A házi kecske

A házi kecskék származását illető kérdést ma már teljesen megvilágítottnak tekinthetjük. A házi kecske csak a vadkecskéktől származhatik; más, kecskékhez hasonló állatok behatása azonban egymáshoz és a házi kecskékhez is annyira közel állanak, hogy tökéletesen tenyészképes korcsok származhatnak. Bonctani okokból a háromszögű keresztmetszetű szarvakkal díszített kőszáli kecskéket a törzsapaságból már régebben kizárták. Ezzel szemben néhány évvel ezelőtt föltételezték, hogy a házi kecskét mindkét valódi vadkecskéből, a bezoár és a pödröttszarvú kecskéből kell leszármaztatnunk. Nevezetesen azt állították, hogy a hajlított és nem egy egyenesbe fekvő szarvú kecskék a pödröttszarvúaktól származnak. De Binder és Augst kb. egyidejűleg megjelent munkái igazolták, hogy minden házi kecskénél – amennyiben a szarvak csavarodottak – a csavarodás az óramutatónak megfelelő irányban történik; ez azt jelenti, hogy a jobb szarv jobbra, a bal pedig balra van csavarodva. Ezzel szemben a pödröttszarvú kecskék szarvai ellenkező irányban csavarodnak. Ezt a sajátosságot a pödröttszarvú kecske a házi kecskével való keresztezésekre is átörökíti. Ez pedig azt igazolja, hogy a markhur, mint a házi kecske törzsapja, általában nem vehető tekintetbe. A szarvak csavarodását illetőleg, Lydekker szerint, csak egyes cserkesz házikecskefajok kivételesek. De minthogy ezeknek nincs nagyobb jelentőségük, ezúttal figyelmen kívül hagyhatjuk. Ilyenformán tehát a bezoár kecskét kell a házi kecskék egyetlen ősanyjául tekintenünk. A kardszarvú házi kecskékre vonatkozólag ez biztosan állítható.

Honnan származnak azonban a hajlítottszarvú házi kecskék? Lehetséges-e ezeket egyáltalában, – s ha igen, milyen úton – a bezoár kecskéktől leszármaztatni? Ezt a megoldhatatlannak látszó kérdést egy szerencsés felfedezés állítólag megoldotta. Kelet-Galiciában, Zloczovnál, vízvezeték berendezése alkalmával 3 kecskekoponya került 1913-ban napvilágra; a földréteg, amelyből a lelet előkerült, a diluvium s az alluvium közti átmeneti korból való. A koponyák Adametzhez kerültek megvizsgálás céljából, aki megállapította, hogy a két bak és egy nőstény koponyája a vadállapotában kihalt, mindeddig ismeretlen vadkecskefaj maradványa, amelyet ő Capra priscanak nevezett el. Ezeken a szarvcsapok kifelé is jelentékeny csavarodást mutatnak, de ezenkívül spirálisan önmaguk körül is csavarodnak; a csavarodás a bal szarvcsapon az óramutató irányát követi, egészen úgy, mint a csavartszarvú házi kecskéknél. Ezenkívül – mint Adametz kifejti – még más részletekben is hasonlítanak a koponyák a Jura-kecskékhez, valamint a csavartszarvú házi kecskék Balkánon élő más képviselőihez. Mi tehát a pödröttszarvú házi kecske törzsalakját a Capra priscában látjuk és ennek őshazáját Délkelet-Európában keressük.

A hircus házikecskék csoportja

Az ebbe a csoportba tartozók nagyrészt rövidszőrűek, kicsi vagy középnagy termetűek; de vannak törpe fajták is. Színezésük még hasonlít a törzsalakéhoz, jóllehet vannak fekete, fehér, sőt tarka fajták is. Az ősformától jelentékeny elütő fajták hiányoznak. Szarvatlanság előfordul.

Ebbe a csoportba az észak- és közép-európai kecskék tartoznak; de ugyanebbe a rokonságba tartozók Déleurópából sem hiányoznak. Azt még nem állapították meg biztosan, hogy ez az első csoport Európán kívül is el van-e terjedve, s ha igen, mennyire? Dél- és Közép-Ázsiában úgylátszik nem fordul elő és Afrikába is csak a törpekecskék alakjában jutott el.

Európában ez a kecske már a csiszolt-kőkorszakban is megjelenik, mégis a konyhahulladékok bizonysága szerint, később jelenik meg, mint a juh. A legrégebbi cölöpépítmények idején gyakoribb, mint ez utóbbi. Ezt a mai kecsketartási viszonyokhoz mérten, minthogy a kecske, mint „kisemberek tehene”, túlnyomólag csak a szegényebb néposztály tulajdonában van, a primitív kultúra kisérő jelenségéül állítják be. S valóban lehetséges is, hogy ez szegény népség volt, amely hatalmasabb és gazdagabb ellenség elől a tóra menekült. Itt a csekélyebb számban tartott kecskék számára is találtak helyet. És csak amikor a cölöplakók már annyira megerősödtek, hogy a szárazulaton is nagyobb telepeik voltak, csak akkor tudtak nagyobb juhnyájakat tartani. Innen van az, hogy a későbbi időkből, különösen a bronz-korszakból való cölöpépítmények körül a juh maradványai gyakoribbak, mint a kecske maradványai.

A cölöpépítmények eredeti kecskéje, a tőzegi kecske, kicsi, nyomorúságos állat volt, amely kisebb volt, mint a mi mai kecskefajtáink, körülbelül akkora, mint a kecskeszarvú juh. Úgylátszik, Európában a tőzegi kecske utóbb már nem élt, ellenben az afrikai törpe kecskékkel valószínűen közeli rokonságban áll.

Ez utóbbiak Lortet és Gaillard szerint már igen régen jutottak el Egyiptomba, ahol mindkét kutatónk a Toukh melletti új kőkorszakbeli maradványokban találta. A törpe kecske innen Afrikában egész Nyugat- és Kelet-Afrikáig elterjedt, s a négereknek gyakran egyetlen haszonállatja. Teste legföljebb 70 cm hosszú, 50 cm magasságú és nem több mint 25 kg súlyú. Rövid, széles fején mindkét nemnek mintegy ujjnyi hosszúságú szarva van, amely kardszerűen hátra-, a hegyén pedig kissé kihajlik; gyakran gombszerűen elsatnyúl. Rövid, síma szőrének színe általában sötét, fekete vagy szürkésbarna, előfordulnak azonban tarkázott állatok is. A kameruni törpe kecskék a berlini állatkertben feketék. Említésre méltó a törpe kecskék ügyessége, amellyel a fára másznak. Ugyancsak meglepődtünk, – írja Jannasch R. az Antiatlason és a Suson keresztül megtett utazásunk alkalmával, amint a 10 m magas fák csúcsán, amelyek alatt mi ellovagoltunk, 20 vagy még több kecskét minden lehető helyzetben megpillantottunk. Egyesek a hátsó lábaikon gyertyaegyenesen állottak és a magasan lévő leveleket és lelógó ágakat igyekeztek lerágcsálni, mások pedig a legmagasabb ágakon nyugodtan aludtak, miközben az erősen fujó szél hintázta.” Ha valami nyugtalanította őket, sajátságos hangot hallattak, amelyet Jannasch „kululu purc, purc, purc, kululu purc, purc, purc” szótagokkal utánoz, és amelyet más kecskéktől sohasem hallott. A berlini állatkert törpe kecskéinek sajátságos hangját mások is hallották s ez a hang csak egész távolról emlékeztet a közönséges kecske mekegésére, és inkább a kisgyermekek sírásához hasonlítható. Marokkóban ezeket az állatokat a gazdáik arra is fölhasználják, hogy az árgánfa (Argania sydderoxylon) gyümölcsét megeszik, s ennek kemény magvát kérődzéskor felöklendezik, s kilökik. Ezeket a marokkóiak összegyűjtik, mert étolajat ütnek belőlök.

Kameruni törpekecske.

A törpe kecskék, amint azt Pechuel-Loesche leírja, kicsi termetük ellenére hihetetlen bátorságot tanúsítanak. Ők egymásért is helyt állanak és a legjobb juhászkutyát is menekülésre kényszerítik.

Duerst szerint Arábiában, Indiában és Szibériában is vannak törpe kecskék. Európában a rézkorszakban a tőzegi kecske helyére egy nagyobb szarvú kecske lép. Egyes példányok, amint azt Schoetensack kimutatta, már a kőkorszak végén is megjelentek.

A mai közép- és északeurópai kecskéknek bizonyára ez a törzsanyjuk; a mai német kecskefajták is idetartoznak. A német kecskéket még most is szarvatlanul tenyésztik, vagy legalább is néhány év előtt még így tenyésztették. Egy fajtát, amely szín tekintetében eléggé közel áll a bezoár kecskéhez, feketeerdővidéki kecskének nevezik; ez a Feketeerdő völgyeiben, a Nekár és Dunavidékén honos. A rövid és fényes bunda színe őzbarna, az oldalakon világosabb, a has fehéres. A hátán egy fekete csík fut végig, éppígy az oldalán és első lábain is. A homlok mindegyik oldalán a szemen is keresztülvonuló fehér csík látható. Nyakukon bőrcsüngő „kecskecsengetyűk” fordulnak elő. Évi tejhozama 600–700 literre tehető. Ezek a kecskék, mint igen hasznos állatok szerepelnek, amelyek még 14–16 éves korukban is jó tejelők. Szín tekintetében a mos leírt kecske a harzvidéki kecskéhez hasonlít, amely azonban csak ritkán rövidszőrű, rendesen középhosszú szőrzetet visel.

A német tenyésztés koronája azonban a lagensalcai kecske. Ez tiszta fehér, rövidszőrű és szarvatlan; előfordulnak azonban hosszúszőrű és színes példányok is. A finom, puha szőrön keresztül látszik rózsaszín bőre. Feje eléggé hosszas, homloka négyszögletes, szemei nagyok, csillogók és barátságos tekintetűek. A hosszú erőteljes fülek felállók, majd előre fordulók; nyaka hosszú és vékony, a mellkas keskeny, de mély. Lábai vékonyak, de jó állásúak. Az egész állat külseje tetszetős. A tejjegyek pompásan fejlettek: a tőgy széles és mély, a csecsbimbók hosszúak. Néha egy pár tejet adó álcsecsbimbó is kifejlődött. Az évi tejmennyiség átlagban 500–900 liter, de ennek kétszerese is előfordul. Szaporasága jó. Általában 2–4 gidát ellik. A bak súlya 75, a nőstényé 50 kg.

A langensalcai kecske nagyon hasonlít a svájci saanen-völgyi kecskéhez, amelyet éppen ezért sokáig – mindenesetre helytelenül – ez utóbbi leszármazottjának tartottak. A svájci saanen-völgyi kecske egyike a leghíresebb kecskefajtáknak, amelyet gyakran visznek be Németországba a német kecskefajták nemesítésére. Ez igen nagy fajta, amelynek vállmagassága 78–93 cm, súlya pedig 70–90 kg. Mint a langensalcai kecske, ez is hófehér. A tőgye feltűnően nagy, mindkét fele oly erősen fejlett, hogy hátsó lábainak különösen jó állásúaknak kell lenniök, hogy elférjen közöttük. A hosszú, nem nagyon erős nyakat bőrcsengettyűk díszítik. A fej hosszú és széles, nevezetesen az orr és a száj feltűnően széles. Az aránylag hosszú fülek lefelé lógnak, amit azonban nem szívesen látnak a tenyésztők. A szőr hosszúsága fajták szerint különböző.

Saanenvölgyi kecske.

A saanen-völgyi kecskét, mint kitűnő tejelőt, amely naponta 5–6, sőt több litert is ad, az 1890-es években megkísérelték Németországba is bevezetni. Az eredmény azonban nem felelt meg a várakozásoknak, mert azok Németországban csak kevés helyen gyarapodtak.

A prisca házikecskék csoportja

Ezek középnagy, vagy igen nagy termetű kecskék. Nagyon hosszú szarvuk saját tengelye körül csavarszerűen vagy dugóhúzó módjára csavarodott, hegyével rendesen erősen kifelé görbült. De ismeretesek szarvatlan fajták is, s viszont a sokszarvúság is előfordul. Egyes fajtáknál meg van a hajlandóság a konvex arcélképzésre, mely a mopszlifejűségig terjedhet és a nagyon lelógó fülek képzésére is. A gerezna mindig hosszú és bozontosszőrű, egyes esetekben igen finom, selyemszerű. Vadszín alig fordul elő, ellenben fehér vagy szőke az uralkodó szín. Gyakori, hogy a test egyik fele sötét, a másik fele világos.

Ennek a csoportnak régiségét a Mezopotámiából származó ősrégi pecséthengereken látható képek is bizonyítják, amelyek hosszú szőrű, egyenes, csavarszerűen, tehát a saját tengelye körül megcsavarodott szarvakkal, lelógó fülekkel és erősen kifejlődött szakállal jellemzett kecskéket is láthatunk. Az újabb képek állandóan lelógó fülű, erősen kosorrú kecskéket ábrázolnak.

Ez a fajta még ma is eléggé tisztán maradt meg egy az aethiopiai kecske néven összefoglalt csoportban, amely Arábiát, Szíriát és Észak-Afrikát lakja és kisebb csoportokba Nepálig terjed. A kecskéknek ez a sivatagi formája, amelyet hosszú és karcsú lábszárak jellemeznek. Hartmann nyomán megkülönböztetjük a kevéssé hajlott orrhátú egyiptomi kecskét és egy különösen erősen hajlott kosorrú mamber kecskét. Az előbbinek vagy egyáltalán nincs, vagy pedig csak elcsenevészedett szarva van. A szakál és a bakszag hiányzik. Mindkét nemű mamber kecskének vannak szarvai, amelyek a bakoknál erősebben vannak kifejlődve. Ezek félkört írnak le úgy, hogy hegyük előreirányul. Igen hosszú fülük van, bizonnyal ezek a leghosszabb fülek, amelyek a kecskefajtáknál egyáltalán előfordulnak; ezek gyakran a fejnél is hosszabbak, és hogy legelés közben ne akadályozzák az állatot, le is kell belőlük vágni. Nyakuk gyakran csöngőkkel van diszítve.

A mamber kecske legmagasabb fejlettségét a thébai kecskében éri el. Ennél a koponyának tökéletes mopszli formája van, amennyiben a felsőalak erősen meg van rövidítve; gyakran annyira, hogy az alsó metszőfogak is kilátszanak. Az arcél erősen hajlott. Mindkét nem szarvatlan. Ez a kecske kitünő tejelő, mennyiben naponta 4.55 liter kitünő tejet ad.

A pödrött szarvú kecskék a régi Egyiptomban később jelennek meg, mint a kardszarvúak. A régebbi ábrákon a mamber kecskétől elütő formájú, egyenes, dugóhuzószerű szarvval díszített és konkáv arcélű fajta látható, amely az ó-asszír kecskéhez hasonlít. A mamber kecske, amely az egyiptomiak kultuszában a mendeszi kost helyettesítette, csak a 12. dinasztia korában tűnik föl. Ezek szent állatok voltak, amelyeket be is balzsamoztak. A régebbi időkben, mielőtt az ember a papirusz használatára rájött volna, a kicserzett kecskebőrre írtak. Ezt különben Abesszíniában állítólag a legújabb időkig így csinálták. Ezeknek vagy a más csoportból való kecskéknek, amelyek Marokkóba fordulnak elő, olyan bőrük van, amely finomságánál fogva igen híres és mint maroquin jut a kereskedelembe. Egy másfajta finom bőrt, a szattyánt, Kisázsiában szintén kecskebőrökből állítják elő.

Pödröttszarvú kecskékre, mint háziállatokra Európában elsősorban hazájuk közelében, de ott is csak az újabb kőkorszak vége felé bukkanunk, amint azt Augst kimutatta, aki a Bihac melletti Ripac közelében talált cölöpépítmények rétegéből ilyenek maradványait gyüjtötte. Érdekes, hogy Európában ez a csoport mindig csak a déli területekre szorítkozott és sohasem lépte át a magas lánchegységet. Mindkét kecskefajta Európában hasonló elterjedésű, mint sok háziállatcsoport. A kardszarvú máma túlnyomólag a nagy lánchegységtől északra van elterjedve, egészen kezdetben ugyan délre is előfordult. Délen azután az újonnan bevezetett pödröttszarvú kecskék majdnem teljesen kiszorították őket, egyes helyeken azonban töredékek maradtak vissza. Az új kecske azonban a nagy lánchegységet nem lépte át.

A pödröttszarvú kecskék legszebb és legtekintélyesebb alakja Európában a wallisi nyerges kecske, amelynek hosszú szőrű gyapja testének elülső részén fekete, hátsó részén fehér. A bakot hatalmas szarvai árulják el, amelyek kezdetben egyenesek, azután szép ívben kifelé hajlók.

Ázsiában igen jelentékeny szerepet játszik a hosszúszőrű pödröttszarvú kecske, ahol az egész világrészben Kínáig kiterjedt. Itt egy hosszúszőrű, világosszürke kecskefajta él, amelyet mi kínai prémkecskének nevezünk. Szarvai a juhszarv módjára lefelé és kifelé hajlanak. Bőre fontos kiviteli cikk. Brass szerint Kínából évente 4.5–6 millió ára kecskebőrt visznek ki.

Kínai prémkecske.

A prisca házikecskék csoportjában a létező legértékesebb és legnemesebb kecskefajták tartoznak: az angorai és a kasmiri kecske.

Hogy az angora-kecske milyen ősi, nem tudjuk. Már Aristoteles említi, hogy Szíriában a kecskét úgy nyírják, mint a juhot; ez azonban nem okvetlenül angorai kecskékre vonatkozik. Hahn szerint az első hír a velencei Barbaro Josafatól (1471) származik, aki ezt a kecskét Sort mellett, Diarbekr-től keletre találta.

Angora kecske.

Bellonius úgy tudja (1850), hogy ezeket kopasztották, nem pedig nyirták. Az angorai kecske, mint több más selyemszőrű háziállat is, nevét Angora tartománynak köszönheti. Ez a fajta azonban nemcsak erre a tartományra szorítkozik, hanem Kis-Ázsia legnagyobb részét lakja, amely körülbelül ennek a legszárazabb vidékével esik egybe. Innen terjedt el egész Közép-Ázsián keresztül, egész a kínai Tatárországig.

A angorai kecske szép nagy állat; a bak hatalmas csavarformájú, csavarodott, rézsut kifelé irányuló szarvat visel. A nőstény jelentékenyen kisebb, félkörformájú szarva kifelé irányul. Mint általában a rokonainak, az angorai kecskének is lelógó füle van. Fő ismertető jele a sajátságos hosszú gyapjú, amely csak a fejet, a füleket és az alsólábszárt hagyja szabadon. Ellentétben más hosszúszőrű, az angórai kecskének éppen gyapjas szőre fejlődött hosszú, göndör gyapjúvá, míg a rövid, durva szálkás szőr az előbbiben rejtőzik. A gyapjas szőr a nyakon, – ahol a leghosszabb – mintegy 20 cm hosszú, a testen körülbelül 16 cm. Szőre leginkább fehér, néha-néha sárgás, ritkábban szürke vagy fekete, a szarvak is világos szarúszínűek. Az angora-kecske finom gyapja adja a „kämel-gyapjút”, amelyből a kämel fonalat nyerik. A németek ezt tévesen „Kamelhaar”-nak mondták s ezt mi „teveszőr”-nek fordítottuk. Az angorai kecske gyapjából olyan fonalat nyernek, amiből a finom bársonyt készítik. Másfelől ebből szövik a kamelot és az alpakaszöveteket is, ha ez utóbbi nem az alpaka gyapjúból való. Egy állat kétszeri nyírással másfél kg gyapjút szolgáltat. A legfinomabb az Angorától északra fekvő Beibazárból való. Az állat gyapja élete két első évében a legfinomabb, a negyedik évig már csak jónak lehet mondani. Azután mindig silányabb lesz, úgyhogy az állatok 7-ik életévükben már gyapjútermelésre nem alkalmasak, s ekkor levágják.

Az angórai kecske gyarapodásához mindenekelőtt tiszta, száraz levegőt és bőséges táplálkozást kíván, úgyhogy, ha az ember a gyapjú termelésével meg akar elégedve lenni, nagy legelő területeket kell berendezni. És miután ilyen követelményeknek Dél-Afrika megfelel, 1864-ben bevitték a Fokföldre és tenyésztésükkel jó eredményt értek el. Remélhető, hogy Német-Kelet-Afrikában is beválik, jóllehet eddig sokat igérő kezdetnél még nem jutottak tovább. Egyéb földrészeken tenyésztése nem sikerült; Európában sem, ahol ismételten kísérleteztek vele. Tenyésztésével csupán Franciaországban értek el némi eredményt. Megemlítésre méltó. hogy ott az üzekedési idő változott, amennyiben az állatok október és november helyett szeptemberben párosodnak.

Mint általán a mesterségesen kitenyésztett állatok, az angorai kecske nagyon érzékeny a külső hatásokkal, különösen a hideggel és nedvességgel szemben; sokkal érzékenyebb, mint a közönséges kecske. Mondják, hogy az erősen nemesített többi háziállatnak azt a sajátságát is osztja, hogy rossz anya.

Az éppen most ismertetett állatnál alig kisebb értékű a kasmíri kecske. Meglehetősen kicsiny, de tetszetősen alkotott állat; hosszúsága kb. 1.5 m, vállmagassága pedig 60 cm. A vaskos lábakon nyugvó test nyúlánk, háta kerek, a keresztcsont alig magasabb, mint a marmagasság, nyaka rövid, feje eléggé vaskos, szeme kicsiny, lelógó fülei valamivel hosszabbak, mint a fej félhosszúsága. A hosszú, összenyomott, csavarformán összepödört, s mellső oldalon keskenyélű szarvak tövüktől kezdve egymástól lefelé, majd rézsútosan hátra és oldalra csavarodnak, de a hegyük ismét befelé fordul. Hosszú, merev, finom fedőszőr takarja a rövid, rendkívül finom, puha, pehelyszerű gyapjút; csak a pofát és a füleket borítja rövid szőr. A színezet változó. Általában a fej oldalai és a farok ezüstfehér, vagy gyengén sárgás, de egyszínű kasmir kecskék is előfordulnak és pedig tiszta fehérek, világossárgák, világosbarnák, de éppúgy sötétbarnák és feketék is. A világos színezésű állatok gyapjúszőre fehér, vagy fehéresszürke, a sötéteké hamuszürke. Ennek a szép kecskének az elterjedési köre Tibettől Bockharán keresztül a kirgizek országáig terjed. Bengáliában is meghonosították; Tibet hegységeiben, – amelyeket télen a legerősebb hidegben is felkeresnek – gyakran előfordul.

Hosszú ideig nem tudták az emberek, hogy melyik állat szolgáltatja azt a finom gyapjút, amelyből a legfinomabb szövetek készülnek. Végül Bernier francia orvos, amikor 1664-ben a nagymogul kíséretében Tibetet meglátogatta, megtudta, hogy ezt a gyapjút két kecskefaj, mégpedig egy vadon élő és egy szelidített adja. Később egy török kereskedőház megbízásából egy örmény kereskedő utazott Kasmírba és ott arról értesült, hogy csak Tibetben honos az a kecske, amely a kasmíri takácsok számára használható finomságú gyapjút adja. A bakok több, de kevésbbé finom gyapjút szolgáltatnak, mint nőstények. A nyírás májusban és júniusban történik. Az így nyert mennyiséget megtisztítják, a fedőszőrt a közönségesebb szövetek készítésére használják, míg a gyapjú-szőrt még egyszer a leggondosabb vizsgálatnak és kiválogatásnak vetik alá. A legkeresettebb a tiszta fehér, amely valóban a selyem fényével és szépségével vetekszik. Egyetlen állat kb. 0.3–0.4 kg gyapjúpihét szolgáltat. Egy négyzetméter elkészítéséhez kb. 800 gr szükséges. A valódi kasmírsál azonban 3000–4000 pengő értéket képvisel.

A nagymogul uralma alatt állítólag 40.000 sálszövőde volt Kasmírban, ez a hatalmas iparág azonban lassanként annyira megcsappant, hogy abból a 60.000 emberből, akiknek a szövés megélhetést biztosított volt, több ezren voltak kénytelenek munkahiány miatt kivándorolni. És még most sem tudott erőre kapni a szövőipar.

Ezeket a kecskéket is megkísérelte az ember Európában meghonosítani. Franciaországból indult ki a vállalkozás, de eddig tartós eredményt nem értek el.

A kecskék szellemi lénye éppen ellentétben áll a juhokéval. A kecske az emberek háztartásában bizonyos fokig önállóságát is megőrizte. A macska után valóban a legönállóbb háziállat. Ez azonban nem zárja ki, hogy idomításra alkalmas. A kecskék valóban megtaníthatók könnyű munkákra, könnyű kocsik húzására, azonban egy nagy részük még e mellett is megtartja saját akaratát. Ha úgy érzik, hogy túlerőltetik vagy gyötrik, vagy ha egyébként nincs kedvük munkára, semmiféle büntetéssel sem lehet őket a munka további folytatására bírni; sőt ellenkezőleg, az ütlegelések az állatokat még csökönyösebbekké teszik és ilyenkor megtagadnak minden engedelmességet.

A hegységekben az ember a kecskéket egész nyáron felügyelet nélkül szabadon hagyja legelni, csak néha-néha jön egy-egy szolgalegény, aki nekik sót visz és e mellett megfeji őket. Nem tekintve azt, hogy ők az ismerős ápolóktól nem félnek, itt egészen magukra hagyatva, tökéletesen úgy élnek, mint a vadállatok, kis csapatokat alkotnak, bizonyos váltókat betartanak, megismerik az őket fenyegető veszélyeket, s el is tudják ezeket kerülni; sőt néha a vadkecskékhez és a zergékhez csatlakoznak, akik tőlük nem idegenkednek úgy, mint a juhoktól.

Ez az önállóság teszi őket alkalmassá arra, hogy a juhnyájaknál mint „vezetőbak” szolgáljanak. Spanyolországban, Magyarországon, de különösen Délamerikában és Perúban gyakori ez az eset. Itt minden egyes juhnyájat egy vagy több kecskebak vezet. Az ismeretes erős üzekedési ösztön, amely minden kecskebakot jellemez, ráviszi őket arra is, hogy a velük lévő juhokat megugorják, természetesen eredmény nélkül. Mind a mellett azt a babonát, hogy a Chilében és Perúban honos sajátságos linasjuh ilyen párosodások leszármazottja, máig sem tudták egészen kiírtani.

Amint azt már a bezoár kecskénél is kiemeltük, a házi kecskék igen könnyen elvadulnak. Hahn a görög szigeteken kívül az összes földrészekről sok példát tud fölsorolni. Így Szent Ilona, Mauritius és Sardinia mellett Tavolara szigetén volt és van is vad kecske. Kétségen kívül a leghíresebbek a Csendes-óceán Robinzon szigetén élő sokszor emlegetett kecskék. (Itt játszódott le 5–6-szor különböző Robinsonáda, melyek közül a legnevezetesebb az, amelyet Defoe írt le könyvében.) Ezek attól a néhány állattól származnak, melyeket a sziget felfedezője Juan Fernandez rakatott partra 1563-ban. Ezek a kecskék egész rendkívüli módon elszaporodtak az ő új, nekik nagyon megfelelő hegyes hazájukban. Miután azonban alkalmilag itt kikötő ellenségeinek igen kedvelt zsákmányai voltak, – különösen a hajóslegénység élelmezésére használták – a spanyolok, hogy pusztítsák a kecskéket, kutyákat tettek partra. Ezek alaposan meg is tizedelték őket. Mikor lord Anson, aki hajóhadával, melynek legénységében rettenetes skorbut pusztított, 1741-ben júniustól szeptemberig Juan Fernandezen tartózkodott, az itt élő, 20–30 darabból álló csapatokba verődő kecskék számát már csak 200 drb-ra becsülte. Lord Anson szemtanuként írja le, hogy ezek az itt szintén elvadult kutyák hogy igyekeztek a kecskék közelébe jutni és ezek miként védekeztek. Több kutyát látott a lejtőn fölfelé rohanni, majd a magaslaton egy csapat kecskét pillantott meg; amidőn ezek a kutyákat észrevették, olyan helyre húzódtak vissza, melyhez csak egy keskeny gerinc vezet. Ide kiállva, várta be a vezérkos az üldözőket, készen arra, hogy minden közeledőt a mélységbe taszítson. A kutyák csupán 20–30 lépésnyire közeledtek, tovább nem merészkedtek a veszélyes, jól védelmezett úton, hanem lefeküdtek és végül a támadást be is szüntették. Az emberekkel szemben is annyira félénkeknek mutatkoztak ezek a kecskék, hogy Anson emberei alig tudtak átlagban naponta egynél többet belőlük zsákmányolni.

Midőn Pechuel-Loesche ezelőtt kb. 50 évvel a szigeten járt már nem talált ott elvadult kutyákat, és a kecskék a szorgalmas vadászás dacára is számosabban voltak, mint lord Anson idejében. Ezek nagyon félénkeknek bizonyultak és csak a legmegközelíthetetlenebb helyeken voltak láthatók; majdnem mindegyikük színe fakó vörösesbarna és csak egyik-másik volt közülük piszkosas fehérrel tarkázva, vagy pettyezett, mint a dámvad. Ermel A., aki Juan Fernandezen 1885-ben kötött ki, közli, hogy a jelenlegi telepesek a kecskére irányuló, nem éppen veszélytelen vadászatot fegyverrel és betanított kutyákkal szorgalmasan űzik. Szerinte a szomszédos lakatlan, mert majdnem megközelíthetetlen Santa Clara sziget kecskéktől népes. Ezekre is vadásztak alkalmilag, különösen, amikor a makacs fegyenceket Juan Fernandezről, – míg ez Chile büntető kolóniája volt – Santa Clara szigetére száműzték.

A kecske a hegyekre van teremtve. Minél meredekebb, vadabb, szakadékosabb a vidék, láthatólag annál jobban érzi ott magát. Európa déli részén és a többi földrész mérsékelt övein nehezen járhatnók be a hegységeket a nélkül, hogy legelésző kecskenyájjal ne találkoznánk. Ők a legkopárabb sziklák környékét is élénkké tudják tenni és a legszomorúbb vidéknek is kölcsönöznek valami bájt. Amerika és Ausztrália csak az európaiak révén jutott kecskékhez.

Állítólagos megfigyelések szerint a kecske nálunk 576 fajta növényből 499-félét eszik meg. A legelésnél tűnik ki legjobban fáradhatatlansága és szeszélyessége. Mindig új élvezet után futva, mindenütt csak keveset tép, megpróbál és belekóstol ebbe is, abba is, de a legjobbnál sem időzik sokáig. Különösen a falevelekre vágyik és éppen ezért jelentékeny kárt tesz a védett erdőrészekben. Közismert erdőpusztító. Nagyfokú elszaporodása miatt Dél-Európában az elpusztított erdő azért nem jön ismét rendbe, mert éppen a fiatal fák rügyező hegyeit harapdálja le. Csodálatosképpen baj nélkül eszi azokat a növényeket is, amelyek más állatokra nézve veszedelmesek, úgymint: a kutyatej, godirc, boroszlán, körfény, az erős-szekfű, a szattyú, citromfű, zsálya, bürök, mérges ádáz, és más ilyennemű növény; örül a dohánynak, szivarvégnek és más hasonló dolgoknak. A kutyatej élvezetétől rendesen hasmenést kap; a tiszafa és a gyűszűvirág számára is méreg. A legszívesebben veszi a hüvelyes növények fiatal gyenge leveleit, a káposzta és répaféléket és a legtöbb falevelet. A legtöbb hasznát látja a száraz, napos, termékeny magaslatokon található növényeknek. Rétek, melyek szeméttel vagy valamelyes rossz szagú anyaggal vannak bemocskolva, nem használhatók kecskelegelőnek, ugyanis még ott is undorodnak, ahol valamikor régen trágyázva volt. Szabadon legelő kecskék csak vizet kapnak inni, istállóban tartottak pedig rozskorpából és sósvízből álló keveréket.

A kecske féléves korában már alkalmas a szaporodásra. Az üzekedésük, ami rendszerint szeptember-november hónapokra esik és néha májusban is jelentkezik, gyakori mekegésükön és farkcsóválásukon észlelhető. Ha akaratát nem engedik teljesülni, úgy könnyen beteg lesz. A bak az év minden idejében nemzőképes és legjobb korban, – amely 2–8 év között van – egy bak 100 nőstényre elegendő. Az anyakecske a párzás utáni 21–22. héten 1 vagy 2, ritkábban 3 és csak kivételesen 4, vagy 5 kicsit ellik. Születésük után néhány perccel felállnak a kis gidák és keresik az anyjuk tőgyét. A következő napokon már szaladgálnak és 4–5 nap múlva az anyjukat mindenüvé követik. Gyorsan nőnek, a második hónapban ütköznek ki szarvaik, egy év alatt pedig elérik teljes nagyságukat.

A kecske jelentékeny hasznot hajt. Eltartása kevésbe kerül, nyáron úgyszólván semmibe sem: ő azonban ellátja a házat tejjel, és a szegény emberek földecskéjére ő szolgáltatja a trágyát. A kecsketenyésztést nálunk sokáig elhanyagolták, de az újabb időben ismét több figyelemmel foglalkoznak vele. Nevezetesen, mint „a kisemberek tejelő- és egyéb hasznothajtó állatja” jut a kecske gazdasági jelentőséghez. 1904 december 1-i számlálás szerint Németországban a kecskék száma 3 és egyharmad millió, aminek értéke kb. 600 millió márka volt. Sőt az 1912-iki hivatalos állatszámlálás már 88 millió 782.000 márkás értéket mutatott föl. Számítva tejét, húsát, bőrét, Detweiler szerint a németországi kecskeproduktumok összértéke 164 millió márka.

Némely helyen, így pl. Dél-Olaszországban, Egyiptomban a kecskéket duzzadó tőggyel, a tejkereskedőhöz hajtják és az ajtó előtt lefejik a kívánt mennyiséget. A vevőnek megvan ezáltal az előnye, hogy a még langyos tejet kapja, az eladó pedig nem mesterkedhetik a tejjel, nevezetesen nem vizezheti fel, amit különben ezek annyira szükségesnek tartanak. Még olyan nagy városokban is, mint Nápoly, találkozunk az utcán ilyen kecskenyájakkal. A tejből sokféle módon készítenek sajtot. Különben is a kecske testének minden része felhasználható. Húsát, különösen a fiatal gidáét, szívesek eszik, bőrét finomra cserzik, bundájából takaró lesz, a szőrét pedig szövésre használják fel. Így azután hasznosságánál és olcsó tartásánál fogva a kecske a kisháztartások igazi haszonállata, „a szegények tehene”, mint nevezni szokták. Ennek a hasznos állatnak az elterjedését nálunk sajnosan akadályozza még mindig a bak átható szaga, ami belőle az üzekedés idején kiárad és a levegőt bűzössé teszi. A kecsketenyésztés második akadálya a magtalanságra való hajlamosság. Lehetséges, hogy ez a tenyészirányban rejlik, ami odairányul, hogy a tenyésztés minden kényelmetlenségét – és pedig a bakszagot és a szarvakat, mely utóbbiakat a házi kecske igen kellemetlenül tudja használni – kiküszöbölve, szarvatlan fajtát érjenek el. Ezért akaratlanul nem a legerősebb természetűeket választották, ami lassanként a nemzőszerv elgyengülésére és növekvő magtalanságra vezetett. Újabban mintha ezt belátták volna, mert most szarvakkal ellátott kecskék is alkalmasak kiállításra.

A pödröttszarvú kecske (Capra falconeri Wagn.)

Pödröttszarvú kecske (Capra falconeri Wagn.).

A második valódi vadkecske a pödröttszarvú kecske. Kasmírban és a határos országokban Markhurnak vagy kígyófalónak hívják. Elterjedése Bukharától Afganisztánon át a nyugati Himalájáig nyúlik. A pödröttszarvú kecske nagyság tekintetében nem marad a kőszáli kecske mögött; hosszúsága 1.55 m, amelyből 18 cm a farokra számítandó, a marmagassága 80 cm. Kinloch is, meg Sterndale is a vállmagasságot sokkal nagyobbnak mondják, amaz 110 cm-re, emez pedig átlagban 115 cm-re teszi. E szerint a markhur sokkal hatalmasabb volna, mint az alpesi vadkecske és egyáltalában a legnagyobb kecskefaj volna. A középmagas lábakon nyugvó testet inkább lehet karcsúnak, mint tömzsinek nevezni, nyaka eléggé hosszú, de erős, a fej aránylag nagy, a fül kicsiny és hegyes, a farok közepes hosszúságú, a szőr dús. A bakot igen erős szakál, valamint sörényszerű hullámos és göndör nyak- és mell-szőrzet teszi különösen feltűnővé. A nőstény szakálla gyöngébb, és mell-sörénye teljesen hiányzik. Az eddig említett ismertető jelénél sokkal föltűnőbbek a hatalmas és sajátságos szarvuk, jóllehet éppen ezek sokkal változékonyabbak, mint más vadkecskéké.

A nőstények szarva 25 cm hosszú, laposan összenyomott és tompa, a hímek szarva azonban a görbület után mérve, az 1 m-en túli hosszúságot is elérheti, fél tojásformájú keresztmetszettel, amelynek mindkét végén lécalakú duzzanat van. A tőnél szorosan egymás mellett állanak, majd többé-kevésbbé egyenesen felfelé és hátrafelé irányulnak; szűkebb, majd szélesebb távolságra, csavartformán lefelé és kifelé hajolnak, egy és fél, három kanyarulatot írnak le. A hátsó oldalon erősebb az él, mint a mellsőn, körkörösen futó harántduzzanatok jelentékenyek, az évgyűrűk eléggé mélyen bevágottak. Bizonyos helyi formáknál a bak szarvai csavarokhoz hasonlók, másoknál meg dugóhúzószerűek, aztán vannak, amelyeknél a csavarodás kiszélesül, a nélkül azonban, hogy a csavarformáját elveszítené. Az első esetben majdnem függőleges irányban emelkednek a fejből, és tökéletesen egyenesek, utóbbi esetben hátrafelé és kifelé fordulva, ellaposodnak. Az alfajokat legfőként a szarvak alakjára alapították, mert földrajzilag változatlan szokott lenni; de átmenetekben sincsen hiány.

Jerdon pödröttszarvú kecskéje (C. falconeri jerdoni Hume) néven a Szulejman-hegységben élő pödröttszarvú kecskét jelölik, amelyeknek szarvai egyenesek, s csak mellső és hátsó éleik csavarodnak.

Jerdon pödröttszarvú kecskéje (Capra falconeri jerdoni Hume).

Színük az évszakok szerint váltakozik. Nyári köntösükön uralkodó a világos, – a fejtetőtől a lábak felé sötétedő – fakó szürkésbarna szín, ezzel szemben a szakálluk és kétsoros szőrzetű farkuk sötétbarna. A hosszúszőrű részeken hullámos csíkozások észlelhetők, mert itt a szőr nagy része barna hegyben végződik, ami egymást takarva, ezt a csíkozást előidézi. A lábak sötétebb színezése elől van, de kihagyja a szürkés szögsárga lábfejeket és egy barna csík által határolt fehér csuklókat; a láb sötét színe különben végig terjed, a lábtő alatt ez a sötét szőrzet ékalakúvá tömörül, az ék hegye a körmök elágazása felé irányul, melynek színe a lábszáréval egyezik. A lábszárak belső oldala és a test alsó része világosabb, majdnem fehéresszürke. A tél közeledtével a szőrök hegyei elhalványulnak és kezd a most már gazdagon burjánzó gyapjúszőrzet előjönni, ami által az egész bunda sokkal világosabbnak látszik, mint nyáron. A szarvak, a pata és álcsülök feketék, szivárványhártyája ércszínű. A jelentékenyen kisebb nőstény színben nem különbözik a baktól.

A pödröttszarvú kecske életmódja hasonló a rokonaiéhoz. A bakok nyáron a kecskéktől különválva magányosan élnek. Az utóbbiak is nyájat alkotnak, amikhez a bakok télen csatlakoznak. Az 1–2 gidát május vagy júniusban ellik. Tekintettel az általuk kedvelt talajra, melyen laknak, az egyes alfajok láthatólag különböznek egymástól. Astori és baltistáni tipikus formája kerüli az erdőt és legalább is nyáron az erdő-határon fölül él. Itt találkozik a hegyekben lakó kőszáli kecskével, s a találkozás a komákat sokszor heves csatákra ösztönzi. A Pir-Panjalban és Kaj-Nagban lakó alfaj (Capra falconeri cashmiriensis Lyd.) viszont a sűrű erejű hegyvidékeket lakja.

A pödröttszarvú kecske nem ritkán kerül a mi állatkertjeinkbe, ahol az minden további nélkül szaporodik. A házi kecskével határtalanul termékeny korcsokat hoz létre.