Marénák (Coregonus Art.)

A rendszertani osztályozás már a pisztrángoknál nehezen megy, a marénák nemzetségében azonban csaknem megoldhatatlan feladat. Mindegyik tóban külön marénafajta alakult ki, sőt némelyikben több is keletkezett. Mindezeket a rokon fajoktól igen nehéz elhatárolni, mivel lényegesebb eltérés sem testalkatukban, sem pedig életmódjukban nem mutatkozik.

Közép-Európa felszíni tagosultsága következtében az északi és déli marénafajok közt éles különbség mutatkozik. A maréna-nemzetség eredetére nézve, úgy látszik, északi. Eredeti helyén azonban épp annyi változatát ismerjük, mint akár délen, az alpesi tavakban. Elterjedésük déli határát az Alpok szabják meg, s ezen alul csak betelepítés révén találhatók. Így pl. a Lago Maggioréban, továbbá a Comói- és a Luganói-tóban, ahová 1889-ben Pavesi telepítette be őket, miért is a halászok „Pesce Pavesi”-nak nevezik.

Északon több marénafaj van, amelyek a többi lazacfélékhez hasonlóan, tengerben élnek, s csak íváskor keresik fel az édesvizet. Ezek a tengerek azonban kevert vízűek, s annál inkább elédesednek, minél közelebb esnek valamelyik folyótorkolathoz. Tekintettel arra, hogy az északi fajok között sokkal élesebb különbségek vannak, mint a déli alakok között, továbbá arra, hogy északon a helyi változatok száma jóval nagyobb, Vogt és Hofer a középeurópai tavakban élő változatokat nem tekintik bennszülötteknek, hanem úgy magyarázzák, hogy ezek – ha nem is épp a jelenlegi formájukban – északról vándoroltak oda, s minél inkább eltávolodtak a tengertől, annál jobban alkalmazkodtak a helyi körülményekhez. Így tartják érthetőnek, hogy ugyanazon formák távoli tavakban is előfordulnak, s hogy egyazon tóban különböző változatok élnek együtt. A földrajzi elterjedés összefüggése – szerintük – a domborzati viszonyok megváltozásával következett be.

A helyi változatok száma 1911-ben megint gyarapodott eggyel. Ezt az új maréna-formát Thienemann írta le. A tőle ismertetett új alak a Coregonus feraból keletkezett, s ez az átalakulás igen rövid idő alatt ment végbe. Az új maréna-alak keletkezésének „története” a következő. A Maria-Laach-i jezsuiták a Lachersee nevű kráter-tóban 1866-ben Coregonus maraena Boch.-ikrákat telepítettek be. Ugyanakkor a Coregonus fera Jur. petéit is kihelyezték. Hat évvel később pedig a Boden-tóból hoztak egymillió Coregonus fera-ikrát a tóba. A jezsuita kolostor aktáiból kitűnik, hogy Coregonus maraena-petéknek a nagy része már tönkrement, mielőtt a Lachersee-be került volna. Thienemann kiderítette, hogy a Coregonus maraena-ivadékok, amik a behelyezett petékből kikeltek, csakhamar tönkrementek. A kráter-tóban tehát csak a Coregonus fera maradt meg, s ennek a fajnak az ott meghonosodott példányai az 1866. és 1872-i ikraszállítmányból a Boden-tóból erednek. A Lacherseenek marénákkal való benépesítése lassanként egészen feledésbe ment. Csak 1900-ban fedezték fel őket újra, amikor néhány példány véletlenül varsába került. A halászatot a tavon hálókkal csak három év mulva indították meg, s ugyancsak 1903-tól kezdve tenyésztik mesterségesen a Coregonus ferat az erre a célra épített keltető házban.

Más természetű vizsgálatok alkalmával Thienemann a rendelkezésre álló irodalom alapján igyekezett a Lacherseeben talált marena faját megállapítani. Hosszas fáradozás s a maréna-nemzetség bonyolult rendszertanának alapos áttanulmányozása után arra a váratlan eredményre jutott, hogy a kráter-tó marénái nem azonosak sem a Coregonus maraenaval, sem pedig a Boden-tó egyéb helyi változataival, vagyis, hogy a Boden-tó Coregonus feraja a Lacherseeben teljesen átalakult. Ez az átalakulás teljesen jellegzetes, s nemcsak a kifejlett példányokon, hanem a lárvákon is megvan és öröklődik.

Az átalakulás az ivadékhalon abban mutatkozik, hogy amíg – Nüsslin adatai szerint – a Coregonus fera lárváin a szikzacskó és a farokúszó nagysága közötti viszony 1:0.95, addig a Lacherseeben élő marénák álcáin 1:0.85. Nagy különbség van ezenkívül a lárvák színezetében. A Coregonus fera farki tájékát ugyanis sárga pigmentszemcsék színezik, a Lachersee-beli alakokon ellenben a sárga pigment teljesen visszafejlődött. Ez a különbség, mint Nüsslin kimutatta, megvan az északi maréna-változatok és az Alpok északi tavaiban levő alakok egy része között is. Ebben a körülményben Nüsslin alkalmazkodást lát a planktonban szegényebb, átlátszóbb vízű alpesi tavak viszonyaihoz. A Boden-tóban élő Coregonus fera lárváin ez a szín megmaradt ugyan, az ellenmondás azonban csak látszólagos, amennyiben ezek a zavarosabb parti vizekben ívnak. Thienemann a krátertavi maréna-lárvákon mutatkozó pigmentcsökkenést ennek a Nüsslin-féle elméletnek beigazolása gyanánt fogja föl, mivel a Lachersee vize még a Boden-tó vizénél is átlátszóbb s mert planktontartalma sokkal csekélyebb, mint amazé.

A külső testalak tekintetében a Boden-tó Coregonus feraja és a Lachersee-beli maréna igen hasonlítanak egymáshoz. Ellenben igen jelentékeny eltérés mutatkozik a kopoltyúkosárban. A különbség nemcsak a kopoltyúívek fogazatában van, hanem a tengely hosszában is. A Lachersee-beli alak kopoltyúszűrőjének a tengelye (a nyelvcsont) sokkal hosszabb, mint a Coregonus feraé, s így a kopoltyúkosár átmérője kisebb.

A Lachersee-beli Coregonus fera kopoltyúívén levő tüskék száma csaknem megkétszereződött. Ebben a tekintetben ez az új helyi változat felülmúlja az összes maréna-féléket, még a Coregonus wartmanni-t is. Az egyes tüskéknek viszonylagos hosszúsága is növekedett. A szűrőkészülék sokkal sűrűbbé vált. Ez a változás a táplálkozásbeli viszonyok módosulásával jött létre. A Boden-tóban a Coregonus fera a fenékiszapban élő lárvákból, tehát nagyobb állatokból táplálkozott, a Lacherseeben levő alak pedig tipikus planktonevő lett. Hogy a táplálékváltoztatás miért következett be, arra senki sem tud határozott választ adni. Lehet, hogy vegyi tényezők, talán a mélyebb vízrétegek szénsavtartalma okozták, de lehetséges, hogy a fenékfauna szegénysége volt a főok, ami viszont a tó fiatal geológiai multjával van összefüggésben.

A Coregonus wartmanni, amelynek kopoltyúkosara a fogak sűrűsége, hossza és száma tekintetében igen közel áll a Lachersee-beli alakéhoz, ugyancsak a Boden-tóban él, mint a Coregonus fera. Ugyanazon életviszonyok mellett tehát a kopoltyúkosár szűrőkészüléke az egyiknek igen sűrű, a másik fajnak pedig igen ritka.

Az ivarérés a többi maréna-félékéhez képest a kráter-tóban igen későn következik be. Az ivarérett alakok ugyanis hatévesek. Ezt véve alapul, tehát körülbelül hét nemzedék elég volt ahhoz, hogy a Boden-tóból származó Coregonus feran egyes alaktani sajátságok ilyen mélyreható változásokon menjenek keresztül. Ebben a kráter-tóban tehát, mondhatni, a szemünk előtt játszódott le egy új halfajnak a kialakulása akkora gyorsasággal és olyan mélyreható változásokkal, amilyenekre még az annyira változékony maréna-féléknél sem fordult elő példa.

A marénák nemzetségét általánosságban nem nehéz jellemezni. Kisfejűek, szájuk kicsi; fogatlanok, vagy fínom, könnyen kihulló fogazatuk van; testük oldalról meglehetősen lapos; pikkelyeik közepes nagyságúak és lazán állanak. Hátúszójuk magas, hátul meredeken lecsapott, farokúszójuk mélyen bemetszett. Színezetük igen egyszerű. Hátuk sötétzöld, barnás, vagy szürke, oldaluk és hasuk ezüstös, olykor sárgás árnyalatú. Húsuk fehér, fínom és jóízű. A marénák, mint a kopoltyúíveken lévő szűrőkészülék szerkezete is elárulja, lebegő lényekkel táplálkoznak. A fenéklakók ezek mellett csigákkal, férgekkel, szúnyoglárvákkal, stb. is élnek, sőt a nagyobb fajok a fiatal halivadékot is pusztítják. Az Alpok szegélyén lévő mély tavakban néhány faj, az ívási időszaktól eltekintve, valódi mélységi alakká változott át. Csak igen kevés maréna jár be ívni a folyókba, a többség egész életét a tóban tölti el. Ikráikat a vízbe bocsátják ki. A szaporodási időszak közeledtével a hímek pikkelyein fehér csomók, vagy lécalakú bőrkeményedések jelennek meg, amelyek gyakran több hosszanti sorba rendeződnek. A marénákat mindenütt nagyban halásszák, s a zsákmány mindig tetemes, mivel csapatosan élnek együtt. Sok helyen mesterségesen is tenyésztik. Gazdasági jelentőségük igen nagy.

A vándorló marénafajok Észak-Szibéria nagy folyamrendszereiben, halászati nézőpontból, igen jelentős szerepet játszanak. Szibéria marénáiról a XIX. század nyolcvanas éveiben Pechuel-Loesche a következő leírást közölte: „A hatalmas Ob-folyóban és mellékvízeiben a marénáknak van nagy szerepük. Ennek az óriási folyamnak a vízében milliárdnyi halsereg hemzseg, amelyek a vízrendszer kiterjedéséhez és a víztömeghez képest csak kevés fajhoz tartoznak. Az Altai-hegység tavaiban és folyóiban kizáróan szorosabb értelemben vett lazacfélék élnek, mégpedig a marénapisztráng (Salmo coregonoides Pall.) és a pénzes pér (Thymallus vulgaris Nilss.), az Ob és az Irtis ellenben az Obi-tengeröböltől kezdve egészen felső szakaszukig töméntelen mennyiségben marénafajokkal vannak benépesítve. Ezek a fajok a következők: a nyelma, Coregonus leucichthys Güld., a sirok, C. syrok C. V., a moksun, C. moksun Pall., a csokor, C. nasus Pall. és a sjeld, C. merkii Gthr., amelyek közül az elsők tekintélyes nagyságot érnek el, s az ottani halászat nézőpontjából a legnagyobb jelentőségűek.”

A jégzajlás megindulása előtt, vagy után minden évben mérhetetlen tömegekben vonulnak felfelé a folyók hegyi szakaszának irányában. Egyesek, látszólag, csak az alsófolyásban maradnak, mások ellenben a folyók felső szakaszába igyekeznek, ahová nyár vége felé érkeznek meg, akkor ívnak, majd visszafordulva lassan megindulnak téli szállásuk felé. Még nem tudni, hogy a Jeges-tengerben, vagy pedig az Obi-öbölben telelnek-e át? Első mellett szól a vándorló halak felbecsülhetetlen tömege, az utóbbi mellett viszont az, hogy az említett marénafajok szívesen keresik fel az édes és a gyengén sós vizet, amilyen minden bizonnyal az Obi-öböl vize is. Ezek a nagyarányú vándorlások, amelyek alatt az említett maréna-fajok egy része oda-vissza körülbelül 7000 km-nyi utat tesz meg, egyedül és kizáróan a szaporodás szolgálatában állanak és nem a jobb táplálkozás kedvéért történnek. Jóllehet, a marénák vándorlásuk alatt nem vonják meg szájuktól az eledelt, sőt ellenkezően, gyomrukat jól telerakják táplálékkal, különösen apró kagylókkal, a nélkülözések és az ívással járó elerőtlenedés miatt azonban sok elhull közülük. Szibéria lakosai azonban más magyarázatot találtak ki arra, hogy a vándorúton levő marénák egyes esztendőkben miért pusztulnak el olyan tömegesen? Szerintük a tömeghalálnak nem azok az okai, amiket a szakemberek föltételeznek, hanem az, amit ők a „folyó halálá”-nak neveznek. Szerintük a jégpáncéllal bevont folyó lassan hömpölyög tova, s a feloldott sók következtében vize megromlik és ez okozza a halak elhullását. A szibériaiak arról is meg vannak győződve, hogy a marénarajokat a tokfélékhez tartozó beluga követi, s ez kergeti be őket a folyókba is.

A szibériai marénák vándorlása nem mindig ugyanabban az időben megy végbe, azonban mindenkor a víz hőmérséklete irányítja. Ha a jég igen korán enged fel, úgy néha megtörténik, hogy a marénák a rohanó hólével együtt nemcsak a jég alatt, hanem fölötte is tovasodródnak. Ilyen esetekben többnyire nyomorultul elpusztulnak, mivel belefagynak a jégbe. Az oszjákok azt állítják, hogy megfigyelték, amint a jég bizonyos helyeken óriási tömegű marénát nyomott ki a partra, s hogy ezek mindig ugyanahhoz a fajhoz tartoztak. Ha a jég megindulását erős tavasz követi, akkor a vándorlás korábban indul meg és a vonulás sokkal gyorsabban játszódik le, semmint a halászok érdeke megkívánná, ha viszont kevés az eső, akkor a megfordítottja következik be. A legerősebb vándorok a folyó sodrának közepén úsznak, a gyöngébbek és a fiatalabb marénák inkább a part mentén vonulnak fölfelé. A termetesebb példányokat tehát nagyobb mennyiségben a folyónak inkább a felső, mint az alsó szakaszában ejtik zsákmányul, míg a közepes nagyságúak az alsó szakaszban kerülnek óriási tömegben hálókba, s a halászat annál kiadósabb, minél közelebb esik a tengeröbölhöz. A marénák visszavonulása augusztusban, többnyire a hónap vége felé kezdődik, de ilyenkor már nem olyan sűrű csapatokban haladnak, mint fölfelé és a nagyobbak a kisebbekkel vegyesen haladnak a tenger felé téli szállásukra. A fiatalok ősszel követik az öregeket, odáig a mellékfolyók sekélyebb helyein szinte összezsúfolva tartózkodnak. A szibériai orosz telepesek, ha nem is kizáróan, de főképpen nyáron, vagy legalább is addig foglalkoznak marénahalászattal, amíg a víz jégmentes, az osztjákok és a szamojédek ellenben télen is halásznak a meglékelt jég alatt. A jég azonban a legtöbb télen olyan vastag, hogy a hálóknak semmi hasznát sem veszik, legfeljebb csak varsákkal dolgozhatnak, de azokkal sem mindig. Csak közvetlenül a jég lezajlása után elevenedik meg a folyam. Tobolszktól kezdve lefelé egészen Odborszkig a folyómenti városok és falvak lakossága lázasan készülődik a nagy munkára. A legtöbb bárkát és halászt Tobolszkban szerelik föl, de a halászati idényben Berozov és Odborszk is majdnem teljesen elnéptelenedik. A férfilakosságnak több mint a fele s az asszonyok nagyrésze fölkerekedik téli szállásáról és a folyó mellé költözik át halászni.

Mihelyt a hólétől megduzzadt folyam annyira leapad, hogy kerítőhálóval is lehet dolgozni, megkezdődik a munka. Az oroszok a nyár folyamán az Ob alsó szakaszán mindenütt és mindenhol ugyanazzal a módszerrel halásznak. Kerítőhálójuk körülbelül 160 m hosszú és 5–7 cm-es szemekre van csomózva. Felső szegélyét hosszúkás deszkadarabok, vagy pedig a fehérnyárfa kérgéből készült erős úszók lebegtetik a felszínen. A hálósúlyok tégladarabokból állanak, amelyeket nyírfakéreggel burkolnak be. A háló kezeléséhez nagyságához mérten 4–20, átlagosan 8–12 halász szükséges. A hálót meglehetősen nagy bárkára rakják fel és a kiszemelt halászterület felső végéhez eveznek. A hálót úgy vetik ki, hogy egy halászlegény, aki a kerítőháló egyik szárnyát kezeli, a partra ugrik és a végén megvasalt cöveket ver a földbe. A cövek vashegye ékalakú. A halász a háló kötelét a cövekhez erősíti és megvárja, míg a hálót széles ívben kivetik. Ekkor sajkába száll és követi a hálót, amelyet az ár lassan továbbsodor. Társai ezalatt partraszállnak és a hálót húzni kezdik kifelé. A háló bevonását a sajkás igazgatja. Horgosvégű rúdjával jelez és kormányozza a partonlevőket, akik ehhez igazodva húzzák a háló kötelét. Amikor a hálóból már annyit a partra húztak, hogy a felső szárnyon levő zsák a meder közepére kerül, az egészet a partra vontatják és a hálózsák tartalmát, amely gyakran igen tekintélyes, a bárkába ürítik ki és nyomban a halásztelep felé kormányozzák. A halvonulás ideje alatt a hálót ismét rögtön kivetik, s így megy ez éjjel-nappal, amíg a vándorcsapatok ritkulni nem kezdenek.

Az osztjákok szintén kerítőhálóval dolgoznak, de ezenkívül sajátságos, zsákkal ellátott vontatóhálójuk is van és varsákat is használnak. A varsakötésben az osztjákok nagy mesterek. Ügyesebb és csinosabb varsát kívánni sem lehet, mint amilyet ők készítenek. A keskeny folyóágakat vejszékkel rekesztik el, amelyeken a halak számára csak néhány átjárót hagynak. A marénák az átjárókon keresztül a felállított varsákba és hálókba jutnak.

Az oroszok a zsákmányolt, vagy összevásárolt halat gondosan szétdarabolják, besózzák, míg az osztjákok és a szamojédek felhasítják és a levegőn megszárítják. A kifogott halak egy részét az oroszok és a bennszülött halászok hozzátartozóikkal együtt frissen fogyasztják el. A marénát vagy megfőzik, vagy pedig nyersen eszik meg. A marénák májából, amelyet nyersen ugyanolyan élvezettel falatoznak, mint ahogyan az ínyencek az eleven osztrigát lehörpintik, kiváló minőségű olajat ütnek, a többi zsigerből ellenben, amelyet rothasztanak, csekély értékű zsiradék készül. Az osztjákok és a szamojédek szárított halból, vagy felmelegített száraz kenyérből álló eledelüket mind a kétféle olajjal ízesítik.

Az ősz folyamán kihalászott marénák egy részét az Irtis mentén levő nagyobb halászfalvak lakói külön tavakban tartják. Ezeket a fagy beálltakor halásszák le. A halakat megfagyasztják és hó közé rétegezve szánkókra rakják. Az egészet leöntik vízzel, úgyhogy egyetlen jégtömbbé fagy össze. Ilyen állapotban szállítják egészen Moszkváig és Szent Pétervárig, sőt, mint a kísérletekből bebizonyosodott, minden baj nélkül küldhetnék akár Németországba is.

A marénákat az orr alkotása és a kopoltyúívek tövisei alapján általában két nagy csoportra tagolják. Az első csoport tagjait az jellemzi, hogy alsó és felső állkapcsuk egyenlő hosszúságú, vagy pedig az alsó valamivel hosszabb a felsőnél s a száj e miatt vagy vég-, vagy pedig felsőállású, a szűrőszerkezet tövisei hosszúak és számosak. Díszesebb színezetűek s általában kisebb termetűek, e miatt Vogt kis marénáknak nevezi őket. A másik csoport tagjain az alsó állkapocs rövidebb a felsőnél, a száj tehát alsóállású; a szűrőkészülék tüskéi rövidek és számuk is kisebb. A kis marénák típusául a kékmaréna (Coregonus wartmanni Bl.), a második csoportnak pedig a fehérmaréna (C. fera Jorine) a legjellemzőbb képviselője. Mind a két csoportból számos változat származtatható le, köztük több, jelentékenyen módosult mélységi alak is. Az alakköröket tavak szerint szokták ismertetni.

A kék maréna (Coregonus wartmanni Bl.)

1. Golyvás maréna (Coregonus acronius Rapp.). - 2. Kék maréna (Coregonus wartmanni Bl.). - 3. Fehér maréna (Coregonus fera Jorine).

A salzkammerguti Traun-tóban kétféle maréna él. A nagyobbik 3.5 kg-ra nő meg. November közepétől kezdve ívik s ebből a célból éjjelenként csapatosan vonul be a Traun-folyóba. A másik, kisebb fajtának „Riedling” a neve s ez csak 25 cm-esre nő meg. Csak nyáron húzódik fel a sekélyebb vízbe, egyébként mélyebben él. Februártól márciusig ívik. Az Atter-tó legmélyebb helyein élő begyesmarénát szintén ebbe az alakkörbe sorolják. Hossza 30 cm, súlya 0.20 kg. Decemberben ívik. Ha hirtelen kerül felszínre, úszóhólyagja a nyomáskülönbség miatt annyira kitágul, hogy a mellső test felpuffad és a hal tehetetlenül lebeg a felszínen. Ezért kapta a „begyesmaréna” nevet. A Kochel- és a Walchen-tóban lakó fajta, amelyet 1753-ban telepítettek be, decemberben tetemes mélységben ívik. A kékmaréna (Coregonus wartmanni Bl.) típusos alakját a Bóden-tóban találjuk. Igazi planktonevő, amely a lebegő szervezetek tartózkodási helyéhez igazodik, de többnyire 12–30 m mélységben tanyázik. Halászata igen kiadós. 1906-ban 263.000 darabot fogtak belőle. Húsának mindig jó ára van. A Vierwaldstätti-tó kékmaréna-fajtájának „nemeshal”, a Zugi-, a Thuni- és a Brienzi-tavaké pedig „Albock”, a Zürichi-tóénak „Albeli”, a Genfi-tóban pedig „Gravenche” a neve. A kékmaréna háta fémfényű és kékszínű, az oldala és a hasa pedig ezüstös.

A nemes maréna (Coregonus generosus Ptrs.)

A kék marénának közeli rokona a nemes maréna, Coregonus generosus Ptrs., amely a test és a fej, valamint a faroknyél alakja tekintetében nagyon hasonlít hozzá, azonban sűrűbb szűrőszerkezete, továbbá vékonyabb kopoltyútüskéi, magasabb teste és sűrűbben álló pikkelyei megkülönböztetik tőle. Alsóúszóját is több (4 és 12–16) sugár alkotja. Hátúszójában 4 és 9–11 sugár csatlakozik egymáshoz. Teste ezüsfényű, a háta kékes. Fejeteteje zavaros zöldszínű, számos apró sötét kerek folttól belepve. Úszói sötét szegélyűek. A nemes maréna Németország kisebb tavaiban él. Novembertől decemberig ívik. Húsa igen finom.

A fehér maréna (Coregonus fera Jorine)

A fehérmaréna, (Coregonus fera Jorine) többnyire nagyobb termetű, mint a kékmaréna, amelytől színezet tekintetében annyiban tér el, hogy csak a háta kék, a többi része világosabb. Alakkörébe számos fajtát soroznak be. Az Atter-tavat benépesítő fajta átlagos súlya 0.5–1.5 kg. Nagyobb mélységben él és februártól márciusig ívik. A Bóden-tóban élő négy maréna-fajta közül az egyik szintén ebbe a csoportba tartozik s homoki marénának is nevezik. Ez a fajta 60 cm-nyire növekedik s olykor 3 kg-nál is súlyosabb. Többnyire mélyebben él, kis halakra vadászik s e miatt fenékhoroggal könnyen fogható. Novemberben ívik s ilyenkor a főtóban a felszínen olyan helyeken jelenik meg, ahol homokos a fenék, az alsótóban az ívás többnyire a mélyben megy végbe. Ugyanehhez a típushoz tartoznak a Vierwaldstätti-, a Zugi-, a Thuni- és a Brienzi-tavakban élő fajták is.

A golyvás maréna (Coregonus acronius Rapp.)

1. Golyvás maréna (Coregonus acronius Rapp.). - 2. Kék maréna (Coregonus wartmanni Bl.). - 3. Fehér maréna (Coregonus fera Jorine).

A golyvás maréna (Coregonus acronius Rapp.), vagy ahogyan Svájcban nevezik: a kilch, a Bóden-tó sajátságos mélyvízi alakja. Hossza legfeljebb 33 cm, súlya pedig 350 g körül van. Nyáron 50–80 m mélységben él, ívása után szeptemberben vagy októberben azonban 130–140 m-nyire száll alá. Főtáplálékát, a kékmaréna ikráit, ebben a mélységben találja meg. A golyvás maréna 10–20 m mély vízben ívik. A nagy mélységből kihalászott példányok ugyanúgy puffadnak fel, mint a már említett begyesmarénák. Húsa kevésbbé értékes, mint a Bóden-tóban fogott többi marénáé. A Zürich-tó „Blauling”-ja 0.5 m hosszú és 3 kg súlyú lehet s életmódja megegyezik a golyvás marénával. Ugyanabba az alakkörbe tartozik a Genfi-tó „Féra”-ja, amely 2 kg-os súlyt ér el.

A nagy maréna (Coregonus maraena Bl.)

A nagy maréna (Coregonus maraena Bl.) az előbbitől csak orrának körvonalában tér el. A szájakörüli része ugyanis zömökebb és szélesebb, a középső kopoltyúfedőcsont nem ferdül el annyira oldalt és lefelé s a közti állkapocs valamivel hosszabb, mint a fehérmarénáé. Színezete viszont ugyanolyan, vagyis a hátán kékes, a hasa ezüstös, az oldalvonala mentén pedig fehér pettyek sorakoznak egymás mellé. Mélyebb vízrétegekben él, íváskor a partok közelében levő sekély helyeket keresi fel. Halászatának főidőszaka télire esik, de egyes esztendőkben tavasszal és ősszel is fogják. A jég alól nagy hálókkal halásszák ki. Húsa különösen tavasszal ízletes. Jegelve, besózva és füstölve kerül forgalomba.

A törpe maréna (Coregonus albula L.)

Törpe maréna (Coregonus albula L.). - Közönséges maréna (C. maraena Bloch.).

A törpe maréna (Coregonus albula L.) előreugró állkapcsával minden középeurópai rokonától elüt. Háta kékesszürke, oldala és hasa fényes ezüstfehér; a hát- és a farokúszó szürke, a többi fehéres. Hossza rendesen 15–20, kivételesen 25 cm, vagy valamivel még több is. Észak-Németország keleti részének tavaiban él, de valószínűen előfordul a Skandináv-félszigeten és Észak-Oroszországban is. A hagyomány szerint Skócia néhány tavába Stuart Mária telepíttette be. Novemberben és decemberben ívás céljából tömegesen jelenik meg a felszínen és messze elhallatszó zajt csapnak. Ilyenkor az összekötőereken és csatornákon át egyik tóból a másikba is elvándorolnak. Rendkívül finomhúsú halnak tartják és nagyban halásszák. Frissen, sózva és füstölve kerül piacra. Behalasítás céljára régebbi idők óta felhasználják.

Tápláléka apró rákokból, férgekből és halivadékokból áll. Édesvizi faj ugyan, de elvétve a Balti-tengerben is fogják. A stockholmi szigettengerben és a Bottni-öbölben nem ritka.

A hegyesorrú maréna (Coregonus oxyrhynchus L.)

Hegyesorrú maréna (Coregonus oxyrhynchus L.).

A hegyesorrú maréna (Coregonus oxyrhynchus L.) azokhoz a fajokhoz tartozik, amelyek a tengerben élnek, de ívásra a folyókba vándorolnak be. Könnyen fölismerhető, mivel felső állkapcsa jóval túlér az alsónál és kúpalakú, puha nyujtványban végződik. Testhossza átlagosan 40–50, legfeljebb 60 cm, súlya 0.7–1 kg. Alapszíne kékes, nász idején kékesfekete. Hazája az Északi- és a Balti-tenger. Szeptembertől decemberig ívik, de már májusban kisebb-nagyobb csapatokban nyomul be a haffokba és a folyókba. Vándorlás közben V-alakban nyomulnak fölfelé, mint a darvak. A rajok igen lassan haladnak; 24 óra alatt nem tesznek meg többet 4 km-nél. Kedvezőtlen időben a fenéken pihennek, azután ismét összegyülekeznek és folytatják útjukat. A folyókba messzire csak ritkán hatolnak fel. Ívás után hosszabb-rövidebb idő alatt visszatérnek a tengerbe s az ivadék akkor követi őket, amikor már 8 cm-esre nőtt meg. Érdekes, hogy édesvízű tavakban is lehet tenyészteni. Ízletes húsa miatt mindenütt tömegesen halásszák.

Tate Regan a londoni halpiacon is gyakran megtalálta.

A vándor maréna (Coregonus lavaretus L.)

A vándor maréna, Coregonus lavaretus L., az Alpoktól kezdve Európa legészakibb részéig elterjedt. A Keleti-tengerben a Bottni- és a Finn-öbölben igen gyakori, a nyugati részében azonban ritkább. Pappenheim szerint („Die Süsswasserfauna Deutschlands”, H. 1., Jena, 1909) ősszel a haffokba és a Balti-tenger mellékén levő tavakba vonul be. Norvégia déli partja mentén sósvízben is él. Átlagos hossza 40–60 cm, de megnő 1.20 m-esre is. Felső állkapcsa kissé előre nyúlik. Orra rövid és vastag. Szája alsó állású. Faroknyele aránylag karcsú. Hátúszóját 3–4 és 10–12, mellúszóját 1 és 14, hasúszóját 1 és 10–11, alsóúszóját 3–4 és 10–13 sugár feszíti meg.

A vándormaréna teste szürke, vagy kékesszürke színű. Oldala világosabb, hasa ezüstfehér. Fejetetejét gyakran számos apró fekete petty teszi tarkává. Valamennyi úszószárnya kékesszürke, fekete hegyű és sötéttel szegett. A hidegvízű mély hegyi tavakban éppen olyan jól tenyészik, mint a tenger vizében. Kagylókkal, csigákkal, apró rákokkal, rovarlárvákkal és halikrával táplálkozik.

A halak közti rokonsági viszony még meglehetősen ismeretlen, vagy pedig kizáróan csak alak- és bonctani közös tulajdonságaikon alapszik, s ezért igen nagy fontosságuk van Neresheimer erre vonatkozó vizsgálatainak, melyeket a müncheni élettudományi kísérleti állomáson, vérszérummal végzett. A szérumok készítése, s a velük való kísérletezés sokkal nehezebben ment, mint például az emlősöknél, s ez valószínűen a halak aránylag csekélyebb vérmennyiségével van összefüggésben. A nehézségeket csak fokozta az, hogy Neresheimer egyszerre 18 hal szérumával végzett vizsgálatokat. Kísérleteinek első sorozatát a Németországban honos lazac-félék alkották, de ezeken kívül számos más hallal (ponty, csuka, harcsa, sügér, angolna, compó, márna, veresszárnyú koncér, szivárványos ökle) is kísérletezett. Az utóbbiaknál a pisztrángszérumokkal való kísérletezés azonban nem járt eredménnyel. Kivételt csak a csuka alkotott, amelynél némi reakció mutatkozott, s így a felsorolt halak közül ez áll legközelebb a lazac-félékhez.

Annál eredményesebb volt a vizsgálat a lazac-féléken. A reakció erősebb vagy gyengébb volta szerint a lazac-félék a következőkép csatlakoznak egymáshoz: 1. Igen erős reakció, tehát igen közel állanak a sebespisztránghoz a tavi pisztráng és a lazac. 2. Kissé gyengébb a reakció, tehát valamivel távolabb vannak: az amerikai pataki galóca és a vitéz szemling, még távolabb a dunai galóca. Mindezeknél távolabbi rokon a szivárványos pisztráng. Legmesszebb áll azonban, de még tökéletes reakciót ad a pénzespér és a maréna (Coregonus maraena). Ez a sorrend tökéletesen fedi, s így teljesen megerősíti a lazac-félék rokonsági viszonyairól alkotott eddigi nézeteinket. Az egyedüli kivételt a szivárványos pisztráng alkotja, amely jóllehet, a Trutta-alnemzetséghez tartozik, bonctanilag igen messze áll a Salmo-féléktől. Ámbár az európai Trutta-fajok és az északamerikai szivárványos pisztráng egymástól régesrég elváltak, de a kemizmusukban mutatkozó különbségeket nem lehet elterjedésbeli különbségnek betudni, mivel akkor ugyanennek az európai Salmo salvelinusra és az amerikai Salmo fontinalisra is érvényesnek kellene lenni. Már pedig, – Neresheimer vizsgálatai szerint – ezek a fajok a sebespisztrángnak igen közeli rokonai, amit különben korcsaik termékenysége is bizonyít. Ezzel szemben a sebes és szivárványos pisztráng közti kereszteződés feltűnően terméketlennek bizonyult. A két faj közötti nagy különbség oka valószínűen az életmódban gyökerezik. A sebespisztráng ugyanis kizáróan hideg vízben él, a szivárványos pisztráng ellenben a pontyos tóban is sikeresen tenyészthető. Neresheimer szérumvizsgálatai különben arra az igen érdekes, általános eredményre vezettek, hogy a vérrokon fajok egyező vegyi tulajdonságai még akkor is állandók, ha a különböző életviszonyok a vérrokon fajokon alaktani különbségeket hoznak létre.