Töviskes harcsák (Arius C. V.)

A töviskes harcsák (Arius C. V.) nemzetsége kozmopolita, mivel fajai Ázsiában, Afrikában, Ausztráliában és Amerikában élnek. Életmódjuk igen érdekes, különösen szaporodási módjuk vonta magára a szakemberek figyelmét. Semon Queenslandben, a Boyne-folyóban élő Arius australis Gthr. szaporodási módját figyelte meg. Ez a hal sekély s homokos vagy köves helyeken ívik, amelyeken a víz zuhogva rohan keresztül. „Az ilyen helyeken a folyómeder fenekén számos, kb. 1 méteres átmérőjű, világos gyűrűket láthatni. Ha ezeket közelebbről megfigyeljük, bennük gyakran halat vehetünk észre, amely szorgoskodva úszkál ide-oda és szemmelláthatóan valami fontos dologban sürgölődik. A gyűrűk területéről minden nagyobb és kisebb követ gondosan eltakarít és a belső körben helyezi el. A gyűrűk világosabb színe onnan származik, hogy a folyómeder fehéren csillogó homokja az ilyen helyeken takarójától megfosztva látszik ki. A külső gyűrűn nincs semmi egyéb nevezetes, annál inkább a belső körben. Mindjárt gyanítottam, hogy itt az Arius australis nevű tövises harcsa ikrái rejtőznek. Legfelül nagyobb kövekből álló halmaz van, amelyek közt semmit sem találtam. Ez alatt kisebb kövek és durva folyami homok keveréke, majd pedig a meder következik. A rohanó vizen keresztül nehezen megy a megfigyelés, bármilyen gondosan vizsgáltam is a belső kört, ikrákat egyik rétegben sem találtam, mindamellett biztos voltam abban, hogy az ikrák itt vannak elrejtve. Amint a kavicsréteg egyrészét gondosan átrostáltam, a hálóban számos apró ikra maradt vissza. Az ikrák átmérője alig több 3 mm-nél.

„Az ikrarakás és a fészeképítés menete a következő. A hal 0.5 m-nyi kerületben az apró kövekből és kavicsokból álló alapréteget készíti el s erre rakja le ikráit, amelyeket a hím nyomban megtermékenyít. Ezután több rétegben nagyobb kövekkel fedi be őket, úgyhogy az ikrákat sem az ár nem sodorhatja ki, sem pedig a kaviárkedvelő, kisebb ragadozóhalak és a vízi madarak nem férkőzhetnek könnyen hozzájuk. A fészekhez való építési anyagot az azt körülvevő gyűrű szolgáltatja. Az ausztráliai tüskés harcsa munkája valóban bámulatraméltó, nemcsak csinossága miatt, hanem azért is, mivel a gyűrű pontosan köralakú. Amennyire megfigyelhettem, a nagyobb köveket farkukkal tologatták tovább. A fészek igen ügyes szerkezetű, mivel az ikrákat megvédi, e mellett a víz áramlása átszellőzteti és megóvja a beiszapolástól, ha csak váratlanul áradás nem következik be. A hal nem elégszik meg a fészek gondos elkészítésével, hanem őrzi az ikrát. Ezért úszkál a gyűrűn belül és közeledésemre csak húzódozva távozott el.” Azt, hogy az őrzésre a hím vagy az ikrás vállalkozik-e, Semonnak nem volt módjában megállapítani.

Az ivadékgondozás az Arius-nemzetség más fajainál még tökéletesebbé fejlődött ki. Hensel a délbrazíliai Arius commersoni Lacép.-ivadékgondozásáról a következőket írja: „A Guahyabának és mellékfolyóinak ez a legnagyobb és a leggyakoribb hala. Háta ólomszürke, hasoldala fehér. A nőstény szeptember táján, tehát az ottani tavasszal rakja le kevésszámú, nagy ikráját, amelyek 16–18 mm átmérőjűek. A hím előbb minden bizonnyal megtermékenyíti, majd a szájába veszi őket s az ikrák ott fejlődnek ki. Nem tudtam megállapítani, hogy a fejlődés mennyi ideig tart. Annyi kétségtelen, hogy ezalatt a hím nem tud táplálékot venni magához. Annak, hogy ezt a halat annyiszor lehet a vízben döglötten találni, valószínűen az az oka, hogy a hímek közül a dajkálkodás nélkülözései miatt sok tönkremegy. Egy ilyen hullát megvizsgálva, a szájában egész csomó, de szintén kimúlt, már meglehetősen kifejlődött ivadékot találtam. Kérdezősködésemre megtudtam, hogy a halászok az ívás idején farkánál fogva megfogják a hímet és szájából kirázzák az ikrát, amelyet megszárítva pisztráng-félék fogásához csalinak használnak. Valószínű, hogy nemcsak az ikrát rejtegetik a szájukban, hanem egy ideig az ivadékot is.” Henselnek ezt a föltevését igazolják azok az észlelések, amelyeket a nemzetség ázsiai fajain tettek.

A törpe harcsa (Amiurus nebulosus Raf.)

Törpe harcsa (Amiurus nebulosus Raf.).

Európában akváriumokban és kisebb halastavakban az utóbbi évtizedek óta sok helyen tenyésztenek egy kistermetű harcsafajt, amely némely helyen a szabadban is meghonosodott. Ez a törpe harcsa, Amiurus nebulosus Raf. Teste elől hengeres, a végén pedig oldalról lapos. Feje lapos és 8 bajuszszál van rajta. Rövid hátúszójában 1 és 6, mellúszójában 1 és 8, a hasúszóban 8, az alsóban 1 és 20–22, a farokúszóban pedig 19 sugár van. A farok töve előtt jól fejlett zsírúszója is van. Színe a hátán ibolyás árnyalatú barna és elmosódott foltok is vannak rajta, a hastájéka szürkés. A szembogarat ezüstös keret veszi körül. A törpe harcsa Észak-Amerikából származik, ahol a folyókban és a tavakban igen elterjedt. A fenéken kövek és növények közt húzódik meg. Éjjel jár zsákmány után, amely mindenféle apró víziállatból áll. Általában ártalmatlan természetű, jámbor állat, de hébe-korba egy-egy apró halat is bekap. Európában 0.5–0.75 kg-nyi súlyt, eredeti hazájában azonban 1.5–2 kg-ot is elér, hossza pedig 45 cm is lehet. Szép, narancssárgás húsa kissé puha, de ízletes. Ívása idején, amely tavasszal következik be. elrejtett helyen gödröt ás és ikráit ebbe helyezi. Az ikrát, sőt egy darabig az ivadékot is, a hím őrzi.

Az akváriummedencében a törpe harcsa félénken viselkedik, mindamellett az akvaristák szívesen tartják, ugyanis olyan tulajdonsága van, amivel kevés hal rendelkezik: a hangot észreveszi. Ez a tulajdonsága Maier és Frisch kísérletei révén vált ösmeretessé.

Első megfigyelője, Maier, a következőkben számol be észleléseiről: „Akváriumomban néhány gurami mellett törpe harcsát is tartottam. Szokásához híven a két kijárattal rendelkező barlangban rejtőzött el, amely tuffából volt készítve és a medencébe behelyezve. Az üvegházban, melyben az akvárium állott, csak ritkán jártak, s így a törpe harcsa aránylag szelíd volt. Ha valaki a medencéhez közelített, mindjárt visszasurrant rejtekébe, ha azonban az ember nyugodtan megállt az akvárium előtt, a törpe harcsa ismét előjött és táplálék után nézett. Munka közben véletlenül elfüttyentettem magamat. Erre a hangra a törpe harcsa hirtelen megfordult és rejtekhelyére menekült, mintha csak egyébtől ijedt volna meg. Kezdetben véletlenségnek tartottam az esetet, mivel más halakon végzett vizsgálataim alapján szentül meg voltam győződve a halak süketségéről. A törpe harcsa néhány perc alatt megint előbujt, s erre újra füttyentettem egyet. Az állat ismét villámgyorsan menekült vissza a barlangba. A kísérletet ugyanezzel az eredménnyel többször megismételtem. Két órán belül kb. tizenöt ilyen kisérletet végeztem és a törpe harcsa mindannyiszor azonnal reagált.”

„A további kísérletek során fölmerült az a gondolat, hogy a halat esetleg a füttyentéssel járó szájmozdulat riasztja meg. Ez azonban nem bizonyult valónak, mivel néma szájmozgatástól sohasem ijedt meg.” Maier a törpe harcsa hallási képességére vonatkozóan még egész sor kísérletet végzett, amelyekkel a tőle észrevett hangerősség megállapítására törekedett. Halk füttyszóra, vagy halk beszédre a törpe harcsa nem reagál.

A törpe harcsa tenyésztésével nálunk is próbálkoztak, de ma már sehol sem foglalkoznak vele, mivel a piacon nem keresik. „A Balatonba 1906-ban telepítették először – írja Horváth Géza („Kihalt és új állatok Magyarországon”, „Természettudományi Közlöny”, 1903, 73. l.) – az utóbbi években már rendszeresen belekerül a hálóba.” Unger szerint („Állattani Közlöny”, 1916, 268. l.) a Lágymányosi-tóban is él. Az Országos Halászati Egyesület sok helyre betelepítette, de 1910-ig csak a Szt. Anna-tóban ívott. Ahová a törpe harcsát egyszer betelepítették, onnan igen nehéz kiirtani. A gróf Erdődy-féle jaskai uradalom évekig folytatott ellene irtó hadjáratot, amíg meg tudott tőle szabadulni.

A sávosharcsa (Macrones vittatus Bl.)

Sávos harcsa (Macrones vittatus Bl.).

Ugyanebbe az alcsaládba tartozik a sávosharcsa, Macrones vittatus Bl. is, amelyet az akváriumokban újabban egyre gyakrabban láthatunk. Sötétbarna alapszínét négy világosabb, zöldes fémfényben csillogó sáv szakítja meg. Hasa fehéres, 8 bajuszszála közül kettő rendkívül hosszú.