IV. CSOPORT: Izzótestűek (Pyrosomidae)

A helyhezkötött életet élő összetett zsákállatokhoz sorakoznak a szintén telepet alkotó világító zsákállatok, vagy izzótestűek (Pyrosomidae) csoportja. Ezeknél az egyedek olyan módon egyesülnek, hogy a telep 5–10 cm-nyi nagyságot is elérő, kocsonyás, belül üres, egyik végén zárt hengert alkot, amelynek külső felülete hepehupás. A kopoltyú és a végbélnyílás, miként a legközelebbi rendben, a szalpákon, egymással szemben helyezkedik el, úgyhogy az egyes állatkák lélekzőnyílásai kifelé, kloákáik pedig a henger belső üregébe nyílnak. Az izzótestűek kopoltyúüregük és egyéb szerveik felépítésében is eltérő életmódjuk ellenére, a zsákállatokhoz hasonlítanak. Nevük azt fejezi ki, hogy a tengervilágítás nagyszerű tüneményében kiváló szerepet játszanak. Egy régibb angol természetvizsgáló, Bennett, leírta azt a gyönyörű tüneményt, amelyet október 11-én a déli szélesség 4° és a keleti hosszúság 18°-a alatt megfigyelt. „Bár a hajó gyorsan vitorlázott, mégis egész éjszakán át láthattuk a tenger világítását és minden hálóhúzással fogtunk izzótestűeket. A világítás a testállomány apró barna foltjaiból eredt. Ha a Pyrosomát felvágtuk, az apró barna testecskék szétszóródtak a vízben, mint megannyi parányi szikra. Nem is kell, – írja tovább – az egész testet izgatnunk, hogy fényt adjon, elég, ha kis részét megérintjük, és az egész teleptest rögtön izzásba jön. A már nem világító darabok, édesvízbe téve, visszanyerték világítóképességüket, s néhány órahosszat, míg el nem haltak, egyre izzottak. Összetört és halálukhoz közelálló állatok, amelyek tengervízben már semmiféle izgalomra sem világítottak, azonnal fellángoltak, ha édesvízbe tették őket.”

Jóval részletesebben leírta a Pyrosomák fénytüneményeit a világ körül utazó Meyen. Fényük, szerinte, igen élénk zöldeskékszínű és különbözik minden más világító állat színétől. Megfogott és tágas, vízzel telt edénybe helyezett állattelepek nem világítanak, de fényük azonnal fellobban, mihelyt megérintjük őket. A fény legelőször kis szikra alakjában minden egyes állatka belsejében lévő kúpalakú sötét testből pattan ki, ezek a szikrák egyideig különállók, később egymásba folynak, úgyhogy az egész telep világít. Éppúgy alszik is el a fény, a hogyan keletkezett: apró fénylő pontokra bomlik, amelyek lassan kialusznak. A fénytüneményt a víz mozgása okozza. Ha a telep életereje kialvófélben van, a fénytünemény előidézésére már erősebb inger szükséges. Meyen Bennettel ellentétben azonban azt állítja, hogyha a telepből egy darabot letörünk, nemcsak a darab világítása szűnik meg, de a sebzésből kiindulva, elalszik az egész telep fénysugárzása is. A világító részecskék szétáramlásából nem látott semmit sem. A megfigyelők azonban egyöntetűen azt állítják, hogy az izzótestűek világítása páratlanul megkapó látvány, amelyet majd világító gömbökhöz, majd fehéren izzó vasdarabokhoz hasonlítanak.

Ez a sajátságos állattelep olyan módon keletkezik, hogy egyetlenegy petéből, amelyet minden ivaros egyén létrehozhat, különös csenevész egyén fejlődik, amelynek lárvaszervei (evezőfarok, gerinchúr stb.) nem fejlődnek ki. Ez az egyén bimbózás útján négy új egyént hoz létre, azután elhal. A fiókállatok sarjadzás útján létrehozzák az unokanemzedéket, amely ugyanúgy a többit és szabályos hengeres alakban lassanként kifejlődik az egész telep. Egy idő mulva azután az egyes egyének ivarosan szaporodnak és petéikből újabb telepek fejlődnek a most ismertetett módon. Az első nemzedék ivaros szaporodása tehát ezeknél is váltakozik a többi nemzedék ivartalan szaporodásával, s a legkésőbbi nemzedékek ivaros szaporodásával, amelyek petéket hoznak létre, de bimbózni is tudnak.

Az izzótestűeknek csak két nemzetsége ismeretes, amelyekbe tíz faj tartozik. Mindezek szabadon lebegve, főleg a melegebb tengerekben élnek, s hiányzanak az északi és déli hideg tengerekből. De egyes fajok el bírnak viselni alacsonyabb hőmérsékleteket, így a Pyrosoma atlanticum Péron,

Izzótestű zsákállat (Pyrosoma atlanticum Péron).

A Pyrosoma világító szerve. (Alól egy része nagyítva.)

előfordulhat a Földközi-tengerben is. Az izzótestűek a víz felső rétegeiben, körülbelül 200 m mélységig élnek, a fiatalabb telepek mélyebben, mint az idősebbek. Úgylátszik, hogy a fény iránt igen érzékenyek, mert csak sötét éjjeleken jönnek föl a felszínre. Studer megfigyelései szerint az első holdsugár megjelenésére azonnal eltűnnek a mélyebb vízrétegekben.