1. Kőszáli antilopok (Oreotragus A. Sm.)

Rövid, zömök teste, rendkívül vastag lábai, és vastag, drótszerűen kemény, törékeny szőrözete jellemzi. De legjellemzőbb bélyege csülkeinek sajátságos állása, amennyiben az állat valóban csülkei hegyén jár.

A szassza (Oreotragus oreotragus Zimm.)

[Más neve: saltatrix.]

A szassza (Oreotragus oreotragus Zimm.).

Az abesszíniak szasszája, vagy sziklaugró, ahogyan a búrok nevezik, alakja tekintetében középütt áll a zerge és egyes kisebb kecskefajok között. Teste zömök, nyaka rövid, feje tompa és gömbölyded, farka rövid csonkká csenevészedett, lábszárai alacsonyak és kissé esetlenek. Fülei nagyon hosszúak és szélesek, kopasz gyűrűvel szegélyezett szemei nagyok, határozott szemgödöralatti mirigyei vannak, csülkei magasak, csúcsuk lapított, alul gömbölyűre csiszoltak és egymástól elállók, szőrözete durva, törékeny és nagyon sűrű. A baknak rövid, egyenes, fekete, a 10 cm-t elérő, gyűrűs tövű és a fejen merőlegesen álló szarva van. Gyakran a nősténynek is van szarva. Színezete tekintetében a mi őzünkhöz hasonlít. Teste felül és oldalt olívsárga és feketével pettyezett, alul haloványabb, de szintén pettyes; csak a torka és lábszárainak belső oldala fehér. Ajkai még világosabbak, mint a torka; fülének külső oldala fekete alapon rövid, a belső hosszú fehér, szélei sötétbarna szőrökkel fedettek. Az állat hossza kb. 1 m, magassága mintegy 60 cm.

A szassza Afrika keleti oldalának nem túlságosan alacsony hegységeiben található északon Abesszíniától Dél- és Délnyugat-Afrikáig, a bogo-k földjéig 600 és 2500 m magasságok közt. A bóbitás antilopok módjára párosával él, de gyakran látni három, sőt négy főből álló apró csapatokban is, vagy egy család két fiatallal, vagy két pár együtt, amelyen egymásba botlottak és egy darabig egymással kóborolnak. Jó időjáráskor mindegyik csoport, amennyire csak lehet, a magas helyeket keresi fel, tartós eső esetén ellenben mélyen leszáll a völgyekbe. Az esti és hajnali órákban a párok nagy sziklákra kúsznak fel, legszívesebben olyanokra, amelyek a hegy tetején vannak és ott meglehetősen szorosan összezárt csülkökkel mint őrök néha óraszámra mozdulatlanul állanak. Ameddig a fű harmatos, addig a köveken és sziklákon csatangolnak; a déli nap heve ellen viszont fák vagy nagy sziklák alatt keresnek menedéket, legszívesebben azonban olyan árnyas sziklatömbökön, melyekről lefelé szabad kilátás nyílik. Időről-időre legalább az egyik hím a legközelebbi magaslatra hág, hogy onnan körültekintsen. Az egyszer kiválasztott területhez mindegyik pár szívósan ragaszkodik.

A szassza táplálékát mimóza és egyéb fák levelei alkotják, azonkívül füvek és leveles alpesi növények; legelni délelőtt és a késő délutáni órákban szokott. Ebben az időben elrejtőzik az Euphorbia-cserjék közt, vagy a sziklatömbök körül növő magas fűben s ilyenkor a vadász hiába igyekszik csak egyet is fölfedezni az egyébként is nehezen észrevehető állatok közül, ellenben a kora reggeli és esteli órákban már messziről meglátható, részint sajátságos állásánál fogva, melyet a legmagasabb sziklákon elfoglal, részben mert a levegő azokon a magas pontokon nagyon átlátszó. Nem lehet állítani, hogy különösen félénk volna, de ez valószínűleg csak azért van így, mert az abesszíniaiak kevéssé vadásszák. Ha azonban egyszer megriasztják, akkor igazán megmutatja, mit tud. A fürge állat a madár sebességével szökell egyik szikláról a másikra, ugrál a merev sziklafalakon és rettentő szakadékok felett s egyenlő gyorsasággal akár leereszkedik, akár fölfelé kapaszkodik. A szikla legkisebb egyenetlensége elég neki, hogy lábát meg tudja vetni, mozdulatai minden körülmények között éppen olyan biztosak, mint gyorsak. A legjobban bámulja az ember lábai erejét, mikor hegynek menekül. Valamennyi izma dolgozik. Teste mégegyszer oly erősnek látszik, mint egyébként, lábszárai, mintha rugalmas acélból volnának kovácsolva. Minden ugrásával magasan emelkedik a légbe; majd teljes egészében mutatkozik a szemlélő előtt, majd meg egészen eltűnik a sziklák mögött vagy a hegyoldalt borító növényzet között. Hihetetlen sebességgel halad tova, pár pillanat elégséges, hogy lőtávolon kívül jusson. Néha azonban mégis előfordul, hogy az üldözést megismételve második alkalommal mégis csak puskavégre kerül. Olyan vidékeken, hol a lövőfegyvert nem igen használják, kezdetben nem sokat törődik a dörrenéssel, mert mint látszik, annyira hozzászokott a legördülő sziklák zörgéséhez és robajához, hogy a lövés alig nyugtalanítja. Ha az ember mindjárt kezdetben elkészül rá, hogy kétszer lőjjön, a pár mindkét tagját elejtheti, mert a szassza rendesen pár pillanatig még elejtett párja mellett marad, nézi és amellett az oly sok antilopra jellemző rémült horkantást hallatja.

Ellési ideje Abesszíniában, mint látszik, a nagy esős évszak elejére esik.

Az egyetlen szassza, amelyet állatkertben valaha láttam, 1875-ben Berlinben élt. Az állatkán észre lehetett venni, hogy újszülött borjú korában kellett az ember gondozásába jutnia, mert bizalmasságban vetekedett a legjámborabb háziállatokkal. Félelem nélkül közeledett mindenkihez, aki ugyanezt megkísérelte, megszaglászta a neki nyujtott kezet mint minden más tárgyat, amely kíváncsiságát felkeltette, a neki nyujtott csemegét szívesen elfogadta, de ilyent nem koldult. Takarmányából válogatósan mindig a legjobbat szedte ki. Miként látszott füvek leveleit és a bugákat szívesebben ette, mint a faágakat és azok leveleit, de valószínűleg inkább hosszas megszokás következtében. Később a hamburgi állatkertben tartottak egy meglehetősen szelíd példányt.