1. alrend: Areolata

Ebbe a csoportba tartozik a legismertebb botsáskák egyike, a Bacillus Rossii F., mely Dalmáciában s a magyar tengermelléken ál. Mindkét neme szárnyatlan. A 10 cm-t is elérő nőstényekkel szemben, melyek a bozótos helyeket kedvelik és itt igen gyakoriak, a hímek ritkábban és kisebbre nőnek. Ezért is ez a faj gyakran parthenogenetikusan szaporodik. Németországban a Bacillus Rossiit műkedvelők gyakran tartják fogságban. S ez nem okoz különösebb nehézséget, mert ez az állat, akárcsak a Carausius morosus Sauss., szívesen megeszi a borostyánt, a bükkfa és rózsa levelét, a mellett szaporodik is, természetesen szűznemzéssel. A fekete színű kemény petékből csak nőstények fejlődnek s ilyen úton sikerült egymás után 20 ilyen nemzedéket is felnevelni.

Sáskánknak további érdekes sajátsága az, hogy elvesztett végtagjait regenerálja, legalább is addig, ameddig az állat vedlésre még képes. Végtagjait rendesen már a legközelebbi vedlés alkalmával megnöveszti, de ezek ilyenkor már egy lábfejízzel kevesebbet viselnek.

Megemlíthetjük még, hogy a Bacillus elülső mellén sajátságos mirigyet visel, s ennek váladékával több trópusi faj ellenségével szemben védekezik. Így Dél-Amerikában a csak 2–3 cm hosszú Autolyca bogotensis Stal is. Szárnyai elcsenevészedtek és mirigyeinek tejfehér váladékát 30 cm messzire is elfecskendezi. Egy rokon faj, az amerikai Anisomorpha buprestoides Stal erős füstszerű anyagot lövell ki testéből, amely a bőrre kellemetlenül hat, s a brazíliai őserdőkben élő Phasma putidum Batesról azt is mondják, hogy bűzmirigyével szinte lehetetlenné teszi a közelségében való tartózkodást.

A trópusi Amerikában élő Prisopus nemzetséghez egészen sajátságos formák tartoznak. Nagy fedőszárnyakat viselnek, míg alsó szárnyaik szinte csökevényesek. Végtagjaik pedig egészen lapítottak és csillangós szőrökkel vannak fedve. Amily sajátságos testalkatuk, éppolyan az életmódjuk is. Nappal ugyanis víz alatt tartózkodnak, mégpedig hegyi patakokban, kövek alatt s itt lapított testükkel jól meghúzódzkodnak. Ilyen helyzetben ezek az állatok, mint azt a Prisopus flabelliformis Saus.-on észlelték, órák hosszat mozdulatlanul ülnek. Csak éjszaka hagyják el helyüket, előbújnak s ilyenkor a patakok partjain röpködnek.

A Prisopusokkal rokonságban vannak a vándorló levelek, a Phylliumok és nem lehetetlen, hogy hasonló ősformákból is alakultak ki, s így mintegy örökségképpen szerezték sajátságos testformájukat, szárnyaik csökevényes jellegét és feltűnően lapított testüket. Már Apáczai Cseri János is felhívta ezekre az állatokra figyelmünket, amikor ezeket írja: „A Cynibulos-szigeteken a fák levelei leesések után mennek.” A szerzőnek ez a megjegyzése bizonyára az indiai bennszülötteknek arra a felfogására vonatkozik, mely szerint a vándorló levelek csakugyan a fákon teremnek, később tettek csak szert lábaikra és akkor kezdtek el mászni. A vándorló levelek feltűnő nagy petéit is sokan hajlandók bizonyos növények magvaival összehasonlítani (Mirabilis Jalappa), igaz, hogy ez a növény egészen másutt él, mint ezek az állatok. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a peték még struktúrájukban is emlékeztetnek a növényi magvakra.

A vándorló levelek a szárnyak alkatában árulják el a legnagyobb különbségeket. A hímnek elülső szárnyai egészen csökevényesek, de a hátulsókkal repülni is tud. A nőstény egészen elvesztette repülőképességét, de hátulsó szárnya sajátságosképpen csak csökevényes pikkelyben maradt vissza. Elülső szárnyának csak külső lapja maradt meg, a belső teljesen visszafejlődött. Innen van az, hogy az állat csak összecsukott szárnyaival utánozza a falevelet.

Csakugyan utánzásnak nevezhetjük ezt? Be kell vallanunk, hogy képzeletünk kissé magasan szárnyalt e kérdés megítélésekor. Mert ne felejtsük el, hogy a vándorló levél szárnyerezete ugyanolyan alapelemekből tevődött össze, mint más rovaroké, s hogy ugyanolyan alakú, de jóval kisebb szárnyak egyáltalában nem keltik fel bennünk a hasonlóság érzését. A szárny e jellemző alakjához különben is átmeneteknek annyi fokozata vezet, hogy nem tudjuk megállapítani azt, hogy hol kezdődik a hasonlóság, ugyanis mindig csak a szélső eseteket állítjuk egymással szembe. A petéből kikelő fiatalok egyébként vörösek és nem utánozzák a faleveleket.

A vándorló levelek elterjedésében érdekes jelenség, hogy nemcsak Hátsó-Indiában s a szigetvilágon élnek, hanem átterjednek Madagaszkárba és Afrika keleti partvidékeire is. Azt a körülményt sokan bizonyára hídelméletekkel iparkodnának megoldani, de sokkal valószínűbbnek kell tartanunk, hogy ezek a fajok egy közös fejlődési centrumból kiindulva már az ősrégi időkben jutottak el úgy Afrikába, mint Ázsiába. A vándorló levelek között legismertebb a Phyllium siccifolium L. Hazája Nyugat-India. Guillot még 1889-ben a Seychelli-szigetekről négy eleven példányt kapott és azokat mogyorólevéllel táplálta. Azóta többé-kevésbbé sikerült ezeket az állatokat fogságban is tartani. A P. pulchrifolium Serv.-t a budapesti állatkertben Cerva Frigyes tartotta hosszú ideig.