1. család: Nyálkásangolna-félék (Myxinidae)

A nyálkásangolnák családjába tartoznak kétségkívül a legalacsonyabbrendű gerincesállatok. Külsejük olyannyira eltér a többi gerinces testalakjától, hogy Linné, a tőle ismert egyetlen nyálkásangolnát a férgek közé sorolta.

Ezek az állatok hengeres, hosszúranyúlt testükkel, amelyen csak egy alacsony, középső úszótaraj van, csakugyan feltűnően hasonlítanak a férgekhez. Az elhegyesedő test elején van elhelyezve a páratlan orrnyílás, alatta pedig a kis, és hosszirányban hasított szájnyílás. Mindkét nyílás körül négy-négy rövid tapogató van. A szájban foglal helyet a hatalmas és szarureszelővel vértezett nyelv, amely erős izmok segítségével dugattyú módjára előretolható és visszahúzható, úgyhogy e szerv segítségével a nyálkásangolna rászívhatja magát más víziállatok testére és megfúrhatja őket. Az orrjárat hátul a kopoltyúbélbe nyílik, úgyhogy ha az állat valamire rátapadt, a lélekzéshez szükséges víz az orrnyíláson keresztül jut el a kopoltyúkhoz. Kifelé vagy számos különálló nyílással, vagy pedig egyetlen közös és a hasoldalon elhelyezett nyílással torkollik a kopoltyú. A szemük egészen csökevényes, s mélyen a bőrbe van rejtve; helyzetérzőszervükben csak egyetlen ívjárat van.

A nyálkásangolnák mind tengeri állatok és kis mélységekben az iszapba beásva élnek. Veszedelmes ragadozók, még nagyobb halakat is megtámadnak, s vagy a kopoltyúrésen át, vagy pedig a saját maguk által fúrt nyíláson keresztül furakodnak beléjük és lágy szerveiket belülről felfalják.

A közönséges nyálkásangolna (Myxine glutinosa L.)

Nyálkás angolna (Myxine glutinosa L.).

Az európai partokon él ebből a családból a közönséges nyálkásangolna, melyet vak- vagy féreghalnak (Myxine glutinosa L.) is mondanak. Az Atlanti-óceán minden északi partvidékén megtalálható. A Csendes-tengerben rokonfajok élnek. Mintegy félméternyi hosszúságot ér el. Színe halvány-kékesfehér, minden mustrázat nélkül.

A nyálkásangolnát utálják a halászok, mert ha teheti, a horgon vagy a hálóban megakadt halakat támad meg. Az így foglyulesett és legyengített halakat valószínűen könnyebben tudja hatalmába ejteni; hogy életerős halakat is megtámad-e, azt nehéz volna eldönteni. Ráspolyos nyelvének a segítségével nagy gyorsasággal befúrja magát áldozata testébe, s belülről kirág minden lágyrészt, úgyhogy az áldozatból csak a bőr és a csontok maradnak meg.

Ilyen módon igen érzékenyen megkárosítja a halászokat, annyira, hogy a nyálkásangolnák garázdálkodása miatt néha ott is hagyják megszokott halászóhelyeiket. Nagy előszeretettel támadják meg a hálóba került értékes halakat, pl. a nyelvhalakat, de nem biztosak előle a jól vértezett tokfélék sem, sőt megtalálták már cápa testében is. Rabló utaitól eltekintve kb. 500 m mélységben az iszapban él. A nyálkásangolnát hímnősnek tartják, mert megfigyelték, hogy fiatal állatokban, először hímcsirasejtek, később pedig peték fejlődnek. Ma azonban tudjuk, hogy számos olyan gerincesállat van, pl. a békák, amelyeknek fiatal korukban mindkét ivarmirigyük kifejlődik, de csak az egyik jut teljes kifejlődéshez. Lehet, hogy így van ez a nyálkásangolnában is, annál is inkább, mert a vele közeli rokona Bdellostoma váltivarú állat. A nyálkásangolna ikráit szarutok veszi körül, amelynek egyik sarkán számos horgos pálcika van. Ezek a petének vízalatti tárgyakra való rögzítésére szolgálnak. Az ívásról és a kis állat fejlődéséről még semmit sem tudunk.

Nadályhalak (Bdellostoma Müll.)

A Myxine L.-től a Csendes-óceánban élő Bdellostoma Müll.-nemzetség azáltal különbözik, hogy kopoltyúrései külön-külön nyílnak a szabadba. Számuk 6–14 pár, nincs is más gerincesállat, amelynek ilyen nagyszámú kopoltyúrései lennének. A kopoltyúrések száma azonban ugyanegy fajon belül sem állandó. A legjobban ismert faj:

A piócahal (Bdellostoma stouti Lockington)

A piócahal, Bdellostoma stouti Lockington, alakra, nagyságra és életmódra olyan, mint az európai nyálkásangolna. Szaporodásáról többet is tudunk. Összes petéi egyszerre érnek meg, a peterakás ideje nincs határozott hónaphoz kötve, de leggyakoribb a nyár elején. Rendesen 40–80 m-es mélységben, fenéken ívik. A nyálkásangolna petéihez hasonlóan a piócahal ikráin is horgas pálcikák vannak mindkét végükön, az egyik végükön azonkívül fedél is van, amely az ivadék kibúvása előtt felpattan. Valószínűen nagyobb csapatban ívnak egy helyen, mert különböző fejlettségű ikrákat találtak egymással összekapaszkodva, amelyek kétségtelenül nem egy anyától származtak. A fejlődés több hétig tart, s az ivadék az ingolákétól eltérőleg, mindjárt hasonlít a kifejlett állathoz. Talán némi ivadékgondozásuk is van, mert gyakran fognak olyan anyaállatokat, amelyeknek a hasán egész zsinegben csüngnek a fejlődő peték. A piócahal váltivarú.