1. család: Iszaphalak (Amiidae)

Az iszaphal-féléket (Amiodiei) egyetlen élő Amiidae-családjukkal, vékony, egymást tetőcserépmódjára fedő pikkelyeik és homocerk farokúszójuk a csontoshalakhoz teszik hasonlókká. A koponya váza és jól elcsontosodó tengelyvázuk felépítésében is megegyeznek a csontoshalakkal. Az alacsonyabbrendű halakra emlékeztet azonban a billentyűsorokkal felszerelt osztóeres kúp, és a kiválasztó- és az ivarszervek szerkezete. A hím ivartermékek a veséken át jutnak ki; a petefészek nem folytatódik petevezetékben. Nincs meg a fecskendőrés és kopoltyúja, valamint kopoltyúfedő kopoltyúja sem és rendes kopoltyúiknak száma négy. Az állkapocsívek erős, kúpalakú fogakat viselnek, az ekecsonton is hasonló, de rövidebb fogak vannak. A gyomor vakbelet visel, s a bélben megvannak a csavaros bélbillentyű nyomai. Úszóhólyagjuk, mint a valódi csontoshalaké, a bélcső fölött helyezkedik el és rövid széles járat útján felülről torkollik a garatba. Az úszóhólyag fala olyanféle recés szerkezetű, mint a tüdőshalak testében.

Az amerikai iszaphal (Amia calva L.)

Amerikai iszaphal (Amia calva L.).

Az egyetlen ma is élő Amia L.-nemzetséget egyetlen faj képviseli, az amerikai iszaphal, Amia calva L. Ez a hal mintegy 60 cm nagyságot ér el. Színe fent sötétolajzöld, alul világossárga, oldalain pedig világosabb és sötétebb zöld részek váltakoznak, úgyhogy az állat tarkának látszik. Hátúszója igen hosszú és alacsony, két sötétzöldszínű hosszsávval, a lekerekített farokúszó feketén foltozott világoszöldszínű. A farokúszó tövében felül, a hím állaton kerek fekete folt van sárgán beszegve. A többi úszója élénkzöld és keskeny, az alsóúszó egészen hátul, a hasúszó előtte tőle távol, a test közepén van elhelyezve.

Az iszaphal a Mississippiben és mellékfolyóiban lakik, továbbá a Huron- és Erie-tavakban. Szereti az álló, vagy a lomhán folyó, buja növényzettel benőtt vizeket. Nappal a mélyben pihen, s éjjel jár zsákmánya után, amely mint fogai is elárulják, halakból, rákokból és kagylókból áll, mert az iszaphal hatalmas ragadozó. Télen csapatokba verődve a sekélyvíz növényzete között álomba merül, Ayre szerint oly szorosan egymáshoz bújva, hogy egy szigonnyal egyszerre kettőt lehet belőle felnyársalni. Tavasszal, áprilisban, vagy májusban ívik. A hím letépett, vagy leharapott vízinövényekből éjjel fészket épít, amelyeket farkával megtisztított homokos tér köré gyűrűalakban helyez el. Az ikrás számos ikráját szintén éjjel rakja le a fészekbe, amelyet a tejes az ivadék kikelése után is, hűségesen őriz még 8–10 napig. Az ivadék szája fölött, – nem alatta, mint az ebihalakon, vagy a tüdőshalak ivadékain, – tapadókorongszerű rögzítőszerv van, amelynek segítségével a fészek peremének növényére rátapadva pihennek. Kikelésük után körülbelül kilenc nappal sűrű rajokban hagyják el a fészket, de apjuk még vezeti és őrzi őket mindaddig, amíg körülbelül 10 cm hosszúságúak nem lesznek.

Nyáron gyakran látni, hogy az iszaphalak feljönnek a víz színére tátott szájjal pipálni, különösen, ha a víz oxigénkészlete megfogyott. Valószínű, hogy a lenyelt levegő úszóhólyagjukba jut, amely ilyen módon kisegítő lélekzőszervül szolgál; erre vall falának gazdag érhálózata is. Bár az iszaphal húsa lágy és kevéssé ínycsiklandozó, a négerek mégis szívesen fogyasztják; újabban nagy tömegekben a városok halpiacára is eljut. 1913-ban 19.000 dollár értékű tömeget fogtak belőle. Minthogy az iszaphal veszedelmes rabló, amely az értékes nemeshalakat pusztítja, nem is árt az észszerű halgazdaság szempontjából való irtása. Minthogy igen falánk, s horogra kerülve szívósan védekezik, a horgászata igen sportszerű. Eleven halas, békás csalival ellátott horoggal éppen olyan jól fogható, mint műcsalival.

Újabban Európába is áthozták, s akváriumokban, vagy tavakban tartják. Utóbbiakban szaporodik is. Minthogy veszedelmes rabló, nagyobb példányait nem lehet más halakkal együtt tartani.