3. Fakóantilopok (Ourebia Laurill.)

Jellemző e nemzetség tagjaira, hogy szemük alatt egy-egy csupasz mirigyes foltjuk, térdükön pedig szőrpamat van, farkuk rövid, de végbojtja rendesen hosszú. Rövid szarvuk töve gyűrűzött, hegye síma; szarvaik csak a hímeknek vannak. Tagjai, az afrikai steppevidék lakói, mind nagyon hasonlítanak egymáshoz életmód és külső tekintetében.

Az oribi (Ourebia ourebi Zimm.)

[Más neve: scoparia.]

A nemet Dél-Afrikában az oribi képviseli. Ez az állat alig kisebb a mi őzünknél, 1.1 m hosszú, a marja 60 cm magas, kereszttája még ennél is magasabb valamivel, és különösen jellemzi díszes és szabályos alakja. Felső oldalának színezete világos rókavörös vagy sárgásbarna, alsó oldala és lábszárának belső oldala ellenben majdnem hófehér. Fehér továbbá egy-egy folt a szemei fölött, az ajkain, az állán és fülei belső oldalán, míg az utóbbiak szélei feketésbarnák. Kicsiny, majdnem egyenesen felemelkedő, csak kissé előregörbült, vékony szarvának töve határozottan gyűrűzött s 12 cm hosszúra nő meg; szarvai csak a hímnek vannak. Mint sok más apró antilop, akképen az oribi is párosával él. Minden ellés alkalmával csak egy borjút hoz a világra. Alkalmas helyeken mindig újból és újból lehet oribit találni, ha még oly gyakran ki is lövik őket. Egyáltalában nem mondható félénknek és éppen lakott helyek közelében különösen gyakran fordul elő. A füves steppét határozottan jobban szereti, mint a bokros erdőt.

Oribi (Ourebia ourebi Zimm.).

Drayson ezt írja róla: „Igazán vonzó látvány menekülésének útja-módja, ha fölriasztják vagy zavarják. A legnagyobb gyorsasággal iramlik tova, közben méter magasat ugrik, újból tova rohan és ismét nagyot ugrik a levegőbe, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy közvetlen környezetét jobban áttekinthesse, mert sokkal kisebb, semhogy a fűből jól körültekinthetne. Néha, különösen ha első ugrása alkalmával valami gyanús tárgyat vett észre, egymásután többször felugrik, és ilyenkor még az elfogulatlan szemlélőben is azt a benyomást kelti, mintha valami lebegő tehetséggel megáldott jószág volna, mely a levegőben fenn tudja magát tartani. Ha pl. a kutya csapására jut és a magas fű közt kitartóan üldözi, akkor egymásután több magasat ugrik, hirtelen szögben félre szökken és a dühös ellenség szeme elől eléggé eltűnik. Visszapottyanása alkalmával mindig a hátulsó lábaival éri először a földet. A fölriasztott oribi menekülésének első pillanataiban olyan módon iramlik tova a földön, mint a fölzavart szalonka a levegőben. Zeg-zugos vonalban egyik oldalról a másikra szökken, a füvön nyílsebességgel törtet vagy ugrik át, és rendesen már 100 lépésnyire van, mielőtt a vadász puskáját célzásra emelhette volna. Ügyes vadászok durva seréttel ejtik el. Az első napokban én is ezt az eljárást követtem, de azután úgy találtam, hogy jobb és vadászhoz méltóbb golyót használni serét helyett. Ahol a fű 2 m magas volt, ott, hogy az állatot megláthassam, kénytelen voltam lóhátról vadászni rá; egyedül a vadászat e módjának köszönhetem, hogy az állatot pontosan meg tudtam figyelni.” Gyakran még halálosan megsebesítve is veszendőbe megy a vadászra nézve. Rendesen megkísérli, hogy ha súlyosan meg van sebesítve, a magas fűben amennyire csak lehet elrejtőzzék; innen halkan egy-egy bokorig, vagy kőig, hangyabolyig mászik, lelapul és csendesen kimúlik.