Ingolák (Petromyzon Art.)

Európa vizeiben három ingola-faj él, melyek mind a Petromyzon Art.-nembe tartoznak, s talán csak ugyanegy faj helyi változatai. Közülük a legnagyobb:

A tengeri ingola (Petromyzon marinus L.)

Tengeri ingola (Petromyzon marinus L.). Vak ingola (P. fluviatilis L.). Törpe ingola vagy Planer ingolája (P. planeri Bl.).

A tengeri ingola, Petromyzon marinus L., eléri az 1 m-es hosszúságot és a 3 kg-os súlyt. Szívószájának közepén több nagy, egy vagy kéthegyű fog van, amelyeket kifelé több sor apró fogacska övez. A felsőállkapcsot egy nagy kéthegyű fog helyettesíti, az alsóállkapocs szerepét pedig félholdalakú hét, vagy nyolcfogú fogléc játssza. A két hátúszót széles köz választja el egymástól. Oldala és a háta fehéres alapon barnásfekete, vagy sötétolajzöld márványozottság van rajta, a hasa fehér.

A tengeri ingolák a Fekete-tenger kivételével, az európai tengerekben élnek, de megtaláljuk őket Nyugat-Afrika és Észak-Amerika partjain is. Tavasszal a kifejlett állatok elhagyják a tengert, s ívás céljából felhatolnak a folyókba. Baldner Leonhard, strassburgi halászmester, aki a XVII. század második felében Strassburg víziállatairól igen érdekes könyvet írt, a tengeri ingolákról ezt mondja: „Márciusban jönnek fölfelé a folyóvízben, akkor a legjobbak és telve vannak ikrával. Áprilisban nagy vízben ívnak, köves fenéken. Gödröket vájnak s szájukkal kétfontos köveket hordanak a gödör köré.”

Megfigyeltek tengeri ingolákat messze fent a folyók felső folyásában is, így pl. Halle mellett a Saaléban, Spandaunál a Havelben, sőt Regnicben és Erlangen mellett. Ezek valószínűen felhurcolt példányok lehettek, amelyek lazacokkal vagy vándorheringekkel vitették fel magukat olyan messzire. Már az öreg Gesner tudta, hogy a tengeri ingolák, szájukkal a tengerből a folyókba felvándorló lazacokra, vagy vándorheringekre (Alosa) tapadva, velük mennek és számtalan adatból tudjuk, hogy rendesen e két hal társaságában fogják őket. Általában véve a folyók alsó szakaszában szoktak ívni. Panizza szerint, aki a tengeri ingolákat a Pó-folyóban figyelte, a hím állatokon a nyaktól az első hátúszóig terjedő kocsonyás bőrredő észlelhető; az ikrásnak pedig puha duzzadt bőrredő húzódik a végbélnyílástól a farokúszóig.

A folyami ingola (Petromyzon fluviatilis L.)

A folyami ingola, vagy kilencszemű hal, olajhal, vagy hívóhal legfeljebb félméternyi hosszúságot és 100 g súlyt ér el. Szívószáján csak két fogkoszorú van, amelyek közül a külső igen apró fogacskákból áll; a felsőállkapocs szerepét megnyúlt szarulemez látja el, amelynek mindkét végén egy-egy nagyobb hegyes fog van; az alsóállkapcsi lemezen két igen hegyes fog foglal helyet. A hátúszókat széles köz választja el egymástól, az első hátúszó alacsonyabb, mint a hátulsó, s a széle lekerekített. A második hátúszó összeolvadt a farokúszóval és az igen rövid, néha csak alig észrevehető alsóúszóval. A hát ragyogó zöldeskék, amely az oldalán sárgásfehér, a hason pedig ezüstfehér színbe megy át. Az úszók violaszínűek.

A folyami ingola is Európa, Észak-Amerika és Japán partmenti vizeiben él, s ívás céljából onnan vonul fel a folyókba, de néha folyókban és tavakban tölti egész életét. A folyókba való felvándorlása tavasszal történik.

Ősszel a folyókból a tenger felé vándorolnak, de nem a leívott öreg állatok, mert ezek az ívás után elpusztulnak, hanem a fiatal, s még teljesen ki sem fejlett ivadék. Vándorlásuk közben tavasszal és ősszel is fogják őket. Fejlődése olyan, mint a következő fajé. A Dunában és magyar mellékfolyóiban szintén otthonos.

A törpe ingola (Petromyzon planeri Bl.)

Tengeri ingola (Petromyzon marinus L.). Vak ingola (P. fluviatilis L.). Törpe ingola vagy Planer ingolája (P. planeri Bl.).

A törpe, vagy Planer-ingola kicsinysége (8–36 cm) és kevésbbé megnyúlt testalakja által különbözik a folyami ingolától. Szarufogai is úgy rendeződnek el szájában, de tompák. A második hátúszó közvetlenül az első mögött ered, s jól fejlett alsóúszója is van. Színe is hasonló, csak a hátán inkább zöldes. Egész Európában, hazánk folyóiban és Észak-Amerikában is otthonos. Yarell szerint a tengerben is megtalálható, mégis főképpen az édesvizekben él és fölhatol a legkisebb patakokba is, ha a fenék puha homok, vagy iszapból áll.

Az ingolák rendkívül érdekes fejlődésmenetét ezen a fajon figyelték meg. Ívását már Baldner ismerte, s így írta le: „Sokan csomókat alkotva függtek a köveken, ott ahol a víznek gyors a folyása; mély gödröcskéket ásnak, hogy ívásukat elvégezhessék, amit hasonlóan semmiféle más halon sem láttam, csak ezeken, mert sekély vízben végezték, úgyhogy jó látható volt.”

Müller Ágost, akinek alkalma volt a Planer-ingolák ívását a Berlin melletti Paukeban megfigyelni, mindenben megerősíti Baldner leírását. Müller megfigyelései előtt észrevették már az ingolák ívóhelyein azt a féregszerű állatkát, melyet vakcsíknak (Ammocoetes branchialis L.) neveztek, s amelyet már Aldrovandi is ösmert és leírt. Ez az állat 18 cm hosszú, de csak tollcsévevastagságú, feje igen kicsi, szemei alig láthatók, kopoltyúnyílásai mély barázdába nyílnak, bőre gyűrűzött, színe ezüstös fényű, úszói pedig sárgásfehérek. Mindenütt megtalálható, úgy iszapos, mint homokos fenekű patakokban és életmódja is igen emlékeztet a férgekére, amelyekhez ezt az állatkát be is sorozták. Mélyen beássa magát az iszapba, mint a férgek, amelyből önként sohasem jön elő, mert úszósövényét csak akkor használja, ha új helyet keres, ahol újból beássa magát. Szívesen belebúvik a vízbeáztatott lenkötegekbe is és ezért „lenangolná”-nak is hívják. Akkor akadnak rá, amikor a lenkötegeket szárítás és fehérítés céljából a napra kiterítik. Néhol keresik őket, s fejüket levágva, borban, vajban és citromlében megfőzve, táplálékul használják. Általában azonban féregszerű teste miatt megvetik, s csak a halászok használják fel horogcsalinak, mert igen szívós életűek és a horgon sokáig ficánkolnak. Minden búvár felismerte benne az ingolákkal való rokonságot, de senki sem törődött ezzel a nagy hasonlatossággal.

Müller, hogy a szemei előtt megtermékenyített ingolapete fejlődését tanulmányozza, az ikrát hazavitte és medencébe helyezte, amelyben nagy meglepetésére, 18 nap mulva megtalálta a kikelt ivadékot, amely semmiben sem különbözött a fentismertetett féregszerű állattól. Így jött rá, hogy a vakcsík nem különálló faj, hanem az ingola ivadéka. Így azután sikerült is neki tanulmányozni és megfigyelni a lárva egész fejlődését, míg az anyjához való hasonlóságot el nem érte. Valószínű, hogy minden ingola ivadéka ilyen átalakulásos fejlődésen megy át.

Az ingolák Ammocoetes-lárvái törzsfejlődési szempontból igen érdekesek. Testük szerkezete ugyanis feltűnően hasonlít a lándzsahalacskák és a zsákállat-lárvák testének szerkezetéhez. Különösen nagy a hasonlatosság a kopoltyúbélen. Mint a kifejlett ingolán, úgy a lárván is, mindkét oldalt két-két kopoltyúzacskó van, amelyek azonban külön-külön nyílnak a bélbe is. Köztük a hasoldalon barázda fut végig, amely csillangós sejtbélése és négy sorban elhelyezett nyálmirigyei révén megegyezik az alacsonyrendű gerinchúros állatok endostyljével. Az endostyl elülső végéből két csillangós sáv indul a hátoldal felé és ott ismét hosszirányú sávot alkotnak. A csillangók csapkodása a parányi táplálékrészecskéket besodorja a vakcsík torkába és ott azok beleragadnak az endostyl-mirigyek nyálkájába, azzal együtt előre és felfelé áramlanak, s a hosszirányú csillós sáv vezeti a gyomorba, tehát épp úgy, mint a zsákállatokban. A szájnyíláson még nyoma sincs a szívószervnek. Félköralakú felső ajakkal van körülvéve; a garat nyílásában épp olyan bőrerdő van, mint a lándzsahalacskában.

A fiatal ingolák 2–4 évig maradnak meg lárvaalakban, azután télen néhány hét alatt átalakulnak ingolává. A szemek feljönnek a bőr tetejére, megnőnek, a száj a jellegzetes szívószervvé alakul át, a kopoltyúbélből felül szűk csatorna fűződik le, amely hátrafelé a gyomorba torkollik, elől pedig a nyelőcső függ össze nyílás útján a kopoltyúkkal. Az endostyl szintén lefűződik a bélről és paizsmiriggyé alakul át, amely a gerincesek jellemző szerve. Az így átalakult ingolák hamarosan elérik ivarérettségüket, ívásuk után pedig elhalnak. Ez a gyors átalakulás és a kifejlett állat rövid élettartama okozta azt, hogy olyan sokáig tartott, amíg fejlődésmenetét megismerhettük. Annál érdekesebb, hogy ezt a csudálatos fejlődésmenetet már Baldner is ismerhette, mert halaskönyvében, amelyben a kifejlett ingolát és vak lárváját egymás mellett le is rajzolta, ezeket mondja: „Augusztus havától a szent karácsony haváig alig találhatunk szemes ingolákat, de vakcsík bőven van egész éven át. A szemesek és a vakok egyébként egyfélék, minthogy a fiatalok kezdetben mind vakok, s azonnal bebújnak a fenékbe, mihelyt az ikrából megszületnek. A vakokban mindaddig nem fejlődik ikra, amíg szemük nem lesz.”

Lohman újabban úgy véli, hogy a Planer-ingolában valódi belső termékenyítés megy végbe. Ferrey már régebben megfigyelte, hogy a tengeri ingola megölt ikrásából kivett peték fiatal lárvákká fejlődtek, amit csak belső megtermékenyítéssel lehet megmagyarázni. Valószínű, hogy erre célzott már az öreg Baldner is, mert oly nagyon hangoztatja, hogy az ívás minden más haltól eltérő módon történik. Az ikrát nem ürítik a vízbe, ami nem is lenne célszerű, hiszen az ívóhelyeken erős vízáramlás van, amely az aprószemű ikrát tovasodorná. A megtermékenyített ikrás a homokba búvik be, s ott védett helyen rakja le ikráit, amelyek nyálkás külsejükkel összeragadnak a homokkal és így rögzítődnek.

A kárpáti ingola (Petromyzon bergi Vladykov)

A kárpáti ingola, Petromyzon bergi Vladykov, teste hengeres, farokrésze oldalról lapos. Felső oldala és a feje szürkéskék, oldala rózsaszínbe játszó szürke, hasa fehér. Két hátúszója rendesen elkülönül egymástól. Első hátúszója igen alacsony, a második átmenetet alkot a folyami és a törpe ingola hátúszójának alakja közt. A felsőállkapocs-lécen 2, az alsón pedig 9–11 hegyes szarúfoga van. Az alsóállkapocs-léc végén nagy, hegyes fog mered fölfelé. A nyelv elülső foglemezét 13 fog fegyverzi föl, amelyek közül a középsők a legnagyobbak. Ez az ingola külseje és éles fogai miatt a folyami ingolához hasonlít, viszont az alsóállkapocs-léc fogazatában (a folyami ingoláén csak 7 fog van) és életmódjában elüt tőle. A kárpáti ingola, mint a törpe ingola, állandóan édesvízben él, s Vladykov szerint, a tőle átkutatott területeken ezt helyettesíti. Igen gyakori, különösen az álcája. Vladykov körülbelül száz példányban gyüjtötte. A kárpáti ingola 30 cm-nyire nő meg s minden bizonnyal csak helyi változata a törpe ingolának.