyílásán bebújjék, úgymint ahogy azt kisebb rokonai teszik, majd így folytatja: „Ezek a halak vendéglátó gazdájuknak ösztönszerűen a kopoltyújára vagy kopoltyúfedele alá tapadnak s azt mondják róluk, hogy kiveszik részüket a zsákmányból, amit a hal lenyel.” Cuvier az Echeneis osteochir nevű fajról (nála E. tetrapturorum) ezt mondja: „egy közülük csak a Tetrapturuson (tőrösorrúhal) található, minden esetben majdnem teljesen a kopoltyúk alá elrejtőzködve. Az E. sphyraenarumról, amelyből 75 mm hosszú példánya volt, így ír: „ezt a kicsiny Echeneis-fajt a mai napig csak a Sphyraena picudán találták meg a kopoltyúk között elrejtőzködve. Onnan surran elő, ha elfogják a gazdahalat.”

1875-ben C. F. Lütken a gályatartóhalakról szóló terjedelmes tanulmányában fölemlíti, hogy egy bojtorjánhalat (E. remora) egy tigriscápa (Galeocerdo tigrinus) szájáról vettek le. A birtokában lévő két világosabb színű E. pallida pedig az Atlanti-óceán déli részében kifogott Tetrapturus (tőrösorrúhal) szájáról való. Két évvel később kiadott újabb munkájában határozott tényként közli, hogy az Echeneis pallida rendszerint a kerekorrú tőröshal kopoltyúüregében található.

E. P. Ramsay 1881-ben egy nagy, 4.0638 m hosszú vitorláshalról Histiophorus gladius) írva ezt mondja: „A kopoltyúfedő alatt találtunk egy körülbelül 8 hüvelyknyi (12.32 cm) hosszú sápadt-rózsaszínű kis gályatartóhalat (Echeneis).” Ezt a vitorláshalat Új-Dél-Wales partjainál fogták. Chierchia, a „Vettor Pisani” nevű olasz kutató hajó parancsnoka A. C. L. Güntherhez intézett levelében leírja, hogyan fogtak ki 1883-ban a Panama-öbölben egy óriási érdescápát. „Amint az állatot a fedélzetre hozták, láttuk, amint több körülbelül egylábnyi (30.48 cm) hosszú gályatartóhal szökött ki a szájából; valószínű, hogy ezek a halak az inyéhez tapadva élnek. Egyet konzerváltunk közülük és elhelyeztük a hajó állattani gyüjteményében.”

Egy japán ichthyológus, Kaminikihi Kiskinouye 1901-ben ír egy érdescápáról, amit az Inubó-foknál, Japánban fogtak. A halat már csak a parton látta, azonban a halkereskedő, illetőleg, aki a halat kifogta, elbeszélte neki, hogy a hal tele volt bojtorjánhalakkal, sőt ezek közül egyet a hal gyomrában találtak. Formoza-szigete mellett, G. L. Mackay leírása szerint, az egyik folyó torkolatában egy cápát találtak, amint gyámoltalanul ide-oda ődöngött. „Mi rajta ütöttünk, elfogtuk és a „fülében” egy körülbelül 6 hüvelyk hosszú remorát találtunk. A kicsiny állat képes volt arra, hogy teljesen megbolondítsa ezt a tengeri szörnyet.” A „fül” természetesen az egyik kopoltyúrés volt s annak, hogy a hal „ostobán ődöngött ide-oda”, egész más oka lehetett. Érdekes megemlíteni, hogy már az arab „Krónikák könyve” és Ad Damiri írásaiban találunk adatokat a bojtorjánhalról, amely a bálna „fülé”-hez tapad, s az imént leírt hatást kelti. Arra, hogy ez a szokása csakugyan megvan, Frank T. Bullen, a nagynevű tengerészeti író a tanu, aki egyik könyvében ezt mondja: „a szívóhalak szívesen tanyáznak a bálna-gazda szájában, az inyhez tapadva fejüket arra fordítják, amerről a bálna tápláléka beáramlik.” Az óriási ördögrája (Manta birostris) szájában D. S. L. Mitchill fedezett fel legelőször gályatartóhalat, 1921-ben pedig Gudger Block Island mellett fogott ilyen ráját, amelynek a felső ajkára bojtorjánhal tapadt. Véletlenül ugyanakkor a szigeten tartózkodott E. Foster, a híres kínoriporter is, aki a kardoshal fogásáról készített mozgófényképeket. Foster az óriási ördögrájáról is csinált felvételeket, amelyek idáig páratlanul állanak az egész világon. A képeken az óriási állat száján csüngő bojtorjánhal is élesen látszik.

A barracudára is rátelepszik a bojtorjánhalak egyik faja, amelyet ugyancsak Gudger tanulmányozott, Mowbray egy tőrösorrúhal (Tetrapturus) és egy holdhal (Orthagoriscus mola) kopoltyújáról is szedett le, szerinte a Rhombochirusok nemzetségébe tartozó gályatartóhalakat. A holdhalhoz tapadó példány körülbelül 20–25 cm hosszú volt és meglehetősen hosszú ideig élt a miamii akvárium medencéjében.

A már többször említett Zane Grey egyik kitünő könyve, a „Tales of Fishes”, a Kalifornia és Florida vizeiben található kardosorrúhalak életmódjára vonatkozóan számtalan érdekes adatot tartalmaz. Nincs a világon még egy ember, aki úgy ismerné ezeket a halakat, mint Zane Grey. Szokásaik közül legfigyelemreméltóbb és határozottan látványosságszámba megy, amint vízből magasan fölugranak. Grey véleménye szerint főkép azért ugrálnak ki a vízből, hogy a tömegesen hozzájuk tapadt gályatartókat lerázzák magukról. A kardosorrúhalakra tapadó bojtorjánhal sápadt színű, s ezért Zane Grey azt hiszi, hogy a kardosorrúhal kopoltyúfedője alá bújik s így nem éri a fény. A barlanglakó állatok is mind halványszínűek, vagy egészen színtelenek. Így jutott Grey erre a következtetésre, „Amikor a kardosorrúhal fedélzetre kerül, – írja Zane Grey – kopoltyúfedője alatt gyakran találni gályatartókat, amelyeket úgy látszik, egyáltalában nem zavart vendéglátó gazdájuk sokszor órákig tartó elkeseredett harca, amit a szabadulásért vívott.” Ezeket a megfigyeléseket Zane Grey főleg San Clemente-sziget körül, Dél-Kalifornia partjainál végezte és adatait megerősíti Van Campen Heilner is, aki szintén halászott Santa Catalina és San Clemente vizein. Szerinte a San Clementénél kihalászott marlina kopoltyúüregében talált és a Florida partjainál horogra került vitorláshalra tapadó bojtorjánhal között nincs különbség. A kardoshalak kopoltyúin Van Campen Heilner rendesen 2–5 gályatartóhalat talált s ő is azt hiszi, hogy a kardosorrúhal azért „ugrik”, hogy hozzátapadt hivatlan vendégeitől megszabaduljon.

Nyergesfejű hal

Annak, hogy a bojtorjánhal miért menekül vendéglátó gazdájának kopoltyú- vagy szájüregébe, – Gudger véleménye szerint – csak egy magyarázata lehet: védelmet keres. Ez ugyan az ilyen kis halra nézve veszélyes vállalkozásnak látszik. Ha a cápa akarja, nagyon könnyen bekaphatná vendégét, mint ahogy ezt a kalauzhallal (Naucrates ductor) – Gudger szerint – meg is teszi. Úgy látszik azonban, hogy ettől a gályatartóhalnak nem kell tartania. Holder megfigyelte, amikor egy bojtorjánhal szinte felkínálkozott a cápának, de az rá sem hederített. Az irodalom csak két esetről tud, mikor a cápa gályatartóhalat kapott be. Holt és Calterwoad 1885-ben megjelent tanulmányukban említik, hogy egy töviskescápa, gyomrában egy bojtorjánhal (Echeneis remora) fejét és egyéb maradványát találták meg. Mivel ez a hal kétfelé volt harapva, úgy látszik, hogy a cápa megtámadta és zsákmányul ejtette. Gudger és mások tapasztalatai is azt bizonyítják, hogy a cápa nem bántja a hozzászegődött gályatartóhalat. A cápákat gyakran felboncolják és gyomruk tartalmát följegyzik. Sokszor találtak bennük halmaradványokat, de bojtorjánhalat soha. A newyorki akvárium nagy medencéjében 1922-ben 5 láb hosszú homokicápa volt s rajta egy 38 cm-es Echeneis. Kilenc hónapig éltek együtt s a cápa sohasem támadta meg társát, pedig állandóan a vendéglátó gazda körül keringett, vagy rátapadt.

A cápa és a gályatartóhal esetében Gudger nem tartja helyesnek „együttélés”-ről (symbiosis) beszélni, szerinte legfeljebb asztalközösségről (commensalismus) lehet szó, azonban még ez a megjelölés sem állja meg a helyét.

A bojtorjánhal (Echeneis remora L.)

Bojtorjánhal (Echeneis remora L.).

A Földközi-tengerben is élő gályatartóhalat Garády nevezte el bojtorjánhalnak. A gályatartó, vagy bojtorjánhal, Echeneis remora L., 40 cm-esre nő meg, de a hamburgi múzeumban 46 cm hosszú példányt is őriznek. Teste megnyúlt, hengeres. Feje négyszer megy rá a test hosszára. Tapadókorongján váltakozó számú (14–18) hullámos lefutású, fogazottszélű lécpár van. A korong rendkívül bonyolult váza összefügg a koponyával, s lényegében egymás felett három rétegben elrendezett csontelemekből áll. Alsó részéhez három izomcsoport tapad, amelyek közül az oldalsó harántirányú csoport a tapadókorong rögzítésére, a ferdén haladók a lemezek felállítására, az igen erős és hosszanti lefutású izmok pedig lehajlításukra szolgálnak. Az állatnak izomerőt csak az odatapadás és a leválás alkalmával kell kifejteni. Ha ugyanis a hal valamire rátapad, a lemezek fogai tartják, s minél inkább növekedik a sebesség, a korong tapadóereje önműködően annál nagyobbá válik. A leválás gyorsítására a korong legelején tüske van, amelyet a hal tetszése szerint felmereszthet. A felállított tüske fölemeli a korong elejét, a víz erre aláhatol, s a hal leválását meggyorsítja.

A bojtorjánhal hátúszójában 22–24, alsóúszójában 24–25, mellúszójában 20, hasúszójában pedig egy tüske és öt osztott sugár feszíti ki az úszóhártyát. A gályatartóhal melegvízű tengerekben él, de időnként északabbra és délebbre is felbukkan. Délen Valparaisóig, Fokvárosig, sőt Új-Zélandig jár le, északon pedig az angol és az ír partokig gyakori, de fogták már feljebb is. Így Izland mellett, Reykjavik közelében 1635-ben halásztak ki egyet. 1833-ban Öresund svéd oldalán egy nagy cápán három bojtorjánhalat találtak.

A bojtorjánhal falánk ragadozó. Zsákmánya rákokból és halakból kerül ki, de felfalja a hajók konyhájából a vízbe dobott hulladékokat, burgonyát, sőt emészthetetlen anyagokat, például papirosdarabokat is. A cápa zsákmányából is bőven jut számára hulladék. A bojtorjánhal teste vagy egyformán barna, vagy pedig a barnaszínnek többféle árnyalata látható rajta, sőt némelyiknek a színe ibolyásba játszik. A hát- és az alsóúszó töve sötétebb színű, mint a törzs.

A bojtorjánhal a Földközi-tengerben is közönséges, mindamellett ikrája és lárvája egészen a legújabb időkig ismeretlen volt. A „Dana”-expedíció, amely Johannes Schmidt vezetésével az Atlanti-óceánban és a Panama-öbölben évekig kutatott, a bojtorjánhal lárváiból egész sorozatot gyüjtött, amelyben az 5.6 mm hosszúságú álcáktól a 25 mm-esekig minden fejlődési alak képviselve van. A petéket és a belőlük kikelő ivadékot Luigi Sanzo tanár, a messzinai középponti tengeri élettudományi intézet igazgatója írta le („Mem. d. R. Com. Talassogr. It.”, 1928). Sanzo professzor a Messzinai-szorosban gyüjtött lebegő petéket akváriumában keltette ki és így tanulmányozta a fejlődés menetét. Az ikrák harmadnapra kelnek ki.

A gályatartóhalról Miskolczi Gáspár „Egy jeles vadkert”-je is megemlékezik. mondván, hogy:

„Az echeneis, avagy remora, ez is csak kisded halacska, csak felényi mint egy angvilla, feketeszínű. Csudálatos erővel bíró, mert (amint írják felőle) a minden vitorláival sebesen menő, nagy tengeri hajót úgy megállítja, mintha egynéhány vasmacskákkal tartóztatnák meg. Ez pedig a természet folyása szerint miképpen lehessen meg, soha meg nem magyarázhatni, hanem egészen csak Isten munkájának és gondviselésének tulajdoníthatjuk.”

A nagy gályatartóhal (Echeneis naucrates L.)

A nagy gályatartóhal, Echeneis naucrates L., 70–90 cm hosszú, igen karcsú állat, amely a farka felé egyre vékonyabbá válik. Tapadókorongja az orr felett kezdődik és a mellúszó közepe fölött végződik. A korong fűrészes harántlemezeinek száma húsznál mindig több, rendesen 21–24 pár. Alacsony, s hátrafelé elkeskenyedő hátúszóját 32–41, hasonló alakú alsóúszóját pedig 31–38 sugár alkotja. A fiatalok farokúszójában a középső sugarak a leghosszabbak, a felnőttek farka ellenben kissé kikerekített.

A nagy gályatartóhal színezetét sokféleképpen írták le, aminek az a magyarázata, hogy rendkívül változékony. Úgyszólván minden testhelyzetben változik a színe. A Földközi-tengerben gyüjtött példányok alapszíne többnyire szürkésbarna, vagy feketés hamuszínű; oldalukon néha a mellúszó tövéből eredő fehéres, vagy sárgás sáv vonul végig, többnyire azonban az orrán kezdődő, s fehérrel beszegett fekete pászta díszíti. Ez a csík a szemen át egyenes vonalban halad a faroknyélig, hátrafelé egyre jobban elkeskenyedik, a farokúszón ellenben széles fekete folttá terül szét. Némelyik példányon szabálytalan foltok is láthatók.

Az Atlanti-óceánban található példányok teste palaszürke, vagy sötét barnásszürke. Hasoldaluk világosabb. Mind a két oldalukon széles barna sáv, vagy pedig fehérszegélyű kormos csík látható, amely az állkapocs szögletétől a farokig terjed, s a mellúszó mögött a legszélesebb. A farokúszó fekete, a hegye alul-felül fehér; a hátúszó sötét palaszínű, vagy fekete, a szegélye pedig többé-kevésbbé fehér; a mell- és a hasúszó fekete, a tövük felé azonban világosabbak.

A halak, különösen a melegégalji fajok színezete annyira változó, hogy leírásuk a leggyakorlottabb tollat is lehetetlen feladat elé állítja. A szakemberek nagyrésze rendszerint csak konzervált állapotban kapja kézhez megvizsgálásra a halakat, s így a színezet leírása is többnyire ilyen példányokra vonatkozik, ennélfogva nem is lehet hű. A halak színe, mint az „Arcturus”-expedíción Beebe sokszor tapasztalta, néhány perccel haláluk után még a konzerváló folyadékok hatása előtt annyira megváltozik, hogy az eredeti színezet többé nem ismerhető fel rajtuk. Erre való tekintettel az újabb expedíciók mindig visznek magukkal néhány művészt, akik az elevenen kifogott halak és más tengeri állatok színét és mustrázatát pontosan lemásolják és megörökítik. Mivel az expedíciók nem gyakoriak, nagyon sokáig tartana, amíg csak a leggyakoribb halak színezetéről is hű képeket kaphatnánk, a newyorki állattani társaság tehát Charles H. Townsend kezdeményezésére elhatározta, hogy a világhírű akváriumában élő halak színváltozásait megfesteti. Ezek a színes képek a „Zoological Society Bulletin” mellékletei gyanánt 1927 november óta jelennek meg.

A sorozatot a nagy gályatartóhallal kezdték meg. A képet Olive Earle festette, a magyarázó szöveget pedig az akvárium igazgatója, Townsend írta hozzá. Earle festménye a nagy gályatartóhalat háromféle köntösben ábrázolja. A beavatatlan nem hinné el, hogy ez a háromféle színezetű hal egy és ugyanaz az állat, a szenvedélyes fajvadászok pedig, akik mindenáron új fajok leírásában lelik örömüket, bizonyára hajlandók volnának legalább is új változatok gyanánt tekinteni őket. Mivel a halak színe sokszor izgalmi állapotban is változik, a newyorki akvárium művésze nem kis, hordozható medencébe teszi a halakat, hanem hetekig tartó megfigyelés alapján örökíti meg színezetüket. A gályatartóhalak a newyorki akváriumban egészen természetes körülmények közt élnek, amennyiben állandóan gondoskodnak számukra cápákról, amelyekhez hozzátapadhatnak. Ilyen látványossággal a világ egyetlen más akváriuma sem szolgál a közönségnek. A cápákat nyaranta többnyire a New-York-Bay felső részéből szerzik be, 1926 nyarán pedig Sandy-Hook szomszédságában ejtettek foglyul több homoki cápát, hogy a gályatartóhalak megfelelő társaságba kerüljenek. Erre a célra különben medencéjükben nagy teknősöket is tartanak.

A nagy gályatartóhal a cápára tapadva, Townsend szerint, többször változtatja formaruháját. Egyszer fekete- és fehérsávos, máskor szürke, vagy szurokfekete. Úgylátszik, a sötétebb színezet az utazóruhája, mert ha leválik a cápáról és a medence üvegfalára tapad, egyszínű szürkévé válik. A fej fekete sávja halványan látszik, az oldalcsíkot éppen csak sejteni lehet, a mell- és hasúszó sötét szegélye megmarad, s a farokúszó foltja is eléggé élesen szembetűnik. A nagy gályatartóhal ruhatára tehát sokféle alkalmi öltözetből áll, amelyeket szükség szerint váltogat. Amikor a teknősbékához tapad, szintén ruhát cserél.

A nagy gályatartóhal a meleg tengerekben világpolgár, talán helyesebben világutazó. Észak-Amerika atlanti partja mentén a Massachusetts-öbölig fordul elő, sőt ettől valamivel északabbra is megtalálták. A Földközi-tengerben ritkán bukkan fel.

Ikrája és lárvája egészen a legújabb időkig ismeretlen volt. Luigi Sanzo, akinek a tudomány egész csomó hasonló felfedezést köszönhet, 1925-ben a tudomány haladásáról beszámoló pávai kongresszuson jelentette be, hogy a Vörös-tengerben megtalálta a nagy gályatartóhal petéjét és ivadékát, amelyekről előzetes leírását 1927-ben tette közé („R. Com. Tal. It. Mem. CXXXIII.”). Sanzo az olasz haditengerészet „Ammiraglio Magnaghi” nevű kutatóhajójával a Daalak-Gebir-öbölből több nagy gályatartót halászott ki, s ivarmirígyeikben érett szaporítósejteket talált. Az ikrák mesterséges megtermékenyítése nem sikerült. Valószínűen a hőmérséklet nem volt megfelelő.

A hajó körül Sanzo planktonhálóval is halászott, s a lebegő szervezetek közt is megtalálta a petéket. A nagy gályatartóhal ikrái gömbölydedek, átmérőjük 2.5–2.6 mm és citromsárga olajcsepp lebegteti őket. A peték a harmadik napon kelnek ki. A citromsárgával pigmentezett lárva 10 mm hosszú. Feje aránylag igen rövid és alacsony; szája még nem nyílt meg.

A rövidszárnyú bojtorjánhal (Echeneis brachyptera Lowe)

A rövidszárnyú bojtorjánhal, Echeneis brachyptera Lowe, angolul: „swordfish sucker”, – zömökebb termetű, mint a nagy gályatartóhal, s a farka felé nem keskenyedik el annyira, faroknyele sem vékony. Tapadókorongja aránylag szintén hosszabb és 14–15 harántlécből áll. Mellúszója viszont kisebb, mint az előbbi fajé, s a vége lekerekített. Hátúszójában 29–32 sugarat olvashatunk meg. A rövidszárnyú bojtorjánhal maximális hosszúsága 30 cm. Alapszíne felül világos vörösesbarna, alul sötétebb. Hát- és alsóúszója halványabb. A melegvizű tengerekben mindenütt előfordul. Elterjedésének határa valószínűen egybeesik a kardoshalakéval, mivel többedmagával ezekre tapadva viteti magát. Igen ritkán a Földközi-tengerben is fogják.

A Földközi-tenger másik igen ritka gályatartója az Echeneis scutata Gthr., amely nemzetségének legtestesebb tagja. Günther szerint („Ann. and Mag. Nat. Hist.”, 1860) 60 cm-nyire is megnő, súlya pedig a 8 fontot (3.62 kg) is megüti. Az Adriai-tengerből egyetlenegy példány alapján, amely most a firenzei természetrajzi múzeum gyüjteményében van, Perugia írta le („Elenco dei pesci del Adriatico”, Milano, 1881). Chiavari mellett egyízben az Echeneis holbrosci Gthr. nevű fajt is fogták. Ez a ritka faj színezet tekintetében a nagy gályatartóhalhoz hasonlít.

A tetűhal (Phtheirichthys lineatus Menzies)

Tetűhal (Phtheirichthys lineatus Menzies).

1926. január 20-án az „Ara” nevű jacht a Bahama-szigetek érintésével a Galapagos-szigetcsoport kikutatására indult el. Az expedíciót a hajó tulajdonosa, W. K. Vanderbilt commodore vezette, s az volt a célja, hogy a Long Island-en, Newportban levő magánmúzeuma számára természetrajzi tárgyakat, főkép halakat gyüjtsön. Az expedíció tagjai közé tartozott Wm. E. Belanske festőművész is, aki a kifogott halakat még élő állapotban lefestette. Vanderbilt a képeket a newyorki múzeumnak ajándékozta, amely ezen a réven 27 ritka hal természethű rajzához jutott. Az expedíció leírását Vanderbilt tette közzé („To Galapagos on the Ara”, New York, 1927). Az „Ara” április 9-én tért vissza.

A Vanderbilt-expedíció 1926 február 13-án a Bahama-szigetek közt egy barracudát halászott ki. Ezen igen ritka tapadóhalat találtak, amely a tudományban tetűhal, Phtheirichthys lineatus Menzies, néven szerepel. A. Menzies 1791-ben egy teknősön talált 125 mm-es példány alapján a Csendes-óceán melegégalji részéből írta le. Ez a faj az Echeneis sphyraenarummal együtt a barracudára tapadva él, s a bennszülött halászok „a picuda tetve” néven ismerik. Az „Ara”-expedíción gyüjtött példány tapadókorongjában 5 redő volt, de előfordul 7–8 is. A hajó akváriumában jóideig élt. Alapszíne zöldes, a feje és az alsóúszója, továbbá mellúszójának töve és farkának egyrésze feketészöld; az úszók többi része világosabb. A mellúszó világos fűzöld. Ezt a fajt az oldalvonala fölött végigvonuló világos csíkról sávos tetűhalnak is nevezik, hogy rokonaitól megkülönböztessék. Hát- és alsóúszójának elülső része jóval magasabb, farkának közepe pedig meghosszabbodik és fokozatosan elkeskenyedve, hegyesen végződik. Az „Ara”-expedíció példánya 64 mm hosszú; faroknyujtványa a középső lebeny szélétől mérve 13 mm.

A sávos tetűhalat Gudger Tortugas mellől is felsorolja („Am. Mus. Novitates”, 1926), ahol szintén barracudára tapadva 1914-ben gyüjtötték, Tanaka a Sagami-öbölből, Günther pedig a Déli-tengerből írta le.