Keszegek (Abramis Cuv.)

A ponty-félék családjának egyik népes nemzetségét a keszegek (Abramis Cuv.) alkotják. Testük magas és oldalt lapított, ferde metszésű szájuk nem visel bajuszt; a hátúszó felsőszéle hátrafelé meredeken esik, a farokúszó nem egyenlő lebenyű és mélyen bemetszett, alsó lebenye nagyobb.

A hát elején lévő pikkelyek a hát középvonalán el vannak választva, úgyhogy a hát közepe pikkelymentes, s e vonal szélein egészen apró pikkelykék vannak. A hasoldal a hasúszóktól az alfelnyílásig éles. Garatfogai mindkét oldalt egy-egy sorban, öt fogból állanak, amelyek koronája oldalt összenyomott és ferdén lekopott.

A dévérkeszeg (Abramis brama L.)

Ezüstös balin (Blicca björkna L.). - Lapos keszeg (Abramis ballerus L.). - Éva keszeg (A. vimba L.). - Dévérkeszeg (A. brama L. ).

A nemzetség legjellemzőbb s egyúttal legismertebb és legelterjedtebb alakja a dévérkeszeg, dévér, laposka vagy véreskeszeg, Abramis brama L., amely eléri az 50–70 cm hosszúságot és 4–6 kg-os súlyt. Oldalt erősen lapított testéről és magas hátáról könnyen felismerhető. Fejteteje és háta feketés, oldala ezüstös fényű, sárgásfehérszínű, torka rózsaszín, hasa fehér, úszói sötétszínűek. E faj tejesein is jelentkezik az ívás idejében a kiemelkedő fehér szemölcsökből álló nászkiütés. E felhámsejtburjánzásból lett nász- vagy gyöngykiütés tompa kúpalakú; kezdetben fehér, később borostyánkőszínű dudorokból áll. A legnagyobb ilyen szemölcsök a száj és a pofák szélén, a legkisebbek az úszósugarakon vannak, de van belőlük a kopoltyúfedőkön és majdnem minden pikkelyen is. Egész Közép-, Észak- és Kelet-Európa hazája a dévérkeszegnek. Az Alpoktól délre sem ő, sem társai nem élnek, de a Rhone vízrendszerében megtalálható. Előfordul hazánk és Németország nagyobb folyóvizeiben mindenütt, és nagy számmal él a Balatonban. Amint azt már Gesner is feljegyezte róla, különösen az agyagos-iszapos helyeket szereti. Ekström szerint Skandináviában a tengerben is fogják, de ez az előfordulás kivételes, a tengermenti haffoknak ellenben jellegzetes hala. Nyáron át a mélységben tartózkodik, s itt az iszapban kotor és ezáltal zavarossá teszi a vizet. „A dévérkeszegek, ha csuka kergeti őket, befúrják magukat az iszapba és agyagba, s nagy területen zavarossá teszik a vizet”. Rendesen táplálékkeresés közben túrnak a fenéken, hogy a férgeket, a rovarlárvákat, a vízi növényeket, s magát az iszapot is felfalhassák.

A dévérkeszegeket minden időben rendszerint nagyobb csapatokban lehet látni, amint a vízi növényzet között legelésznek. Rendesen igen óvatosak és félénkek, s a legkisebb zavarás esetén is elmenekülnek. Az ívási időszakban, amely áprilistól júniusig tart, ezek a csapatok hatalmas seregekké egyesülnek. A partmenti sekély, füves helyeken először a hímek jelennek meg, s csak később a nőstények. A tejesek nászruhában vannak és szemölcsös nászkiütésük miatt Bajországban „gyöngykeszeg” néven ismerik őket. Az ikrást, Yarrel szerint, rendesen három-négy tejes követi, de az egész társaság csakhamar annyira összekeveredik, hogy csak egymás hegyén-hátán hemzsegő haltömeget látni. Rendesen éjjel ívnak, mégpedig messzire hallható zajjal, mert farkukkal csapkodnak és szájukkal csámcsognak, mielőtt az ikrások sárgás ikrájukat, egyenként körülbelül 140.000, a nagyobb példányok 300.000 darabot, a vízi növényekre lerakják. Ha az időjárás kedvező, az ívás 3–4 nap alatt befejeződik, ha azonban közben rosszra fordul az idő, az ívás megakad, s a keszegek visszatérnek a mélyvízbe, a nélkül, hogy ívásukat befejezték volna. Ugyanez következik be akkor is, ha megzavarják őket. E miatt Svédországban régebben a dévérkeszegek ívóhelye közelében ívásuk idején még a harangozást is beszüntették. Néhány nappal a keszegrajok elvonulása után az ívóhely sekély vizében csak úgy hemzseg a sokmilliónyi kikelt ivadék, amely egyideig szülőhelyén marad és csak később követi szüleit a mély vízbe. Valószínű, hogy a tél egyrészét a dévérkeszegek is az iszapban pihenve töltik; legalább is ezt mondja róluk Gesner, s állítását mindmáig senki sem cáfolta meg.

Húsukat néhol nagyra becsülik, másutt silánynak mondják. Emezek szerint a dévérkeszeg a ponty mellett a legjobb pontyféle hal, amazok viszont azt állítják, hogy húsát rendkívül sok szálkája miatt alig lehet élvezni. E kétféle vélemény valószínűen a hal nagyságával és eredetével függ össze, mert a nagy dévérkeszegek húsa jobb, mint a kicsiké, s viszont a tisztavízből származók húsa ízletesebb, mint az iszapos, állóvizekből valóké, amelyek iszapízűek.

Észak- és Kelet-Németországban kevesebbre becsülik a húsát, mint Bajországban és Ausztriában. Nálunk a középsorsú emberek keresett eledele. Inyenceknek azonban nem való. Mindenütt nagyban halásszák. Angliában szeretik a sporthorgászok, mert könnyen megy horogra, nálunk főleg a Balatonban nagy hálókkal halásszák és évente hatalmas mennyiséget halásznak belőle. Minthogy csapatosan jár, néha egyetlen hálóhúzással igen nagy tömeget fognak belőle. Így Siebold említi, hogy 1858-ban a Boden-tóból Ermatingen mellett 200–300 mázsát fogtak belőle, Vogt szerint 1897-ben Bregenznél 800 mázsát halásztak ki egyszerre. A balatoni halászok is nem egyszer fognak belőle egyetlen húzásra 50–60 métermázsát. Húsát frissen, besózva, vagy füstölve küldik a piacra. Tógazdaságban sem ezt a fajt, sem közeli rokonát nem tenyésztik.

A dévérkeszegnek többféle korcsa van. Az ezüstös balinnal (Blicca björkna) való kereszteződéséből származó korcsának aránylag nagy szeme és fölfelé irányuló, erősen ferdehasítékú szája van. Hátúszójában 3 és 8, alsóúszójában 3 és 20–25 sugár sorakozik egymás mögé. Garatfogainak képlete 1/5–5/1, vagy 1/5–5/2, esetleg 2/5–5/2, vagy 2/5–5/1 és 5–5/1. A dévérkeszeg és a vörösszárnyú koncér (Lenciscus rutilus) korcsa tompaorrú, szája végsőállású, teste kevésbbé magas, oldala kissé lapos. Garatfogazata és garatcsontja az évakeszegéhez (A. vimba) hasonlít. A garatfogak többnyire egysorosak, képletük 5–5, vagy 6 a bal- és 5 a jobboldalon; ritkán kétsorosak: 1/6 a bal- és 5 a jobboldalon, vagy 1/5–5. Háta zöldesszürke, hasa ezüstös; hát- és farokúszója feketés, a többi világosszürke, vagy feketés árnyalatú zavaros sárgaszínű. Hátúszójában 3 és 10, az alsóban 3 és 15–18 sugara van. Áprilisban ívik, s ilyenkor a teljesen fehéres nászkiütés látszik. Ez a korcs a régebbi irodalomban Ambramodopsis leuckarti Heck. néven szerepel. Hazánkban ez a korcs nem ismeretes. Pappenheim szerint („Süsswasserfauna Deutschlands”, H. 1., Jena, 1909, 142. l.) a Dunában, felsőbajorországi tavakban, a Rajnában, a Neckárban, az Elbében, az Oderában és a Visztulában él. A dévérkeszeg állítóan a pirosszemű kelével (Scardinus erythrophthalmus) is kereszteződik.

Az évakeszeg (Abramis vimba L.)

Évakeszeg, évahal, jászpaduc, vagy szilvaorrú keszeg, Abramis vimba L., a neve annak a keszegnek, mely Európa nagy részében elterjedt, de főleg Észak- és Kelet-Európában gyakori, s nemcsak az édesvízben, hanem a kevertvízben és a tengeri sósvízben is előfordul. Az évakeszeg, úgy látszik, némely édesvizekben nem vándorol, a folyókban azonban vándoréletet él, mert tavasszal a tengerből felhatol a folyókba ívni, de ívása után is ott marad a nyáron át és csak ősszel keresi fel a mélyebb vizeket, vagy a tengert, hogy ott töltse a telet. A tavakban rendszerint a mély részeken tartózkodik, rendesen ott, ahol a fenék iszapos, mert éppúgy túr táplálék után, mint a dévérkeszeg. Nagy területen felzavarja a vizet, s ilyen módon elárulja tartózkodási helyét. Íváskor hatalmas seregekké verődik össze, s ilyenkor bő szüretjük van a halászoknak. Pallas szerint a Fekete-tengerbe ömlő minden orosz folyóban évente felbecsülhetetlen értékű tömeget fognak belőle és besózva, füstölve, szárítva, vagy jegelve Oroszország távoli vidékeinek lakosságát is ellátják haleledellel. Régebben olyan bőséges volt fogásuk, hogy a hal besózásával és elszállításával foglalkozó kereskedők úgy szerződtek a halászokkal, hogy egy fogásból csak 70.000 db-ot kötelesek átvenni, többet nem. Az évakeszeg húsa olyan, mint a dévérkeszegé. Bloch szerint az ikrás 300.000 ikrát rak a folyók sekély, köves, vagy kavicsos részein. Az ívás ideje májusra és júniusra esik, s az ívó halak éppen úgy viselkednek, mint a dévérek, hevesen csapkodnak és zajosan sürögnek-forognak a vízben.

Duzzadt, megnyúlt, előreugró orráról, alsóállású szájáról és messze hátul álló alsó úszójáról könnyen felismerhető az évakeszeg. Az orr és hát kékesszínű – ezért hívják a Duna mentén igen találóan „szilvaorrú keszegnek” –, oldala világos, a has ezüstös. A hát- és farokúszó kékes, a has- és alsóúszó sárgásfehér, a mellúszók pedig narancsszínűek. Íváskor egészen másszínű nászruhát ölt. A test felső része, az arcorr, a fej, hát s az oldalnak az oldalvonal alá terjedő része, Siebold szerint, koromfeketeszínű, oldala selymesfényű. Az ajkak, a torok, a mell, a hasél, s a páros úszók narancsszíne ebből a sötét alapszínből élénken kiemelkedik. Mindkét nem egyforma nászruhát visel, de a tejes testén a pofák, kopoltyúfedők, s a páros úszók sugarain ezenkívül még fehérszemcsés nász-, vagy gyöngykiütés is jelentkezik. Hátúszójában 3 és 5, mellúszójában 1 és 15, hasúszójában 2 és 9–10, alsóúszójában 3 és 17–20, végül farokúszójában 19 sugár van. Az évakeszeg kisebb, mint a dévérkeszeg, mert csak ritkán éri el a 40 cm hosszúságot és a 0.5 kg-os súlyt.

A szemes keszeg (Abramis melanops Heck.)

Az évakeszeghez igen hasonlít a szemes keszeg, Abramis melanops Heckel., mely a Dunában, s néhány bajorországi tóban él. E halat régebben önálló fajnak tekintették, ma azonban már csak az évakeszeg helyi változatát látjuk benne. Ez a hal az, melyet a palócok jászpaducnak neveznek.

A bagolykeszeg (Abramis sapa Pall.)

A hátúszó vége alatt kezdődő és rendkívül hosszú alsóúszója, a farokúszó alsó megnyúlt karéja, tompa orra és félig alsóállású szája miatt a többi keszegtől jól megkülönböztethető a bagolykeszeg, Abramis sapa Pall. Hossza ritkán több 30 cm-nél, színe szép gyöngyházfényű ezüstszürke, hát-, alsó és farokúszója feketén szegett. Alsó úszóját 3 és 38–45 sugár támasztja meg.

Elterjedési köre a Fekete-tengerbe szakadó folyókra szorítkozik. A Dunában sem ritka, az oroszországi folyókban pedig közönséges. A Balatonban is van belőle. Minthogy húsa tele van szálkával, nem igen kedvelik, pikkelyeiből ellenben mesterséges gyöngyök készülnek.

A lapos keszeg (Abramis ballerus L.)

Ezüstös balin (Blicca björkna L.). - Lapos keszeg (Abramis ballerus L.). - Éva keszeg (A. vimba L.). - Dévérkeszeg (A. brama L. ).

A lapos keszeg, balin, balinkeszeg, szápakeszeg, Abramis ballerus L., amely 30–40 cm hosszúságot és 1–2 kg súlyt ér el, kis feje, ferdén fölfelé nyíló szája és nagy alsóúszója által különbözik az előbbiektől. Színe hasonló az előbb ismertetett keszegekéhez, háta kékes, oldala és hasa ezüstfehér, páros úszói sárgák, a többiek fehérek feketén szegélyezve. A hátúszót 3 és 8, a mellúszót 1 és 15, a hasúszót 2 és 8, az alsóúszót 5 és 36–39, a farokúszót pedig 19 sugár feszíti meg.

A lapos keszeg Európa minden nagyobb folyójában, főleg alsó folyásukban és torkolatukban megtalálható. A Dunában nem hatol fel Ausztrián túl. A Rajnában csak Hollandiában, az Elbában Magdeburgig él. Húsát szálkássága miatt kevésre becsülik.

Balinok (Blicca Heck. et Kn.)

A balin, Blicca Heck. et Kn., nemzetségét a keszegektől tulajdonképpen csak két sorban álló 2 és 5, ritkán 3 és 5 garatfog révén lehet megkülönböztetni. E nemzetségbe egyetlen faj tartozik.

Az ezüstös balin (Blicca björkna L.)

Az ezüstös balin, balin, dobokakeszeg, jegeskeszeg, tányérkeszeg, Blicca björkna L., mintegy 20–30 cm hosszúságot és legfeljebb 1 kg-os súlyt ér el. Hátán kékes, oldalán ezüstfényes kékes, hasán fehér színt visel. Alsó- és farokúszója palaszürke, mell- és hasúszója a tövén pirosas színű. Hátúszóját 3 és 8, mellúszóját 1 és 14–15, hasúszóját 2 és 8, alsóúszóját 3 és 19–23, farokúszóját pedig 19 sugár támasztja.

A balin vizeink egyik legközönségesebb hala, amely egyaránt otthonos folyóinkban, tavainkban, agyag- és kubikgödreinkben. Szereti a víz mélyebb helyeit, férgekből, halikrából és növényi részekből él és az iszapban szintén túr a táplálék után. Tavasszal, mégpedig májusban és júniusban megközelíti a sekély fűvel benőtt partrészeket és kiszemeli az íváshoz alkalmas helyet. Míg addig óvatos és félénk volt és minden legcsekélyebb zajra elillant s a fenéken megbújt, az ívás idején igen élénken és vigyázatlanul viselkedik, annyira, hogy kézzel is megfogható. Siebold szerint a balin igen hamar eléri ivarérettségét, mert teljesen ivarérett tejeseket és ikrásokat fogott, amelyek mindössze 13 cm hosszúságúak voltak. Bloch megolvasta egy középnagyságú ikrás ikráját, s úgy találta, hogy 100.000-nél több szemből állt. Az idős balin ikrások június elején kezdenek ívni, s három-négy nap alatt teljesen leívnak, ha közben jó marad az idő, mert ha hidegre fordul, jobban sietnek a megkezdett ívás befejezésével. Mintegy 8 nappal később ívnak a közepes, s újabb héttel később az apró ikrások. Mindnyájan a hajnalt választják ívásuk idejéül s 10 órára mindig befejezik.

Ekström szerint a balin a pontyfélék között a legfalánkabb hal, épp ezért igen könnyen megfogható s minden csalit válogatás nélkül bekap.

A Keleti-tenger partmenti haffjaiban, Benecke szerint, a jég alól tömegesen fogják és tonnaszámra viszik Lengyelországba. Máskülönben tömegesen sehol sem fogják, bár a Balatonban a keszeggel együtt szintén szépszámmal kerül hálóba, mert húsát kevésre becsülik, főleg szalagférgei miatt, amelyekből gyakran öt-hat is van hasában. Bodrossi Lajos („Halászat”, 1917) a Temesből, Zsarnovitzky Árpád pedig (u. o.) a Vágból sorolja fel. Pisztrángostavakban a pisztrángok részére táplálékul használják.

Az ezüstös balin a következő fajokkal kereszteződik: dévérkeszeggel (Abramis brama), a Meidinger-féle koncérral (Lenciscus meidingeri Heck.), a vörösszárnyú koncérral (L. rutilus) és a pirosszemű kelével (Scardinius erythrophthalmus).