Bujkálóhalak (Fierasfer Cuv.)

A bujkálóhalak (Fierasfer Cuv.) nemzetségnek tíz faja van, amelyek mind a melegebb tengerekben élnek.

Első ízben a „ Astrolabe” nevű francia kutatóhajó talált a Csendes-óceánból kihalászott nagy tengeri ugorkában bujkáló halat. Martens pedig kb. ezzel egyidejűleg fedezett fel egy másik fajt, amely tengeri csillagban ütött tanyát. Később megállapították, hogy némelyik faj nagy kagylókban húzódik meg. A cambridgei múzeum (Északamerikai Egyesült-Államok) gyüjteményében van egy kagylóteknő, amelynek belsejében a bujkálóhal körvonalai jól felismerhetők. Ez a hal a kagyló köpenyege alá furakodott be és ott elpusztult, mivel a gazda, vagyis a kagyló a hivatlan vendéget gyöngyházbörtönbe zárta.

A hegyes bujkálóhal (Fierasfer acus Kaup)

Bujkáló hal (Fierasfer acus Kaup.).

A bujkálóhalak nemzetségét a Földközi-tengerben a hegyes bujkálóhal (Fierasfer acus Kaup) képviseli, amelynek szervezetét és életmódját a nápolyi állattani intézet (Stazione Zoologica) akváriumában az olasz Emery tanulmányozta. Megtalálták már az Adriában is. A bujkálóhal 10–20 cm-nyi hosszú, az ikrás valamivel hosszabb a hímnél. Szalagalakú, keskeny teste teljesen átlátszó; szabálytalan harántsávokkal és foltokkal van díszítve. Gyenge úszó; testének kígyózó mozgásával és hosszú úszóinak segítségével csak lassan halad előre. Gyámoltalan állat létére kész prédája mindenféle ragadozónak s még hozzá az erős napfény a szemevilágától is megfosztja.

A tengeri ugorkába való behatolásának módját Emery figyelte meg. Ha észreveszi az ugorkát, látható izgalomba jön, orrával végigtapogatja az állatot, míg a testének valamelyik végéhez nem ér. Ha ez a test eleje, akkor megfordul és a másik végéig botorkál. Ott a kloákanyílás közelében foglal helyet, amely a lélekzéshez szükséges víz bebocsátására és az elhasznált eltávolítására szakaszosan megnyílik és bezárul. Amikor a kloáka megnyílik és a víz kiáramlik, a bujkálóhal hirtelen beledugja az orrát. Ezután a testét többnyire a jobboldalra behajlítja és a farkát a feje mellett a nyílásba dugja, majd a fejét visszahúzva, a hal farkával az ugorkához erősítve marad. Mindez pillanat alatt megy végbe.

A tengeri ugorka természetesen nem szívesen látja a betolakodót, megfigyelhetjük, hogy hátulsó részét összehúzza, hogy megszabaduljon tőle, ami azonban ritkán sikerül. Az ugorka néha még a zsigereit is kisajtolja magából, hogy a hivatlan vendéget elriassza, a tengeri ugorka ugyanis így szokott védekezni a támadókkal szemben. A bujkálóhal minden lélekzetvételkor egyre mélyebben nyomul be, míg végre egészen befurakodik.

Az ugorka végbelén két, tüdőfának nevezett kitüremlés van, amelyek közül az egyik a test falával van összenőve, a másik szabadon nyúlik a testüregbe. A bujkálóhal többnyire az utóbbiban található meg. Úgylátszik, a bujkálóhal nem tesz kárt vendéglátó gazdájában, másként áll azonban a dolog, ha többedmagával üt tanyát az ugorka belsejében. A szabadban kihalászott ugorkában sohasem találni háromnál több bujkálóhalat, akváriumi példányokban azonban Emery hetet is látott. Ez már a türelmes tüskésbőrű állatnak (a tengeri ugorka ugyanis ezek közé tartozik) is sok volt, kinyomta zsigereit és felfújta testének hátulsó részét s ezzel el is hagyta az árnyékvilágot. Üres bőréből a bujkálóhalak fejei kukucskáltak ki, hogy lélekzetet vegyenek.

A hegyes bujkálóhal csak védelmet keres a gazdaállat belsejében, van azonban egy melegégalji faj, az Encheliophis vermicularis I. Müll., amelyről Semper megállapította, hogy a tengeri ugorka belső szerveit falja fel. Ez a faj tehát albérlőből, helyparazitából valódi élősködővé alakult át.