HARMADIK REND: Thysanura

A Thysanuráknak rágásra alkalmas „ektognath” szájrészeik vannak, amelyek közül a rágó a fej külső falán ízül, mint a rovarok többségénél. Az állkapcson és az alsó ajkon igen erősen fejlett tapogatók vannak. Testüket rendszerint apró chitinpikkelyek fedik és ezért gyakran tarkán mustrázott vagy fémesen fénylő. A három torszelvény világosan elkülönült, potrohuk végén pedig három serte- vagy fonálalakú farokfüggelék van, amelyek közül a két szélső a Diplurák cercusainak felel meg, a középső pedig a tizenegyedik potrohszelvény hátlemezének meghosszabbodása által jött létre. Vannak még más potrohfüggelékeik is, amelyek ritkán hiányzanak náluk: így a kis, párosan elrendezett, ízetlen „stylusok” a potroh hasoldalán, a nőstény négy nyúlványból álló tojócsöve és a hím kis, a párzás céljait szolgáló ivarfüggelékei. Trachearendszerük jól fejlett, de e mellett többnyire még kitűrhető ventrális zacskóik vannak, amelyeket a nedves, vízpárás levegőben való lélekzésre használnak. A végbélbe Malpighi-edények nyílnak. Egészben véve azt lehet mondani, hogy némely Thysanurák szervezetében még nagyon ősi vonások mutatkoznak, úgyhogy a legegyszerűbb rovarokhoz kell őket számítanunk, viszont mások már félreismerhetetlenül a szárnyas rovarok alsóbb csoportjaihoz csatlakoznak.

A Machilidae-családot mi még a régi értelemben fogjuk fel, bár az újabb rendszertani vizsgálatok szerint sajátos, több családra osztott rend volna. Az idetartozó állatok teste zömök, hátuk magasan domború és előrefelé meglehetősen elkeskenyedő fejükön két hosszú, hétízű és még egészen lábszerű tapogató tűnik fel. Ezeknek a fürge állatoknak, melyek a napfényt nem kerülik és általában szívesen tartózkodnak a tűző napon, az érzékszerveik jól fejlettek. Így nem lephet meg, hogy a hosszú csápokon és a nagy facettás szemeken kívül homlokszemeik is vannak. A törzsük, amely széles alappal érintkezik a fejjel, három lábat viselő torszelvényre és a megnyúlt potrohra tagozódik, amely hátul három faroksertében végződik. Ezek közül különösen a középső nagyon hosszú és rugalmas. Ha izmok segítségével nagy erővel az aljazathoz, mondjuk a kőhöz, amelyen az állat ül, ütődik, az állat a lökés következtében nagy ívben tovapattan. Ilyen ugrásokkal igyekeznek a Machilidák biztonságba jutni, ha valamiképpen veszély fenyegeti őket. Hosszú, háromízű lábfejjel bíró lábaik segítségével ügyesen mászkálnak az érdes kősziklán, amely tartózkodási helyükül szolgál és amelynek repedéseibe és réseibe éjnek idején és kedvezőtlen időjárás esetén elrejtőznek. A harmadik lábpár csípőinek külső oldalán rendszerint egy pár pálcikaalakú „stylus” van és hasonló „stylusok” helyezkednek el párosával a potrohszelvények hasoldalán. Ezek mozgathatók és különösen a hasi stílusok, mint falábszerű támaszok, a sziklán való futásnál jó szolgálatot tesznek. Kitűrhető ventrális zacskók a Machilis-fajokon is előfordulnak és sokszor kettős párban foglalnak helyet a hasi stílusok belső oldalán. A stigmákból tracheacsoportok indulnak ki, amelyek azonban a többi stigmapárral nem lépnek összeköttetésbe. A nőstényeknek tojócsövük van és nagy, az áttetsző sziktől kezdetben gyakran sárgásvörösszínű petéit részben mohára és kövekre ragasztja, részben pedig repedésekbe és résekbe tolja be. Amint megfigyeltük, a Machilis (Trigonioppthalmus) alternata Silv. erősen lapított, pajzstetűhöz hasonló petéit kövek aljára ragasztja. A fejlődésüket Verhoeff vizsgálta és kiderítette, hogy az meglehetősen bonyolult, mert a szaporodásképes állapotot egész sor stádium (immaturus, praematurus, pseudomaturus) előzi meg, amely a kész végső stádiumhoz (maturus) már meglehetősen hasonlók, de ettől bizonyos bélyegek alapján mégis megkülönböztethetők.

A különböző országokból már sok Machilida-fajt írtak le, biztos meghatározásuk azonban egyáltalában nem könnyű. Az összes fajok közös sajátsága az egész testet borító pikkelyruha, amely gyakran fémesen fénylik és nagyon különböző tarka rajzolatot mutathat. Ennek segítségével állataink legtöbbször olyan kiválóan alkalmazkodtak a természetes környezethez, hogy alig sikerül egy mozdulatlanul ülő Machilist felismerni. Legszebben színezettek a frissen vedlett állatok, de szép színruhájukban minden vigyázatlan érintés kárt okoz, mert a pikkelyek igen lazán ülnek és ezért könnyen lehullanak, elvesznek. Haláluk után az egész beszáradó test erősen összezsugorodik, úgyhogy a gyüjteményekben csak szomorú, színevesztett maradványokat láthatunk.

Európában elterjedt a Németországban is előforduló, mintegy 8–10 mm hosszú Machilis polypoda L., amelynek pikkelyruháját barnán csillogó fémes alapon egy hosszanti szürkésfehér hátszalag díszíti. Ezt és más fajokat a talajon, napsütötte köveken és sziklákon találjuk, amelyeken zuzmókból álló táplálékukat keresik. A körülbelül ugyanolyan nagy Halomachilis maritimus Leach, az Atlanti-óceán, Északi- és Keleti-tenger partjain él, ahol a hullámverés övében sziklatömbökön mászkál és helyenként, mint Kuxhaven és Warnemünde kőmólóin egyáltalában nem ritka. Az Adriai-tenger partjain a Halomachilis adriaticus Verh. helyettesíti.

Tengerparti farkonugró (Halomachilis maritimus Leach).

A Lepismatidae-család fajainak teste, amelyet fehér vagy ezüstösen fénylő pikkelyek fednek, csaknem mindig lapított, elől a legszélesebb, hátul csúcsosodik és ezért olykor majdnem háromszögű. Az előtor felül nyakpajzsszerűen kiszélesedett és hosszabb, mint a két következő torgyűrű, míg a hosszúra nyúlt potroh, mint a Machilidáké, három faroksertében végződik. A faroksertéket azonban nem használják ugrásra, mert veszély esetén inkább erős lábaikra bízzák magukat, amelyekkel szokatlanul gyorsan képesek tovaillanni. A lábak csípőin nincsenek stílusok és a potrohszelvényeken is legnagyobbrészt hiányzanak. Ventrális zacskók előfordulhatnak náluk, sok esetben azonban teljesen hiányzanak.

A családba tartozó fajok legnagyobb része a melegebb vidékeken él. Így Olasz-, Spanyol-, Görögországban és más földközi-tengeri országokban gyakori a Ctenolepisma ciliata Duf. Ezek az állatkák pillás fejsertéikkel, potrohukon és torukon sertefésűkkel és fehéres-barnás színezetükkel tűnnek ki. Hazájukban kövek, lehullott lomb vagy fakéreg alatt rejtőznek és gyorsan illannak tova, ha rejtekhelyüknek hirtelen felfedésével megzavarjuk őket.

A Nicoletia-fajok teste csupasz, szemük nincs és rendesen meglehetősen mélyen a földben tanyáznak. Bizonyos tekintetben egyszerűbb szervezetűek, mint a Lepisma-fajok és ventrális zacskóik is vannak. Olaszországból ismeretes a Nicoletia subterranea Silv.

Különböző fajok a lakásokban is meghonosodtak és az ember lakótársaivá lettek, mint a Lepisma saccharina L, a németek Zuckergast-ja vagy Silberfischchen-je, amely az egész világon ismeretes.

Nádméznyaló (Lepisma saccharina L.).

Nappal dohos helyiségek repedéseiben és szűk réseiben rejtőzik, úgyhogy jelenléte alig vehető észre. Csak véletlenül, régi szekrények és fiókos szekrények kinyitásakor, régi tapéták leszedésekor, vagy más hasonló alkalmakkor, egyszer bizonyára szemünk elé kerül ez a gyengéd fehéres, pikkelyes lény, amely az ilyen nem sejtett eseménynél a leggyorsabban elrohan. Karcsú, 1 cm hosszú teste lapított, oldalsó faroksertéi körülbelül olyan hosszúak, mint a középső. A nyolcadik és kilencedik potrohszelvényen egy-egy pár „stylus” van. A fejnek mindkét oldalán tizenkét pontszem van, amelyek összesen egy facettás szemnek felelnek meg. Ventrális zacskói nincsenek.

Az éj sötétjében a Lepismák előmerészkednek rejtekhelyükről, ahol alkalom nyílik rá, nyalakodnak és szívesen látogatást tesznek az éléskamra készleteinél, de ezek a látogatások többnyire jelentéktelenek. Megrágják a papirost, bőrárukat, gyapjúdolgokat és előfordult, hogy a nagyon elszaporodott állatok elhanyagolt könyvtárakban álló könyvek kötéseit és felragasztott etikettjeit összerágták. A szaporodáskor, amely a Lepismatidáknál az egész meleg évszakon át tart, a nőstény petéit tojócsövével padlórésekbe és hasadékokba tolja. A kibúvó, hófehér színű fiatalokon első életstádiumukban a homlokon egy kis barna, fogszerű tövis található, amellyel petéjének a burkát széttörte.

Egy másik, a házakban honos, de Magyarországon rendkívül ritka állatka a Thermobia domestica Pack., amely nagy hőszükséglete miatt előszeretettel kályhák és kemencék közvetlen közelében telepszik meg. Amszterdam pékműhelyeiben ez a kis ártatlan állatka gyakori és általában „ovenvogeltjes”-nek (kályhamadárka) nevezik.

A trópusokon a mi Lepismatidáinkat főleg az Acrotelsa collaris F. helyettesíti. Ez 18 mm-re is megnövő faj, amelynek tizedik hátgyűrűje hegyes, háromszögesen fogazott. Házakban is előfordul és itt már gyakran kellemetlen vendégnek bizonyult, mert a könyveket összerágta.

Ismerünk egy csomó Lepismatidát, amelyek tanyájukat, mint vendégek, a hangyafészkekben ütik fel és dolgos, harcias gazdáik otthonában sok előnyt élveznek, így védelmet az ellenségeik és a külső természet mostohaságai ellen. A legfontosabb azonban az, hogy az idegen, mindig meglehetősen egyenletesen temperált tágas lakásban, ahol sohasem kell szenvedniük a túlságosan nagy szárazság vagy nedvesség miatt, állandóan terített asztalt találnak, mert hulladékokban és ételmaradványokban, egyetlen hangyafészekben sem szokott hiány lenni. Így nagyon jól megérthetjük, mennyire előnyös az illető Lepismatidákra, hogymint lakótársak hangyákhoz szállásolták be magukat. Nehezebb már valami biztosat megtudni ezen állatok és gazdahangyáik közti közlekedésről. Néhány érdekes közlést köszönünk Escherichnek, a Thysanura-családok monografusának, aki egy magaslábú, vörös sivatagi hangyánál (Myrmecocystus viaticus F.), amely Észak-Afrika és Ázsia napégette steppéin van otthon, egy sárgás, mintegy 5 mm hosszú fajt (Lepismina Emiliae Esch.) talált. Nevezetes, hogy ezek a vérszomjas sivatagi hangyák, amelyek széltében-hosszában minden más állatot kíméletlenül megrohannak, a fészkükben lakozó Lepisminákról úgyszólván semmiféle tudomást sem vesznek. Escherich szerint úgy látszott, mintha a Lepismináknak rossz lelkiismerete volna. Többnyire elrejtőznek a homokba gazdáik elől és csak itt-ott jönnek elő. A magaslábú hangyák közt villámgyors mozdulatokkal fürgén surrannak ide-oda, majd itt, majd ott szimatolgatva, hogy valami táplálékot kapjanak el és azután ismét gyorsan eltűnjenek.

Hasonlóképpen viselkedik az európai Atelura formicaria Heyd.

Hangyasertefarkú (Atelura formicaria Heyd.), amint egymást etető hangyák táplálékát elcseni.

Janet megállapítása szerint ugyan ezeket az állatokat mesterséges fészkekben hangyák nélkül is életben lehet tartani, ha nekik időről-időre egy kis cukrot, mézet, tojássárgát vagy hasonló táplálékot adunk, a szabad természetben azonban az Atelurák csak hangyafészkekben fordulnak elő, mint vendégek. Egyes fajok termeszek bolyaiban is élnek. Janet az említett európai fajt a Lasius mixtus Nyl. nevű hangyával tartotta együtt fogságban. Ekkor kitűnt, hogy a hangyák lakótársaikkal szemben olykor ellenségesen is viselkednek és megkísérelték őket elcsípni. A támadások természetesen rendszerint meghiusultak, mert amikor a helyzet némileg már fenyegetővé vált, az Atelurák mesés hajlékonysággal és ügyességgel szöktek meg üldözőik elől. Különösen érdekes volt az Atelurák viselkedése, amikor táplálékul friss méz került a fészekbe. A hangyák mohón estek neki kedvenc falatjuknak és azután nemsokára, szokásuk szerint, arra tértek át, hogy eddig egyéb munkával elfoglalt társaikat táplálják. Mármost, amikor az édes táplálékcsepp egy hangya szájából előbukkant, hogy egy másik hangya szájába jusson át, ott termett az Atelura és a cseppet villámgyorsan elkapta, még mielőtt azt az éhes hangya felfoghatta volna. Erre a gonosztevő a lehető leggyorsabban kereket oldott, de a legközelebbi alkalommal egy más hangyapárnál ismét ugyanazt a csínyt követte el, amíg eleget össze nem lopott az édes mézből. Az Atelurák eme különleges tolvajlásának megjelölésére Janet a myrmekokleptia műszót vezette be.