Lazacok (Salmo Art.)

A szorosabb értelemben vett lazacfélék közé a család legnemesebb alakú tagjai tartoznak. Testüket apró pikkelyek fedik; alsóúszójukat 14-nél kevesebb sugár feszíti ki; szájuk a szemük alatt végződik, fogazatukat kúpalakú fogak alkotják, amelyek az állkapcsokon, továbbá a garat- és az ekecsontokon, sőt magán a nyelven is ülnek. Nincs még egy halcsoport, amelynek tagjait annyira nehéz volna meghatározni, mint a lazacfélék fajait. Alakjukat és színezetüket ugyanis nemcsak a nem és az életkor, hanem a tartózkodási hely, a táplálék, a serdülési időszak és a betegségek is befolyásolják. „Az idetartozó alakok sokfélesége miatt, sokszor megkísérelték ezt a nemzetséget kisebb csoportokra vagy alrendekre tagolni – írja Vogt. – Ezeknél a kísérleteknél többé-kevésbbé mindig az ekecsont fogazatát választották alapul. Ha az ekecsont fogazata teljes, elülső részén harántirányú fogsorok vannak, a hátulsó részén ellenben többnyire apró fogaktól alkotott egy, vagy két párhuzamos hosszanti sor van. A Salmo-alnembe azokat sorolják, amelyekben az ekecsontnak csak az elülső lemezén vannak fogak, míg a hátulsó része kezdettől fogva fogatlan. A Trutta-alnemhez azok a fajok tartoznak, amelyekben az ekecsont hátulsó részén, az ú. n. nyelén is vannak fogak, legalább is fiatal korban.

Ívási idejük többnyire télére esik. A lazacfélék kavicsos helyeket szemelnek ki, amelyek sokszor igen távol esnek lakóhelyüktől. Orrukkal gödröt túrnak és a nőstény ebbe helyezi el ikráit, amelyeket a hím megtermékenyít. Az ikrákat kövekkel fedik be és minden további gondoskodás nélkül sorsukra bízzák őket. Az ivadék a víz hőmérséklete szerint hosszabb vagy rövidebb idő mulva, többnyire 2–3 hónap mulva kél ki. Kezdetben nagy szikzacskójuk van, s amíg ez fel nem szívódik, a fenéken a kövek közt maradnak és csak ezután néznek táplálék után, amely kezdetben alsóbbrendű állatokból, apró rákokból, rovarlárvákból, stb. áll. Fölcseperedve nagyobb zsákmány után vetik magukat, saját atyafiságukat sem kímélik, úgyhogy végül is valódi ragadozókká válnak és semmiben sem maradnak mögötte a csukáknak.” A két alnemzetség tagjai könnyen kereszteződnek egymással.

A Salmo-nemzetségbe körülbelül 20 különböző alakot sorolnak be, ezek között azonban bélyegeik tekintetében nincsenek állandó különbségek. Tulajdonságaik tartózkodási helyük szerint változik még ugyanabban a tóban és folyóban, s akkor is, ha a fiatalok más vízbe helyezik át. Állandóbb jellemvonásaik csak akkor alakulnak ki, ha több nemzedéken keresztül valamelyik vidéken vagy pedig vízben szigetelődtek el. F. A. Smitt, aki Skandinávia halait dolgozta fel a nemzetség összes alakjait tudományos nézőpontból egyetlenegy fajhoz tartozóknak tekintette és a törzsfajnak a lazacot tartotta. A többit ennek változatai gyanánt írta le, s ezt a nézetét ma is igen sok szakember osztja.

„Ezzel a felfogással, – írja Kyle és Ehrenbaum („Die Fische d. Nord- u. Ostsee”, Lipcse, 1929) – kétségtelenül a legjobb áttekintést lehet nyerni e fontos és érdekes halcsoport felett. Úgy képzelhetjük el, hogy a tengeri alak messze felhatol a folyóba, hogy ott ívjék. A fiatalok pár év mulva visszatérnek a tengerbe és lazacokká alakulnak át, vagy pedig egész életükön át az édesvízben maradnak és különböző pataki pisztrángokká válnak; a harmadik eset az, hogy a tengerből jövők nem mennek fel olyan messze és váltakozva, az édesvízben és a tengerben élnek, vagyis tengeri pisztránggá (lazacpisztránggá) lesznek.”

Európában amerikai, Amerikában pedig európai lazac-fajokat telepítették meg. Nagyarányú meghonosítás folyt pl. Csilében, ahová 1905-től kezdődően a lazac, a sebes pisztráng, a szivárványos pisztráng és a szaibling ikráit vitték át Németországból. Öt alkalommal szállították ezeket az ikrákat (300.000, 600.000, 700.000, 1,200.000, 900.000 darabot). Az áttelepítés nem volt kis dolog. Az út 48 napig tart Csilébe; a különböző fajtájú halak ívási ideje nem esik egybe s így igen különböző érettségi fokú ikrát kellett kiválogatni, hogy éppen idejében jussanak új helyükre. A trópusokon, ahol a 40° C meleg, kétszer mentek át. A hajóban különleges hűtőhelyiségeket rendeztek be. Az ikrák költése Rio-Blancoban történt a magas hegyek között; innét a népesítendő vizekhez is 38 órai volt az út. De a dolog sikerült. 1908-ban már fogtak 20–25 cm nagyságú lazacot és pisztrángot; 1911-ben már 90–120 cm és 1915-ben 150 cm hosszú lazacok kerültek elő.

A legnagyobbszabású és legsikeresebb betelepítést Új-Zélandon hajtották végre, ahol kitartó munka és sok nehézség leküzdésével sikerült meghonosítani nemcsak a barna és a szivárványos pisztrángot, hanem az ottani és a kaliforniai lazacot is. Ez az eredmény annál csodálatosabb, mivel idáig minden törekvés kudarcot vallott, amely arra irányult, hogy a kaliforniai lazacot (Oncorhynchus chouicha) más folyókban, az ottani lazacot pedig a Csendes-óceán északi részében meghonosítsák. Az új-zélandi szakemberek azt a nehézséget is legyőzték, hogy az ikrát a melegégalj alatt kellett átszállítaniok.

A betelepítés eleinte eredménytelennek látszott és abban is hagyták volna, ha L. F. Ayson halászati felügyelő szívósan ki nem tart mellette. Skótországból, a Fay- és a Tweed-folyókból már 1868-ban szállítottak lazacikrákat Új-Zélandra, s a betelepítést évek hosszú során át folytatták, azonban 1908-ig semmi jele sem látszott a sikernek. Ebben az esztendőben azonban már bebizonyosodott, hogy a kaliforniai lazac meghonosodott, ennélfogva a kormány újabb kedvet kapott a kísérletek folytatására. A Te Anau-tóba ömlő hidegvizű hegyi patak mellett költető telepet rendeztek be, hogy a behozott ikrák számára megfelelő életviszonyokat teremthessenek. Emellett a tengerentúlról való szállítást is úgy oldották meg, hogy az út alatt mindössze egy százaléknyi ikra pusztult el.

Az atlanti lazacot, a betelepítés eredményeképpen, a Te Anau-tóban már évek óta fogják. Ezekből érett ikrát nyertek és az ivadékot a sziget északi részén, a Vanganui-tóba telepítették be. A kaliforniai lazac betelepítését 1875-ben kezdették meg, de az eredmény éveken keresztül váratott magára. Ekkor olyan folyót választottak ki, amely hólevet vesz fel és hét álló esztendeig kísérleteztek benne. Hárommilliónál több quinnat-ikrát telepítettek be, s 1907-ben kétségbevonhatatlanul megbizonyosodtak afelől, hogy a kaliforniai lazac a folyóban meghonosodott, s ott ívik is. Az állomány attól kezdve rohamosan gyarapodott, sőt természetes módon terjeszkedett is. Először csak a Canterbury-folyóban akadtak rá, később a Vairában, majd a sziget északi részén, a Cook-szorosba torkoló folyókban is megtalálták.

Az utóbbi években a tengerből annyi lazac vándorolt be a Canterbury-folyóba, hogy a horgászok bőséges zsákmányra tettek szert. A kifogott kaliforniai lazacok átlagos súlya 17–18 angol font körül van, de kihalásztak már 60 fontos példányt is. Az utóbbi időben a halászok egyre több olyan lazacot fognak, amelyek tele vannak sebekkel és forradásokkal. Azt hiszik, hogy ezeket a halakat teknősbéka-seregek támadták meg és féltik tőlük ezeket az értékes halakat, ámbár attól aligha kell tartani, hogy ezek a hüllők a már megerősödött lazacállományt megtizedelhetnék. A lazacnak az új-zélandi piacon jó ára van, s az új kereseti lehetőség igen sok halászt csábít a lazacfogásra. Emiatt máris a fogás korlátozására gondolnak, hogy az esetleg rablógazdálkodássá fajuló halászat veszedelmét elhárítsák.

A nemes lazac (Salmo – Trutta – salar L.)

Nemes lazac (Salmo [Trutta] salar L.). - Lazacpisztráng (Salmo [Trutta] trutta L.).

A nemzetség legnemesebb tagja a lazac, Salmo (Trutta) salar L. Teste megnyult, orsóalakú, oldalról többé-kevésbbé lapos; arcorra az igen kis fejhez arányítva hosszúra nyult; az ekecsont elülső lemeze fogatlan, a nyelén ellenben egy sor, korán kihulló fog van. A háta kékesszürke, oldala ezüstösen csillog, hasa pedig fényesfehér. Az ivarérett példányok mustrázata néhány elszórt fekete pettyből áll. A hát-, a zsír- és a farokúszó sötétszürke, a többiek halványak. A hátúszón kivételesen néhány kerek fekete folt is lehet. A hátúszóban 3–4 és 9–11, a mellúszóban 1 és 13, a hasúszóban 1 és 8, az alsóban 3 és 7–8, a farokban pedig 19 sugár számolható meg. A lazac hossza a 1.5 m-t, súlya pedig a 45 kg-ot is eléri. Ekkora példányokat azonban ma már csak az északoroszországi folyamokban találnak. Az 1 m-es és 15–16 kg-os példányokat is óriásoknak tekintik.

A lazac hazája Európa mérsékeltégalji részének vizeiben délre az é. sz. 43. fokáig, az Újvilágban pedig az é. sz. 41. fokáig terjed. A Földközi-tengerbe torkoló összes folyókból hiányzik. Többet tartózkodik az édesvízben, mint a tengerben. Fiatalságának első időszakát a folyókban tölti el és ezekbe tér vissza minden évben. Németországban főkép a Rajnát és mellékfolyóit, továbbá az Oderát és a Visztulát látogatja meg, de nem hiányzik a Weserből és az Elbéből sem. Sokkal gyakoribb vendég Anglia, Oroszország, Skandinávia, Izland, Grönland és Észak-Amerika folyóiban, ellenben gyérebb Nyugat-Franciaországban és Észak-Spanyolországban. Nagy-Britanniában, ahol valamikor annyira közönséges volt, hogy húsát alig becsülték valamire, a folytonos üldözés következtében azonban annyira megcsappant a száma, hogy ez ma már a skót folyókban is komolyan érezhetővé vált, pedig ezeket hajdan nagyon sok lazac kereste fel. Most már szigorú törvény állapított meg számára kíméleti időt. Oroszországnak valamennyi folyamában és folyójában ívik, amelyek a Balti- és a Fehér-tengerbe ömlenek. Elterjedésének keleti határa az Ural, legalább is az Ob-folyóban már nem fordul elő. Skandináviában, éppúgy, mint Izlandon és Grönlandon ma is a legközönségesebb folyóvízi halak közé tartozik. Franciaországnak valamennyi folyójában él, amelyik az Atlanti-óceánba ömlik. Spanyolországban a Biskayai-öbölbe torkoló vizekben még sok lazac van, de azokban, amelyek Portugálián keresztül sietnek a tengerbe vagy egyáltalán nem fordul meg, vagy csak elvétve tűnik fel.

A lazac vándorlását, amely alatt a fogás történik, régtől fogva tüzetesen tanulmányozzák, de mindmáig csak annyit tekinthetünk bebizonyítottnak, hogy sohasem távozik el messze attól a folyótól, amelyben a világra jött. Svéd természetvizsgálók megállapították, hogy a tengerben való tartózkodása alatt rákokkal, halakkal (angolna, pikó, hering) táplálkozik, de megeszik minden egyebet is, amire csak szert tehet. Nászutazása alatt az édesvízben nem vesz magához táplálékot; bélcsatornáját csaknem mindig üresen találják, sőt a bélfalán is olyan elváltozások láthatók, amelyekből arra lehet következtetni, hogy a bélmirigyek működése is szünetel. Másként áll a helyzet a norvég és részben a skót, s az északamerikai folyókban. Ezekben az ívó lazac is táplálkozik, s ezért a lazachorgászat is virágzik. Az angolok a sporthorgászat legnemesebb ágának tekintik a lazacfogást. Az említett folyók mind rövid folyásúak, a hosszabbakban megfigyelték, hogy a felső szakaszban a lazacok már nem táplálkoznak.

A lazac nászútját, amely alatt halásszák is, alaposan tanulmányozták. Kitűnt, hogy az összes folyókban több főidőszakot lehet megkülönböztetni, s hogy minden ilyen főbb rajt különböző évjáratok alkotják. A Rajna torkolatában legelőször az ú. n. „Jakab-lazac” jelenik meg. Nevét azért kapta, mivel fő vonulási ideje Szt. Jakab napjának (július 25) tájára esik. Ezek mind fiatal, háromesztendős 1–1.5 kg-os állatok és valamennyien hímek. Ezeket követik az ú. n. „nyári lazacok”, amelyek éppen fölserdült, átlagosan négyéves ikrás halak. Vándorlásuk fő időszaka július végére és augusztusra esik. Végül nagy, 1 m-es példányok, a „téli lazacok” novembertől márciusig jelennek meg. Az Elbében a téli lazac vándorlása januártól májusig tart. Áprilisban és májusban érkezik meg a főraj, amely 4–6 kg-os fiatalokból áll. Augusztusban vándorol be a kizárólag hímekből álló harmadik csapat: az ú. n. Bartolomeusz-lazacok raja.

A lazac lassan nyomul fölfelé és időnként nagyokat pihen a folyómeder mélyebb helyein. Emiatt a lazacok első és második csapata csak szeptember végére, illetve októberre érkezik meg az ívóhelyekre. Ezért a folyókban minden évszakban találni felfelé vándorló lazacokat, úgyhogy a periódusok határa a legtöbb helyen igen elmosódott. A lazacok rendíthetetlenül törekednek céljuk elérésére és minden akadályon megpróbálnak átgázolni, széttépik a hálókat, áthatolnak a zuhatagokon és a zúgókon, keresztül ugrálnak a zsilipeken stb. Eközben rendkívül erőről, ügyességről és kitartásról tesznek tanubizonyságot. A nagy sebességgel rohanó vízben a legnagyobb erőkifejtéssel küzdik magukat előre, 2–3 m magasra és 4–6 m-nyi távolságra ugrálnak ki. Az elhibázott gátugrást megismétlik, s nem ritkán életükkel lakolnak makacsságukért, ha a sziklákhoz vágódnak, vagy pedig belekerülnek a lazacfogó készségekbe. E függélyes zuhatagok megakasztják felfelevándorlásában, a zúgókon azonban könnyedén hatolnak keresztül. Ezen alapszik az ú. n. lazaclétrák berendezése. A lazaclétra valóságos lépcső, amelynek fokai megtörik a lezúduló víz erejét, s így pihenőhöz juttatják a halat. Keresztülvonulnak a tavakon is és a folyók felső szakaszában folytatják útjukat. Tschudi szerint a Reussban 1300 m-re is felhatolnak. A lazac Metzger vizsgálatai szerint a Weserben a víz sodrával szemben 24 óránként 38–40 km-t tesz meg.

A szaporodási szervek a vándorlás alatt fejlődnek ki, mégpedig a többi szerv, elsősorban a zsírszövet és az izomzat rovására, mivel a lazac, mint már említettük, vándorlása alatt nem táplálkozik. A nász idejének közeledtével a lazacok külsején is feltűnő változás megy végbe: nászruhát öltenek. Színük sötétebbé válik, oldalukon és kopoltyúfedőjükön gyakran piros pettyek jelennek meg. Az egészen öreg hímeknek ragyogó színű nászruhájuk van. Nemcsak a hasuk válik bíborszínűvé, hanem a fejükön is zegzugos rajzolat jelenik meg, amely egymásba olvadó piros pettyekből keletkezik és élesen elüt a kékes alapszíntől. Az alsóúszó töve, a mellúszó szegélye, a farokúszó alsó és felső széle vörös színben játszik. A bőr a háton és az úszókon megkeményedik.

Az ikrás, amelyet többnyire egy felserdült és több fiatal hím követ, októbertől februárig sekély homokos, vagy kavicsos helyen széles, de nem mély ú. n. ágyat váj az ikrák számára. A gödröt az ikrás a farkával kaparja ki, a tejes nem segédkezik, hanem csak a vetélytársakat tartja távol. Az ellenfelek elkeseredett harcot vívnak, s vérük nem egyszer vörösre festi a vizet. Az ikrákat vékony homokréteggel fedik be. Az ikrák lerakása 3–4, mások szerint 8–10 napig tart. Az ívás fáradalmait a mélyebb vizekben pihenik ki és csak a tavaszi árral vándorolnak vissza a tengerbe, miután egy darabig még a féligsós vízben is időztek. Úgy látszik, mindaddig nem táplálkoznak, amíg vissza nem térnek a tengerbe, gyomrukat ugyanis mindig üresen találják. Húsuk a felvándorlás alatt élénkpiros, a visszavándorlás alatt piszkosszürke színű és ízetlen. A testen a sötét és piros foltok megszaporodnak. A visszavándoroltak egyrésze tönkremegy az út alatt. Azok, amelyek elérik a tengert, igen gyorsan kiheverik a fáradalmakat, élősdiei a sósvízben elpusztulnak, a piros foltok eltűnnek, mohón táplálkoznak és a következő édesvízi kirándulásig teljesen összeszedik magukat. Az ívás viszontagságai a pikkelyek növekedési vonalaiban is kifejezésre jutnak, úgyhogy a nagyobb példányoknak nemcsak az életkorát, hanem azt is meg lehet állapítani, hogy összesen hányszor ívtak.

Az ikrák fejlődése az időjárástól függ. Rendesen körülbelül négy hónap telik el míg a 2 cm-es nagyságú ivadék kikel. A szikzacskó felszívódása után többnyire rovarokkal táplálkoznak és az első évben 7–10 cm-esre nőnek. Egy telet az édesvízben töltenek, s a következő év nyarán költöznek át a tengerbe. Erre az időre már eltünnek az ívadékot jellemző harántsávok és színezetük a felserdültekéhez hasonlít. Az édesvízben való életszakaszuk alatt a pisztrángokhoz hasonlóan viselkednek. Angliában sokáig külön pisztrángfajnak is nézték a fiatal lazacot és horoggal sokat kifogtak, mígnem egy James Hogg nevű juhász rá nem jött a tévedésre. Felfedezését sokáig kételkedve és gúnyosan fogadták, de később a szakemberek is megerősítették.

A lazachalászat eredménye a rablógazdálkodás, a víziforgalom növekedése, a vízművek szaporodása, továbbá a gyárakból származó vízszennyeződés miatt jelentékenyen megcsappant. Az újra benépesítés, amely a mesterségesen megtermékenyített ikrákból fölnevelt ivadékokkal történik, igen jó sikerrel jár. A lazac ugyanis, mint már mondottuk, odajár vissza ívni, ahol gyermekkorát élte. A lazac Németországban nem kap horog után, emiatt kizáróan különböző hálókkal, varsákkal és csapdákkal fogják. Skóciában viszont csupán horoggal halásszák, s ezt a fogási módot az angolok mindenütt elterjesztették, ahol lazacos víz van. A lazachorgászat klasszikus hazája Norvégia.

A Dunajecben, amely a Visztula vízrendszeréhez tartozik és a Poprádban, amelybe a Dunajecből kerül a lazac, szigonnyal és műlegyes horoggal fogják. Mióta a Dunajecben duzzasztógátat építettek, nagyon megritkult benne a lazac, úgyhogy azon a vidéken halászati nézőpontból már egészen jelentéktelen. A Poprádban a régi jó világban az 1 m-es, 7–10 kg-os példányok gyakoriak voltak, de fogtak 1½ m hosszú és 25 kg-ososkat is (Lovassy).

A lazac meghonosításával a Földközi-tengerben is kísérleteztek. Chiappi közli („Boll. di Pesca, stb.” 1927), hogy a római középponti haltenyésztő intézet (R. Stabilimento Ittiogenico) a Rajnából 36.000 egy éves ivadékot hozatott, s az Arnó és a Tevere (Tiberis) torkolatának közelében helyeztette ki. A betelepítés azonban eredménytelen maradt, legalábbis idáig egyetlenegy példányt sem fogtak. Henking azon a véleményen van („Mitt. d. Deutsch. Seefisch. Ver.”, 1928), hogy a meghonosítás nem is sikerülhet, mivel a lazac a Földközi-tenger hőmérsékletéhez nem tud alkalmazkodni. A hőmérséklet ugyanis 500-tól 4200 m.-ig 13 C° körül van, s ez túlságosan magas a lazac számára.

Észak-Amerika keleti részében, Maine-állam területén, továbbá Labrador tavaiban és a beléjük ömlő vizekben olyan lazacféleség található, amely a faji bélyegeket tekintve, semmiben sem különbözik a nemes lazactól, életmódjában azonban annyiban tér el, hogy életében sohasem keresi fel a tengert, hanem növekedésének ideje alatt édesvizű tavakban tartózkodik. Valószínűen ezzel függ össze, hogy ezek az alakok sohasem érik el a tengeri lazac nagyságát; súlyuk többnyire 10 font alatt marad; húsuk világosabb színe is alkalmasint életmódjukban találja meg magyarázatát. Még nem bizonyos, hogy Európában is élnek-e hasonló alakok, ámbár azt állítják, hogy Svédország tavaiban előfordulnak ilyenek. Akárhogyan is van azonban, ezek az édesvizi lazacok figyelmet érdemelnek, mivel életmódjukat tekintve, átmenetet alkotnak a pisztrángokhoz, amelyek elterjedésükben csaknem mind az édesvizekre korlátozódnak. Az édesvizi lazac kedvelt sporthala az amerikai horgászoknak. Műléggyel fogják. Rendkívül ízletes húsa miatt nagyban tenyésztik is.

A horgas lazacok (Oncorhynchus Suckley)

A Csendes-óceánba ömlő folyókban a nemes lazacot a horgas lazacok, Oncorhynchus Suckley, alnemzetsége helyettesíti. Nevük onnan ered, hogy az idősebb hímek felső állkapcsa horgosan felfelé görbül. Számos faj tartozik ide, amelyek a kaliforniai partoktól, az é. sz. 36°-ától fölfelé a sarki tájékig, az Ohocki-tengerbe ömlő szibériai folyamokban, továbbá egészen Japánig terjeszkedtek el. Ezeken a helyeken a horgas lazacok még mindig bőségesen élnek és a lakosság legfőbb megélhetési forrását alkotják. Észak-Amerikában, különösen Alaskában, ahol ezt a természeti kincset nagyszabású üzemek bányásszák ki, a lazacfogás hatalmas iparággá fejlődött. Ott van a lazackonzerváló ipar székhelye is, amely dobozos tartós készítményekkel árasztja el a világot. A mult század 90-es éveiben a lazachalászat eredménye az Egyesült-Államokban már százmillió, Brit-Kolumbiában 25 millió fontnyira rúgott, a zsákmány értéke pedig 8,200.000 dollár volt. Észak-Amerika vizeinek őseredeti halgazdaságáról szinte mesébe illő adatok vannak. Sok helyen a hálóval való fogás nem bizonyult elegendőnek, ennélfogva a folyamokban ú. n. lazackerekeket építettek be. Ezek a kerekek naponta egyenként kb. 14.000 lazacot fognak, kétnapi zsákmányuk tehát felér Németország egész évi lazachalászatának eredményével. A lazackerék a vízimalom kerekéhez hasonlít. A beléje került lazacot önműködően veti a partra. Az amerikaiak, az atlanti partokon szerzett szomorú tapasztalatokon okulva, már a mult század hetvenes éveitől kezdve egymásután rendeztek be mesterséges keltetőtelepeket, amelyek évente sokmillió lazacikrát termékenyítenek meg és rengeteg ivadékot tenyésztenek, úgyhogy a lazachalászat csődjétől nem kell tartaniok. A lazachalászat eredménye 1914-ben Alaskában kétszeresen felülmulta a territórium költségvetésének összegét.

Az Északamerikai Egyesült-Államok hatalmas élelmiszeriparában a lazackonzerv tekintélyes szerepet tölt be. A „Pacific Fisherman” szerint a lazackivitel 1917-ben 118 millió fontra rúgott, a következő évben a termés négyötödét a hadsereg élelmezésére foglalták le. 1864-ben az amerikai konzervgyárak még csak 2000 láda lazacot hoztak piacra, 1900-ban már 2,485.000-et, 1917-ben pedig 8,548.000 ládát. Minden ládában 48 darab egyfontos (=453:5 g) doboz van. A „Fish Trades Gazette” szerint Észak-Amerika konzerviparát a következő öt lazacfaj látja el nyersanyaggal:

Oncorhynchus tschawytscha, kereskedelmi neve: „Chinook”, vagy „King”, vagy „Quinnat”.

Oncorhynchus nerka, „Red”, vagy „Sockeye”.

Oncorhynchus kisutsch, „Medium Red”, „Coko”, vagy „Silver”.

Oncorhynchus gorbuscha, „Pink”, vagy „Humpback”.

Oncorhynchus keta, „Chum”, vagy „Dog-salmon”, vagy „Keta”.

A forgalomban ezeken kívül „Steelhead-salmon” megjelöléssel még egy fajta konzerv szerepel, amely azonban olyan pisztrángot tartalmaz, amely főleg a Columbia-folyóban és a Puget-Sundban él. A „Humpback-salmon” húsa ízletes ugyan, de halvány és nem annyira tömör, mint pl. a Sockeye, vagy Red-salmoné s ezért olcsóbb is. A lazachús színét helyenként különbözőkép ítélik meg. Néhol a halványat kedvelik, máshol az erősen pirosat.

Az amerikai lazaciparról Lohan konzul leírása („Mitt. Deutsch. Seefisch. Ver.”, 1913, 24. l.) sok érdekes részletet tartalmaz. „A lazac Németországban azok közé a halak közé tartozik, amelyeket drágaságuk miatt csak a tehetősebb emberek vásárolhatnak meg és azok is csak csemege gyanánt, füstölt állapotban fogyasztják. A közönség ennek a halarisztokratának az eredetéről és lényéről csak kevéssé tájékozott. Így például sokan nem is sejtik, hogy azoknak a lazacoknak nagyrésze, amelyek a piacon „rajnai” megjelölés alatt szerepelnek, nagyrészben sohasem látták a Rajnát, hanem Észak-Amerika távoli nyugatáról vándoroltak át. A tengernek ezek a finomhúsú lakói a Csendes-óceán partjait Kalifornia déli részétől egészen Alaska kopár és télen jégtől övezett, s vad viharoktól ostromolt szirtjeiig, továbbá a Kolumbia-folyót, a Puget Sundot és a Vancouver-sziget turzásait népesítik be. Onnan szállítanak belőlük minden évben frissen vagy félig elkészítve, tekintélyes mennyiséget az óriási amerikai kontinensen és az Atlanti-óceánon keresztül Hamburgba, ahol nagy tömegekben raktározzák el és osztják szét a szárazföld belsejében.

„Az Egyesült Államokban természeti kincsekben annyira gazdag területén a lazac és az osztriga olyan élvezeti és élelmicikk, amelynek fogyasztását a szegényebb néposztály is megengedheti magának. Amint az Unió keleti részén a közönséges munkás is bátran fogyaszthat el ebédre egy-egy tucat szép Delaware-osztrigát, úgy Oregon, Washington és Brit-Kolumbia rézbőrűi úgy eszik a lazacpecsenyét, mint a mindennapi kenyeret. Néha még az is előfordul, hogy a lazacot trágyának dolgozzák fel.

„Az amerikai partokon a lazacfogás sokféle módon folyik. Az indiánok, éppúgy, mint a régi világban, még ma is szigonnyal szedik ki a lazacot a hullámturzás habos vizéből és a napon szárítják meg, a fehérember azonban fortélyosabb eszközöket használ. Amikor 3–5 éves lazacok ösztönüktől hajtva áprilistól kezdve őszig a nyilt tengerből csapatokban nyomulnak be az édesvízbe, a halászok – túlnyomóan izmos, szikár emberek – motorosokkal és vitorlásbárkákkal sietnek eléjük és hatalmas hálókkal fogadják őket. A hálók akkorák, hogy elrekeszthetnek velük egész tengerágakat, amelyekbe a folyók betorkolnak. A mélyvizi hálók zsákmánya azonban mindig jóval kevesebb, mint azoké, amelyekkel a csendes öblökben és torkolatokban dolgoznak. Ilyen helyeken több száz méter hosszú, sűrűszemű hálókkal fogják a halat. A hálók vége a szárazföld felé irányul. A lazacok a hálófal mellett tapogatózva haladnak s aránylag szűk nyílásokon keresztül jutnak bele a háló zsákjába, a tulajdonképpeni csapdába, amelyet a halászok „fazék”-nak („pot”) neveznek, s ahonnan többé ki nem kerülnek. Az ilyen minden oldalról zárt, óriási haltömeggel telt hálót a legtöbbször gőzdaruval emelik ki.

„A szegény lazacnak ez a felfelé való vándorlása mindenképpen rosszul üt ki. Ha szerencsésen el is kerülte a hálókat és a vészeket, újabb veszedelmek leselkednek rá. Ha valaki nyáron kirándulóhajóra ül, amely Portlandból naponta indul és a megkapóan szép Kolumbia-folyón a zuhatagokig megy fel, hogy a partok mentén eléje táruló tájképekben gyönyörködjék, a folyóban itt-ott vizikerekeket pillant meg, amelyeket az ár mély, rekeszes lapátjaikkal együtt szünet nélkül forgat. A lazacot hálók és gátak terelik a kerék felé, belejut a lapátrekeszbe, amely felviszi és csúszdára dobja rá s azon siklik le a csapóajtóig és ezen át a mészárszékül szolgáló rekeszbe, vagy pedig bárkába zuhan le. Csupán Oregon-állam területén, a Kolumbia-folyóban és mellékvizeiben összesen 60 ilyen kerék működik s ezek közül naponta mindegyik 5000–8000 font lazacot fog ki. Minél mélyebben hatol be a lazacsereg a vadonba, sorai annál inkább megritkulnak.

„A sok millióból, amelyek a torkolatba behatolnak, csak néhány ezer éri el a hegyi patakokban levő ívóhelyeket. A Kolumbia-folyóban a lazacnak nem kevesebb, mint 1600 km-t kell megtennie, amíg céljához ér. A sokféle megpróbáltatás közt, amelyek e pikkelyes vándorokra várnak, nem utolsó helyen állanak a felső szakasz zúgói. Össze kell szedniök lesoványodott testük utolsó erejét, hogy áthatolhassanank a rohanó víz árján. Sokan összezúzódnak a fenékről fölmeredő éles sziklákon. Az ívás végeztével a tejesek és ikrások súlyuk harmadát elveszítve, lassan vonulnak ki a patakokból. Sokan néhány nap alatt tönkremennek. A telepesek már lesnek a tömegesen elpusztult lazacra és kihalászva, trágyául vagy disznóetetésre használják fel.

„Hosszabb ideig tartózkodtam Seattle városában, amely rohamosan fejlődött ki. Három esztendővel ezelőtt, az egyik nyári hónapban, számos jachtkirándulást tettem az erdőktől koszorúzott, pompás Puget-Sundban. Egy este – augusztus elején volt – hajónk Seattlebe való visszatérésekor, amikor az éj már leszállt s a hold és a csillagok az öböl tükrében nézegették magukat, nagy vándorló lazacraj közé került bele. A villamoslámpa fényénél bámulattal néztem a fedélzetről ezt a nyüzsgő állatsereget, amely az egész hajót körülvette. Úgy látszott, hogy ez a sok ezer hal agyonnyomja egymást a vízben.

„Ma még rengeteg tartalék van ugyan, de a kíméletlenül űzött rablógazdálkodás miatt a halállomány már régen kimerült volna, ha az érdekelt államok az utóbbi években törvény útján nem szabályozták volna a halászatot s nem korlátozták volna a tömeges mészárlást és ha a folyó felső szakaszán halköltetőtelepeket nem rendeztek volna be. Amerika nyugati partján több van harmincnál. Mindegyik a halak tudományos tanulmányozására berendezett állomás vezetése alatt áll. Ezek a telepek évente kb. 350 millió lazacivadékot és egyéb halat nevelnek fel, míg a Csendes-tenger partján minden évben kifogott lazacok száma 40–50 millió darab körül van.

„A lazac feldolgozása a halászatban osztozó államokban egyre nagyobb jelentőségű, hatalmas iparággá fejlődött ki és bőséges jövedelmi forrásává vált. Az üzemek egész sereg munkást foglalkoztatnak. Túlnyomó többségüket japánok, kínaiak és alaskai indiánok alkotják. A fehérek közül csak az asszonyok és a gyermekek vállalkoznak erre a munkára, mivel megelégednek az olcsó színes munkások bérével. Körülbelül két évtizeddel ezelőtt kezdték meg a lazackonzervgyárak („Canneries”) a fagyasztott lazac szállítását Németországba, ahol kiáztatják, besózzák, felfüstölik és így viszik piacra. Hamar kiderült azonban, hogy a kiáztatott lazacot nem lehet jól besózni s e miatt azontúl sóslében szállították és készítették elő a füstölésre. Így találták ki a legcélravezetőbb módszert, amelyet gyengénsózásnak neveznek. Friss állapotban rendesen csak a legjobb faj, a „Royal Chinook Salmon” több mint 25 fontos példányait szállítják ki. Ezeket gyengénsós lébe helyezik és hűtőkocsikban, fagypont alatt 2–3 fokon viszik keletre, ahonnan a német hajók hűtőkamrájában teszik meg az utat a német kikötőkig. Évente több mint 15 millió font lazac indult el a Csendes-óceán partjáról erre az útra.

„Azokat a lazacokat, amelyeket nem sóznak be szállításra, durván összetákolt színekben és kunyhókban dolgozzák fel. Ilyeneket az egész part és a folyó mentén mindenütt láthatni. Ezekbe szállítják be a hálók, a vészek és a kerekek eleven zsákmányát és a fehér-, sárga- meg vörösbőrű munkások veszik át. A vergődő lazacokat fűrésszel fejezik le, azután pedig a farkukat vágják le. Miután lepikkelyezik és megtisztítják őket, gépektől mozgatott késekkel szeletelik darabokra s a karcsú kínai és japán munkások rakják bádogdobozokba. A tele dobozokra gépek erősítik rá a fedelet, majd félórahosszáig főzik, hogy a levegőt eltávolítsák, azután beforrasztják. A légmentesen elzárt dobozokat ezután egy órahosszára forró gőzbe helyezik, majd címkével látják el.”

Az alaskai lazaciparban újabban az állami intézkedések ellenére is fokozatos hanyatlás mutatkozik. Az utóbbi években termelt „canned salmon” mennyisége a következő volt:

1925-ben	4,459.900
1926-ban	6,652.800
1927-ben	3,540.000	láda

A két utolsó év termése közt tehát 46 százalékos különbség van. Ez a nagy zuhanás 1928-ban újabb kényszerintézkedésekre vezetett. Egyebek közt Alaska délkeleti részében a kerekek számát 565-ről 405-re csökkentették, sőt sok helyen meg is tiltották a velük való fogást. Az eszközökön olyan változtatásokat rendeltek el, amelyek a zsákmányt csökkentik. A lazacipar termelése Brit-Kolumbiában is hanyatlófélben van. Az évi 500.000 ládáról 400.000-re csökkent.

A horgaslazacok alnemzetségéből az Oncorhychus chouicha Walb. nevű fajt próbálták Európában is meghonosítani. Vinciguerra, az érdemes olasz haltudós és halászati biológus 1891-ben és 1892-ben a castel-gandolfói tóba helyezett ki Kaliforniából hozatott horgaslazacokat, amelyek ott jól tenyésztek. Újabb betelepítés azonban nem történt, mivel a horgaslazac húsa az olasz halpiacon nem tudott népszerűségre szert tenni.

A horgaslazacok közül legfontosabb a quinnat, Salmo (Oncorhynchus) tschyawytscha Walb., amely Montreytől (Kalifornia) az alaskai Yukon-folyóig van elterjedve. Nagyságban túltesz valamennyi lazacfélén, a Kolumbia-folyóból 80, északon pedig 100 angol fontos (1 angol font = 453.59 g) példányokat fognak. Színezete és alakja nagyon hasonlít a nemes lazacéhoz. Húsának pompás piros színe van, amelyet konzervált állapotban is megtart, s ezért dobozos áru gyanánt való feldolgozásra igen alkalmas.

Ezt a fajt, amely az irodalomban Salmo quinnat Rich. és Oncorhynchus quinnat Gthr. néven is szerepel, s amely Grote, Vogt és Hofer nagy műve („Die Süsswasserfische von Mittel-Europa”, Frankfurt–Lipcse, 1909, 522. l.) szerint Kamcsatkában és Észak-Japánban még nagyobb tömegben él, mint Amerikában, Németországban, Hollandiában, Franciaországban és Angliában többször megkísérelték meghonosítani, de nem sikerült. A német haltenyésztőtelepeken az első évben igen jól érezték magukat, de a második vagy legfeljebb a harmadik évben elpusztultak.

A quinnat mellett a magas északon nagy szerepet játszik a kékhátú lazac, Salmo (Oncorhynchus) nerka Walb. is, amely Alaskában a konzervipar legfőbb nyersanyaga. Jelentékenyen kisebb amannál, súlya átlagosan 5, legfeljebb pedig 15 font. Háta világoskék, oldala és hasa fehér, íváskor a háta kipirosodik, s a hím alsó- és felsőállkapcsa horgassá válik. Életmódja ugyanolyan, mint az atlantibeli lazacé. Az ivadékok kikeléséhez körülbelül 6 hónap szükséges. Felfelé olyan sekély patakokba is behatolnak, hogy hátuk is kilátszik a vízből. Az ilyen messze fölvándorolt lazacok állítóan még az ívás helyén, vagy a visszavonulás alatt elpusztulnak.

A ketalazac, Salmo (Oncorhynchus) keta Walb., életmódjának legjellemzőbb részletéről, a vándorlásról Middendorf adott igen szemléltető leírást, amely az 1843/44. év folyamán Észak-Szibériában tett utazásán gyüjtött tapasztalatokra támaszkodik. „A ketalazacok milliónyi számban összeverődve feltartóztathatatlanul nyomulnak fölfelé a hegységekben a vízfolyással szemben. A víz forrni látszik, a levegő halszaggal telik meg, az evezők megtagadják a szolgálatot, a halak egymás hátán tolongnak, s ha a csónak lapos part mentén halad, a legkülső sorok zátonyra kerülnek és nyomorultan pusztulnak el a szárazon. A karaván zöme azonban továbbhalad, küszködik a rohanó árral, áthatolnak a zúgókon, mindig fölfelé a hegyekbe, amíg a vízállás megengedi. Végül már nemcsak a hátúszójuk áll ki a vízből, hanem az egész hátuk. Az ember már nem is szigonnyal vagy hálóval, hanem egyszerűen dorongokkal fölfegyverkezve versenyt irtja őket a medvékkel, a kutyákkal és a madarakkal, az életben maradtakat azonban semmi sem téríti el céljuktól; ahol a víz megszakad, oldalukkal vetik fel magukat. A ketalazac elveszti fényét, színe sötétebbé, zöldesszürkévé válik, hasoldalának pikkelyei ledörzsölődnek, úszói megpirosodnak, végül az egész test alsó fele sötét bíborszínűvé, sőt kékespirossá, majd feketéskék színűvé változik át. Ez a szín az oldalakra zegzugos szegéllyel terjed át és olyan visszataszító, mintha vadhús nőtt volna rá, vagy mintha melegvérű állatok elhanyagolt, félig elüszkösödött, süllyös sebe volna. A ketalazac addig vergődik fölfelé, míg ereje teljesen cserben nem hagyja. Nyárutóján eljut a hegyi patakok legvégső ágába, beveszi magát a törmelékek közé és a levegőt csakhamar megfertőzi az oszlásnak induló halhulla pestises bűze. Ilyen állapotban láttam én a ketalazacot a Tugur mellékpatakjaiban október elején. Négy hónap mult el, amíg az Ohocki-tenger déli partvidékén beömlő folyók torkolatában viszontláttam őket. A ketalazac külseje annyira megváltozott, hogy igen nehéz benne felismerni a régi ismerőst. Még az alakja is megváltozik. Az általános lesoványodástól eltekintve, állkapcsai horgosakká válnak, fogai előremerednek. A gorbusalazac, Salmo (Oncorhynchus) gorbuscha Walb., teste, amely fiatal korában a ketalazacéra emlékeztet, a tengerbe való visszatérése alkalmával annyira kipúposodik, hogy e miatt púposlazacnak is nevezik.

„A ketalazacok közül csak kevesen maradnak életben és csak azok, amelyek a tavakat vagy a folyók mélyebb helyeit elérik, s úgylátszik, hogy ezek mind fiatalabb példányok. Az ilyen helyeken csapdába kerülnek, mivel a vízszín süllyedése elvágja őket a biztos halálba vezető úttól, amelyre másképpen önként lépnének. Az ilyen medencékben ide-oda úszkálnak, de még a fiatalabbak és a frissebbek is olyan kopottaknak és halványaknak látszanak, mint a vásárcsarnokok haltartóiban eladásra váró halak. Az életben maradt utolsó mohikánokat az őszi ár sodorja magával a tengerbe, ahol azután valószínűen el is pusztulnak. Ezek teljesen lesoványodott és kimerült példányok, húsuk szinte szivacsossá vált, eredeti alakjuk felismerhetetlen, testük kékesvörös, orruk horgosan meggörbült, tátongó szájukból farkasagyarra emlékeztető, hatalmas fogak villognak ki. Ezt a csodálatraméltó jelenséget, amelyhez hasonlót csak bizonyos rovaroknál találunk, halálvándorlásnak nevezhetnők.”

A lazachoz a lazacpisztráng, Salmo (Trutta) trutta L., hasonlít legjobban, de laposabb testű s az orra tompább. A közti állkapocsban mind a két oldalon 6–8, a felsőben 17–20, a garatcsonton 12–15, az alsó állkapocsban 13–18, a nyelvcsonton pedig 4–5 foga van. Az ekecsont elülső lemeze háromszögletes, vagy lekerekített, s a hátulsó szegélyére 3–4 erős, kúpos fog nőtt rá. Ettől kezdve hosszú, kiálló léc húzódik hátrafelé, amelyen egy sorban fogak ülnek. Ezek a fogak váltakozva jobbra és balra görbülnek, s legalább is az ekecsont nyelének elején, még idősebb korban is megtalálhatók. Farokúszója kevésbbé beöblösödő, mint a lazacé, az idősebb példányoké pedig egyenesen lemetszett. A hát színe kékesszürke, oldala és hasa ezüstfehér, vagy sárgás. Különböző nagyságú szabálytalan fekete foltok borítják, ezek azonban az ú. n. ezüstlazacról teljesen hiányoznak. A fiatalokat a fekete keresztsávokon kívül sárga, sőt gyakran piros pettyek is díszítik, s az ilyen példányokat alig lehet megkülönböztetni a sebespisztrángtól. A hím nász idejére élénk sárgás, vagy pirosas színezetet ölt, kopoltyúfedelén és a testén lángvörös foltok jelennek meg, az idősebbek alsó állkapcsa pedig horgassá válik, de nem akkora mértékben mint a lazacé.

Életmódja sok tekintetben megegyezik a lazacéval. Növekedésének fő időszaka alatt a tengerben él, ívásra pedig a folyókat keresi fel, de a Rajnában nem hatol feljebb a Majna beömlésénél, a Weserben és az Elbében a középső szakaszban ívik, az Oderában és a Visztulában ellenben messzebbre följár. Angliában és Skandinávia folyóiban nagy tömegben jelenik meg, hasonlókép a Fehér-tengerbe torkoló folyamokban is. Hossza 50–70 cm, súlya 2–4 kg, de előfordulnak 15 kg-os példányok is.

A tengeri pisztráng szórványosan előfordul ugyan az Adriában is, de Henking véleménye szerint (i. h., 412. l.) mégsem tekinthető a Földközi-tenger őslakosának. Kolombatovics Spalato közelében kihalászott példányokat írt le, Cecconi pedig Fano mellett látott néhány tengeri pisztrángot a halászok zsákmányában. Újabban 1927 áprilisának végén fogtak egyet, amely 22 cm-es volt. Ez a példány valószínűen abból a betelepítésből származik, amely 1926 áprilisában történt. Chiappi, a római haltenyésztő intézet igazgatója, ugyanis 20.000 darab egyéves tengeri pisztrángot helyeztetett ki a Metauro torkolata közelében. A betelepített ivadék Normandiából származott. („Boll. di. Pesca”, 1927.)

A sebespisztráng C. Kate Regan véleménye szerint a lazacpisztrángból fejlődött ki. Kísérleti úton bebizonyították, hogy ha a lazacpisztrángot, amelyet különben tengeri pisztráng néven is emlegetnek, ívás után megakadályoznak abban, hogy a tengerbe visszatérjen, a sebes pisztráng tulajdonságait ölti magára. A lazacok nemzetségében ez a jelenség nem áll magában. Ha magát a lazacot meggátolják a visszatérésben, az édesvízben pisztrángalakúvá válik. Kyle és Ehrenbaum figyelemre méltónak tartja, hogy a Shetland- és az Orkney-szigeteken, amelyeken semmiféle más édesvizi hal nem otthonos, sebespisztráng mégis él, s így nem is lehet más, mint a tengeri-, vagy lazacpisztráng édesvízben maradt alakja. Az Új-Zéland folyóiba betelepített valódi sebespisztráng viszont a tengeri pisztráng szokásait vette fel.

A tavi pisztráng, Salmo (Trutta) lacustris L., még a szakembereket is fogas kérdés elé állítja. A lazacfélék közt a fajok elhatárolása amúgy sem könnyű, mivel a testalak és a színezet az életkorral, továbbá nem, évszak és eredet szerint változik. A tavi pisztrángnál még az is fokozza a nehézséget, hogy két különböző alakban jelenik meg, a szerint, hogy szaporítószervei kifejlődnek-e, vagy pedig fejletlenek maradnak. Ez a jelenség a lazacfélék közt más fajoknál is előfordul, de a tavi pisztrángnál, különösen egyes vidékeken, rendkívüli jelentőségre tett szert.

Az ivarilag fejlett példányokat – Siebold szerint – a tömzsibb és esetlenebb test jellemzi. Fejük, a test egyéb méreteihez arányítva, meglehetősen nagy; orruk aránylag tompa; ekecsontjuk lemezének hátulsó részét 3–4 fog szegélyezi, a nyelén pedig elől egy, hátrább pedig két sorban álló igen erős fogak vannak. Hátuk zöld, vagy szürkéskék, oldaluk ezüstösfényű. Testüket több-kevesebb kerek, vagy szögletes, fekete, néha elmosódott sárga udvarral körített petty tarkázza. A fiatal példányok oldalán szétszórt narancssárga foltok is vannak. Mell-, has- és alsó úszójuk fiatal korban halványak, az idősebbeken sötétebb, vagy világosabb szürkék, mint a hát- és a farokúszó. A hátúszón mindig sok apró kerek fekete folt látható, a farokúszón ellenben ritkán mutatkozik néhány elmosódott sötét petty.

A tavi pisztráng hossza eléri a 80 cm-t; a 12–15 kg-os példányok nem tartoznak a ritkaságok közé, sőt néha 1 m-es, 25–30 kg-osokat is fognak. Az Alpokban 1500, Engadinban 1800 m-es magasságban is él. Minden bizonnyal ugyanez a faj népesíti be svéd és a skót tavakat is. Az alpesi tavakban többnyire 40 m-es mélységben tartózkodik, mivel a marénák, amelyekből zsákmányát megszerzi, ebben a színtájban élnek. A 12–15 kg-os tavi pisztrángok nagyobb, kb. 1 kg-os halakra vadásznak. Szeptemberben kezdik meg ívó vándorlásukat a folyókban. Színezetük ilyenkor megsötétedik, a bőr mélyebb rétegei narancssárga színűekké válnak, s e miatt az ilyen példányokat, Siebold szerint, aranylazacnak nevezik. A tejesnek a hátán és a hasoldalán bőrkeményedések keletkeznek, s ezek az úszókra is átterjednek. Csapatosan vándorolnak, de a nagyobbak megelőzik a többieket. A tenger felszíne fölött 800 m-nyi magasságra, sőt még magasabbra is felhatolnak. A tavakba novemberben térnek vissza.

A meddő példányoknak a Boden-tó környékén lebegő, Ausztriában májusi pisztráng a neve. Ennek karcsúbb és oldalról laposabb a teste, arcorra is hosszabb; az idősebbeknek sem horgos az állkapcsuk. Legfeltűnőbb az eltérés a színezetben. Hátukon nincsenek sötét foltok, oldalukon is csak kevés van. Az alsó és a páros úszók színtelenek, a hát- és a farokúszó sötétszürke. Termetük is jóval kisebb, átlagosan 0.5, legfeljebb 5 kg-osak.

A tavi pisztráng húsa narancsszínű, vagy piros és drágább, mint a lazacé. Nagy értéke miatt tenyésztik is. Az ivadékot egyesztendős koráig nevelik, vagy még későbben helyezik ki.

A sebespisztráng, Salmo (Trutta) fario L., oldala többé-kevésbbé lapos, az orra rövid és tompa; az ekecsont lemeze háromszögletes, hátulsó harántszegélyén 3–4, a hosszú nyélen pedig többnyire két sor fog van. Színezete annyira változik, hogy általános leírást nem is lehet róla nyujtani. Tschudi e miatt a halak kaméleonjának nevezi a sebespisztrángot, de voltaképpen még azon is túltesz. „A háta gyakran olajszürke fekete pontokkal, oldala aranyosan csillogó zöldessárga, pirossal pontozva, hasa fehéresszürke, hasúszója élénk sárgaszínű, hátúszója pettyes és világosszegélyű; az alapszíne gyakran sötét, néha egészen fekete; a pettyek sokszor feketék, pirosak és fehérek; sok példány színezetében a sárga, a vörös, vagy a fehér szín uralkodik, s e szerint többféle helyi változatát szokták megkülönböztetni. Általában a háta fekete, az oldala világosabb és pettyezett, hasa a legvilágosabb. A halászok úgy vélik, hogy a színezet a víztől függ, mennél tisztább a víz, annál világosabb.” A hús színe is e szerint változik. A sebespisztráng a szaporodási időszakban márványozott nászruhát ölt.

A has- és a mellúszója megnyúlt és lekerekített, a farokúszó alakja életkorok szerint változik, a fiataloké mélyen bemetszett, az idősebbeké függélyes szélű, a koros példányoké meg kissé kifelé ívelő. A hímek feje többnyire nagyobb, számos, nagy foguk van, alsó állkapcsuk idősebb korban fölfelé görbül. A hátúszóban, Siebold szerint, 3–4 és 9–16, a mellúszóban 1 és 12, a hasúszóban 1 és 8, az alsóban 3 és 7–8, a farokúszóban 19 sugara van. Nagysága, a szinezethez hasonlóan, a lakóhelyhez igazodik. Gyors folyású, kis patakokban, ahol kevés vízzel kell beérnie, legfeljebb 40 cm-esre és 1 kg súlyúra növekedik meg. Mélyebb vízben bő táplálékon 90 cm-es nagyságot és 5–6 kg-os súlyt is elér, de horogra kerültek már 15 kg-os példányok is, Valenciennes pedig 104 cm-es pisztrángról tesz említést. A „Csíki Lapok” 1914. évi júliusi számában 10 kilós példány fogásáról adnak hírt. Ehhez hasonló nagyságú pisztrángra még megközelítően sem emlékeznek a legrégibb csíki halászok. A pisztrángot a Gyergyótölgyes mellett tovarohanó Kisbesztercében fogták.

Az ilyen óriások természetesen mind koros példányok. A halászok a sebespisztráng életkorát 20 esztendőre becsülik, de akadnak idősebb példányok is, Oliver például megfigyelt egyet, amely egy várárokban 28 év óta éldegélt és rendkívül megszelídült, Nossop hasonló helyen 53 éves sebespisztrángot ismert.

Az eddigi kutatások még nem elegendők arra, hogy a sebes pisztráng elterjedési területét körülhatároljuk, de annyit máris tudunk, hogy az Északi-foktól Taritóig egész Európában, továbbá Kis-Ázsiában is előfordul, s valószínűen Ázsia egyéb részeiben is megtalálható.

A sebespisztrángról Herman Ottó azt írja, hogy „ritkaságképpen letévedett Szegedig, Szolnokig és Szentesig.” Ezt az adatot azóta többen megerősítették, így a mártírhalált halt, derék szolnoki halászmester, Stögermayer Antal, aki a „Halászat” 1916 januári füzetében a következőket közölte: „Ezen a vidéken ugyancsak ritka hal akadt december 6-án Sera Jóska halász hálójába (pirity): egy sebespisztráng 11 dekagramm súlyban. A hal a Zagyva torkolatában, a Tiszába való beömlés felett, mintegy 700 méterre fogódott.” Szolnok felett, a várostól 1 km-nyire Bozóky halászmester 1918 márciusában fogott egy példányt, amelyet galócának vagy pisztrángnak néztek, Unger Emil azonban megállapította („Halászat”, 1918, 54. l.), hogy sajátságos színezetű, ikrás sebespisztráng. Színe ugyanis szokatlan ezüstfehér volt, amit Unger véleménye szerint, a Tisza vizének köszönhetett. A Sajó borsod-megyei szakaszában, amely határozottan a dévérszíntájhoz tartozik, 1915-ben a malomzsilip mellett egy sajószentpéteri halász merítőhálóval halászott ki egy 41 cm hosszú és 39 deka súlyú sebespisztrángot. Ilyen fogás 15 év óta nem volt a Sajó mentén. Herman Ottó tesz ugyan említést hasonló fogásról, de ez még azelőtt történt, mielőtt a gyárak szennyvize még nem ömlött a Sajóba. Az említett sajószentpéteri példány valószínűen az 1912–1913-iki felhőszakadások alkalmával a lilafüredi pisztrángos vizekből a Szinva-patak közvetítésével juthatott a Sajóba.

A sebespisztrángnak a Bodrogban, illetve a Tolcsvában való előfordulásáról néhai Búza János érdemes sárospataki tanár, a következőket írja („Term. tud. Közl.”, 1900):

„Ezelőtt kb. 6 évvel az a meglepő hír jutott hozzám, hogy Sárospatakon, a Bodrogban a halászok egy jókora nagyságú pisztrángot fogtak. A hír hallatára azzal a jó reménységgel siettem a halászatot bérlő ismerősömhöz, hogy Bodrog folyónknak ezt a nagy ritkaságát megszerezzem a főiskola természetrajzi gyüjteménye számára. Kérdezősködésemre azonban azt a választ kaptam, hogy a ritka halat egyik pataki úri ember tüstént lefoglalta, sőt már meg is dícsérte ízletes húsát. A leírásból meggyőződtem, hogy az „itt még soha nem fogott hal” csakugyan a sebespisztráng volt. Kutatni kezdtem azután, hogy honnan juthatott ez a mi folyónkba. Átnéztem dr. Chyzer Kornél „Adatok Zemplén megye természetrajzi ismeretéhez” c. munkájának 1882-ben megjelent I. füzetét, mely Zemplén megye halairól szól; de ebben a pisztrángról csakis a következőket találtam följegyezve: „A pisztráng csak északi magasabb hegyeink hidegvizű patakjaiban lakik. Eddig csak Szinnáról, Zbojról, a Djil hegység patakjaiból Zannitóról és Topoly Hermányról, mint biztos lelőhelyeiről van tudomásom.” Herman Ottó 1887. évben megjelent „A magyar halászat könyve” c. nagy művének II. kötetében azt a feljegyzést találtam, hogy a sebespisztráng „állítólag a Hegyaljában eredő Tolcsvában is lakik.” Itt kerestem tehát a Bodrogba tévedt pisztráng eredeti hazáját, mert ez a patak a vámosújfalusi határban, Ó-Liszka felett a Bodrogba ömlik. A vámosújfalusiak előtt ez a hal ismeretlen; Tolcsván sem találtam olyan embert, ki emlékezett volna arra, hogy ilyen halat náluk fogtak volna, hanem a patak felső folyásánál fekvő Erdőhorvátiból való tanítványaim állítása szerint a horváti malom környékén többször fogtak ők is pisztrángot, de kérésemre sem hoztak mutatóba soha egyet sem. Ezelőtt két hónappal azonban ismét a hálóba került Sárospatakon egy 36 cm nagyságú pisztráng, melyet sikerült gyűjteményünk részére megszereznem. Ez máshonnan, mint a Tolcsva patakból nem kerülhetett a Bodrogba, s ezzel be van bizonyítva, hogy a Tolcsvában nemcsak „állítólag” lakik a pisztráng, hanem, hogy néha innen még a Bodrogba is bekerül.”

A Vasszécsényben elhelyezett orosz hadifoglyok a Gyöngyös partjára jártak ki horgászni. Az egyik muszka 1915 szeptemberének végén pisztrángot fogott, amit ott azelőtt sohasem láttak. A pisztráng Vas vármegyében csak Borostyánkő vidékén fordul elő, de ott is csak nagyon ritkán.

A sebespisztráng jellemzően édesvizi faj, de olykor a tengerbe is betéved. Möbius és Heincke szerint a Balti-tengerben a Visztula torkolatánál és a Kieli-öbölben heringhálóval több példányt fogtak.

Legfőbb életföltétele a tiszta, oxigéndús, folyó víz, ennélfogva a hegyipatakokat és folyókat népesíti be, de olyan tavakban is él, amelyeken folyó, vagy patak folyik keresztül, vagy forrás táplálja őket, vagy legalább is állandóan hullámzanak, s ezen a réven sok levegő jut a vízbe. A folyók felső, pisztrángos szakaszát pisztráng-színtájnak is nevezik. Tschudi–Keller szerint a sebespisztráng magashegységekben tekintélyes magasságban is él. A svájci Alpokban 2400, a Sierra Nevadában pedig, ahol magasabban van a hóhatár, 3000 m-nyire él a tengerszíne fölött.

A sebespisztrángot fürgeség és ügyesség tekintetében legföljebb néhány rokona mulja felül. Minden arra vall, hogy inkább éjjeli állat, alkonyatkor ugyanis elevenebbé válik és főkép ilyenkor néz eledel után. Nappal a part padmalya alatt szeret megbújni, ha azonban körülötte minden csendes, napfényben is mutatkozik. Ilyenkor fejét az árnak fordítva látszóan órák hosszáig mozdulatlan marad, valójában azonban úszóival többé-kevésbbé erősen dolgozik, hogy helyzetét megtarthassa. Olykor villámsebesen cikázik a vizen keresztül és csodálatraméltó ügyességgel követi a patak legerősebb sodrát, úgyhogy a sekély mederben még ott is útat talál, ahol az áthatolás szinte lehetetlennek látszik. Ha megriad, hirtelen visszaszökik rejtekébe, mivel nagyon félénk és óvatos. Onnan leselkedik a közeledő áldozatra és farkával néhány erős mozdulatot téve, ugrik rá, gyakran a víz színe fölé is. Amíg fiatal, megelégszik rovarokkal, férgekkel, csigákkal, békákkal, halivadékkal és apróhalakkal, ha azonban már 1–1.5 kilós, akkor falánkságban vetekedik a vele egyenlő nagyságú ragadozóhalakkal. Nem kíméli a saját ivadékát sem, étlapjának nagyrésze azonban még ekkor is vízi rovarokból és rákokból áll.

A sebespisztráng falánkságának jellemzésére Kohaut Rezső a következő esetet beszéli el („Term. Tud. Közl.”, 1906):

„Az idei nyár egy részét Felkán (Szepes megye) töltöttem. A várost átszeli a hasonnevű folyócska, melynek vize rendesen sekély és tiszta, esős időben ellenben megdagad és ilyenkor zavaros. Augusztus közepe felé, egy derült napon, reggel 7 órakor a Krompecher-féle parkban – mely ugyancsak a Felka folyócskával határos – sétálván, a város jegyzőjét, N. urat láttam horgászni. Tapasztalt pisztránghorgász létére elmondta nekem, hogy ezen óvatos és okos hal eszén csak úgy lehet túljárni, ha évszak szerint, sőt a nap különböző szaka szerint más és más csalit használunk. Ő ezúttal földi gilisztát tűzött a horogra; a horog fölött néhány arasznyira kis ólomdarab volt erősítve, mely a horgot a fenékre süllyesztette. A víz kissé zavaros volt, s a horgot mindig a tulsó partnak a víz fölé hajló bokrai árnyékában vetette a vízbe. Mialatt a csalit a horogra fűzte, még azt is elmondta nekem, hogy ezen a helyen, ahol most szerencsét próbál, egy nagyobb pisztrángot sejt, mert előző nap valamely nagyobb hal letépte a horgot és a finom, erős selyemzsinórnak egy részét is. Ezek után kissé félrevonultam és csöndben figyeltem a horgász minden mozdulatát. Türelmem nem volt nagy próbának kitéve, mert alig egy-két percre rá, hogy a horgot elsüllyesztette, már is egy élénken fickándozó, szép pisztrángot vetett partra. Ugyanilyen eredménnyel járt a második horogvetés is. Mikor a kb. 25 cm-nyi pisztráng ajkáról a horgot le akarta oldani, bámulva láttuk, hogy annak szájából egy kb. 20 cm-nyi hosszú, vékony zsinór lóg ki. Közelebbről megvizsgálván a dolgot, meggyőződtünk arról, hogy a zsinór rendes horoghoz van fűzve, mely erősen a pisztráng szájpadlásába volt beékelve. Rögtön ráismert a szerencsés halász saját horgára, melyet az előző napon elvesztett, s melyet most kamatostul kapott vissza; nekem pedig akaratlanul Polykrates gyűrűje jutott eszembe.”

Szaporodási időszaka október közepén kezdődik és bizonyos körülmények közt decemberbe, Hankó szerint januárba, sőt februárba is belenyúlik. A fölserdült hímek háti és hasoldali pikkelyein feketeszínű bőrsarjadzás nő keresztül, az alsóúszó tövén és elülső szegélyén, továbbá a farokúszó felső és alsó peremén hasonló bőrkeményedés látható. Ugyanilyen bőrkeményedés keletkezik az ívó ikrások alsó- és farokúszóján, pikkelyein ellenben csak gyenge bőrsarjadzás figyelhető meg. Az ívás sekély helyen, kavicsos fenéken, vagy kövek mögött megy végbe, ahol a víz zuhogva zúdúl át. A nőstény farkával az ikrák számára egy, vagy több kis gödröt váj, s a megtermékenyítés után betemeti őket. Az ikrákat 8 nap alatt rakja le, mégpedig rendesen holdvilágos éjjeleken. Az ivadék az időjáráshoz képest hosszabb, vagy rövidebb idő alatt, körülbelül 6 hét mulva kel ki. Sziktömlőjük felszívódása után eleinte apróbb vízi állatokkal, majd férgekkel, rovarokkal, stb. táplálkoznak. Háromhónapos korukban már csinos fiatalkori öltözetüket viselik, amelyet sötétbarna harántsávok díszítenek. Az ivadékot sokféle ellenség fenyegeti, ezek közt nemcsak a rablóhalak, köztük saját fajuk, hanem a vízi emlősök is szerepelnek. A felnőtt pisztráng legnagyobb ellensége az ember. Az igazi sporthorgásznak a legnagyobb élvezetet a pisztrángfogás nyújtja. A horgot többnyire műléggyel csalizzák fel. Pisztránghorgászásra nálunk ma már igen kevés alkalom van, mivel, néhány kis pataktól eltekintve, pisztrángos vizeinket mind elvesztettük. Húsa rendkívül ízletes, a régiek azonban csodálatosképpen nem tudtak róla.

A halállomány csökkenése a pisztrángos vizekben is jelentkezik, s e miatt a pisztrángtenyésztés igen nagy méreteket öltött. A lazacfélék közül tenyésztésre egyik faj sem alkalmas annyira, mint a sebespisztráng. A pisztrángikrákat mesterségesen termékenyítik meg olyan módon, hogy az élő állatból gyenge nyomással kisajtolt úgynevezett tejet rábocsátják. „A megtermékenyített pisztrángikrát mintegy fél-, egy órával a megtermékenyítés után helyezzük át a keltetőszekrénybe – írja Hankó („A hal és a halgazdaság”, 1928.). „A keltetőszekrény legegyszerűbb alakja a Jakobi-féle. Keresztben helyezik el a patak medrében, úgyhogy a víz a hosszfalak likacsain keresztül vegye az útját. Ebben a keltetővályúban magárahagyják az ikrát mindaddig, míg az ivadék ki nem kelt.” A különböző keltetőládákat, nagyobb kényelem és biztonság céljából, keltetőházakban is szokták elhelyezni. Az ikrákat jégszekrényekben is keltetik. Amikor a szikzacskónak már csak a negyedrésze van meg, az ivadékot kihelyezik az etetővályukba, vagy a szabadba. Az ivadékvályúban két hónapig maradnak, onnan az ivadéknevelő-, majd a nyujtótavakba kerülnek. „Az első nyár folyamán a nyujtótavakba kihelyezett ivadék rendesen a második év őszéig a nyujtótavakban marad és ezalatt az idő alatt eléri a pisztrángpiacon legjobban keresett „adag”-nagyságot (vendéglői adag körülbelül 125 g), tehát a legtöbb pisztrángos tógazdaság kétéves üzemmel dolgozik.”

A sebespisztrángról és horgászatáról Herman Ottó klasszikus művében a következőket olvashatjuk:

„A sebes pisztráng első dicsőítője Ausonius latin költő volt, aki öt szóval írja le a pisztrángot: „Purpureisque Salar stellatus tergora guttis.”

„E halnak ma nemcsak külön irodalma, hanem virágzó ipara, sőt még ennél is több, erkölcsi jelentősége van.”

„A pisztrángra való horgászat edzi a testet, az akaraterőt; benső viszonyt teremt az ember és a szabad természet között; oktatva üdítő és jellemfejlesztő egyaránt. Az a bámulatos szívóság, amelyet az angol „getleman” a legnehezebb helyzetekben is tanusít, az a könnyűség, amellyel akadályokat legyőz, s az a nyugalom, amellyel a viszontagságot fogadja, s kiállja, elsősorban a „nemes sportból” kerül ki, mely mindenkor az élő természettel való alapos ismerettel kapcsolatos. A pisztrángot csak akaraterővel, tiszta fővel, edzett testtel lehet kitanulni; csaliját csak a vízkörnyék életének pontos ismeretével lehet meghatározni – és minden szerzett igazi tanulság tudás – minden ily tudás igazi érték, mely az ember tulajdonságaira és igazi jólétére is nagy hatással van.

Az angol pisztrángsportot az ipari vállalkozás napjainkban kissé túlhajtotta, különösen a „mesterséges legyek” már a képzelettel játszanak; de az sem baj, mert ha az a horgász egyebet sem tesz, mint azt, hogy a hegyipatak partján egész horgászkalendáriumát egy végben kipróbálja, okosabbat művelt azoknál, kik szabad idejüket elhenyélik, vagy elhitetik magukkal, hogy a lehetetlen levegőjű kávéház tekeasztala mellett „üdültek”. Az angol halászati ipar igazán világraszóló, a nemzet vagyonosodásának egyik erős forrása.”

„Nagyság szerint a sebespisztráng igen termetes alakká nőhet; így csak pár évvel ezelőtt került gróf Sztáray János útján egy 12 kg-os a Nemzeti Múzeumba; én magam láttam a borsodmegyei Szinva és Garadna patakokból alkotott tóból valót – 1847-ben – mely 12½ kg-t nyomott. Ott az 1–2–3 kg-os nem ritkaság; úgy a Gyergyóban fekvő Gyilkostóban is. A patakok legfelsőbb folyásában több, de állandóan kicsiny a pisztráng, s a 20 cm-nyi már rangos számba megyen; az alsóbb folyásokban, kivált ha sok és nagy bennök a forgó, ú. n. zsomb, a pisztráng tekintélyesebb; de a felsőbb folyásokból való pisztráng húsa a legjobb, legtisztább ízű; de csak az ívás idején kívül, átlag májustól augusztus végéig.”

A pisztránghorgászásról Szurmay báró így nyilatkozik („Halászat” 1925): „A pisztrángozást műléggyel a nyujtott öröm és önelégültség tekintetében egyenértékűnek tartjuk a szalonkázással, legyen az most már húzás, hajtás vagy vizslával való bokrászás. De egyenértékűnek tekintjük a hajtott fácán és hajtott fogoly lövésével, bár távolról sem igényel oly mesteri készséget, gyakorlottságot és képességet, mint mindezeknek a lövése. Websten Dániel, egyike a legszellemesebb embereknek, akik valaha Amerikában éltek, a pisztrángfogást hegyi patakban oly gyönyörűségnek, a világ összes ingereitől és élvezeteitől oly elütőnek jellemzi, hogy minden ember életében legalább egy íly pisztrángos napot kellene, hogy szerezzen magának. Pedig tudjuk, mily apró hal a pisztráng. Egy negyedkilósat minden horgász már igen szívesen fog. Még nehezebb már ritkaságszámba megy.”

A sebespisztrángot Észak-Amerika vizeiben több más faj mellett a szivárványos pisztráng (Salmo – Trutta – irideus Gibb.) helyettesíti. Eredeti hazája a Csendes-tengerbe ömlő folyók rendszere volt, de betelepítés révén a kontinens keleti vizeiben is meghonosodott. Néhány évtizeddel ezelőtt Európába is behozták és sok helyen a szabad vizekben is elszaporodott. Nálunk is tenyésztik. A szivárványos pisztrángot, Mika és Breuer szerint, 1917-ben telepítették be a sopron-megyei Rákospatak felső szakaszába, s a nagyobb példányok olykor betévednek a Fertőbe is és a Hanság-csatornában is fogtak már néhány példányt.

Vándor természete miatt csak alul elzárt patakokban tenyészthető. Jellegzetes, hengeres pisztrángalakja van. A sebespisztrángtól főképpen abban üt el, hogy farokúszója mindig kimetszett, legalább is homorúan ível, vagy pedig egyenes vonalban végződik. Az ekecsont nyelén egy sorban elhelyezkedő fogak ülnek, amelyek váltakozva jobbra és balra fordulnak. Háta sötét kékesszürke vagy barnás, az oldala világosabb, néha egészen ezüstösfényű; a test felső felén, továbbá a hát-, a zsír- és a farokúszón különböző számú, szabálytalan, fekete folt van. Nevét arról a rózsaszínű sávtól kapta, amely az oldalvonala mentén húzódik s amely különösen nász idején válik feltűnővé. Ilyenkor zöldessárga alapon valóban szivárványszínben pompázik.

A szivárványos pisztráng főkép apróbb állatokkal, férgekkel, rovarlárvákkal s más hasonlókkal táplálkozik, de a nagyobb példányok nem tagadják meg ragadozó mivoltukat. A horgászok és az ínyencek egyaránt sokra becsülik. A tenyésztők szemében az a tulajdonsága teszi becsessé, hogy gyorsabban növekedik és hogy melegebb vízben is tenyészthető, mint a sebespisztráng. Igen alkalmas alacsonyabb színtájú patakok behalasítására, sőt mellékes hal gyanánt a pontyos tógazdaságokban is tenyésztik, mivel 25°-os meleget is megbír. Már a második év őszén eléri az „adag-nagyság”-ot, holott a sebespisztrángot, mint említettük, csak hároméves korában vihetik piacra. A szivárványos pisztráng márciusban és áprilisban ívik. Testsúlyának minden kilójára kb. 1600–2000 ikra esik. Az ivadék kikeléséhez 50–60 nap szükséges.

Amerika északi részében, amely rendkívül gazdag hideg hegyi vizektől táplált tavakban, igen sok pisztráng és szemling él. Ezek a fajok mások ugyan, mint az európaiak, de életmódjuk hasonló. Ott is vannak vándor alakok, amelyek lejárnak a tengerbe, vannak a nagy- és kistavakban élő tavi pisztrángok, továbbá valódi folyóvízi alakok is, amelyek életmód tekintetében a mi sebespisztrángunkhoz hasonlítanak. Az első csoportba, amely a tengeri vagy lazacpisztrángnak megfelelő alakokból áll, tartozik az acélosfejű pisztráng, Salmo (Trutta) gairdneri Rich., is, amely az Északamerikai Egyesült-Államok nyugati partja mentén él. Termetes állat. Súlya eléri a 20 angol fontot, sőt még többet is. Értékes, vörös húsa van, amelyet tartós konzervnek is feldolgoznak.

A dunai galóca, más néven gadóca, gadoci, galóca, hukó, retke (Salmo – Salmo – hucho L.) megnyúlt, hengeres testű hal. Feje teteje és háta zöldes barnásszürke, amely a hasán fokozatosan ezüstfehérbe megy át. Fejét és a törzsét több-kevesebb apró sötétszürke, vagy feketés pont borítja, tarkóján, kopoltyúfedőjén és a hátán nagyobb fekete foltok is vannak, amelyek hátrább félholdalakúakká válnak. Az igen idős példányok halvány rózsaszínűekké lesznek. A hátúszóban 4 és 9–16, a mellúszóban 1 és 14–16, a hasúszóban 1 és 8–9, az alsóban 4–5 és 7–9, a farokúszóban pedig 19 sugár csatlakozik egymáshoz. A galóca hossza 1.5–2 m, súlya 20–50 kg, de akadnak nagyobbak is. Fogazata az ekecsont lemezének hátulsó szegélyén lévő egy sor fogból áll.

A dunai galóca, mint neve is elárulja, elterjedésében a Duna vízrendszerére szorítkozik. A Vágban, az Árvában és a Tisza felső szakaszában honos. Herman Ottó („Magyar Halászat Könyve”, 739. l.) azt írja, hogy: „A máramarosi halászság állítása szerint Máramarossziget Tiszahídjáig megyen, azon túl nem.” A Garamba mesterségesen telepítették be. Márciusban és áprilisban ívik, s valószínűen ilyenkor keresi fel leginkább a mellékfolyókat. 1000 m-nél magasabbra megy föl. Többnyire a márna-színtájban található meg. Falánkabb ragadozó valamennyi más lazacfélénél. A folyómeder mélyebb helyein, zugokban, örvényekben, kövek és hídpillérek mögött meghúzódva les áldozatára, amely nemcsak halakból áll, hanem egyéb állatokból is. Gyomrában gyakran lelnek vízipockot is. Fiatal korában a férgeket és a vízirovarokat is megeszi. Későn válik ivaréretté. Egy 25 kg súlyú ikrás 20–25.000 ikrát rak le. Az ikrák szép narancssárgák. Alkalmas vizek benépesítésére egyéves ivadékot használnak. A földmívelésügyi kormány 1902–1913 közt több ízben telepített be a felvidéki folyókba galócivadékokat, amelyek legnagyobb része Köttl Rezső znióváraljai telepén nevelődött föl.

„A galócafogást november, december, január hóban null fok körüli hőmérséklet mellett a felső Vágban eléje helyezem a bőgőbika-lövésnek, oly egyedülálló élvezet a horgásznak” – írja Szurmay Sándor báró („Halászat”, 1925, 51. l.), s ebben a véleményében valamennyi társa osztozik. Így Danner, a híres sporthorgász és Rubida német szakíró is fejedelmi sportnak tartják a galócahorgászást. Jó mélyen bele kell gázolni a jeges vízbe, 30–40 m-nyire kell bedobni a horgot és gyakran ½–1½ óra hosszai vad küzdelem árán lehet csak megadásra kényszeríteni. Finom fehér húsa van.

A vitéz szemling Salmo (Salvelinus) alpinus L., oldalról kissé lapos, nyúlánk testalakja életkor, nem és lakóhely szerint változik. Úszói aránylag hosszúak, a farokúszó idősebbeken is bemetszett. Az ekecsont elülső lemezén 5–7 görbe fog van, hátrafelé irányuló nyujtványán, amely a fogatlan nyél fölött helyezkedik el, 1–15 fogat számlálhatunk meg. Színezete is rendkívül változó. Siebold a leggyakrabban található színezetet a következőkép írja le: a hát kékesszürke színe az oldalán többé-kevésbbé sárgásfehérbe, a hátán pedig élénk narancspirosba megy át, amely különösen nász idején válik feltűnővé; az oldalán gyakran világos kerek foltok láthatók, amelyek a has közelében, annak színéhez alkalmazkodva, fehérek, sárgásak vagy narancsvörös színűek; hasonló foltok jelentkeznek olykor a hátúszó alsó részén; fiatal példányok hátúszója néha márványozott. Egyes példányokon a has narancssárga színe cinóberpirosra, a háta pedig barnászöldre változik. A hátúszót 3 és 9–10, a mellúszót 1 és 12–15, a hasúszót 1 és 8, az alsót 3 és 8–9, a farokúszót 19 sugár alkotja. Hossza 80 cm-t, súlya pedig 10 kg-ot érhet el, többnyire azonban messze alattuk marad ezeknek a méreteknek.

Csak valódi hegyi tavakban él; az Alpokban egészen 2000 m-es magasságig megtalálható. Többnyire a víz mélyebb rétegeiben tartózkodik és kisebb állatokkal, túlnyomóan rákokkal táplálkozik, de időnként nem veti meg a kisebb halakat sem, sőt idősebb korban főkép ezekre vadászik. Ívása novemberben kezdődik és januárig, sőt néhol még tovább is tart. Erre az időre a sekélyebb helyeket keresi fel. A skót tavakból a folyókba is messze följár ívni. Az idősebbek, Vogt szerint, a tavak mélyén nyáron ívnak. A különböző életkörülményekhez való alkalmazkodás következtében könnyen felismerhető fajták keletkeztek. Az ívási időszakot leszámítva, csapatosan kóborol és nagy húzóhálókkal sokat fognak belőle. Mesterséges tenyésztése jó eredménnyel jár. Húsa nagyon finom. Elterjedésének tág határai vannak. Az Alpokon kívül Észak-Oroszországban, Szibériában, Skandivániában és Grönlandon is előfordul, sőt az Észak-Amerika hideg vizeiben élő alak is ehhez a fajhoz tartozik. Magas északon, Grönlandon és Észak-Amerikában folyamokban is él, sőt a tengerbe is bejár.

Az amerikai szajblingfajok közül a pataki galócát telepítették át kísérletképpen az európai tógazdaságokba, többek közt hozzánk is. Színezetéről is könnyű felismerni. Háta sötét olajzöld, oldala világosabb, húsa vöröses vagy sárgás. A sötétzöld alapszínt szabálytalanul kanyargó, világoszöld csíkok és szalagok szakítják meg, amelyek az oldalán világosabb, sárga foltokra bomlanak fel. A hát-, a has- és a farokúszó sávos, az alsó- és a párosúszók narancspiros részét kívül fehér, belül fekete csík fogja közre. A pataki galóca az északamerikai kontinens atlanti oldalának állatvilágához tartozik. A hideg vizet szereti s ezért délebbre csak a forráspatakokban él meg. Északon a tavakba, sőt a tengerbe is belátogat. Nagysága életmódjától függ. Általában nem nehezebb 0.5–1 kg-nál, de az északi tóvidéken 4.5–5.5 kg-os példányokat is fognak.

Életmódja általánosságban a sebespisztrángéhoz hasonlít. Lényegesebb eltérés, Hofer szerint, abban van, hogy a zsákmányát a nyiltvízben is felhajszolja és üldözi, míg a sebespisztráng kövek mögött húzódik meg és a véletlenül arra tévedő állatokra leselkedik. A pataki galóca igen alkalmas szabályozott medrű patakok behalasítására. Gyorsan növekedik s a második év végén már eléri a piaci méretet. Novemberben és decemberben, néhol azonban februárban vagy márciusban ívik.

A lazac nemzetségének óriása: a namaycush, Salmo (Cristivomer) namaycush Walb., az északamerikai nagy tavakban él. Ez a pisztrángfaj, súlyban túltesz pisztrángon, mivel 60–100 fontosra nő meg, sőt megbízható adatok vannak arra, hogy néha 125 angol fontos példányok is kézrekerülnek. Átlagos súlya 15–20 font körül van. Ennek a tetszetős külsejű halnak sötétszürke az alapszíne, testén, hát-, farok- és mellúszóján világosabb kerek pettyek díszítik, amelyek egyes példányokon vöröses színűek. Rendszerint nagyobb mélységben él és mindenféle halra vadászik. Szaporodási időszaka a téli hónapokra, főkép novemberre esik. Magában a tóban, sziklás fenéken ívik. Észak-Amerika belvizeiben gazdasági nézőpontból a legfontosabb halfajok közé tartozik. Halászatára 8–10 főnyi személyzettel gőzösöket szerelnek fel. A namaycush-pisztráng állománya hosszú ideig kimeríthetetlennek látszott, a mult század nyolcvanas éveitől kezdve azonban veszedelmesen gyérül. Ellensúlyozására mesterségesen tenyésztik. A telepek évente sokmillió ikrát költettetnek ki. Az ivarérett nőstényekből az ikrát még a hajó fedélzetén kinyomják és megtermékenyítik. A viharos téli hónapokban ez a munka meglehetősen nehéz. A megtermékenyített ikrát a lehető leggyorsabban az ivadéknevelőtelepre szállítják. Egy-egy nőstényből átlagosan 5000–6000 ikrát nyernek. Az ivadék 2½–3 hónap mulva kel ki, szíkhólyagjuk 5–6 hét alatt szívódik fel. A növendékhal az első év végén 10–20 cm hosszú, s többnyire ekkor telepítik be a tóba.

A namaycusht vagy amerikai tavi pisztrángot 1881-ben Németországban is megpróbálták betelepíteni, de siker nélkül.

Mielőtt a valódi lazacok nemzetségével végeznénk, röviden meg kell még emlékeznünk a köztük előforduló korcsokról. A kereszteződés, mint már említettük is, a legtöbb faj között lehetséges és a tenyésztőtelepeken gyakran kísérleteznek is velük, ámbár a fejlődésnek induló ikrák százalékszáma rendkívül változékony. A korcsok, úgylátszik, kint a szabadban nem játszanak nagyobb szerepet, főképpen azért, mivel többnyire meddők. A pataki szemling korcsai azonban mégis bizonyos jelentőségre tettek szert. A pataki szemling könnyen kereszteződik a sebespisztránggal. Korcsukat tigrishalnak nevezik, mivel a szemling sávos színezete az egész testre kiterjed. Ennél a ritkábban előforduló és terméketlen korcsnál sokkal fontosabb a tavi és a pataki szemling kereszteződéséből származó korcs, amelyet mesterséges megtermékenyítéssel hoznak létre. Ez a korcs szaporodásra képes és régebben elszászi szajbling néven tenyésztették. Ezt a nevet azért kapta, mivel legelőször az elszászi Hunningen híres haltenyésztő telepén hozták létre. Kitünt azonban, hogy ezeknél a korcsoknál a további nemzedékek során a Mendel-féle hasadási szabály érvényesül, vagyis utódaik a szülőkre ütnek vissza, ennélfogva tenyésztésüket abba is hagyták.