TIZENKETTEDIK REND: Embiák (Embiidina)

Az Embiák hazája a trópusok és szubtrópusok világa. Zordabb éghajlatú tartományokban, mint Németországban és egész Közép- és Észak-Európa, sehol sem fordulnak elő, mert ezek a finom testalkatú, 5–18 mm hosszú rovarok a meleget és nedvességet kedvelik. Ezért hazánkban sem élnek s a magyar tengermelléken is mindössze egy fajukat találtuk meg. Legszívesebben az óceán és tengerek partvidékein tanyáznak, nem közvetlenül a víz mellett, hanem ott, ahol a partokat már dús szárazföldi növényzet lepi el, pl. a tengerekre nyíló hegyoldalakon, amelyeket a tenger sós levegőáramlata ér. Ha az Embiák alkalmas helyekre találnak, akkor a szárazföldön befelé is vándorolnak, mert még a Szahara oázisában és a trópusi Amerika hegyvidékein 2000 m magasságban is megtalálták őket.

Az Embiák külsejükben kissé a fülbemászókra emlékeztetnek. Szájszerveik a teljesen elkülönült fejen előreállanak és rágásra alkalmasak. A szemek előtt a fejtokba beékelt csápjaik fonalasak. A hímek összetett szemei nagyok és erősen kidomborodók, a nőstényeken és lárvákon ellenben kicsinyek. A tor három megnyúlt, a potroh 10 szelvényéből összetett és végén két rövid sörtét visel. A hímnek farksörtéje rendszerint fogószervvé alakult. A három lábtőízzel ellátott végtagokon feltűnik az elülső pár, hólyagosan kiszélesedett ízekkel, s ez viseli a szövőszervet. Több faj teljesen elvesztette szárnyát, másokon csak a kifejlődött hímnek van szárnya, de a nőstényeken eddig sohasem sikerült szárnyakat kimutatni. A finom, hosszúkás és egyöntetű szárnyaikat az Embiák nem tudják összerakni, ezek nyugalmi helyzetben egymásra ráborulnak.

A szárnyas hímek a sötétben gyorsan surrannak el, a fény határozottan vonzza őket. Nappal az Embiákat mégis ritkán látjuk, mert ilyenkor mindig kövek alatt és növények között bújkálnak s ha itt megzavarjuk őket, hamarosan eltűnnek szemünk elől. Képünk a Földközi-tenger mellékén gyakori Embia Ramburi R. K.-t ábrázolja.

Délvidéki embia (Embia Ramburi R. K.).

Ez az olasz Riviera környékén nem ritka, úgyhogy itt kövek és lehullott levelek alatt nem kell sokáig utána kutatnunk. Jelenlétüket kékesfehér, szabálytalan járatokat alkotó szövedékük árulja el, amely kövek alatt a földet bevonja, hogy a leveleket borítja. Apró, 7–8 mm hosszú, barna állatunk e vékony szövedékben rejtőzik; fekete testével azon keresztül látszik és ilyenkor megfigyelhetjük, amint a legkisebb bolygatásra járataiban fel és alá szaladgál. A szövedéknek az Embiákra nagy jelentőségük van, mert egyrészt a nedvesség fokát szabályozza, mellyel szemben ezek az állatok rendkívül érzékenyek, másrészt védelmet nyújt a betolakodó sok százlábú, rovar és egyéb ellenséggel szemben. Saját jószántukból az Embiák csak ritkán hagyják el biztos tanyájukat, csak időközönként dugják ki fejüket szövedékükből, hogy valami élvezetet nyujtó táplálék után nézzenek, de mihelyt valami gyanúsat vesznek észre, hamarosan visszatérnek.

Táplálékukul finomabb növényi részek, virágok, levélmaradványok és pudva szolgálnak. A hímek, melyek nagyobb és keskenyebb elülső állkapcsokat viselnek, kifejlődött állapotban, úgy látszik, egyáltalában nem esznek semmit. Mint kártevőket ismerjük őket. A Kelet-Ázsiában otthonos és az európai pálmaházakban behurcolt Oligotoma Michaeli M. Lachl. az Orchideák gyökereit pusztította annakidején. Vosseler és Friederichs az Embiák két fajánál az ivadékgondozást is megfigyelte. A nőstény ugyanis kis készletet halmoz fel szövedékében különféle növényi részekből, hogy a megszületett apróságok elegendő táplálékra találjanak.

Az Embiák testalkata igen ősrégi vonásokat őrzött meg, s ezért is azok a jelenleg élő rovarrendek egyikével sem hozhatók összefüggésbe. Azonban a kőszénkori Hadentomoideák megmutatják, hogyan alakult át a Palaeodictyopterák szárnya Embia-szerű szárnnyá.

Kihalt Embiákat eddigelé csak a balti borostyánból ismerünk.