ELSŐ REND: Diplura

A Diplurák nagyon gyengéd, fehéres vagy sárgás színű állatkák, amelyek mindig a nedves földben kövek, vagy korhadó növényi részek alatt, korhadó, nedves fában élnek és e mellett rendkívül fénykerülők. Szemük soha sincs, de van egy pár sokízű csápjuk, amelyet reszketve, tapogatva ide-oda mozgatnak. Szájrészeik „entotrophok”, mert rágójuk és állkapcsuk nem ízületileg van összekötve a fej külső falával, mint a többi rovarokon, hanem alaprészeivel a fej belsejébe van bemélyesztve, úgyhogy csak a hegyük nyúlik ki. Alsó ajkuk nagyrészt összenőtt a fej falának a szomszédos részeivel. Minden Diplurának háromszelvényes tora, hat lába, megnyúlt, világosan tízszelvényű potroha és ennek végén mindig két hosszú fartoldaléka (cerci) van.

Táplálékuk különböző bomló hulladékokból, állati és növényi lágy anyagokból áll. Malpighi-edényeik gyakran hiányzanak. A lélekzést a tracheákon és a fínom bőrön kívül vékonyfalú ventrális zacskók végzik, amelyek párosával a potrohszelvények hasoldalán helyezkednek el és rendesen be vannak húzódva. Nagyon nedves levegőben vér duzzasztja meg őket, úgyhogy hólyagszerűen előbuggyannak.

Az egész földön mindenfelé el van terjedve a Campodeidae-család. Az idetartozó rovarok gyengéd, csak néhány mm hosszú, sárgás vagy fehéres állatkák, amelyeknek teste csupasz, vagy pikkelyes. Az idetartozó fajokat, főképpen a Campodea Westw. nem fajait kövek, fadarabok alatt, vagy korhadó öreg fatörzsekben találjuk, szóval olyan helyeken, ahol nincs hiány nedvességben, de azért nem is csurog a víz. A Campodea igen világosan mutatja a Diplurák alakját: elől a kerek, jól elkülönült fejen egy pár sokízű, hajlékony csáp, a toron pedig három pár láb van, amelyekkel a rovar gyorsan tovarohan, ha rejtekhelyének hirtelen felfedésekor megriad. A tíz szelvényből álló potroh végén két hosszú, merev, számos ízből összetett serteszerű farokfüggeléket látunk, amelyek tapintási ingerekre érzékenyek, és úgy látszik, hogy bizonyos értelemben mint hátulsó csápok szerepelnek. További részletekről csak a pontosabb vizsgálat ad felvilágosítást, amelynek azonban óvatosan kell történnie, mert a Campodea gyengéd testében, amelyről a farokserték már az első megfogáskor le szoktak törni, nagyon könnyen kárt tehetünk. A fej szomszédos részeivel összenőtt alsó ajak (labium) közepén két széles, a belső karéjoknak megfelelő kiugrást visel, amelyek mögött két kis, a külső karéjokként felfogott, kúp áll. Az ajaktapogatókat csak két rövid, ízeletlen nyúlvány képviseli. Az állkapcson különálló belső és külső karéjt és egy rövid tapogatót lehet megkülönböztetni. Ezekkel a kívülről alig látható, nyomorúságos szájrészekkel az állatka semmi szilárdat szétharapni nem tud, hanem arra van utalva, hogy lágy, nedvben dús növényi vagy állati anyagokkal táplálkozzék. Az utolsó tori lábpár mögött, az első potrohszelvény hasoldalán a Campodeának egy pár hengeres vagy kúpos lábcsonkja van, amely a hímen nagyobb, mint a nőstényen. A 2.–7. potrohszelvény haslemezein egy-egy pár vesszőalakú stylus van, ezeknek a belső oldala mellett pedig egy-egy kitűrhető, ventrális zacskót találunk. A tizenegyedik szelvényből, amelyhez a hosszú farokserték tartoznak, csak a kis hátlemez ismerhető fel. A test végszelvénye (telson) egy felső és két alsó lemezből áll.

A Campodea ismertetett szervezete kétségen kívül mutat egyes ősi vonásokat, amelyek közt különösen a potroh tövén lévő lábcsökevények jelenléte figyelemreméltó. De téves dolog volna feltenni, hogy a Campodea az összes többi rovarok őstípusa volna. A szemek hiánya, a szájrészek csökevényesedése és még sok más, olyan tulajdonságok, amelyekről azt kell tartanunk, hogy ezek a rovartest általános alkatától való eltérések, csak későbbi szerzemények. A magasabbrendű rovaroknál és nevezetesen lárváiknál persze elég gyakran szoktak beszélni „kampodeoid” alkotásról, ha olyan állatról van szó, amelynek teste csápot viselő fejből, háromszelvényes, hat lábbal bíró torból és hosszú, hátul két függeléket viselő potrohból áll. Ez a kampodeoid-alkat a legkülönbözőbb rovarcsoportoknál előfordul, de mindig csak a Campodeával való tisztán külső és felületes hasonlóságokon alapszik, mert az ősrovarral való közelebbi rokonságról náluk nem lehet szó.

A Campodea belső szervezetéről megemlítjük, hogy tulajdonképpeni Malpighi-edényei nincsenek, hanem ezeket egy 16 sejtből álló gyűrű helyettesíti, amely a végbél kezdetén van. A lélekzési rendszer nagyon egyszerű. Három pár stigmája van, egy-egy az elő-, közép- és utótoron, amelyekből a tracheák egészen a fejbe és a potrohba követhetők. Fontos lélekzőszervek ezeken kívül a már fent említett kitűrhető ventrális zacskók.

A legismertebb és legközönségesebb, Német- és Magyarországon is nagyon elterjedt faj, a Campodea staphylinus Westw., amelynek karcsú, hajlékony teste a farokserték nélkül alig 4 mm hosszú és amely hegyi erdőkben és síkságon egyaránt előfordul. Korhadó levélrakások alatt, nedves fakorhadékban, kövek alatt, régi nedves deszkák alján tartózkodik és ezen természetes rejtekhelyein kívül rendszerint már nagyon rövid idő múlva tönkre megy.

Barlangokból is ismerünk Campodeakat, mint a hófehér Campodea Cookei Pack., amelyet az északamerikai Mammuth-barlangban és más amerikai barlangokban találtak. Ez rendkívül hosszú csápjával és faroksertéivel tűnik ki, amelyek körülbelül másfélszer olyan hosszúak, mint a teste. Argentinában és a Maláji szigetvilágban él a Leipodampa Weberi Oudms., amely száraz helyeken, kövek alatt fordul elő és a szárazság elleni védőeszközül a később említendő Lepismahoz hasonlóan szorosan a testéhez símuló pikkelyruhája van.

A Projapigidae-családot az apró, 2.5 mm nagy Projapyx stylifer Cook fajra állították fel, amelyet Cook Libériából írt le. 1899-ben Silvestrinek sikerült Argentinában is Projapyx-példányokat találni. Az állatkák alkotása a Campodeara emlékeztet, de ettől már az első pillantásra különbözik rövid, kúpalakú, tizenegy ízből álló cercusaival, amelyek merev sertékkel vannak fedve és végükön mirigyek nyílnak, amelyek a potrohban helyezkednek el és alkalmasint megfelelnek azoknak a szövőmirigyeknek, amelyek a Scolopendrellán az utolsó lábpáron nyílnak. Az első hét haslemezen rövid „stylus”-ok ülnek, a legelső pár belső oldalán pedig egy pár rövid lábcsonk emelkedik, mint a Campodeán. A szájrészek alkotása is megegyezik lényegében a Campodeával, míg a további szervezet tekintetében ismét bizonyos eltérések mutatkoznak. Így a Projapyxnak Malpighi-edényei vannak és tíz pár stigmája, amelyek a toron és a hét első potrohgyűrűn foglalnak helyet.

Még egyszerűbb a szervezete az olasz Anajapyx vesiculosus Silv.-nek, amelyet Silvestri a talajban talált, bizonyos mélységben. Azt az állatkát szerencsés felfedezője a legősibb szervezetű rovarok egyikének tartotta, mert ha az Anajapyxnak ugyancsak kilenc pár stigmája van is a közép- és utótoron, valamint a hét első potrohszelvényen, másrészt azonban még sok primitív bélyege van. Így például páros ventrális zacskói vannak, mint a Scolopendrellának és a Campodeának, továbbá egy pár, a rövid farokfüggelékek végén nyíló végmirigye.

A közös alapalaktól messzebb eltávolodott a Japygidae-család, amelynél a farokfüggelékek két sötétszínű, kemény fogóvá alakultak, amelyek az állatokat bizonyos fokig fülbemászószerűvé teszik. A kemény potrohvég kivételével a fehéres színű test többi része csupasz és puha. A fejen egy pár sokízű csáp van és a szájrészek lényegében hasonlítanak a két előző családéhoz, csak hiányzanak a fogas lemezek, amelyek a Campodea és Projapyx rágójának belső oldalán ülnek. Az első két haslemezen egy-egy pár igen kicsiny, tüskeszerű „stylus” van. Malpighi-edényeik nincsenek.

A Japyx-fajok majdnem mind melegebb vidékek lakói. Nagyon fénykerülő ősrovarok, amelyek nedves helyeken, különösen kövek alatt elrejtőzve élnek. A Földközi-tenger egész környékén gyakori a Japyx solifugus Halid., amely még a Rajna völgyében és Belgiumban is előfordul. Magyarországon elég ritka. Ez 12 mm-re is megnövő állatka, amelynek fogói kissé hajlottak, és pedig a jobboldali erősebben, mint a baloldali. Grassi megállapította, hogy ennél a fajnál már bizonyos ivadékgondozás fordul elő, amennyiben a nőstény őrzi lerakott petéit. Verhoeff szerint azok az állatok, amelyeket különböző vidékekről „Japyx solifugus” néven írtak le, nem egy faj kifejlett egyénei, hanem különböző fajok fiataljai. Ennek alapján ő sok új fajt írt le.

Fénykerülő japix (Japyx solifugus Halid.).

Egyike a legnagyobb fajoknak a Japyx megalocerus Silv., amely Chilében él és 37 mm-re nő meg.

A Japygidák fejlődéséről csak annyit tudunk, hogy a fiataloknak még nincs tulajdonképpeni fogójuk, hanem csak egyszerű alkotású farokfüggelékei, amelyeken még felismerhetők az ízeltség nyomai.