| 2. alrend: Anareolata | TARTALOM | 1. család: Lombsáskák (Locustidae) |
Néhány kevés kivételtől eltekintve az ugrósáskák valamennyien szárazföldi (terrestrikus) életet élnek, s itt vagy más apró állatokkal táplálkoznak, melyeket rabló végtagjaikkal elejtenek s erős állkapcsukkal szétmarcangolnak, vagy pedig növényevők. Három torszelvényük teljesen elkülönült. A szárnyakat közép- és utómellük hordozza s azok közül az elülsők pergament- vagy bőrszerűen alakultak, míg a hátulsó pár átlátszó, s hártyanemű marad. De állataink dacára ennek nem jó repülők, mert ha a kitartóan repülő vándorsáskák sokszor mérföldekre, s tengerentúli vidékekre is elkalandoznak, akkor többi ugró rokonaik beérik azzal, hogy ugrásuk közben használják szárnyukat és ezeknek segítségével csak néhány méter távolságba és magasságba lendítik testüket. Vannak fajok, melyek csak ejtőernyő módjára használják szárnyukat, másik, melyeknek szárnyai csökevényesek, vagy teljesen visszafejlődtek, csak végtagjaikra vannak utalva.
A sáskák szájrészein az elülső állkapcsok erőteljes kialakulása tűnik fel. Az alsó állkapocs 5 tagú, az alsóajak 3 tagú tapogatót visel. A 10 szelvényből összetett potroh végén farksörtéket (cercus) visel, azonkívül két, ízekre nem osztott fogószerű függeléket (stylus), amely a hím 9. potrohgyűrűjén van elhelyezve. A nőstényeknek 3 pár ivari függelékből összetett tojócsövük van, amely vagy egészen rövid, vagy pedig rendkívül megnyúlt.
A sáskák végtagjai korántsem egyformák, mert a 3. pár jóval hosszabb a másik kettőnél. Ez az ugróvégtag. Megvastagodott combja jelzi az erős izomzatot. Nemcsak arra való, hogy vele az állat ellökje magát, hanem arra is, hogy ellensége elől hatalmas ugrásokkal meneküljön. Sokszor a legkisebb mozdulat is elégséges ahhoz, hogy az állatot mintegy varázsütésre elpattantsa, s ebben az ugró izületeknek is részük van. A sáskák azonban színükkel is meg vannak védelmezve, mert szárnyfedőik színe sokszor teljesen egybevág a környezet színével, csak ha kinyitják szárnyaikat, akkor árulják el élénk színükkel jelenlétüket.
A sáskáknak azonban még egyéb védőberendezéseik is vannak. Egyesek saját vérüket fecskendezik az ellenségre, mások erős rágóikkal védekeznek. Leggyakrabban azonban saját magukat megcsonkítják az által, hogy azt a végtagjukat, amelynél megfogtuk, egyszerűen levetik. Ez az öncsonkítás annál könnyebben következhet be, mivel a csípő és a végtag igen lazán függ össze egymással. Az izmok ilyenkor az izület helyén hirtelenül összehúzódnak, vagy sajátságos izmok működnek az izületek helyén, amelyek azok kettészakadását elősegítik. Hogyha az ugróvégtagok teljesen veszendőbe mentek, akkor a szervezet azokat pótolni többé nem tudja, azonban, ha csak a lábtőízeket áldozta fel az állat, akkor azokat, akárcsak a csápokat a következő vedlés alkalmával pótolja, de ízeik száma ilyenkor mindig kisebb.
A petéből kikelő lárvák kezdetben még teljesen szárnyatlanok s a szárnykezdemények eleinte igen rövid függelékek alakjában jelennek meg, a vedlések közepette folyton növekednek és így érik el végleges alakjukat. A lárvák szárnykezdeményei mindig úgy állanak, hogy az alsó szárnyak a felsőket fedik, míg a kifejlődött állaton a két szárnypár helyzete éppen fordított. A szárnyakon kívül a lárván még a tojócső is hiányzik, s ez is fokozatosan éri el a nőstényeken végleges alakját.
A legrégibb ugrósáskák már a Liaszban jelennek meg, amelyeken még nagyobbára hiányzanak a cirpelő szervek. Ettől a korszaktól kezdve azonban a sáskák egyre jobban közelednek a mai formákhoz.
| 2. alrend: Anareolata | TARTALOM | 1. család: Lombsáskák (Locustidae) |