4. Vándorantilopok (Antidorcas Sund.)

A vándorantilopok nagyon hasonlítanak a gazellákhoz, azonban egy lényeges, kizárólag rajtuk előforduló bélyegnél fogva elütnek azoktól, csak úgy, mint minden más rokonuktól. Hátuk mentén ugyanis, annak körülbelül a közepén kezdődve, egy, a felbőr megkettőződéséből keletkezett és nagyon hosszú szőrrel fedett redő fut végig, amely mikor az állat nyugodtan megy, össze van zárva, ha azonban gyorsan mozog, és különösen ha ugrik, széjjelnyílik. Szarva hímnek és nősténynek egyaránt van, a szarvak meredeken emelkednek a homlokon, azután egyidejűleg ki- és hátrafelé hajlanak, majd ismét kissé előre görbülnek s hegyükkel befelé, tehát fordított lantalakúak. Testük éppoly erős, mint kecses alkotású, fejük mérsékelt nagyságú, nyakuk karcsú, farkuk közepeshosszúságú, lábszáraik meglehetősen hosszúak, füleik hosszúak és hegyesek, szemeik igen nagyok, ragyogók, hosszú pillájúak, szemgödöralatti mirigyeik kicsinyek és elmosódottak. Alsó állkapcsukban mindkét oldalon csak 5–5 zápfog van, a felső állkapocs első zápfoga nagyon kicsiny.

A vándorantilop (Antidorcas marsupialis Zimm.)

[Más néven: euhore.]

Vándorantilop (Antidorcas marsupialis Zimm.).

A vándorantilop valóban remek állat. Hossza 1.5 m, amiből farkára 20 cm-t kell számítanunk, vállmagassága 85 cm. Színezete világos fahéjbarna, azonban dióbarna egy-egy a szarvak tövétől a szemeken keresztül az orr felé húzódó sáv, és ugyanilyen a két oldala mentén, a felső kar és a felső szár közt húzódó széles sáv, ellenben fehér az arca, fülei, nyaka elülső fele, hasaalja, a lábszárak belső oldala és a farok tövét körülvevő tükör. A hátredőt kibélelő hófehér szőr 20–25 cm hosszú. A nőstény teljesen olyan színezetű, mint a hím; tőgyén két csecsbimbója van. A bak szarvai egyenesen mérve néha elérik a 28–30 cm-nyi, a görbületei mentén mérve pedig a 30–40 cm-nyi hosszúságot is és körülbelül 20 teljes gyűrű díszíti őket, hegyük azonban síma. A nőstény szarvai kisebbek, sokkal vékonyabbak, gyengébben gyűrűzöttek és gyengébben hajlottak.

A vándorantilop hazája Dél-Afrikának a Zambézitól délre eső része. A Fokföldön még manapság is előfordul, különösen annak északnyugati részén, azonban leggyakoribb az Oranje folyó és a Ngami-terület közt elterülő, végeláthatatlan puszta steppéken és sivatagszerű tájakon. Legnagyobb tömegük nyilvánvalóan a Kalahári-sivatagot és a Német-Délnyugat-Afrika egyes részeit lakja. Itt 2–5, 30–50, sőt néha 100–200 darabból álló csapatokban kóborol. Tartózkodási helyét változtatja, szétszóródik messze vidékeken vagy nagy csordákká verődik össze, a szerint, hogy mennyire nyugtalanítják, hogy miként jár a csapadék, hogy bőségben van-e táplálék vagy táplálékhiány van, s hogy ivóhelyei telve vannak-e avagy kiszikkadtak. Ha, ami különböző hosszúságú időközökben bekövetkezik, nagy szárazság látogatja meg dél-afrikai hazáját, akkor az inséget szenvedő állat kénytelen lakóhelyét elhagyni, nagy területeket kiüríteni és másokba vándorolni. Vonulás alkalmával csapat csapatot, csorda csordát ér, és számuk ezrekre meg ezrekre növekszik. A csapatokat követő ragadozó állatok bő lakomát csapnak a kimerült, elmaradozó állatokból. A tömeg majd lazábban, majd a legszorosabban összezsúfolva hömpölyög előre, mindenütt elpusztítva a növényzet sovány maradékát s végül mint a sáskafelhő csap le a gazdagabb területekre. Ezek a vándorlások, „trekboken”, ahogyan a búrok nevezik őket, újabban sokat veszítettek jelentőségükből és ritkábbakká is lettek, nem azért, mintha inséges idők most már nem köszöntenének be, hanem nyilvánvalóan azért, mert a vándorantilopok száma tetemesen megcsappant. Azonban néhány évtizeddel ezelőtt még valóságos csapása lehettek egy-egy lakott vidéknek. Különböző adatok szerint a mult század 70-es évei végén, vagy a 80-as évek elején egy hatalmas,10.000 darabra becsült sereg vonult a Kalahári sivatagból az Oranje-folyóhoz, és pedig a keleti hosszúság 21 foka alatt. Még 1896-ban is figyeltek meg a Fokföld északi részén egy óriási vándorantilop-csapatot.

Gordon Cumming, hat évtizeddel ezelőtti állapotokról szólva ezt írja: „Minden utazónak, akinek, mint jómagamnak is, volt alkalma látnia, hogy a vándorantilop mily roppant tömegben vándorol, s arról, amit látott, az igazságnak megfelelően akar beszámolni, attól kell félnie, hogy nem talál hitelre; oly csodálatos a vándorló sereg nyujtotta kép.

Helyesen és találóan hasonlították mindent elpusztító sáskarajhoz, amelyet olyan jól ismer mindenki, aki a csodáknak ebben az országában utazik. Miként a sáskák, ezek is elpusztítanák néhány óra alatt az utjukban minden földet és egyetlen éjszaka alatt megsemmisítik a gazda sok évi szorgalmának összes gyümölcsét.”

Le Vaillant is 10–50.000 darabból álló csordákról beszél, melyeket oroszlánok, leopárdok, hiúzok és hiénák követnek nyomon, Kretschmar Edvárd pedig (hetven évvel ezelőtt) oly tömegről adott hírt, melyet milliókra becsült. Kretschmar egy szárazság alkalmával, mely már egy évszakon át tartott és számos szarvasmarhát elpusztított, a búrokkal együtt napfölkelte előtt egy hágó felé lovagolt, amelyen át a vándorantilopok betörése várható volt. Csakhamar megjelentek az előőrsök, kettesével és hármasával, azután tizesével, huszasával, majd két- és négyszázas csapatokban; végül az egész hágó hemzsegett tőlük, körülöttük kavargott a por és keringtek fölöttük a keselyűk. A kutyákat rájuk eresztették s azok eltűntek a tömegben, a puskák ropogtak. Rövid idő alatt 200-nál több állat hullott el. Ezeket hamarosan félre vonszolták az útból. Azután egy másik, mintegy 20.000 darabból álló csapat tódult előre. Az emberek egyikét magával ragadta a tömeg és annyira összetaposta, hogy később eszméletlenül és porral egészen belepve szedték fel; azonban lassanként mégis meggyógyult, mert arcával szerencsére a föld felé fordulva gázolták el. E második csapatból ismét elejtettek 100 darabot. Közben más utakon más tömegek hömpölyögtek keresztül, s azután a 6 német mérföldnyire nyúló területen a vándorantilop millióit lehetett látni legelni. Kitünő ízű húsát szárított állapotban sokféleképpen felhasználják. Szárított bőrét a padló lefödésére használják.

A vándorantilopok vándorlásának iránya nem mindig ugyanaz, rendesen más úton térnek vissza, mint amelyen jöttek. Azért útjuk irányvonala rendesen rengeteg, hosszúra nyúlt tojásdadalakú vagy nagy négyszöget alkot, melynek átmérője esetleg néhány száz mérföldre rúg. Az állatok ezt a pályát hat hónaptól egy évig terjedő idő alatt teszik meg. Csodálatos, hogy néha milyen tömött az ilyen tovavándorló tömeg. Birkanyájakat, sőt néha oroszlánokat zár magába és kényszeríti őket, hogy vele együtt vándoroljanak. A csapat leghátulsó tagjai természetesen nem tudnak ellenállni az azt követő számos éhes ellenség támadásainak.

Azt is említik, hogy az elő- és utóhad állandóan cserélődik. A sereg élén járók természetesen több táplálékot találnak, mint azok, amelyek ott akarnak legelni, ahol előttük már ezrek jóllaktak, azok tehát mindennapi kenyerüket könnyebben keresik meg, meghíznak és ellustulnak De ezzel vége is a jó dolguknak, mert most az éhesek erőszakkal előre törtetnek és a meghízottak mind jobban és jobban hátramaradnak, míg a tömeg végére kerülnek. Néhány napi út és a nélkülözés azután ismét arra sarkalja őket, hogy helyüket az előcsapatban újból elfoglalják, minek következtében a tömeg alkotórészei állandóan ide-oda hullámzanak.

Az „ugró bak”, ahogyan a búrok nevezik, nevét valóban megérdemli. „A néhány száz darabból álló tova vonuló vándorantilop-csapat látása”, – mondja Lichtenstein, – „mindenki, még a nem vadász számára is rendkívül mulattató látvány. Az állatok egy darabot nagyon gyorsan futnak, amint azonban valami bokor vagy szikla kerül az útjokba, fürgén keresztül ugranak rajta, azután megállanak, körülnéznek, majd az egész csorda hirtelenül ismét a leggyorsabb mozgásba lendül, melyben futás és ugrálás váltakozik egymással.” Néha 2 m-nél magasabbat és 4–5 m hosszút ugranak, a nélkül, hogy ez látszat szerint a legcsekélyebb megerőltetésükbe kerülne. Ugrás előtt fejüket lehajtják elülső lábaik felé, azután mind a négy lábukkal egyszerre szökkennek, hátukat erősen meggörbítik, s miközben fölemelkednek, hátredőjük legyezőszerűen szétnyílik. Egy pillanatra lebegni látszanak a levegőben, utána mind a négy lábukkal egyszerre hullanak vissza a földre és ismét a magasba emelkednek, mintha tova akarnának repülni. Így mennek tovább néhány száz lépésnyire, majd könnyed, rugalmas ügetésbe fognak. Ha ellenséget pillantanak meg, hirtelen megtorpannak, megfordulnak és szemügyre veszik ijedtségük tárgyát.

Jóllehet a vándorantilop gyakran önmagában alkot csordákat, más állatok társaságában is található, melyeket valamikor struccokon kívül gnúk, hókaantilopok és a régen kiirtott kvaggák alkottak. Gyors lévén, mint a szélvész és bízva gyorsaságában, Harris szerint látszólag gondatlanul jár-kel abban a tarka seregben, alkalomadtán föltartott nyakkal közeledik egy-egy tetszeni vágyó, saját fajabeli nőstényhez és ki-kinyitja hátredőjét, miközben annak láthatóvá váló fehér szőrözete hirtelen teljesen átalakítja külsejét, mivel akkor barna színe majdnem teljesen eltűnik. Azonban az ilyenféle játékai közben sem feledkezik meg egy pillanatra sem a biztonságáról. Óvatosabb, mint bármely más antilop, mindig legelőször ad jelt a menekülésre és vezeti a menekülő nyájat. Valami szokatlan dolgot pillantva meg, hegyezi a füleit, fejét fölemeli, türelmetlenül előre poroszkál egy kissé, hogy meggyőződjék róla, hogy amit látott, valóban ellenség-e, ha igen, fejét leszegi a földre és, mint a búrok mondják, „tetszelegni” kezd, vagyis az imént leírt módon ugrálni és közben teljes szépségét fitogtatni.

A bennszülöttek, kiknek ezek a vándorló csordák bőséges táplálékot nyújtanak és egész sor ünnepnapot biztosítanak, a steppét az állat kedvéért az esős évszak beállta előtt nagy területen felégetik, hogy ott annál könnyebben virulhasson ki a leveles fűből alkotta friss zöld szőnyeg. Határozottan a leggyengédebb növényeket szeretik és az ilyen frissen kizöldült területeken messze földről összegyülekeznek.

A fiatal kora óta nevelt vándorantilop csakhamar megszelídül. Azok, amelyeket én ismertem és ápoltam, mind félénkek voltak és óvatosak az idegennel szemben, de bátrabban, amint ismerőssel találkoztak. Többen ugyanazon a helyen nem férnek mindig össze; különösen a bakok civakodó természetűek és még a nőstényeket is kínozzák. Ezt leszámítva a fogságban lévő vándorantilopok nagyon vonzó jószágok. Puha, színpompás ruhájuk, bájos alakjuk és kecses mozdulataik még akkor is lebilincselnek bárkit, ha a kerítés szűk korlátain belül mindezek a tulajdonságok voltaképpen csak nagyon kevéssé érvényesülnek. Sajnos, legtöbbjük meglehetősen félénk marad. Néha megmagyarázhatlan ok nélkül neki rohannak a rácsnak és lábaikat törik vagy másképpen sebesítik meg magukat, de úgy, hogy bele pusztulnak. Ez olyan tapasztalat, amelyet más, határtalan területekhez szokott steppelakó állatok esetében is megfigyelhetünk.

Wunderlichnek 1896-ban sikerült egy párt a kölni állatkertben szaporításra késztetni. A nőstény május 24-én, 171 napi vemhesség után sárgásszürke alapszínű nőstény fiatalt ellett, ennek az a része, mely a későbbi oldalsávnak felelt meg, sötétebb volt. Szemei és szájszöglete közt szintén felismerhető volt a sáv.

Az antilopformák még hátralévő négy nemét csak egy-egy faj alkotja. Ezek többé-kevésbbé szorosan valamennyien rokonságban vannak a gazellákkal.