11. család: Kígyófogú hal-félék (Stomiatidae)

A kígyófogú hal-félék (Stomiatidae) családja nyulánk és többnyire csupasztestű fajokból áll. Felsőállkapcsuk hosszabb, mint az alsó. Mind a két állkapocsról több nagy kapófog mered hátrafelé. Sok és jól fejlett világítószervük van, úszóikon pedig fehér, pontszerű szervek fejlődtek. A törzs nagy világítószerveiben középponti tengely körül a kúpalakú világító sejtek egy réteget alkotnak. Az idetartozó fajok széles szájukkal és aránylag hatalmas fogaikkal félelmetes külsejűek volnának, ha nagyobb termetűek lennének.

Páratlan úszóik rendesen hátra tolódtak el. A kígyófogú halféléknek, mint a mélytengeri halaknak többnyire, aránylag nagy szemük van. A nagyobb világítószervek fényét tetszésük szerint tudják kioltani, s ezek állandóan és egyenletesen világítanak, míg a kisebbek, Mangold állítása szerint, csak akkor villannak fel, ha az állatot valami felizgatja. A mélyvizi halak világítószervét újabban Trojan tanulmányozta és vizsgálatainak eredményét az 1927-ben Budapesten tartott nemzetközi állattani összejövetelen közölte először. Trojan a világítószervek szerkezetét tekintve, négy főtípust különböztet meg (Stomias, Chauliodus, Lychnopoles, Maurolicus). A teljesen zárt világítószervekben Trojan nyomát sem találta a világító baktériumoknak, amelyeket Newton Harwey a lámpáshalak (l. XIII. kötet, 282. l.), Umberto Pierantoni pedig a Szt. János-bogárból és mélytengeri lábasfejűek (Heteroteuthis), stb. világítószervéből leírt.

Pierantoni és tanítványa: Zirpolo, valamint Buchner az élőlények fénylési tüneményét (bioluminescentia) világítóbaktériumokkal való együttéléssel magyarázza, amit Trojan vizsgálatai alapján megcáfol („Xe Congres Internat. de Zool.”, Budapest, 1929, 736. l.).

A kígyófogú halfélék közeli rokonságban állanak a szintén mélytengeri világítóhal-félékkel (Scopelidae) és a redősmellű félékkel (Sternoptychidae).

A boahal (Stomias boa Risso)

A Stomias Cuv. nemzetséget az Adriában egyedül a boahal, Stomias boa (Risso), képviseli, amely 27 cm hosszúra is megnő. Ha elevenen kerül ki a hálóból és medencébe tesszük, vadul ront neki az üvegfalnak. Nem gyakori hal, de azért a halászok is jól ismerik és többféle névre is elkeresztelték. Húsát mérgesnek tartják. Rendkívül falánk állat. Hátúszóját 18, mellúszóját 6, hasúszóját 5, az alsóúszót pedig 21 sugár alkotja. Hatszögletes pikkelyei mozaikmódra csatlakoznak egymáshoz. Hosszú testének alsó oldalán négy csoportban 86 világítószerv számolható meg, az oldalán pedig a kopoltyúréstől a hasúszó vonaláig 46, onnantól kezdve a farokig 14 csatlakozik egymáshoz.

A boahalat eddig a következő helyekről gyüjtötték: Hebridák, („Michael Sars”); Gascognei-öböl, Marokkó partjai; Zöldfoki-szigetek („Talisman”); Grönland (Reinhardt, Lütken); Afrika déli partja mentén („Valdivia”); Észak-Amerika keleti partja („Albatross”); Csendes-óceán, Új-Zélandtól délre (Peters). A Földközi-tengerben Griffini Nizza, Genova, Catania és Palermo tájékáról sorolja fel. Az Adriában a hetedik osztrák expedíción gyüjtötték először. Leidenfrost a tizedik osztrák expedíció egyik hálóhúzása alkalmával is megtalálta, a magyar expedíciók zsákmányából azonban úgy ez a faj, mint a család másik tagja, a Chauliodus sloanei Bl. is hiányzott.

A töviskesszájú hal (Echiostoma barbatum Lowe)

A töviskesszájú hal, Echiostoma barbatum Lowe, nyúlánk, csupasztestű, laposoldalú állat. Fogai különböző nagyságúak, a legnagyobbak a köztes és a felsőállkapocs elejére nőttek rá. Az alsó állkapocs hátulsó részén 2–3 sorban állanak, a szájpadláscsonton csak egy sor van, az ekecsontot pedig egy pár kapófog fegyverzi fel. Úszóhólyagja hiányzik. Teste fekete; az állkapcsa és a szeme közt hosszúkás rózsaszínű folt virít, amely foszforfényben ragyog. Mellúszójának felső sugara megnyúlt és valószínűen tapogatásra szolgál. Hátúszójának hártyája 12–15, a mellúszóé 1 és 3, a hosszú hasúszóé 8, az alsóúszóé pedig 17 sugarat kapcsol össze. Ezt a fajt Lowe 1843-ban Madeira mellől származó példány alapján írta le. A „Blake”- és az „Albatross”-expedíció a Bahama-csatornában és máshol is mindenütt nagy mélységben gyüjtötte.

A Szent János-hal (Photichthys argenteus Gthr.)

Szt. János-hal (Photichthys argenteus Gthr.). - Bajuszos tüskésszájú (Echiostoma barbatum Lowe).

A Szent János-hal, Photichthys argenteus Gthr., világosbarna, a hasán és az oldalán pedig ezüstösszínű faj. Megnő 30 cm hosszúra is. Orra kissé hegyes, alsó állkapcsa valamivel túlér a felsőnél. Szájzuga jóval a szem mögött van. Apró fogai kicsik és egy sorban állanak, a köztes állkapocsban azonban egyetlen nagy, görbe kapófog is van. Világítószervei a hasoldalt sorokba rendeződve szegik be, a fejen pedig elszórtan helyezkednek el. Hátúszójában 12, az alsóban 23, a mellúszóban 9, hasúszójában pedig 6–7 sugara van. Ezt a fajt Hutton Új-Zéland mellett, a „Valdivia”-expedíció pedig az Atlanti-óceán déli részében, Fokvárostól délre gyüjtötte.

A krokodilusszájú hal (Malacosteus indicus Gthr.)

1. Argyropelecus hemigymnus Cocco. - 2. Bathypterois atricolor Gthr. - 3. Macropharynx longicaudatus A. Br. - 4. Stylophthalmus paradoxus A. Br. - 5. Malacosteus indicus Gthr. - 6. Gigantura chuni A. Br.

Ez a faj a zömökebb termetű mélytengeri fajok közé tartozik. A krokodilusszájú hal, Malacosteus indicus Gthr., hatalmas száját alulról vékony állkapocs határolja. Nagy szeme egészen a tompa orr közelébe került. Az alsóállkapocs hegyéről nagy görbe kapófog mered előre, mögötte apró fogakkal elválasztva még több, kisebb fogófog van. A felső állkapcsot 20 apró fog szegélyezi. Úszósugarainak száma a hátúszóban 16–18, az alsóúszóban 18–20, a mellúszóban 3, a hasúszóban pedig 6.

A krokodilusszájú hal teste bársonyfekete; hát- és alsóúszója üvegszerűen átlátszó, külső harmadukig azonban pigmentszemecskék színezik. Szeme alatt félholdalakú, nagy világítószerv látszik, amelynek mély bíborszínű vetítőkészüléke van. A hátrább levő kisebb világítószervet, amelynek világoszöld vetítőszerkezete van, a hal megfordíthatja. Ezt a szervet átlátszó, szaruhártya-szerű réteg fedi. Testén szétszórtan apró világítószervek látszanak. Eddig a következő helyeken gyüjtötték: a Fülöp-szigetektől délre 914 m mélységből („Challenger”); az Indiai-óceánból 1193 m mélységből („Investigator”); a Kókusz-szigetek közelében (2400 m, „Valdivia”); a Bengáli-öbölből 2500 m-es mélységből („Valdivia”); a Chagos-szigetek mellől, 3396 m-ből („Valdivia”); az Atlanti-óceánból Dél-Afrika nyugati partja mentén 2000 m-nyi mélységből („Valdivia”).

A krokodilusszájú hal életmódjáról semmit sem tudunk. Fogazata ragadozóra vall.

A kocsányosszemű hal (Stylophthalmus paradoxus A. Br.)

Ezt a valamennyi mélytengeri hal között a legcsodálatosabb fajt először Lo Bianco gyüjtötte a Földközi-tengerből. Legalább is erre vall felsorolásában az a megjegyzés, hogy csontoshalak kocsányos szemű lárváit is gyüjtötte. A „Valdivia”-expedíció az Atlanti- és az Indiai-óceánban 35 példányban fogta, s A. Brauer ezek alapján írta le. Azóta sok más helyről is előkerült. Legutóbb az „Arcturus”-expedíció hálói hoztak fel több példányt. Leidenfrost 1914-ben az Adria déli részében szintén megtalálta.

A kocsányosszemű hal, Stylophthalmus paradoxus A. Br., kétségtelenül valamelyik, a kígyófogú halak közé tartozó fajnak a lárvája, sőt Brauer szerint valószínűen több fajnak van hasonló álcaalakja. A „Valdivia”-expedíció zsákmányában talált példányok ugyanis, mint Brauer alapos vizsgálatai gyaníttatják, több fajhoz tartoznak. Ezek a fajok azonban ma még ismeretlenek. A legfiatalabb kocsányosszemű lárvák hossza 1.05, a legnagyobbaké pedig 4 cm. A fiatalabbak szemkocsánya rövid, a nagyobb példányoké a test teljes hosszának ötöde, vagy hatoda. A kocsány nem mozgatható, s váza is van, amelyet a koponya porcos nyúlványa alkot. A második magyar Adria-expedíción fogott példányok mind rövid kocsányos fiatal alakok.

Brauer a kocsányos szemű halak béltartalmát is megvizsgálta, s lebegő rákok maradványát találta meg benne. Hasúszója hiányzik. A végbélnyílás szemölcsszerű kiemelkedésen található meg. A fiatalokon ez a szemölcs is olyan hosszú, hogy a farkúszó tövéig ér, később azonban csaknem teljesen visszafejlődik. Az idősebbeken már a szem alatti világítószerv is kivehető, a kopoltyúkosár hártyáján 14, a hasoldalon pedig végig 80–82 világítószerv számlálható meg. A kocsányosszemű hal képét a 13. táblán (4. rajz) mutatjuk be.