3. Sörényes juhok (Ammotragus Blyth)

A sörényes juh bakja szakálatlan és minthogy szagtalanok is, közelednek a valóságos juhokhoz. Hosszú kecskeszerű pofája és a szemelőtti mirigyek hiánya a kecskére emlékeztetnek. Kecskeszerű továbbá a lapos, alul csupasz farok, amelyet éppúgy felállva hordanak, mint a kecskék. Homonym pervertált szarvai hasonlítanak ugyan néhány valódi juh szarvához, de keresztmetszetük és alakjuk révén inkább bizonyos kecskék szarvára emlékeztetnek. A nőstények hosszú szarvai, a körömközti mirigyek teljes hiánya, a bojtosvégű farok hosszúsága és a sajátságos sörény megjelenése határozott egyéni fejlődési irányra mutatnak. Fel kell tételeznünk tehát, hogy a sörényes juh hamarább hasadt le a közös törzsről, mielőtt a juhok és a kecskék törzsfejlődéstanilag széjjel váltak volna. Ez magyarázza meg, hogy miért van neki mindkettővel közös, de azért mégis egyéni ismertetőjele.

A sörényes juh (Ammotragus lervia Pall..)

[Más neve: tragelaphus.]

Sörényes juh (Ammotragus lervia Pall.).

Különböző alfajokban lakja Észak-Afrikát az Atlaszoktól az egyiptomi Szudánig. A Chartun környéki hegyek és a Biszkártól délre fekvő sivatag képezik területének déli határait. Ennek az állatnak a teste igen erőteljes, nyaka rövid, feje nyujtott, de kecses, homloka széles, orrfelé egyenletesen keskenyedik, az orrhát egyenes; szeme nagy és az ércesfényű szivárvány hártyája által, melyen a keresztben álló szembogár erősen kitűnik, különösen élénk; fülei kicsinyek, keskenyek, mindkét oldalon egyformán hegyesedők; szutyakja kicsi és keskeny, az orrlyuk szegélyezésére szorítkozó. A homlokra helyezett szarvak először kissé előre, majd egyenletesen hátra és kifelé hajlanak, hegyeikkel kissé le és befelé; keresztmetszete háromszögű, az elülső oldalán széles, enyhén domború, középen élbe kihúzott lapja van, ezzel ellentétben belső és alsó oldala síknak és éles szögletűnek látszik; tövétől a hegyéig minden oldalát sűrű, csak kicsit kiemelkedő hullámos dudorok fedik, melyek csak a laposra nyomott hegyeken hiányzanak. A közepes hosszúságú széles, végefelé bozontos farok szőrpamacsával leér egészen a bokaizületig. A lábszárak rövidek és erősek; patája magas, a kicsi álpata a szőr között van elrejtve. Gyapja erős, kemény, durva, nem nagyon sűrű fedőszőrökből és finom, göndör, a testet teljesen takaró gyapjúszőrökből áll. Az előbbiek a felső nyakon, a tarkón és a marján egy felálló rövid sörényszerű üstökké hosszabbodnak meg; elől és alul dús sörénnyé fejlődnek, amely majdnem a földig leér; ez a sörény az alsó állkapocs szögletében kezdődik, a nyak hosszában egy csíkban folytatódik, és az alsó nyakon, a kulcscsont tájékán, kettéválik; majd végighúzódik a mellső lábakon, közöttük sörényes csomót képezve; a lábak könyökízülete alatt köröskörül kézelőszerűen találjuk a hosszú szőröket, amelyek itt vastag párnát alkotnak. Végül az altest mindkét oldalának szélén tarajszerűen felgöndörödött a szőrzet, míg egyebütt gyapja egyöntetűen van kifejlődve. Az egyes szőrszálak tövükön világosszürkék, majd sötétbarnás feketék, a hegyük felé pedig őzbarna színűek, fakósárgán vagy feketén végződnek; csak a nyakszirt hosszában végig futó, de a sörénynek nem egész szélességét átfogó középsávot és a toroksörény felső részét alkotják többé-kevésbbé barnafekete szőrök. Ezek szerint az állat uralkodó színe egyöntetű fakó vörösesbarna, ezzel ellentétben az említett csík feketének látszik; a has közepe sötétbarna, egy meghosszabbodott szőrkoszorú a paták felett, amelyeket ez a szőrkoszorú részben el is takar, sötét gesztenyebarna, a szemöldökív, a száj, a fül mögötti folt, a hátsó comb, a mellső lábak hátsó oldala, a hátulsó lábak alsó fele és a farok belső oldala izabella-sárga színűek; a hónalj környéke, a felső karok és a combok belső fele fehéres izabella-sárga színűek; a hosszú sörényszőrök, néhány feketehegyű kivételével, melyek foltot alkotnak, izabella-sárgásbarna színűek. A nőstény főképp kicsi sörényével különbözik a hímtől, mert a szarva éppoly nagy és erős. A teljesen felnőtt bakok 180–190 cm hosszúak, amelyből 25 cm esik a farkára, vállmagassága 95–100 cm; a kifejlődött nőstény hosszúsága 155 cm, vállmagassága 90 cm; a szarv a csavarodás mentén mérve, a bakoknál 70 cm, a nőstényeknél 40 cm hosszú lehet.

Az életmódjáról ezeket írja Buvry: „Az arui, ahogy általában a sörényes juhot Algéria déli részén a bennszülöttek nevezik, a sziklás hegygerinceket szereti, melyeket csak sziklatörmelékek és egyéb kőgörgetegek tömkelegén át lehet megközelíteni, ezért a vadászása felette fáradságos és gyakran veszélyes is. Ehhez járul még az, hogy nem is jár sok haszonnal, mert a sörényes juh egyedül él és csak az üzekedés idején, ami novemberre esik, verődnek össze a juhok és kosok, egy darabig együtt maradva, majd ismét szétszóródnak. A párzás idején a kosok között szerfelett makacs csatározás tör ki. Az arabok szerint ilyenkor az ember nem tudja mit csodáljon inkább: a szerelmes kosok kitartását, amint félórákig, sőt még tovább is leszegezett fejjel állnak egymással szemben, vagy a kölcsönös összecsapás borzalmasságát, amikor egymásnak rohannak, vagy végül a szarvak szilárdságát, melyek olyan lökéseket bírnak ki, ami olyannak tűnik, mintha egy elefánt koponyáját is szétroncsolhatná. Az arui elesége nyáron a nedvdús alpesi növények, télen pedig a száraz zuzmók és fűvek; talán kedvelnek még néhány alacsony bozótszerű bokrot is.

A sörényes juh mindig ugyanazon helyre jár inni. Buvryt arab kísérői rávették, hogy egy forrásnál, ahol friss nyomokat láttak, maradjon lesben. És reményében nem csalatkozott. „Várakozásteljes csendben hevertünk ott körülbelül másfél órát, egyszerre csak lassú lépéssel közeledett egy arui kos; minden mozdulata nemes és büszke volt, minden lépte biztos, szilárd és nyugodt. Elővigyázatosan kereste ki a leglaposabb partot, most lehajtotta fejét, hogy igyék, ekkor villámlott ki a tűz mindkét fegyverünkből. A kos feljajdulva esett össze; de hirtelen megint felugrott és villámgyorsan futott tovább olyan ugrásokkal, amilyeneket még sohasem láttam azelőtt. Zerge módjára, biztosan és merészen száguldott el, míg mi megdöbbenve néztünk utána. De eltaláltuk és így nem juthatott messzire: utána tehát. De órák multak és mi még mindig az állatot csak követtük; egyszerre a nyom egy sziklagerincre vezetett, amely hirtelen meredeken egy 60 m mélységű katlanba vezetett. Itt azután elvesztettük minden nyomát. Végül az arab lemászott a mélységbe és alig ért a katlan fenekére, amikor örömkiáltással tudatta velem, hogy a kos kimúlva fekszik odalent.”

A sörényes juh már régóta nem ritkaság az állatkertekben. Arról, hogy hogyan él fogságban, keveset lehet mondani, mert eltekintve a mászóképességétől, nem rendelkezik más kimagasló tulajdonságokkal, bár egyesek néha egészen megszelídülnek. Már majdnem mogorvaságnak nevezhető bizonyos komolyság jellemzi, a kecskék pajzán modora nála teljesen hiányzik. Kicsiségek miatt dühbe jön és ilyenkor rendesen be is bizonyítja, hogy tudatában van erejének. Rokonaival, – legalább is a kos – nem tartható együtt, mert üzekedés idején, mint minden kecske és juh, a kos a vetélytárssal életre-halálra küzd. Ebben az időben a bak még a saját fajtájabeli nősténnyel szemben is veszedelmes lehet.

Körülbelül 160–200 nappal a párzás után a sörényes juh 1 vagy 2 bárányt ellik, kicsiny, csinos, már pár óra mulva felette mozgékony és vídám állatkákat, melyek nagy mászó kedvüknél fogva inkább gidákra, mint házibárányokra emlékeztetnek. Már egynapos korukban látható örömmel megmásznak minden magasságot, amit közelükben találnak és amikor már 2–3 naposak, olyan ügyességet és fürgeséget tanusítanak, hogy rögtön tisztában vagyunk azzal, hogy mily nehéz őket a szabadban elfogni. Az anyjuk követi csemetéinek minden mozdulatát, kevesebb közönnyel, mint amint ezt a juhoknál szoktuk látni, néha utána is megy a pajkos kicsinyeknek, bégető figyelmeztetéssel magához csalogatja őket, mire mindkettő majdnem egyidejűleg kíván szopni; a házibárányok és gidák módjára nagyokat löknek az anyjuk tőgyén, hogy minél több tejet kapjanak. Kedvező időjárás mellett gyorsan nőnek, a 8-ik naptól egyes fűszálakat kezdenek csipkedni, 1 hónapos korukban már minden eleséget, amit az öregek fogyasztanak, megesznek, de azért tovább szopnak az üzekedés idejéig, amikor már a anyjuk nem engedi őket magához. Házijuhval keresztezni a többi között Falz-Fein is megkísérelte, de az ilynemű kísérletek mindig eredménytelenül végződtek. Ezzel szemben Milne-Edwards eredményesen keresztezte a kecskével, de a terhesség harmadik hónapjában az állat elvetélt (C. R. Acad. Sc. Paris, T. 123.). A többször megkísérelt meghonosítása, mint pl. Teutoburgi erdőben, nem sikerült és fel is hagytak vele.