HETEDIK REND: Csótányok (Blattodea)

Régebben a csótányokat az imádkozó manókkal (Mantodea) egy rendben egyesítették (Oothecaria), amennyiben mindkettőjüknél megtaláljuk azt a berendezést, hogy petéiket nem egyenként rakják le, hanem nagyobb számmal mirigyeiknek megkeményedett váladékával körülvett petetokokban (ootheca).

Azonban egyre növekvő palaeontológiai ismereteinkkel szükségessé vált, hogy ezt a két csoportot, mely egyébként kétségtelenül közös törzsből fejlődött, elkülönítsük s erre a kettőnek rendkívül eltérő differenciálódása és életmódja késztetett.

A csótányok a legrégibb típusú s rendkívül konzervatív szervezeteknek bizonyultak, melyeknek egyes alakjai évmilliók lefolyása óta alig változtak. Nagyságuk rendkívül változó. Vannak közöttük apróságok, mint az Ectobiák, de vannak hatalmas termetű képviselőik is, mint a perui Megaloblatta rufipes, mely kiterjesztett szárnyakkal a 10 cm-t is eléri.

Alakjuk kevéssé változatos. Rengeteg sok fajuk – 2000-nél többet ismerünk – két főtípus köré csoportosul, melyet természetesen átmeneti alakok hosszú sora hidal át. A régebbi, primitívebb típus még megőrizte a Mylacridák pajzsalakú torszelvényeit s kevéssé fejlett mellkasát s a majdnem szabadon mozgatható csípőket (coxae, protoblattoid-típus), míg a fiatalabb csoporton (metablattoid-típus) a szelvényeknek pajzsos kiszélesedése már visszafejlődik, a fej felszabadul s a potroh terjedelme egyre nagyobb arányokat ölt s ezzel együtt kidomborodik a mell tokja is.

A csótányok az éjjeli állatok közé tartoznak s ezzel összefügg az a körülmény, hogy általában kerülik a fényt s a rejtett helyeket kedvelik. Ennek ellenére nagy, összetett szemeik vannak, vannak közöttük azonban barlanglakók, melyek mint a Philippini-szigetek barlangjaiból kikerült Nocticola-fajok, csökevényes szemeket viselnek, vagy teljesen vakok. Pontszemeik nagyobbára hiányzanak. Kitartó repülőket a csótányok rendjéből egyáltalában nem ismerünk, sőt igen sok fajnak nősténye elvesztette szárnyait. Ez gyakran a földalatti, rejtett életmóddal függ össze, melyet a nőstények, mint az ivadékok gondozói, a hímekkel szemben, amelyek szárnyaikat annál nagyobb mértékben használják, folytatnak. De igen sok fajnak hímje is szárnyatlan s vannak végül olyan fajok is, melyeknek nőstényei a hímek szárnyát egyszerűen lerágják (Panesthia, Salganea). Egy angol kutató erre elmésen megjegyezte, hogy talán azért, hogy a hímek el ne repüljenek.

A csótányok szárnyai mérhetetlen idők folyamán kevés átalakuláson estek át s egyes búvárok arra figyelmeztetnek, hogy már a középkori csótányok is szárnyerezetükkel utánozták a különféle páfrányfák pikkelyleveleit, de ennek az utánzásnak, ha csakugyan volna is szerves alapja, semmi jelentősége sem lehet, mert a rovarok legnagyobb ellenségei, a madarak, akkor még nem voltak a világon.

A csótányok további érdekes sajátságai a bűzmirigyek. Penetráns váladékot fecskendeznek ezek ki a potroh ötödik és hatodik szelvénye között, különösen a trópusi fajokon, melyek undorító szagukkal már messziről elárulják jelenlétüket (Gromphadorhina, Salganea).

A csótányok növekedéssel érik el végleges alakjukat, lárváik tehát pusztán csak a szárnyak hiányában különböznek a kifejlett alakjaiktól. Éltető elemük az árnyas s a mellett nedves, nyirkos erdőségek, ahová csak ritkán jut el egy-egy napsugár. Itt ez a szerfölött régi rovartörzs a mai napig is oly hatalmas formákban tartotta fenn magát, milyen a Blabera Atropos és a Megaloblatta longipennis Walk., mely 10 cm hosszú s a legnagyobb eddig ismert faj. Vannak olyan alakjaik is, melyek egyenesen a vizes helyeket kedvelik, mint azt Shelford kimutatta. Megjegyezhetjük, hogy a csótányoknál az elevenszülés is előfordul s az a szép, zöldszínű csótány, a Panchlora nivea, mely újabban keletindiai banánszállítmányokkal került mihozzánk, is ezek közé tartozik. Megemlíthetjük itt még a ceyloni Phlebonotus pallens Serv. fejlődését is. Ez ugyan tökéletes petecsomókat rak, de a kikelő fiataljait szárnyfedője alatti költőüregébe veszi fel, amelyet tulajdonképpen a teknőszerűen kivájt potroh alkot.

A muszkacsótány (Phyllodromia germanica L.)

A muszka csótány (Phyllodromia germanica L.) hímje, nőstényei. Jobboldalt a lapp csótány (Ectobia lapponica L.).

a legismertebb kistermetű faj. Linné helytelenül nevezte el germanicanak, mert hiszen állatunk úgyszólván az egész földkerekséget lakja. Minden valószínűség szerint már a legrégibb időkben is befészkelődött az emberi lakhelyekre.

Hossza 11–13 mm. Színe barna, torán 2 fekete sáv. Feje igen hosszú csápokat hord, melyet az állat tisztogatás közben gyakran száján keresztülhúz. Tüskés végtagjai igazi futólábak, mint a fiatalabb eredetű csótányoké általában, de a mellett kisebb ugrásokra is alkalmas.

Nappal elrejtőzik és éjnek idején búvik elő rejtekéből, s ilyenkor repül is. Öregek, fiatalok, hímek, nőstények, lárvák egymásután óvatosan bújnak ki a konyha vagy éléskamra repedéseiből, zugaiból. Eleinte óvatosan megtapogatnak mindent, s azután nekiesnek mindennek, ami csak megehető. Rendesen beérik a kenyérrel, liszttel, konyhahulladékokkal, zöldséggel, burgonyával, de ha nagyon éhesek, mint ez a trópusi fajoknál megtörténik, megtámadják a könyveket, régi csizmákat s a ruhaneműt is. S minderre akkor vetemednek, ha teljes biztonságban érzik magukat. Mihelyt ropog a padló s valakinek lépteit érzik, villámgyorsan elillan és eltűnik ez a tehetetlen, éhes népség.

A csótány szaporodását akaratlanul is elősegítjük azzal, ha konyháinkat nem tartjuk tisztán. S ehhez hozzájárul a konyhának nedves meleg és páratelt levegője. Ezért is ilyen helyeken az évnek mindegyik szakában találkozunk olyan nőstényekkel, melyek potrohuk végén petecsomóval szaladgálnak fel és alá. Ebben 30–40 petét rejtegetnek. Két hét mulva a petetok teljesen érett, hosszában kettéreped és ekkor kikelnek a fiatalok. Összesen hétszer kell vedleniök és csak ezalatt érik el végleges színüket: megbarnulnak.

A konyhai svábbogár (Periplaneta orientalis L.)

Konyhai svábbogár (Periplaneta orientalis L.).

Valami falusi szobában, közel a konyhához eltöltve az éjszakát, könnyen megeshet velünk, hogy éjjel valami sajátságos zörgésre ébredünk fel. A következő pillanatban pedig úgy érezzük, mintha végigsiklana valami arcunkon. Meg akarjuk fogni, de mire világot gyujtunk, már elillant az éj váratlan vendége. Körülnézünk és látjuk, hogyan menekül a szoba padlóján, amely csak úgy hemzseg a sok fekete állatkáktól. Nemsokára azonban valamennyi eltűnik a bútorok alatt és a falrésekben. Az állat nem egyéb, mint a konyhai svábbogár. A németek oroszoknak, az oroszok pedig poroszoknak nevezik őket, nyilván annak a dokumentálására, hogy nem szívesen látott vendégek. A nálunk használatos nevük semmiesetre sem helyes. Mert ők nem bogarak. Az egyenesszárnyúakhoz tartoznak, amit már egyedül szárnyuk alkata és farksörtéik is elárul. A mindennapi ember, aki mindent saját magával hoz vonatkozásba, azt kérdezi, hogy mi hasznuk van ezeknek az állatoknak? Miért kellemetlenkednek az embernek? A kutató szervezetük csodálatos alkalmazkodását bámulja. Megcsodálhatja lapos testüket, mely alá oly ügyesen rejtik el végtagjukat, hogy a legkisebb rések között is meglapuljanak. Amellett látásuk is kitűnő, s éjjel a jól fejlett tapintószerveik, csápjaik segítségükre van. Tüskés hosszú lábaikkal csak úgy siklanak a szoba padlóján, hogy utól sem érjük. A testet jó magasba felemelik. Hátulsó szárnyuk legyezőszerűen összecsukódik, szinte ejtőernyő módjára használható, a nősténynek nincs rá szüksége, hiszen ő az ivadékgondozással van elfoglalva. Potroha végén hordja petéit, addig, míg azok meg nem érnek. A nyár folyamán négy petecsomót rak a nőstény. Mind a négy kikel s ez száznál több utódot jelent. Ezek ismét tovább szaporodnak. Ilyen körülmények között védekeznünk kell ellene, s ennek legfőbb módja a tisztaság. Az ember kitakarítja a konyháját, összesepri a hulladékokat s ezzel véget is vet ez állatok életének. Utólag megjegyezhetjük, hogy az a kár, melyet ez állatok okoznak, nem tetemes, hiszen ők főleg a hulladékra vetik magukat. Magatartásuk pedig határozottan rokonszenves. Ha kezünkbe kerül egy ilyen kis sörszagú állatocska, hajlékony, puha testével iparkodik menekülni, a nélkül, hogy védekezne. Ha a sötétben ráakadunk, inkább csodálkozunk fürgeségükön, mint bosszankodunk. Őket pedig nem is annyira a kigyulladó gyertyafény, mint az ember által okozott váratlan zaj ijeszti meg.

Fejlődési idejükre vonatkozó adataink sokáig tévesek voltak. Perty még azt hitte, hogy az állatnak egy teljes esztendőre volna szüksége, de azóta kiderült, hogy az 3 hónapot vesz igénybe a peték kifejlődésétől számítva.

Hogy hogyan kerültek hozzánk a csótányok, azt nem tudjuk. Csakugyan keletről? Tény, hogy ezek ott is élnek és több fajban vannak képviselve. Tény az is, hogy ők igazi kozmopoliták, a földkerekségen mindenütt elterjedtek, s éppúgy az is bizonyos, hogy kb. 200 év óta ismerjük őket Európában. Azóta arzénnal, borax-al és különféle foszfátokkal irtják. Sörrel is fogják. Sörös edényeket állítanak fel a földre, úgyhogy a svábbogarak könnyen elérjék. A sörszagra csak úgy tódulnak az edényhez, de a sörtől lerészegednek, vagy benne megfulladnak.

A mi csótányunknál jóval kártékonyabb az amerikai csótány (Periplaneta americana L.). Jóval nagyobb, színre nézve hasonló hozzá, de nyakpajzsán világos mustrázatot hord. Európába különféle hajókról hurcolták be, különösen Ázsiából jövő hajókról, mert ez az állat Ázsiában is el van terjedve. Kártékonyságára elégséges felhozni, hogy a washingtoni kincstárban elszaporodva az ottani rendkívül értékes könyvtárnak egy részét elpusztították.

Az indiai csótány (P. Australasiae F.), fekete torpajzsa köröskörül fehéren szegélyezett és barnás szárnyfedői sárgás harántfoltokkal ékeskednek. Lárvái rőtbarnák, azonban felül sárgás foltokat viselnek. Igazi hazája az indo-maláji szigetvilág, de ez a faj is átterjedt Európába és Berlinben például a pálmaházakban nagyobb károkat okozott az Orchiedákban.

Az ászka-csótányok hazája Kelet-Ázsia és Afrika. Nevüket onnan nyerték, mert ezek az ászkákhoz hasonlóan összegömbölyítik testüket. 50-nél több fajuk ismeretes, melyek egyetlen alcsaládba (Perisphaeriinae) sorolhatók ugyan, de mint sok nemnek a képviselői, az összegömbölyödésnek különféle fokát mutatják. legtökéletesebben a Pseudoglomeris fornicata Burm. és a Derocalymma flavicornis Burm. gömbölyödik össze, mégpedig érintésre, ahogy azt Kittenberger Kálmán az afrikai fajokon maga is megfigyelte.

Az összegömbölyödő állatok szervezetét még tudományos munkákban is gyakran szeretik a célratörekvés, a célszerűség elvével magyarázni. Régi zoológiai könyvekben nem egyszer olvastuk, hogy az Armadillo összegömbölyödő képességét a természet a hiányos fogazat helyébe adta kárpótlásul, amely utóbbi nem nyujthat védelmet az ellenséggel szemben. Itt tehát, mintha a középkor páncéloskatonái jelennének meg előttünk, akiknek még nem adatott meg a modern hadviselés fegyvere, s így otromba, nehéz páncéllal kellett védekezniök. Azt hisszük, nem kell részletezni ennek a felfogásnak naivitását, s a mellett tévességét, hiszen jól tudjuk, hogy az összegömbölyödő állatok rágószerve és páncélja között nincsen semmiféle összefüggés, s az is bizonyos, hogy a szervezetnek vannak jellegei, amelyeket nemzedékek hosszú során át fokoz, s amelyeknek a hasznosság szempontjából ennek dacára sincs különösebb jelentőségük. Ez vonatkozik az összegömbölyödő csótányokra is. Tény azonban az, hogy állataink hímjei és nőstényei különböző irányú alkalmazkodás következtében nyerték eltérő testalkatukat. Amint ismeretes, a legtöbb faj hímje szárnyas, s ennek szervezete éppen ezért nem alkalmas arra, hogy az állat összegömbölyödjék. A szárnyatlan nőstény azonban, amely kövek alatt él, vagy ahogy Distant transzváli utazása alkalmával a Pilema-fajokon megfigyelte, csöves járatokat készít, szervezetét ezzel az életmódjával bizonyára alkalmassá tette arra, hogy fokozatosan megnyúljon és többé-kevésbbé összegömbölyödjön.

A Pseudoglomeris magnifica Shelf. gyönyörű fémfényű zöld színével tűnik ki. Hazája Kelet-Ázsia. Teljesen szárnyatlan, s ugyanilyen a bizarr külsejű Trilobita-csótány, az Isoniscus Sjöstedti Borg is.

A Corydia petiverana L. szárnyai egészen megkeményedtek, úgyhogy ez az állat valóságos bogárhoz hasonlít. Hasonló kialakulást árulnak el a szubtrópusi Heterogamia aegyptiaca L. hímjének szárnyfedői. Ez a faj Dalmáciát is lakja. A Philippini-szigeteken élő Prosoplecta coccinella Sauss. pedig a megtévesztésig hasonlít a katicabogárhoz.

A lapp csótány (Ectobia lapponica L.)

A muszka csótány (Phyllodromia germanica L.) hímje, nőstényei. Jobboldalt a lapp csótány (Ectobia lapponica L.).

az erdőségeket kedveli, mint ahogy eredetileg erdőségekben találták a mi házi csótányaink rokonait is. Ezt az életmódot ez a faj is megőrizte. Hímje jó repülő, nősténye a lombok között él meglehetősen elrejtőzve. Azonban a magas északon ez a faj is bemerészkedik az emberi lakhelyekre és ott a szárított halak pusztításával nagy károkat okoz.

Egészen más életmódot folytatnak a Rhicnoda-nem tagjai. Ezek vízpartokat és patakok környékét keresik fel, s itt a szárnyatlan nőstények, de a lárvák is ügyesen úszkálnak, sőt a víz alá is merülnek.

Vannak élősködő csótányok is, s ezek közül a trópusi Amerikában élő Sphecophila polybiarum Shelf.-ot kell megemlíteni, amely egy apró darázs, a Polybia pygmaea Sauss. fészkében húzódik meg, szinte észrevétlenül, s a nélkül, hogy baja esnék, pedig ez az állat meglehetősen harcias természetű.