2. család: Íjhal-félék (Balistidae)

FEJEZETEK

Egytüskések (Monacanthus Cuv.)

Az ijhal-félék (Balistidae) családját a Balistes Cuv.-nemzetség bélyegei jellemzik. Csontpáncéljuk lemezei egymás közt mozgathatók. Néhány fajon a farok tövén lévő csontlemezeken lécek vagy tüskék vannak. Csőrük felső káváján, amelyet az összeforradt felső- és közti állkapocs alkot, nagy metszőfogak vannak, mégpedig 8 a külső, 6 a belső sorban; az alsó káván, amely szintén egységes csont, 8 áll egy sorban. Az első hátúszót csak 3 kemény sugár alkotja, amelyek közül a legelső a legnagyobb, s az elülső széle durva, mint a reszelő. A következő tüske elülső részén dudor van, amely az első tüske megfelelő mélyedésébe illik bele, s ez által a fölmeresztett első tövis rögzítődik és csak akkor hajtható be, ha a másodikat lefekteti. Ez a berendezés hathatós védelmi eszköz birtokába juttatta az íjhalakat. Hasúszójukból csak rövid csontdarab maradt meg, de némelyikből még ez is hiányzik. A medencecsont mozgatható és fel tudják mereszteni, s ekkor megfeszűl a bőr a hasukon. Klunzinger megfigyelte, hogy ha a Balistes verrucosus L. valami sziklahasadékba menekül és onnan ki akarják húzni, tüskéit nekifeszíti a sziklának. Az íjhalak családjába kb. 30 fajt sorolnak.

Az európai íjhal (Balistes capriscus Gm.)

Az európai-íjhal (Balistes capriscus Gm.) a Földközi-tengerben nem tartozik a ritkaságok közé, sőt néha az angol partokon is előfordul. Teste egyenletesen barna, de kékes és zöldes fényben csillog. Az olasz halászok pesce balestra (íjhal) néven emlegetik. A Quarneróban, Matisz szerint, igen ritka, úgy látszik, hogy azóta sem vált gyakoribbá, mivel a fiumei halászati biológiai állomás akváriumába 10 év alatt csak egyet hoztak a halászok. Úgy ropogtatta a kagylókat, mint a mókus a mogyorót. Ha ingereltem, fölmeresztette háttüskéit. A nyugatindiai korallszirteken élő B. vetula L. sokkal díszesebb mustrázatú.

Az európai íjhalat Leidenfrost („Állatt. Közl.” 1908) a következőkép írja le:

„A test hosszas tojásdadalakú, oldalról erősen összenyomott, lapos. Magassága csak kétszer van meg a hosszában. Risso szerint a hím valamivel zömökebb. A fej szintén erősen összenyomott, s a test egész hosszának egynegyedével egyenlő, körvonalai háromszöget adnak. A száj igen kicsiny. A felső állkapcson a fogak Moreau szerint, egymással váltakozó 2 sorban állanak, a belső sorban 6, a külsőben 8 fog van, utóbbiak közül a két középső sokkal nagyobb, mint a többi. Az alsó állkapcson csak 8, egy sorban elhelyezett fog van. Risso szerint mindkét állkapcson 20–20 előreálló fog van, melyek közül az elülsők a legnagyobbak. A torokfogak igen aprók.

„A szemek kicsinyek, a fej felső széléhez közel állanak. Szivárványhártyájuk Moreau szerint világossárga, Risso szerint ezüstös kék színű.

„A hátúszó kettéosztott. Az elsőnek három tüske sugara van, melyek közül az első a legerősebb, s ezt apró tüskés kiemelkedések borítják, a második kevésbbé erős, s az első közelében áll, a harmadik a leggyengébb, s az előbbitől messzebb van. Alacsony hártya köti őket össze. A háton mélyedés van, amelybe a tüskés hátúszó egészen behajtható. A hátúszó másik fele, a lágy hátúszó magas, az alsó sörényúszónál valamivel előbb kezdődik, s a farok tövéig ér; a farok felé fokozatosan alacsonyabb lesz. Az alsó sörényúszó sugarai szintén igen hosszúak. A hasúszó tetemesen visszafejlődött, legelső sugara erősen fejlett, érdes, lapos tüske, amely mögött 8–9 apró, hártyával összekötött csökevényes tövissugár van. Az egész szintén mélyedésbe hajtható be. Az oldalvonal csökevényes, néha csak a farkon látható.

„Ez a faj csendestengeri alak, amely az Atlanti-óceánban és Moreau szerint a Földközi-tengerben igen ritkán jelenik meg. Risso szerint február, június és augusztus hónapokban mutatkozik. Moreau adatával szemben Carus számos lelőhelyét közli a Földközi-tengerből. Ezek a következők: Valencia, Catalonia, Mallorca, Algír, Tunis, Cette, Marseille, Nizza, Genua, Livorno, Elba, Nápoly, Stromboli, Messina, Catania. Az Adriából, amelyben Stossich és Perugia szerint ritka vendég, a következő helyekről említik: Velencéből Martens, Ninni, Trois, Triestből Graeffe (szerinte a melegebb hónapokban ott nem nagyon ritka) és Dalmáciából Kolombatovics. Utóbbi szerint ott gyakori.”

„Matisz szerint a Quarneroban nagyon ritka. Az első példányt, mely Matiszhoz került, 1895-ben fogták a Bocca di Segnaban. A második példány a zágrábi múzeumban van, ahova Zenggből került Dobiaschtól. A harmadik ez év (1908) májusában került Portoré mellett a vosi (Veglia, C. di Maltempo) halászok hálójába, s azóta a fiumei Biológiai Állomás akváriumában él. Garády véleménye szerint hajót követve jutott el hozzánk. A quarnerói példány színe az akváriumban világosabb lett. Alapszíne sárgásszürke, barnás árnyalatú. A test felső része sötétebb, amit főleg halványbarna foltok okoznak. Az úszók sárgásbarnák, apró barna pontokkal.”

„A farok alakjában mutatkozó nagy eltérések Moreau és Griffini szerint az életkorral, az utóbbi nézete szerint azonkívül a nemmel függenek össze. A portoréi példány farka némileg a fogság ideje alatt is változott. Kezdetben sokkal öblösebb volt, középső része azóta lassan kifelé növekedett, s így a korral járó alakváltozás valószínűen abban áll, hogy a homorú bemetszésű farok domború szélűvé alakul át.”

„Másik eldöntetlen kérdés e hal húsának élvezhetősége volna. Risso szerint nagyon ízletes, Canestrini szerint ellenben nem ehető, Griffini pedig egyenesen mérgesnek mondja.”

Az európai tengerekben elvétve a pettyes íjhal, B. maculatus Gm., is előfordul.