1. alrend: Arthropleona

Az idetartozó ugróvillások teste hengeres vagy megnyúlt és oldalt kissé összenyomott, világosan tagolt. A fejen kívül három torszelvény és hat potrohszelvény többé-kevésbbé jól felismerhető. A tracheák csaknem mindig hiányzanak. A ventrális tubus kitűrhető zacskói rövidek.

A fajokban gazdag Poduridae-családból a vízi ugróvillás (Podura aquatica L.)

Vízi ugróvillás (Podura aquatica L.) (Brauer nyomán.)

érdemel említést, amely egész Németországban állóvizek partján található. Magyarországon is előfordul, de nem gyakori. Mint minden Poduridának, esetlen, zömök, duzzanatokkal és redőkkel bíró teste és rövid, négyízű csápja van, amelynek hossza nem éri el a fej hosszúságát. Bőre szemecskézett, testszíne, ritka változatoktól eltekintve, szénfekete, csak lábai és csápja vöröses. Tócsákon, vizes árkok szélén, tavakon gyakran hihetetlen mennyiségben találhatók ezek az állatok, úgyhogy némelykor mint fekete pontocskák, a partszegélyt és a szomszédos vízfelületet az ott található növényi részekkel és fadarabokkal együtt teljesen elborítják. Ekkor azután ez gyakran olyan, mintha fekete puskaport szórtak volna a talajra. Ha megzavarják őket, az állatkák minden irányban összevissza ugrálnak s e közben a nyilt víztükörre is rákerülnek, ahol nem merülnek el, hanem kölcsönös vonzódás folytán kis csoportokba húzódnak össze. Ilyen helyeken tömegesen láthatók a vedlésekkor levetett hófehér chitinburkaik is.

A Poduridák óriása a 4–6 mm nagyságú Tetrodontophora bielanensis Waga, egy hegyvidéki állat, amely az Óriási-hegység és az Iser-hegység erdőövében található. Magyarországon a Kárpátok egész ívében előfordul. Ezeken a helyeken az ászkaszerű, sötétkék, csak rövid ugróvillával bíró állatkák nehézkesen mászkálnak a talajon és a korhadó fatörzseken. Az esőzések némelykor összemossák őket, úgyhogy olykor csapatosan látni őket sürögni víztócsákon.

Az atlantikus partok szikláin, közvetlenül a hullámverés töve felett élő Anurida maritima Guér. ugróvillája egészen hiányzik. Ugyanez áll az Aphorura armata Tullb. fajra is, amely a virágcserepeken gyakran nagy tömegekben jelenik meg.

Az Entomobrydae-család tagjainak teste karcsúbb, csápjuk hosszabb a fejüknél, bőrük nem szemecskés és nem ráncos. Ide tartozik a fekete, alig 1 mm nagyságú gleccserbolha (Isotoma saltans Ag. = Desoria glacialis), amelyet Desor és Agassiz ismertettek. A gleccserbolha lakóhelye a havasok örök hava és jege, ahol gyakran olyan bámulatos mennyiségben fordulnak elő, hogy helyenként a talajt és a tőlük megtöltött jégrepedéseket feketére festik. Ismerik a Monte Rosa gleccsereiről, a Grindelwald-gleccserről, a Faulhornról, Ötztali Alpokról, a Grossglocknerről és hasonló helyekről. Ha megzavarják őket, élénken ugrándoznak. Táplálékul különböző apró élőlényeken kívül azoknak a rovaroknak a maradványai szolgálnak, amelyeket a szélvihar elragadott a jeges magasságokba és ott tönkrementek.

Tulajdonképpen havon találták az Entomobrya nivalis L. (Degeeria) fajt is, amely sárgásfehér, többnyire változatos sötét foltokkal tarkázott, mintegy 1–2 mm hosszú faj. A talajon, fákon, kövek és régi fadarabok alatt egész éven át előfordul és kivételesen télen is megfigyelték a havon itt-ott nagy tömegekben.

Egy másik, fénylő fehér, alig 1 mm hosszú ugróvillás, a Cyphoderus albinus Nic., amely a hangyabarátok közé tartozik. Különböző hangyáknál fordul elő és a legtöbb hangyafészekben nem fogjuk hiába keresni. A felfedett fészek járataiban lidércként, hol itt, hol ott látjuk a fehér pontocskákhoz hasonló állatkákat tovasurranni és nemsokára eltűnni a hangyaboly mélyebb, sötét részeiben. Ezeknek az ugróvillásoknak a tápláléka mindenféle hulladékból áll. A hangyáknak nem okoznak kárt és ezek már csak kicsinységük miatt is alig méltatják őket figyelemre. Egy rokonfajt, Cyphoderus colurus Börn. Dél-Afrikában a Hodotermes viator Latr. bolyaiban találtak.