5. család: Díszsügérek (Centrarchidae)


FEJEZETEK

A valódi sügérekhez igen közel állanak a nap- vagy díszsügérek, amelyek közt sok élénkszínű akváriumi és két tenyésztésre betelepített faj is akad. Testük zömök, oldalról lapos, szájuk végállású, állkapcsaikat és ekecsontjukat apró, hegyes fogak borítják. Hátúszójuk nagy és egységes, az alsóúszóban 3–9 tüskéssugár van. A család tagjai csaknem kizáróan Észak-Amerika édesvízeit népesítik be. A sporthorgászok igen kedvelik őket, a nagyobbak pedig az ínyencek étlapjának szívesen látott fogásai közé tartoznak. Egyes fajok ivadékgondozásukról nevezetesek.

Akváriumban sokáig elélnek és nagyon igénytelenek. Megfelelő gondozás mellett szaporodnak is. A díszsügéreknek az a nagy előnyük is megvan, hogy medencéjüket nem szükséges fűteni. A medence fenekét vastag, jól átmosott homokréteggel szokták beteríteni és sok növényt helyeznek el benne. Az akváriumot, amelyben díszsügéreket tenyésztenek, napos helyre állítják. Mivel ezek a csinos, mutatós halak a szabadban a sekély parti vízben ívnak, a medencébe sem öntünk sok vizet. A tejeseket és az ikrásokat többnyire nehéz megkülönbözteti egymástól.

Sok faj hímje fészket készít. Erre a célra a növények közti apró tisztásokat szemeli ki. A fészek helyét megtisztítja és farkának erélyes mozdulataival kerek, lapos mélyedést váj, a nagyobb rögöket és a kavicsokat odébb lökdösi, vagy pedig szájával rakja a fészek peremére. Amikor készen van, az ikrást a fészekbe csalogatja. Az ívást sok fajnál órákig tartó nászjáték előzi meg. A ragadós ikrák a fészek fenekéhez tapadnak. A nőstény az ikrák lerakása után a felszín közelében tartózkodik, a tejes ellenben a költést őrzi és „legyezi”, vagyis állandóan friss vizet hajt rá.

A fiatalok 2–3 nap mulva kelnek ki, rövid ideig még a fészekben maradnak, majd a növényekre és a medence falára tapadnak rá, pár nap multán azonban szétszélednek az egész akváriumban, de nehéz őket észrevenni, mivel teljesen átlátszók. Tíz-húsz napig a vízben lévő parányi szervezetekkel táplálkoznak, azután apró lebegő rákokra (Cyclops, stb.) is vadásznak. Az ivadék bőséges táplálkozás mellett gyorsan fejlődik. A díszsügérek csak eleven állatokat esznek, száraz tápanyagokra csak igen nehezen szoknak rá. Csigákkal, férgekkel, békaporonttyal, ivadékhalakkal, édesvízi bolhákkal, szúnyoglárvákkal, stb., lehet őket etetni.

A pávaszemes sügér (Centrarchus macropterus Lacép.)

Az Egyesült-Államok déli részében otthonos. Kb. 15 cm-nyire nő meg. Hát- és alsóúszója egyformán nagyra nőtt. Testén olajzöld alapon sötétbarna sávok vannak, hátúszója tövén pedig piros pontoktól körített petty van. Akváriumokban is tartják.

Medencéjébe kevés növényt tesznek, mivel máskülönben nappal a bozótban rejtőzik el. Tágas medencében szaporodik is. A hím nászruhája sötétebbszínű a rendesnél és a hátúszója alatt levő pávaszemfolt pedig elhalványodik. Az ikrák számára a tejes aránylag nagy gödröt váj. Húszfokos vízben az ikrák körülbelül két nap mulva kelnek ki, s az ivadék gyorsan növekedik. A hímeket és a nőstényeket nem nehéz egymástól megkülönböztetni. Hasüregi szerveik ugyanis áttetszenek. A hímek belső szervei hegyben végződnek, az ikrásoké ellenben kereken. A pávaszemes sügér hátúszóját 11–13 csontos és 12–14 tagolt, alsóúszóját pedig 7–8 tüske és 15 osztott sugár alkotja.

A kalikósügér (Pomaxis sparoides Lac.)

A kalikósügér, Pomaxis sparoides Lac., hosszútestű, laposoldalú díszhal, amely hazájában 30 cm-es nagyságot ér el. Törzse és úszói világos olajzöldek, vagy zöldesszürkék, feje és teste ezüstösfényű. Sötétebb színű harántsávok is vannak rajta. Hátúszójának tüskés része rövidebb, mint a puhasugarú. A hátúszó 7–8 tüskére és 15 tagolt sugárra, az alsóúszó pedig 6 csontos és 17–18 puha sugárra támaszkodik. Igen jámbor, békés természetű hal, úgyhogy társasmedencékben való tartásra nagyon alkalmas. Fogságban nem szaporodik. Hazája az Északamerikai Egyesült Államok keleti része, a nagy tavak vidéke, délre Floridáig, Louisianáig és Texasig terjedt el. Hűvös tiszta vízben él.

A kősügér (Ambloplites rupestris Raf.)

Ragadozó hal, amely egészen Kanadáig terjedő hazájában 30 cm-esre nő meg. Alapszíne világoszöld, hasa fehéres; egész testét sorokba rendeződött fekete foltok lepik el.

A fiatal kősügér színezete elüt a felnőttekétől, ugyanis szabálytalan lefutású szalagok és elszórt pontok tarkítják. Igen elterjedt hal, amelyet hazájában húsa miatt sokra becsülnek. Akváriumban csak fiatal korában lehet tartani, de civakodó természetük miatt más halaktól elkülönítik őket. Tágas medencékben szaporodnak is.

A gyémántsügér (Enneacanthus gloriosus Holbrook)

New Yerseytől Floridáig él. Hazájában 10, akváriumokban azonban csak 5–8 cm-es. Pompás színezete miatt még a díszsügérek közül is kiválik. Úszói legyezőszerűek. Alapszíne sötét barnászöld, fekete foltsorokkal, az oldalán fényes aranyos és fémfényű kék pettyek díszelegnek. A hímnek rózsaszínbe játszó nászruhája van.

A gyémántsügér az akváriumban jámbor, igénytelen állat. Szeret elrejtőzködni, de ijedőssé csak akkor válik, ha hiányosan táplálkozik. Gyakran megfigyelték, hogy szeret a homokos fenékre lapulni. A hímek nászidején olyanok, mintha gyémántszilánkokkal volnának behintve. Ilyenkor sokat basáskodnak az ikrásokkal. Kezdetleges fészküket a növények levelére rakják, s így ívás közben sok ikra lepereg a bozótba. Az ikra lerakása után a nőstényeket külön medencébe tanácsos áthelyezni. A fiatalok körülbelül három nap mulva kelnek ki és könnyű őket fölnevelni.

A gyémántsügér hátúszójában 9–10 tüske és 10 osztott, alsó úszójában pedig 3–4 csontos- és 9 puhasugár sorakozik egymásmögé.

A csíkos díszsügér (Mesogonistius chaetodon Baird)

Teste igen lapos, korongalakú. Barnássárga alapszínét fekete harántcsíkok tagolják szét. Pikkelyei ráeső fényben szivárványszínűek. Az úszók világosak, csaknem színtelenek és halványan pettyesek, vagy márványozottak. A hátúszó harmadik és negyedik, vagy negyedik és ötödik sugara vöröses, hasonlókép a hasúszó első sugarai is. Alsóúszóját keskeny fekete sáv szegélyezi. Az idősebbek színezete nem annyira ragyogó és harántsávjaik is elhalványodnak. A csíkos díszsügér 10 cm-nyire nő meg. Hátúszóját 10 kemény és 10 puha, alsóúszóját pedig három csontos és 12 osztott sugár alkotja.

Hazája Új-Jersey és Maryland államok területét foglalja magában. Lassú folyású, úgynevezett „barna” vizekben, vagyis olyan folyókban és patakokban él, amelyek fenyvesekben haladnak keresztül. A fiatalok csoportokba verődve úszkálnak, az idősebbek ellenben a vízalatti bozótokban magányosan húzódnak meg. A csíkos díszsügér színezete és nyugodt természete miatt akváriumi halnak is jól beválik. A hőmérséklet iránt nem érzékeny, fűtetlen medencében is áttelel, sőt a fagypont körüli hőmérsékletet is kibírja. Eledel tekintetében annál kényesebb, de apránként hozzá lehet szoktatni mindennemű állati eredetű tápanyaghoz.

A nemeket legkönnyebb ívás előtt felismerni. A karcsú példányok a tejesek, a termetesebbek az ikrások, amelyeken nász idején a csíkozottság is szembetűnőbbé válik. A csíkos díszsügér ügyes és szorgalmas fészekkészítő. Az ikrák kikeléséhez 18–20 C fokos vízben körülbelül két nap szükséges. Az ivadék teljesen átlátszó. Egy-egy fészekből 75–450 lárva kél ki. A nyolcadik naptól kezdve a legalkalmasabb eledel számukra a Bosmina. Gyorsan növekednek.

A hosszúfülű naphal (Lepomis auritus L.)

Nevét a kopoltyúfedő feketeszínű, hosszukás függelékéről kapta, amely különösen idősebb példányokon tűnik szembe. Hossza 20 cm. Alapszíne zöldeskék, narancsszínű foltokkal, a pofák is narancsszínűek. Pikkelyein, amelyek kékesen csillognak, piros és kék foltok vannak.

A cifra kárász (Eupomotis aureus Walb.)

Az Eupomotis Gill. Jord.-nemzetségnek két tagja jutott el Európába, az egyik a közönséges naphal, E. gibbosus L., amelyet 1916-ban Köln mellett már a Rajnában is fogtak, a másik az amerikai vagy arany naphal, E. aureus Walb., amelyet az apatini halászok „cifra kárász” névre kereszteltek el. Mindenütt megbánták, ahová ezt az északamerikai halfajt betelepítették. Rendkívül szapora, de csak kivételesen nő meg 15 cm-nyire. Hazájában 20 cm-es. A tógazdaságok értékes halai elől eleszi a táplálékot, viszont semmi hasznot sem hajt. Halászaink e miatt nevezik szeméthalnak is. Észak-Olaszországban, ahová 1898-ban telepítették be, trágyázásra és takarmánynak használják.

Hazánkban a sárdi tógazdaságba telepítették be legelőször. Vutskits megállapítása szerint onnan került át a Balatonba, ahol 1907-ben tűnt fel először, 1912-re azonban már elszaporodott. Ugyanabban az évben Baja mellett a Dunában is megtalálták, majd a Drávából került elő. 1916-ban Gombos táján a szontai rétség tavában fogták. 1923-ban Veöreös György a Marcalból horgászta ki. Palánka mellett 1915 szeptemberében fogtak ki a Dunából egy nagyon szép, tarka fémfényű halat, amely cifra kárásznak bizonyult és minden bizonnyal szintén somogyvármegyei sárdi tógazdaságból jutott a Balatonba, onnan a Dunába.

Hátúszójában 10 és 10–12, az alsóban 3 és 10–11 sugara van. Alapszíne zöldeskék narancsszínű foltokkal, a pofák is narancsszínűek, de kék hullámvonalakkal díszítve; a kopoltyúfedő függeléke, az ú. n. „fül”, fekete, a végén bíborpiros petty van. Háta, különösen nász idején, szivárványszínben játszik. Ragadozó hal. Tágas akváriumi medencékben is tenyészthető. Az ikrákat a hím őrzi.