Süllők (Lucioperca Cuv.)

A süllők (Lucioperca Cuv.) nemzetségére a megnyúlt testen kívül az egymástól elválasztott hátúszó, az elülső kopoltyúfedő egyszerűen fogazott széle és az állkapcsot, s a garatcsontot borító sörte-, vagy bársonyos fogazat mellett lévő hosszú, hegyes fogak jellemzik.

A nemzetség két legfontosabb tagja közötti különbségeket és ivaraik megkülönböztető bélyegeit Vutskits tanulmánya (Állatt. Közl. 1915.) a következőkben állította össze:

A kősüllő a fogassüllőtől a következőkben tér el:

1. Általában valamivel rövidebb és vastagabb, feje is rövidebb és magasabb.

2. Szája sokkal kisebb, állkapcsa hátrafelé nem ér a szemek elülső szegélyéig.

3. Elülső kopoltyúfedője merőleges ágának széle jóval előbbre hajló, mint a fogassüllőn.

4. Farkalatti úszója kisebb és csak 9 (kivételesen 10) lágy sugarú.

5. Testének általános színezése is eltér, mivel míg a fogassüllő sötét harántsávjai elmosódottak és egymásbafolyók, addig a kősüllőnek 8 nagy, széles, élénken színezett és élesen határolt harántsávja van, melyek párhuzamosan lehúzódnak a hasoldalig, ahol lassanként elvesznek.

6. Pikkelyei sokkal nagyobbak, mint a fogassüllőéi, úgyhogy a két faj hasonló nagyságú példányainak eltérő számú pikkelyei vannak. A balatoni kősüllő pikkelyei is nagyobbak, mint a fogassüllőéi. Magam egy 35.5 cm hosszúságú kősüllőn az oldalvonal mentén 70 pikkelyt számláltam meg, holott 34 cm hosszúságú balatoni fogassüllő ikrásán 96, a 35 cm hosszúságú tejesén pedig 102 pikkelyt olvastam.

„A fogassüllő Románia vizeiben és a Balatonban is eléri az 1.2 m nagyság mellett kivételesen az 15 kg súlyt is, holott a kősüllő Románia vizeiben 40, legföljebb 50 cm-nyire nő meg, míg a Balatonból kifogottak közt 40 cm-esnél és 1 1/2 kg-nál súlyosabbat nem láttam.”

„Grote, Vogt és Hofer a fogassüllő hímjét és nőstényét remekül illusztrált nagy munkájukban gyönyörű színes képeken igen hűen bemutatják, mégis feltűnő, hogy munkájuk szövegében mily rövidséggel írják le e nemes halfaj két ivarának eltéréseit. „A nőstény arcéle a hegyes ormánytól, mely alig halad az alsó állkapcson túl, az első hátúszóig egyenletesen emelkedik, hogy azután éppen olyan szelíden az erőteljes, kerek farkúszó felé lejtsen. Ellenben a hím orrának elülső része kissé homorú.” Ennek kiegészítéseképpen a kősüllő leírásánál a fogassüllő ikrásáról még a következőket írják: „Egy friss 32 cm hosszúságú kősüllőpéldányt összehasonlítottunk egy hasonló hosszúságú fogassüllő hímjével és nőstényével és azt találtuk, hogy az előbbin a testnek viszonya a fejhez, s az úszóknak elhelyezkedése éppen olyan, mint a fogassüllő nőstényén. Különösen hangsúlyozható ez a fejre vonatkozólag, melynek nagysága, magassága, arcélei éppen olyanok, mint a fogassüllő hasonló nagyságú ikrásán.””

Vutskits saját vizsgálatai alapján a következőkben egészíti ki a fogas és a kősüllő ivari kétalakúságára vonatkozó hiányos irodalmi adatokat. „A fogassüllőt jellemzi hosszúkás teste, mely oldalt kevésbbé összenyomott. Mindkét ivar feje nyújtott, homloka oldalról nézve egyenes, kevésbbé fölfelé emelkedő, de az ikrásé jóval meredekebb, mint a tejesé. A testnek legnagyobb magassága az első hátúszó kezdetére esik és a test teljes hosszában, a farkúszót is beleértve, a balatoni fogassüllő ikrásán 5.5-szer, a tejesén 6.5-szer, a kősüllőn 4.7-szer foglaltatik. A test legkisebb magassága a farknyélre, a második hátúszó és a farkúszó közé esik és a Hofer-féle fogassüllő ikrásán nem egészen 13-szor, a tejesén 14-szer, a balatoni fogassüllőn 13-szor, tejesén 16.5-szer, a balatoni kősüllőn 14-szer van meg a test teljes hosszában. A fej egész hossza (a hátulsó kopoltyúfedő hegyéig számítva) a balatoni fogassüllő ikrásán nem egészen 4-szer, tejesén 4-szer, a balatoni kősüllőn 4.3-szor van meg a test teljes hosszában. A szem a fogassüllő ikrásán 1/24-e, a tejesén 1/25-e, a balatoni kősüllőn 1/18-a a test teljes hosszának. E néhány mérési adat is elegendő annak igazolására, hogy a nőstény fogassüllő és a kősüllő fejalkotása teljesen meg nem egyező és hogy más testrészeik is eltérnek egymástól, továbbá annak bizonyítására, hogy a fogassüllő két ivara között valóban van ivari kétalakúság.”

„Balatoni halászaink legnagyobb része, úgy látszik, csakis az ívófélben levő fogassüllőt ismerik fel nem szerint, de az ivartermékeiktől megszabadult hímek és nőstények közötti eltérésekre már nem terjed ki figyelmük. Szemesebbjeik azonban az ívás után is látnak köztük eltéréseket, s a rövidebb és szélesebb ikrásokat a fogassüllő külön fajtájának tartják és „cöpeksüllő”-nek hívják. Azonban a „cöpeksüllőt” a kősüllőtől mindannyian meg tudják különböztetni és az utóbbit rendesen „cseh süllő”-nek és „tót süllő”-nek is nevezik és a kősüllő eredetére nézve szentül meg vannak győződve, hogy az a Wittingauból hozatott megtermékenyített süllőikrákból kelt ki és szaporodott el nálunk.”

„Feltűnő a balatoni fogassüllőnél az egyes ivarok között észlelhető nagy számbeli eltérés. Száz ivarérett balatoni fogassüllőnek ugyanis alig 10%-a a tejes, míg 90%-a ikrás. Az ivaroknak ez az aránytalan eloszlása április és május hóban az ívófélben levő fogassüllőknél nagyon is szembeötlő. A balatoni halászok állítása szerint a sokkal karcsúbb és formásabb tejest nagyobb lakomák díszhalául jóval inkább keresik, mivel az a tálban is jobban fest a pocakosabb ikrásnál, mely utóbbinak lazább húsa főzéskor hamarabb szétmállik, mint a keményebb húsú tejesé és azért érthető, hogy hivatásos szakácsok miért keresnek ilyen alkalmakkor inkább tejes példányokat.”

„Az ivaroknak ez aránytalan eloszlását annyival inkább hangsúlyoznom kell, mivel ezt a jelenséget a süllőt illetőleg az irodalomban sehol megemlítve nem találtam, habár más fajokra nézve ilyen irányú megfigyeléseket találhatunk, mint pl. a kék és nemes marénákról (Coregonus) Surbeck és Nüsslin, a sebes pisztrángról Walter közölt ilyértelmű adatokat.”

„A balatoni fogassüllő ivarának eloszlásáról még megemlítem, hogy 1915. július 5-én, tehát jóval ívás után, a balatonkeresztúri köves helyekről egy kivételesen szerencsés halászati napon halászaink egyszerre 8 q fogassüllőt fogtak ki, melyből 7 q zömökebb ikrás volt és csak 1 q volt karcsúbb tejes. Ezek – a balatoni halászok szerint – „melegedő süllők” voltak, melyek tetvességük miatt keresték fel a veresszínű keresztúri köveket, hogy azokhoz dörzsölve fejüket megszabaduljanak a kopoltyúikon és fejük külső részein élősködő alsórendű rákocskáktól (Ergasilus), mely dörzsölködés a veresszínű köveken fejüket egészen veresre színezte.”

„Még nagyobb tömegekben fogják a balatoni halászok az ilyen köves és bockás (hepe-hupás) helyeken a fogassüllőt ívásakor, amikor a köves helyeket azért keresi fel, hogy hasát odadörzsölve, ivartermékeit könnyebben kiüríthesse. Tudvalevő dolog ugyanis, hogy a fogassüllő az ilyen köves helyekre szereti ikráit lerakni, de ha mesterséges, gyökérnyalábos kosarakat helyeznek el a Balaton bockás és köveshelyű vizében, azokra is rárakja ikráit. Előfordulnak azonban gyakrabban olyan esetek is, mikor a keszthelyi halászok alig fognak néhány darab fogassüllőt; ez évi (1915) március két utolsó napján a fogás a következő volt: március 29-én az összes zsákmány 18 kg volt, melyből 2 kg tejes és 16 kg ikrás volt; 30-án összesen 6 1/2 kg-t fogtak ki, melyből 1 kg volt a hím, 5 1/2 kg a tejes.”

Halászaink különben a Balaton összes közgazdaságilag fontos halain – így a pontyot és harcsát illetőleg is – azt tapasztalták, hogy az ívási időszak alatt az ikrások száma aránytalanul nagyobb a tejesek számánál.”

„A fogassüllő 1–1.5 mm-es ikráiról Antipa azt írja, hogy a megtermékenyítés után csakhamar kibújnak belőlük a fiatal halacskák és gyorsan fejlődnek. Antipa 1905. július 6-án a Calarasi-tóból kifogott, azévi származású süllőivadékokat látott, melyek 8–12 cm hosszúak voltak és ugyanabban a tóban már szeptember hónapban 22–26 cm hosszúságú fiatal süllőket figyelt meg. Azt, hogy a fogassüllő Románia tavaiban öt hónap alatt 22–26 cm-nyi nagyságot ér el, nem szabad kétségbe vonnom, mert e megfigyelések nagyon megbízható ichthyologustól származnak, de meg kell jegyeznem, hogy ugyanannyi idő alatt a Balatonban süllőink még félakkorára sem nőnek meg. Állításomat igazolják múzeumunk birtokában lévő, szeptember hónapban fogott, 14–16 cm hosszúságú, 3 dkg súlyú példányaim, melyek határozottan egyévesnél idősebb állatok.”

„Répássy Miklós e téren tett tapasztalatai is mellettem szólanak, ki „Édesvízi halászat és haltenyésztés” című művében a következőket írja: „A táplálékot jól értékesíti, mert egyéves süllők között nem ritkák a 15–20 cm hosszúak...” Sőt több évi megfigyeléseimet megerősíti a Grote, Vogt, Hofer féle munka is, mely e kérdésben következőképpen nyilatkozik: „Tavakban, hol manapság nagy tömegekben tenyésztik, a fiatal süllők első nyáron 12–15 cm hosszúságot érnek el. Bő táplálék mellett gyorsan nő és az első évben 1 kg-nyi súlyt érhet el és a harmadik évben már ivarérett.””

„Répássy idézett munkájában azt írja, hogy „Corchus Béla megfigyelése szerint a süllő ikrával telt fészkét a tejeshal valósággal őrzi, míg az ikrás csakhamar tovább áll. Megesett Simontornyán, hogy egyik embernek, aki a megrakott fészket szedte ki, kezébe harapott egy süllő.” Ugyanezt írja róla Grote, Vogt és Hofer, de szerintük a nőstény őrzi az ikrákat és ez harapta volna meg Hünningenben egy halász kezét, ki az ikrával telt fészket ki akarta emelni. Valószínű, – szerintem –hogy a magyar megfigyelés a helyes, mivel a tüskésszárnyúak közül az ikrát őrző Gasterosteus és Cottusoknál is a hím végzi a feladatot.”

„A Balaton szép ezüstszínű fogassüllője kitünő, szálkanélküli húsa miatt világhírű. A balatoni kősüllő húsa sokkal zsírosabb, lazább, kevésbbé jóízű és éppen azért könnyebben romló. A balatoni kősüllő könnyebben rájár a felcsalizott horogra, mint a balatoni fogassüllő.”

A fogassüllő (Lucioperca sandra Cuv.)

Fogas süllő (Lucioperca sandra L.). Csapó sügér (Perca fluviatilis L.).

A fogassüllő nemcsak nemzetségének, hanem vízeinknek is egyik legbecsesebb hala. A 1.5 kg-on alulinak süllő, a súlyosabbnak fogas a neve. Az utóbbi név eltorzítva ugyan, de a nemzetközi használatba is átment. Népies nevei: sül, szellő. Hosszúsága néhol eléri a 100–130 cm-t, de nálunk a legnagyobbak is csak 85–90 cm-esek. Súlya legfeljebb 12–15, nálunk 10 kg. Háta zöldesszürke, a hasa felé ezüstösfehér; hátáról az oldalára elmosódottszélű barnás, vagy pedig sötét sávok húzódnak le, a fiatalokon 8–9 harántsáv látható, a fej oldalt barnásan márványozott; az úszók hártyáján feketés pettyek vannak. Az első hátúszónak 13–14, a másodiknak 1 és 21–22, a mellúszónak 15, a hasúszónak 1 és 5, az alsónak 2 és 11, a farokúszónak pedig 17 sugara van.

A fogassüllő Északkelet- és Közép-Európa nagy folyóiban, s a velük kapcsolatos tavakban él. Nyugat-Európa vízeiből régebben teljesen hiányzott. Újabban olyan adatok kerültek bele a szakirodalomba, amelyek azt bizonyítják, hogy a fogassüllő terjedőben van. Ezeket az adatokat Szilády Zoltán („Természettudományi Közlöny”, 1925, 353. l.) foglalta össze. Cikkéből vesszük át az itt következőket:

„A Rhone mellékvízében, a Saone-ban néhány év óta egy új hal megjelenését jelentették a halászok. A szakértők megvizsgálták a beküldött példányokat és csakhamar megállapították, hogy a pompás, foltos-csíkos díszítésű állatok keménysugarú úszóiknál fogva a sügérfélék családjába tartoznak. A két különálló és foltsorokkal díszített hátúszó pedig rávezetett arra, hogy az új hal csupán a Közép-Európából ismert fogassüllő (Lucioperca sandra) fajhoz tartozhat. Tehát ugyanaz az állat, amelynek nagyobb, tavi példányait mi balatoni fogas gyanánt ismerjük.

„Gondolható, hogy e gyönyörű és gazdaságilag becses állat megjelenése mekkora öröm volt a franciáknak. Első gondjuk az volt, hogy a hal elterjedéséről adatokat szerezzenek és beszármazásának útját kinyomozzák. Ezt a feladatot P. Chevey oldotta meg.

„A német halászok mindent elkövettek az értékes hal elterjesztésére, s így már a háborúelőtti években meghonosították Rajnai Hessenben és a német-svájci határon fekvő Boden-tóban. A fogas nemcsak otthonos lett a nevezett vizekben, hanem csakhamar tovább is terjedt. A Boden-tóból lejutott az alsó Rajnába, aminek első tanusága az a példány, amely 1910-ben a mühlhauseni múzeumba került. Miután pedig itt kezdődik a Rhone–Rajna-csatorna, érhető, hogy halunk utat talált a francia folyórendszerek felé is. Már 1912-ben és 1913-ban a nevezett csatorna több pontján fogtak fogast. Így juthatott be a Doubs-folyóba és onnan a Saone-ba, a Rhone társfolyójába. Az utóbbi öt év alatt a Doubs-torkolattól lefelé is, felfelé is több helyen fogták, tehát még jelenleg is terjedőben van.

„A francia fogas nem olyan, mint a miénk. Önként felvetődik az a kérdés, nem lehet-e ez más faj? Európában a fogassüllőnek csak egy közeli rokona ismeretes, a kősüllő. Semmikép sem lehet szó arról, hogy a szélesebb kősüllő azonos lenne a francia folyók új vendégével. Új halunk nem szélesebb, sőt sokkal karcsúbb a mi fogasunknál, amelyhez azonban kétségkívül közel áll. A fogassüllővel szemben a fej alakjában és a díszítésben mutatkoznak eltérések. Feje hosszabb és hegyesebb, mint a mi süllőnk feje. Kopoltyúfedője egyenoldalú háromszögalakú, hátsó szöglete hátrafelé megnyúlt, holott a mi süllőinkének felső határa jóval rövidebb a másik kettőnél. Különbözik a test mustrázata is. A csíkozat általában tagozottabb, mint a középeurópai fogasokon és különösen feltűnő a kopoltyúfedő nagy, háromszög foltja. Ez a mieinken hiányzik. Igaz, hogy ezek némileg ingatag bélyegek és a különbözőségek megállapítására okvetlen szükséges, hogy a kérdéses területek példányait összehasonlíthassuk. Azt azonban jól tudjuk, hogy a hal igen változékony állat. Különálló vízterületeken ugyanazon nemek külön helyi fajokat hoztak létre. Új környezetben rövid idő alatt is meglepő változásokon mehet keresztül egy-egy halfaj.”

A fogassüllő nálunk csaknem minden nagyobb folyónkban, továbbá a Balatonban és a tatai nagy tóban is otthonos. A sebessodrú kis folyókat mindenütt kerüli. A Balatonban, amelynek legnemesebb és európaihírűvé vált hala, homokos és köves helyeken, rendszerint mélyebb vízben tartózkodik. A fogassüllőnek a Fertő-tóban való előfordulásáról Mika és Breuer a következőket írja: „Herman Ottó a fogassüllőt is megemlíti a Fertőből, hozzáteszi, hogy ez az adat Petényitől származik. Kriesch János szintén felsorolja onnan „Halaink és haltenyészetünk” című dolgozatában. Nyilvánvalóan szintén Petényi nyomán, mert se Heckel és Kner, se Molin, kiknek könyve pedig idézett munkájára különben nagy hatással volt, nem közlik le ezen fajt a Fertőből.

„Fogassüllő jelenleg már nincsen a tóban, legalább is annak magyar részén. Valószínűen az 1860-as években pusztult ki, mikor a tó három éven át teljesen szárazon állott. A fogassüllőt 1903-ban megkísérelték a Fertőben újra meghonosítani, de nem sikerült. Pár év alatt az egész betelepített halállomány eltűnt. A koronként mégis fogott példányok minden valószínűség szerint a Hanság-csatornán át a Dunából tévednek be. A keleti osztrák parton gyakoribb.”

A fogassüllő életmódját Herman Ottó így jellemzi: „Igazi ragadozóhal, amely a folyókban mindenre ráveti magát, amit legyőzhet; még saját faját sem kímélvén meg, elnyeli az apróbb vízi vadat, a vízi patkányt, szóval mindent, ami él és mozog. Rendkívül sebes és ügyes úszó. Éppen a táplálékban való telhetetlensége hozza magával, hogy a folyóban élőnek nem oly tisztaízű a húsa, mint a Balaton főhaláé, mely túlnyomóan a sugár kardossal és a küszfajokkal táplálkozik; innen van az is, hogy a Balaton fogassüllője rendszerint seregben jár, úgy, amint t. i. a kardos és küsz seregeit üldözve követi.” Hankó nyomán hozzátehetjük még, hogy a dévérkeszegét is pusztítja. Megeszi az ujjnyi vastag festőkagylót, továbbá a nagyobb vízi rovarokat is.

A fogassüllő szívósságát igen jellemzi az a levél, amelyet a „Halászat” 1928. február 15-i számában olvashatunk s amely így hangzik: „Január 3-án, tehát keddi napon, jég alatt halásztunk, a „Marcal” halastón. A többek között egy tanyában 12 darab süllőt is fogtunk és mert –8° C hideg volt, nem is számítottunk arra, hogy a fogott halat élve szállíthassuk haza, mert lajtunk nem volt. A hal beszállítása ezért kosarakban történt és az 5 km-es úton a halak nemcsak megfagytak, hanem össze is fagytak, és mint csontdarabokat kellett azután egymástól külön feszegetni. Harmadnapra egy ilyen csonttá fagyott, 130 dekás süllőt Leitner István városi főszámvevő úrhoz küldöttem el, aki aztán másnap azt kérdezte tőlem, hogy mikor fogtuk ki a süllőt? Azt gondoltam, hogy a hal teljes frissesége miatt kapok tőle szemrehányást, miért is bevallottam ugyan, hogy már kedden fogtuk, de meggyőződéssel védekeztem, hogy a süllő a kihalászás órájától kezdve állandóan meg volt fagyva és kizártnak tartom, hogy nem lett volna minden tekintetben kifogástalan. Leitner úr arca mosolyra enyhül és azt mondja: „Nincs is ott semmi hiba, csak azt akartam mondani, hogy feleségem a megfagyott, kemény süllőt a konyhaasztalra tette, ott a fagyás bizonyos idő multán felengedett és a süllő leugrott az asztalról a padozatra és ott vígan tovább ugrált.”

A fogassüllő fiatal példányai akváriumi halaknak is jól beváltak. A fogságban tartott fogassüllőknél megfigyelték, hogy az apró halakat szeretik a legjobban, de megszokják a férgekből, sőt a döglött halakból álló táplálékot. Növényi részeket is lecsípdesnek és megesznek; gyomrukban az állati anyagokat növényi részekbe beburkolva találták meg. Még nem döntötték el, hogy a leveleket megemésztik-e, vagy pedig csak a táplálék könnyebb felaprózása miatt nyelik-e le? Az amszterdami akvárium nagy medencéjében tartott fogassüllő ívott is. Ez volt az első ilyen eset, amelyet fogságban megfigyeltek. A nőstény 1 mm-es, világossárga ikráit mélyedésbe rakta le, a hím állt mellettük őrt és úszóival friss vizet hajtott rájuk.

Nálunk a szabadban április közepe tájától május végéig ívik. A nőstény kb. 200.000 ikrát rak le a mélyebb fenék kavicsos helyén vájt gödrökbe, vagy pedig gyökerekre, amelyekről előzően a farkával tisztítja le az iszapot.

A fogas ikráit nálunk legelőször Vutskits költetette ki. Utána Unger, legújabban pedig Hankó tanulmányozta e nagy gazdasági jelentőségű nemeshal fejlődését. Vutskits („A Természet”) megfigyeléseiről a következőkben számol be: „Szobai akváriumban, 15° C hőmérsékletű vízben, a megtermékenyített ikrákból ötödnapra keltek kis az 5–7 mm hosszúságú, cérnaszál vékonyságú, nagyfejű és nagyszemű porontyok. A fiatal halivadék nagyon fejletlen volt, az úszószárnyaknak még a nyoma sem volt látható és a halikrából származó s a hasi oldal nyaki táján elhelyezett táplálózacskójuk súlya miatt többnyire az edény fenekén tartózkodtak. A 6–7. napon már fölemésztették a táplálózacskó tartalmát és nagy fejük, mint központ körül forogva, kizárólagosan hosszú, vékony farkuk örvényező mozgásával igyekeztek a víz felszínére emelkedni. Kikelésüktől számítva, a 10. napon kifejlődtek már a hónalj-úszószárnyaik; ez időtől kezdve úszásuk sokkal határozottabb haljelleget öltött. Mikroszkóp alatt a tíznapos süllőporontyok egészen átlátszók voltak, a halpénzekből álló héj még nem fejlődött ki és belszerveik és vérkeringésük igen érdekes látványt nyujtott. Feltűnt a többiek között jól kifejlődött, ezüstszínű úszóhólyagjuk; itt-ott láthatók voltak már egyes elágazódó, fekete festéktartósejtek és az egész halacskát – a fej kivételével – egy vékony, összefüggő hártya szegélyezte körül, mely, úgylátszik, lassanként a többi úszószárnyakká tagolódik szét. Sajnos, hogy az akváriumban tartott süllőporontyaim, minden gondozásom mellett, a harmadik héten elpusztultak és így tovább fejlődésüket nem figyelhettem meg. E bajon némileg úgy segítettem, hogy hazánk legnagyobb, legszebb és legtermészetesebb akváriumából, a Balatonból igyekeztem néhány fiatal fogassüllőnek birtokába jutni. Ismervén a balatoni fogassüllőknek ezévi ívásidejét, kétséget sem szenved, hogy az 1898. évi július 10-én kifogott, 6 cm hosszúságú, 1 g súlyú példányok, melyek magukon hordották már e halfaj minden ismertetőjellegét, sőt fogaik is ki voltak fejlődve – kb. 8–9 hetesek lehetnek. A 8–9 hetes balatoni fogassüllők fejlettségét összehasonlítva az akváriumban tartott 3. hetes porontyokkal, azt a nagyon természetes különbséget látjuk, hogy a bő, természetes táplálékkal és tágas hellyel rendelkező fogassüllők sokkal gyorsabban fejlődnek a Balatonban, mint bármely célszerűen berendezett akváriumban. A különböző korú és különböző viszonyok között fejlődött halacskák összehasonlításából következtetve, feltehetjük, hogy a fogassüllőnek a Balatonban is legalább 4–5 hétre szüksége van, míg a szülőihez teljesen hasonlóvá válik, mert hiszem és meggyőződtem, hogy még a balatoni háromhetes pontyokról sem lehetne megmondani, a legjobb akarat mellett sem, hogy fiatal fogassüllővel van dolgunk. Megkértem halászainkat, hogy augusztus 10-től kezdve, azon apróbb fogassüllők közül, amelyeket szabályszerű hálójuk a hínárral együtt magával hoz – hozzanak nekem néhányat tanulmányozás céljából. Ezen apró halivadék és többévi különböző korú és nagyságú példányok megvizsgálása alapján állíthatom, hogy a fogassüllő a legkedvezőbb viszonyok között sem nő oly rohamosan, amint azt Heckel írja. Állításom igazolására s összehasonlítás céljából közlöm a következő adatokat: Heckel a fogassüllő növekedéséről azt írja, hogy kellő mennyiségű táplálék mellett, magas vízálláskor, ha vízi növények között tartózkodhatik,

az 1. évben 1 1/2 fontot,

a 2. évben 2 1/2 fontot nyom.

Alacsonyabb vízálláskor a Dunában:

az 1. évben – fontos,

a 2. évben 1/2 fontos súlyt ér el.

A tatai mestersége tóból birtokába jutottam egy fogassüllő fejlődési sorozatának; méreti eredményeim a következők:

1891-i ívás:	1/2 éves	9 cm hosszú,	3.63 g súlyú
1897-i ívás:	1 1/2 éves	16 cm hosszú	30.20 g súlyú
1896-i ívás:	2 1/2 éves	19 cm hosszú	54.30 g súlyú
1895-i ívás:	3 1/2 éves	23 cm hosszú,	95.30 g súlyú

„Összehasonlítottam már most a Balatonból kihalászott hasonlókorú példányokat a megegyező korú tatai példányokkal és arra az eredményre jutottam, hogy a két különböző helyről származó alakok méretei meglehetősen összehangzók, habár a balatoni fogassüllők növekedési arányát valamivel kedvezőbbnek kell mondanunk, ami nagyon természetes és könnyen érthető is. Ha azonban a tatai–balatoni növekedési arányt tartjuk helyesnek és feltételezzük – amit még feltételezni is nehezen lehet, – hogy a fogassüllőnek a súlya még a későbbi években is megkétszereződik, az esetben is csak az 5. év végén érné el halunk azt a 1 1/2 fontnyi súlyt, melyet Heckel szerint, kedvező feltételek mellett, már az első évben elér. Hogy a későbbi években nem kétszereződhetik meg a fogassüllő, mely 1 éves korában 100 g súllyal bírt, mert 10 éves korában már 51 kg-nál súlyosabb volna. Adataink ellene szólnak Heckel ama állításának is, hogy a fogassüllő csak 10 évig élne, mert ez az általunk helyesnek tartott növekedési arány szerint, nem érhetné el semmi esetre a Heckel által feljegyzett 20 fontnyi súlyt, bármennyire is óhajtanák azt a fogast imádók.

Unger kísérleteinek eredményét „A halivadék neveléséről és szállításáról” címmel a „Halászat”, 1920. évfolyamában összegezte.

A fogassüllő ivadékaival Unger Emil többféle kísérletet is végzett, amelyekről a következőkben számol be:

„1. Egész kis hengerüvegbe, melyben mindössze 3–4 köbcentiméter víz volt, 3–4, csaknem üvegszerűen átlátszó süllőt tettem, s ezeket zsebemben hordtam. Parafadugóval bedugaszolva az edényt, 24 óráig így hagytam őket. A víz közben természetesen erősen felmelegedett. A kísérletet minden baj nélkül kiállották; egészségesen, virgoncak maradtak.

2. Gumikarikás, légmentesen záródó befőttes üvegben szállítottam őket ide-oda, zsebben, 2 napig is. Semmi bajuk nem történt.

3. Egy köbcentiméteres planktonkamrában mellényzsebben hordozva mutogattam a süllőivadékot, majd órák multán visszahoztam. Sokszor még ezt is kibírták.”

A víz hőmérséklete 12–14 C° volt. Ennek a kísérletsorozatnak nagy gyakorlati jelentősége van. Kiderült ugyanis, hogy a szikzacskós süllőivadék bámulatosan szívós és így alkalmas arra, hogy messzire szállítsák. A süllőivadék gyüjtésére és keltetésére az 1907-ben kidolgozott Landgraf–Purgly-féle módszer bizonyult a legjobbnak. Az ivadéktenyésztő-eljárás módszerét egyik legelső modern haltenyésztőnk, Corchus Béla találta fel.

A fogassüllő ívásáról és fejlődéséről Hankó Béla, az „Archivum Balatonicum” 1928. évfolyamában közölte megfigyeléseinek eredményét, amelyből itt adunk néhány szemelvényt.

„Ívásának elősegítésére a Balatonban ágakból vagy gyökérrostokból álló kötegeket vagy tőzeges gyökércsomókat, úgynevezett „fészkeket” szokás az északi part öbleiben elsüllyeszteni, melyeket a fogassüllő nagy előszeretettel keres föl ívás céljából. Ezeket a megtermékenyített ikrával borított fészkeket aztán fölszedik és a tó más részein, csendes, mélyvizű öblökben újból elsüllyesztik, hogy ilymódon lehetőleg kedvező életföltételek közé juttassák a kikelő zsenge süllőivadékot. A kikelt zsenge süllőivadék életéről azonban eddig semmit sem tudtunk. Ez év tavaszán, április hó 9-én, kettévágott süllőfészket kaptam, mely tele volt süllőikrával. A két félfészket külön-külön átfolyó balatoni vízzel ellátott akváriumban helyeztem el, melyeknek 13 C° volt a vize. Április 20-án délután kelt ki az ivadék. Legnagyobb része fejjel előre bújt ki a petéből, de egy része farki végével előre evickélt ki az ikrából. A kikelési művelet a peteburok megrepedésétől számított 5–10 percig tartott, heves csapkodó mozdulatokkal járt és annyira elfárasztotta a kikelt ivadékot, hogy utána 2–3 percig mozdulatlanul pihent, oldalán fekve. A kikelt ivadéknak meglehetősen nagy, hosszúkás szikzacskója van, mely, mint maga a halacska, teljesen víztiszta és átlátszó. Az ikrából kibújt halacska egész hossza 4 mm. A pihenés után az apróságok elhagyják a fészket és kígyózó mozdulatokkal, fejjel felfelé függőlegesen úszni kezdenek, majd fejjel lefelé ismét elsüllyednek. Ezt a mozgást ismétlik. Igen mozgékonyak, a szikhólyag nem igen akadályozza őket mozgásukban. Minden mozgást a farkúszó és farok kígyózó mozgatásával végeznek. Más úszójuk nincs is még. A szikzacskó elejében hatalmas olajcsepp van, mely úgylátszik, pótolja az úszóhólyagot. Sem szájnyílás, sem végbélnyílás nincsen kifejlődve. A test úszósövényében számos apró olajcseppecske van, de pigmentnek nyoma sincsen.

„Két nappal később kis mellúszója van már a halacskának, egész teste teljesen üvegszerűen átlátszó még, de szemében fekete festék kezd lerakódni. Négynapos korában a szemek már fekete foltok alakjában elárulják a halacskát a vízben, az íriszbe pedig barna festék rakódott és megnyílik az eddig összenőtt száj- és végbélnyílás. A kikelt süllőivadék három napig tehát semmiféle külső táplálékot sem vesz föl, mert szája sincsen, s csupán a hasán elhelyezett szikzacskó tartalmából él. Negyedik napon, mikor a száj megnyilt, a kis halak a fenékre szállnak le és ott lökésszerű mozdulatokkal csúszkálnak. Ez az állapot azonban csak mintegy fél napig tart. A negyedik nap második felében az ivadék ismét elhagyja a feneket és vízszintes helyzetben úszkál a vízben, tehát már nem fejjel felfelé, vagy lefelé. A test még most is üvegszerűen átlátszó és mintegy 7 mm hosszú. A negyedik nap második felétől, vagy az ötödik naptól kezdve az ivadék már eszik. Táplálékát a nannoplankton és egy-egy Nauplius adja. Minthogy a kis hal teste teljesen átlátszó, béltartalomvizsgálatot, minden különösebb előkészület nélkül, lehet végezni, hisz mikroszkóppal belelátunk a hasába és megláthatók az elnyelt szervezetek a bélben. Jól megfigyelhetők a végbélnyíláson át kijutó anyagok is, melyekben az elnyelt és megemésztett szervezetek váza mindvégig jól megmarad.”

„Tizenötnapos korában a halacska mintegy 10 mm hosszú, átlátszó, de a fekete szemeken kívül a bélcső falában és a gerincoszlop hasi része alatt fekete festéksejtek kezdenek kialakulni, melyek ágasbogas nyúlványaikkal láthatóvá teszik már a halacska testét a vízben. Ebben az időben irtózatos pusztítást végeznek köztük az összes többi nagyobb halak és pontytetűk.

„Egyhónapos korában a kis süllő szájában már hegyes fogak vannak, mellúszói rózsaszínűek, úszóhólyagja kifejlődött és mint egy fekete zsák, átlátszik a test hátoldalán, a testen végig apró festéksejtek vannak, de a testszín még mindig fehéresen áttetsző. A farkúszó már végleges alakkal bír, a többi úszó még nem. Ilyenkor a kis halak elhagyják már egymást, nem csoportosulnak rajokba, hanem egyenként járnak és gyors mozdulattal vetik rá magukat egy-egy kiszemelt apró planktonszervezetre. Táplálékukat még ekkor is apró planktonszervezetek, főleg Naupliusok, Bosminák és Rotatóriák alkotják. A náluknál kisebb halivadékot még nem bántják.

A fiatal, zsenge süllőivadék nagyon érzékeny és úgy látszik, hogy normális közöttük az igen nagymérvű pusztulás. Egy hónap alatt, védett és lehetőleg természetes tartózkodási helyének megfelelő helyen tartott süllőivadékomnak csak 1/500 része maradt meg, a többi elpusztult. A pusztulás eddig megismert okairól kissé többet szeretnék elmondani. Előrebocsátom azonban, hogy a szabad természetben normálisan el szokott pusztulni a kikelt ivadék legnagyobb része, így például a sebespisztráng szabadvízben kikelt 100 ivadékából csak 6–8 darabból lesz ivarérett hal, s magából a lerakott ikrából csak mintegy 40% kel ki. Ezt tudva, lehetőleg védik a gazdaságilag fontos halak zsenge ivadékát, s a különböző védelmi eljárásokkal igen szép eredményt érnek el. Védelemre szorul a híres balatoni fogas zsenge ivadéka is, mert töméntelen veszély les rá. Legnagyobb pusztítója maga a haragos Balaton.

„Néhány száz, 10 napos süllőivadékot a Balatonba, az intézetünk mellett elterülő öbölben oly edényben helyeztem ki, melynek feneke is, teteje is sodronyszitaszövetből állt. Ebben a ketrecben az ivadék jól megmaradt. Mikor az ivadék 3 hetes lett, erős északi szélviharok fenékig felkavarták a Balatont és a zavaros vízben – mely telítve volt oxygénnel! – az öbölben tartott ivadék mind elpusztult. A finom eloszlású, lebegő szervetlen részecskék az ivadék kopoltyúira rakodva, fulladás általi halált okoztak.

„Kiderült továbbá kísérleteimből, hogy nincsen olyan békés hal a Balatonban, mely nagy szeretettel el ne fogyasztaná a süllőivadékot. Különösen a garda, küsz és keszeg veszedelmes ebből a szempontból, tehát éppen azok a halak, melyek a kifejlett fogassüllő legfőbb táplálékául szolgálnak. Bármilyen és bármennyi más természetes táplálék van is az említett három faj közelében az akváriumban, mihelyt süllőivadékot teszünk közéjük, egy-kettőre összeszedik és elpusztítják azokat. A pontytetű és lárvája hihetetlen pusztításokat végez a pici süllőivadék között. Egy-egy pontytetű mintegy 2 perc alatt megöli a fél centiméternyi vagy 1 cm-nyi süllőt. Egyetlen pontytetű, belejutva a süllőivadékrajba, rövid idő alatt megtizedeli azokat.

„A zsenge süllőivadékra tehát igen sok veszedelem ólálkodik a Balatonban. Eltekintve attól, hogy az ikra jó része még a fészken elpusztul a halpenész következtében, a kikelt, átlátszó ivadékot minden nagyobb állat nagy szorgalommal pusztítja, legtöbbet elpusztít azonban közülük maga a tó, ha a tavaszi vihar vizét fölkavarja.

„Ami a kikelt fiatal süllőivadék táplálékát illeti, az az első időben kizárólag mikroplanktonból áll, s csak egyhónapos korában kerül ki a mesoplankton állatkáiból. Táplálék tehát volna mindig bőségesen a Balatonban.”

A fogas elterjedését és életmódját Antipa nyomán Vutskits még az alábbi adatok közlésével („Halászat”, 1911) világítja meg. „A fogassüllő igen gyakori halfaj. Rendesen 40–70 cm hosszúságúak, de 1.2 m hosszú és 12–15 kg súlyú példányokat is fognak. Szereti a tiszta, többé-kevésbbé mély vizeket, melyeknek aljzata kavicsos vagy homokos. A fogassüllő valamivel zavarosabb vízben is megél, nagy mennyiségben halásszák a Dunából is. A Dunamenti tavakba akkor szokott behatolni, mikor a Duna vize tavasszal zavarosabb, de ha e tavak vize apad, kimenekülni igyekszik ezekből.

„Ívásának leggyakoribb ideje Romániában április hónap első napjai, ha a víz hőmérséklete eléri a 12–14-ot. Ikráit a dunamenti parti tavakba rakja le, de nem közvetlenül a partok mellé, hanem valamivel beljebb és azokon a nyugodt helyeken, hol a víz nem igen mély, kövekre, vízi növényekre és ágakra tapasztja. Középnagyságú anyahalban 200–300.000 darab 1–1.5 mm átmérőjű sárga színbe hajló ikra található. Az ikrából a megtermékenyítés után nemsokára kibújnak a porontyok és elég gyorsan nőnek. Ha a fogassüllő ívását elvégezte, egyideig a Duna kiöntéseiben megmarad, de ha a víz apadni kezd, visszasiet a Dunába.

„A Duna deltájában középszámmal évenként 50.000 kilogrammot fognak, sőt, ha a viszonyok kedvezők, még sokkal többet; a Brailai uradalomban, 1901-ben 63.000, a Sint Ghiol-tóból 12.000 kg kerül a hálóba évenként. Érdekes Antipa művében az a számitás is, hogy míg 1 kg fogassüllőnek a húsa 11 kg más halnak a húsába kerül és e ragadozónk többnyire csakis kisebb halakat, küszeket, nyálkás durbincsokat és veresszárnyú koncérokat eszik, de nagyobb halakat nem támad meg, addig a sokkal silányabb húsú és áru csukának minden kg-nyi húsa 47 kg más halnak a húsába kerül és a mellett a csuka még nagyobb halfajokat is felfal.

„A fogassüllő nemcsak a Dunában és kiöntéseiben él nagyobb mennyiségben, hanem innen felhatol a Prut, a Szeret, az Argis, az Olt, a Zsil folyókba, sőt a tengerparti tavakban, minők a Razim, Sint Ghiol, Tasaul, Margalia stb. igen nagy mennyiségben fordul elő és csak a Sinoe-Liman vize igen sós neki. Szárazföldi tavakban, minők a Znagovul stb. bőségesen halászható, sőt a Duna torkolata táján, hol a víz még eléggé édes, mindig nagy mennyiségben él.”

A fogassüllő fogása sporthorgászok számára elsőrangú élvezet. Horgászatára vonatkozóan Szurmay Sándor báró („Halászat”, 1924.) a következőket írja:

„A süllő csapatban él együtt. Ha megtaláljuk a csapatot, nagy számban foghatók ki egymásután ezek a nemes halak. A Balatonban sokat fogtam a mólók kövei mellett, a kikötőhidak alatt, csónakházakban, valamint pillérek és cölöpzet között. Folyóvízben is mindig a part mentén, ahol meglapulhatnak, továbbá hidak és bokrok alatt, valamely hajó árnyas oldala mellett, főkép köves, bukdácsoló helyeken találhatók. Ezek a halak mindig keresnek valami támaszt. Nem szeretik a nyilt medret, ha abban nincs kő, vagy egyéb fedezék. Keresik továbbá napvilágos időben az árnyékot, ahonnan lesik nagy szemeikkel a prédát.

„Fogásuk főkép ősszel a legeredményesebb egész apró, kisujjnyi, sőt félujjnyi halacskával, vagy nagy csomóban feltűzött kemény, tehát jól előkészített gilisztával, mégpedig úszóval ellátott egyszerű horoggal, melyet félvízmélységre eresztünk és engedünk a part mellett úszni az árral. Kis szél mellett, vagy bukdácsoló vízben sikeresebb a horgászat, mert a csali folytonos mozgása föl-le, jobban ingerli a halat harapásra. Egészen különös, minden más halétól eltérő magatartást tanusít a süllő, amikor az ilyen csalit bekapja. Előbb csak az alsó végét fogja és lassan lehúzza azt egy-két arasznyira. Ott megáll rövid időre és nyeleget. A harapás e kezdő stádiumában nem szabad zavarni a halat, mert üres horgot húznánk ki. Várni kell, míg újból elindul és lenyelés után lejjebb viszi az úszót. Ekkor bevághatunk és kihúzhatjuk. Mindig hosszúszárú horgot használjunk, mert mélyen nyeli le és a rövidszárút nem tudjuk kivenni.

Szurmay báró szerint a süllő fogása műcsalival, orsósforgóval (villantóval) még élvezetesebb, ha a víz mentén cserkelve felkeressük ezeket a halakat, s nem várjuk meg egy helyben, amíg odajönnek a csalihoz.

„Könnyebb a süllő fogása késő ősszel, amidőn az éjjeli fagyok beálltával az apró halnépség már téli szállásaira elbúvik, amidőn tehát a süllő és csuka abrakostarisznyája már magasabban lóg. Ha ebben az időben (borús, zimankós, vagy ködös időjárás mellett, amidőn az apró hal nem kerül elő, hogy sütkérezzen a napon) az orsós forgót készséggel végigúsztathatjuk és pergetjük a csalit ott, ahol a rablót gyanítjuk, akkor fáradságunk nem lesz meddő, mert a nagy süllő igen élénken fog kapkodni a forgós horog után. Keressük pedig a süllőt ilyenkor a meder köves-kavicsos részein, forgók körül ott, ahol a csendes víz a sebes árral érintkezik a sarkantyúk mellett.”

Behyna Miklós így számol be („Kincses Kal.”, 1930) egy horgászkirándulásának eredményéről: „Nagy vihar után értem egyszer augusztusban a Bodrognak egy olyan helyéhez, ahol süllőt gyanítottam. Kővel teleszórt meredek part, már a víz szélén két-három méter mélység, alább a vízfolyás irányában sekélyebb kövecses részlet, egyenletesen húzó víz. Egy szempillantás elég a gyakorlott horgásznak, s tisztában lehet vele, hogyha ég és föld össze nem esküszik ellene, rövidesen süllők kerülnek a hátizsákba. Néhány apró, de már döglött halacskát kerítettem az ott játszó falusi gyerekek gombostűs horogkészségéről, s felszereltem a forgó csalival ellátott („spinnelő”) szerszámot. Az ilyen szerszám a ragadozó halaknak éhségére, irigységére és ügyességére számít, s a vele bánni tudó sporthorgásznak hatalmas fegyvere. Elég nehezen megtanulható mód szerint az ólommal megsúlyozott szerszámot úgy dobáljuk csendesen a folyó medrébe, hogy közel a fenékhez dolgozva végighúzzuk a szerszámon forgó kis halat mindazokon a helyeken, ahol süllőt, vagy csukát gyanítunk, s lassan a part felé vonva emeljük ki. Természetes, hogy minden akadályra ügyelni kell, mert könnyen odavész a szerszám és a sokszor kincsszámba menő kis csalihal.

„A fenéknél kell azonban maradni, mert bár a süllő (még inkább csuka) magasabban is áll és les a prédára, mégis leginkább a fenéken fekvő akadályok, kövek mögött szeret tartózkodni. Alig kezdek „spinnelni”, egy csomó jóakaratú tanácsot kapok a bámészkodóktól, hogy ne dobáljam a horgot, mert elzavarom a halat, hogy gilisztát tegyek a horogra, hogy miért nem használok úszót, miért járok, hogy miért nem ülök le, stb., stb. Természetesnek találom a kérdések özönét, hiszen a magyar nép nem igen ismeri a spinnelést és nem tudják, hogy fogast, vagy legalább is süllőt akarok fogni. Csendre intem őket, helyet biztosítok magamnak „a nagy pillanatra”, s nemsokára hatalmas rántás jelzi az első éhes süllőt. Ezzel póruljártam. Csak a fejét láttam, de legalább 6 kilóra becsültem. Megrázta a fejét, s az én zsinegem szomorúan lengett a délutáni szellőben. Újra szereltem, erősebben és mikor már a második fogas hevert a fűzfabokor tövében, a kétkedő falusiak furcsán néztek rám. Húsz perc mulva már nem volt fogas a vízben, mert négy darab (11.50 kg) a bokor alatt pihent velem együtt a jó zöld gyepen.”

A kősüllőt az ország egyes vidékein: bandár, tarkasüllő, tótsüllő és vadsüllő néven különböztetik meg a fogassüllőtől, amelynek ikrásához igen hasonlít. Az eltérés a kisebb és zömökebb termeten, a vaskosabb fejen és a kisebb szájon kívül abban van, hogy a kopoltyúfedő hátulsó szegélye visszahajlik a szem felé s hogy az oldalát díszítő 8 harántsáv élesen előtűnik. Pikkelyei is kisebbek. Az első hátúszóban 13–14 kemény, a másodikban 2 és 20–22, az alsóúszóban 2 és 9 sugara van. A Káspi-tóba és a Fekete-tengerbe ömlő folyókban és a velük kapcsolatos tavakban otthonos. A Dunában Bécsig található meg. A Tisza és a Maros alsó szakaszában, továbbá a Balatonban is gyakori. Sekélyebb vízben tartózkodik és könnyebben megy horogra, mint a fogassüllő. Tápláléka halakból és Csörgey, Hankó és Gelei szerint különböző rákokból áll. A balatoni kősüllőben – Unger szerint – gyakran találnak apró fogassüllőt is. Húsa nem annyira ízletes, mint a fogasé. Elkészítve rózsaszínű árnyalatot kap.

„Fogassüllőt ezen a nádas parton (Rendesi-öböl) még nem fogtam, noha az öböl síkvizén járó kerítőhálókba bőven kerül” – írja Csörgey Titus („Halászat”, 1918). Olyan a látszat, mintha e két faj területileg is elkülönülve élne s a kősüllő inkább nádlakó volna s ennek következtében talán táplálkozásában is eltérne a Balaton híres fogassüllőjétől. Utóbbi körülményre vonatkozólag megemlítem, hogy a mindössze három mértéket megütő kősüllőnek gyomrában egyebek közt egy rákot találtam, az első balatoni rákot, mely a nagy dögvész óta szemem elé került.”

A kősüllő 1896-ban még ritkaságszámba ment és Vuskits Györgynek esztendőnél tovább kellett várnia, míg a halászok néhány példányt hoztak számára, ma már azonban közönséges. Különösen a sporthorgászok fogják gyakran, mivel inkább a part közelében tartózkodik. A Balatonban tehát gyarapodik a kősüllő állománya, ami gazdasági nézőpontból egyáltalán nem örvendetes jelenség. A kősüllő ugyanis sokkal lassabban növekedik, mint a fogassüllő. Amíg az utóbbi a Balatonban három éves korában már 1 kg-ot nyom, az ugyanilyen korú kősüllő még csak 0.25 kg-os. Unger a pikkelyek alapján a balatoni fogasok és kősüllők nagyszámú példányán végzett kormeghatározást és azt találta („Halászat”, 1930, 20. l.), hogy a kétkilós fogasok öt-hat esztendősek, a velük egyívású kősüllők pedig a félkilót alig ütik meg. Unger irodalmi adatok alapján megállapítja, hogy a kősüllő nemcsak a Balatonban, hanem egész Közép-Európában terjeszkedik. Egyúttal megcáfolja azt a meggyökerezett föltevést is, hogy a kősüllőt a csehországi Wittingauból a mult század 90-es éveiben behozott süllőikrákkal telepítették volna be a Balatonba. Wittingau vizeiben ugyanis kősüllő sem akkor, sem most nem él. Unger ráirányítja a figyelmet arra, hogy a balatoni kősüllő, a fogassüllőkhöz hasonlóan sokkal világosabb, mint a más vizekben élők. Ez a feltűnő jelenség a balatoni rákon is megfigyelhető.

A Balatonban rohamosan elszaporodott kősüllő a balatoni fogassüllőt elnyomással fenyegeti. Csörgey Titus („Sporthorgászat”, 1926) szerint a veszély abban van, hogy a kősüllő, amely a Volgában 10 kilósra is megnő, a Balatonban a 40 cm-es hosszúságot is csak ritkán éri el, a 11/2 kg-osnál kezdődő fogasméretre sohasem növekszik. Ha tehát tovább is korlátlanúl terjeszkedik és a fogassüllőt az eddigi tempóban szorítja ki, Csörgey szerint, hamarosan elérkezik az idő, amikor a balatoni fogas már csak a multé lesz.

Balatonban való horgászatai alkalmával Csörgey Titusnak, mint a fentebbi idézetből is kitűnik, már régebben feltűnt, hogy a badacsony-vidéki Rendesi-öbölben kizáróan csak kősüllő kerül horogra. Eleinte nem aggasztotta ez a jelenség, mert azt gondolta, hogy e két süllőfaj területileg különváltan él: a kősüllő a zalai nádasparton, a fogassüllő pedig a sziklás és homokos fenekű részeken, így elsősorban a fonyódi és boglári határban. A veszélynek csak akkor jött tudatára, amikor arról értesült, hogy újabban a boglári mólónál is kizáróan csak kősüllőt lehet fogni és a leggazdagabb süllőtanyán, Györökön, is rohamosan terjed a kősüllő. Utóbbi helyen ugyanis 1920-ig még kizáróan fogassüllő került a horogra, 1922-ben már jelentkezett kősüllő is, 1925-ben pedig a zsákmányban már 50–60%-nyi volt a kősüllő. A veszély tehát nagy és ha ugyan még nem késő, a kősüllő kíméletlen kihalászásával hárítható el.

De még a védekezésnél is nehezebb a szóban levő jelenség tudományos magyarázata. A két legközelebbi rokonságban levő, ugyanabban a vízben, ugyanazon a dús táplálékon élő süllőfaj közül ugyanis az egyik fogas-méretűvé fejlődik, míg a másik, noha atyjafiánál gyorsabban szaporodik és terjeszkedik, jóval kisebb marad. A zavart növeli az is, hogy a kősüllő esetében eredetien folyóvízben kialakult fajnak a Balaton állóvizében való helyeztetéséről van szó, s az eredmény éppen az ellenkezője annak, amit hasonló körülmények közt a fogassüllőnél észleltek. C. Geschke szerint ugyanis („Wild u. Hund”, 1916, 526. l.) a fogassüllő tavakban sokkal gyorsabban fejlődik, mint a folyókban. A fiatal süllőket folyóvízből kifogva ezért célszerű olyan sekély, melegvizű és keszegfélékben bővelkedő tavakban elhelyezni, amelyeknek a vize nyáron sem átlátszó. Ilyen tavakban a süllő már negyedik életévében eléri a másfél–két kilós súlyt. A különbség a súlygyarapodásban akkora, hogy például a hamburgi Alsterben és a tavakban tenyésző süllők közül az előbbiek 9–10 éves korukban érik el azt a súlyt, amit a taviak már negyedik életévükben megütnek. A német vizekben tehát e tekintetben mint Unger Emil megállapításaiból is láttuk, ugyanolyanok a viszonyok, mint a mieinkben.

A kérdés közelebbi megvilágítására nagyon fontos volna megtudni, hogy milyen a Dunában élő kősüllő fejlődése? Csörgey felhívta sporthorgászainkat, hogy a folyami kősüllőre vonatkozó adatokat gyüjtsék. Erre a felszólításra, mint Csörgey írja („Sporthorgászat”; 1928), Torday József közölte vele, hogy 1927 novemberében a tétényi mólónál négy darab, egyenként másfélkilós kősüllőt fogott és szemtanuja volt annak, hogy egyik horgásztársának horgáról a kiemelés pillanatában még ezeknél is nagyobb kősüllő szabadult el. Ezeknek az adatoknak az alapján Csörgey megerősítve látja azt a feltevését, hogy a kősüllő korai ivarérettségét és ívását épúgy, mint például a sügérét, a tavakban a sekély és meleg víz idézi elő. Ezzel szemben felmerülhet a kérdés, hogy a Balatonban a nemes süllő miért nőhet meg mégis fogas-méretűre? Erre a kérdésre Csörgey azzal az elmélettel válaszol, hogy a kősüllőre, amely a Volga mélyebb és hidegebb vizéből származik, a Balaton vizének magasabb hőmérséklete nagyobb hatással volt, mint a fogassüllőre, amely a kevésbbé mély és melegebb vizű Dunából került a tóba.

A balatoni süllő problémával kapcsolatban az az aggodalom is felvetődött, hogy, mivel a nemes és a kősüllő annyira közeli atyafiságban áll egymással, nem kereszteződhetnek-e egymás között, s ezen a réven a fogassüllő nem fog-e idővel elkorcsosodni? Ezzel a kérdéssel már Vutskits foglalkozott, aki azon a véleményen volt, hogy a kereszteződés és ennélfogva korcsképződés veszedelme nem fenyeget, mivel a két faj ívási területe különböző. A fogassüllő, mint említettük, mélyebb vízben, köves és buckás helyeken, a kősüllő pedig, szerinte, a nádasok sekély vizében ívik.

A fogassüllő védelmére új halászati törvényünk törölte a Balatonban aggasztó mértékben túlszaporodó kősüllőt a védett halfajok jegyzékéből. Csörgey véleménye szerint, az a körülmény, hogy a Dunában fogasméretűre fejlődött kősüllő is akad, nem adhat okot e törvényes intézkedés módosítására, mivel a szívósabb jövevény folyóinkban is bizonyára veszedelmes versenytársa nemes rokonának.