szövőlepkék (Bombycidae)

családjába szoros tudományos értelemben csak nagyon kevés, a trópusokon előforduló faj tartozik, amellyel aligha is foglalkoznánk, ha nem tartoznék ide egyike a legfontosabb lepkéknek, a selyemlepke vagy eperfa selyemlepkéje (Bombyx mori L.).

Selyemlepke (Bombyx mori L.).

A selyemlepke nagyon szerény ruházatú. Alapszíne szennyesfehér. Csak a csápok feketén fésűsek, azonkívül a mintegy 40 mm szárnytávolságot elérő, elülső csúcsuk alatt sarlósan kikerekített szárnyakon láthatunk még néhány elmosódott sötétebb harántvonalat. A selyemlepke mintegy 300–500 mákszemnagyságú petéjéből kikelt hernyók eleinte sötétek, később megfehérednek, farukon tövist hordanak. A hernyók kedvenc eledele az eperfa lombja. Négy vedlés után teljesen megnőttek, akkor hosszúkás, tojásdad, meglehetősen kemény, külsején laza szövedékfonalakkal takart gubót szőnek, amely a rasszok szerint változóan hófehér, sárgás vagy zöldes, vagy pompás vörössárgaszínű. Ebben a gubóban pihen 2–3 hétig a báb, azután kikél a rövidéletű pille. Selyemnyerés végett a bábokat a gubókban forró vízzel megölik, azután eltávolítják a külső laza selyemszövedéket, majd a selyemfonalat, amelyből a gubó fala áll, gép segítségével legombolyítják.

A selyemlepke Kínából származik. Fontosságát állítólag, amint ezt Perty közli, a kínai évkönyvek szerint Krisztus előtt 2600 évvel Si-Ling-Chi, Hoangti császár felesége ismerte fel, aki először vezette be a rovarnak szakszerű tenyésztését. Sokáig halálbüntetés alatt tilos volt a selyemlepkének kivitele Kínából, míg Justinianus császár uralkodása idején Krisztus után 55-ben két keresztény szerzetesnek sikerült kifúrt botjukban petéket hozni Konstantinápolyba. Ezzel a selyemtenyésztés Európában is megindult, ahol jelenleg különösen a Földközi-tenger országaiban van nagy virágzásban. Magyarországon a selyemtenyésztés első nyomaira 1680 körül Baranyában akadunk. Nagyobb lendületet vett Mária Terézia idején, de a későbbi időkben nagy hanyatlásnak indult, úgyhogy a mult század 80-as éveinek elejéig számottevő magyar selyemtenyésztésről nem beszélhetünk. Ekkor került a selyemtenyésztés ügye Bezerédi Pál miniszteri meghatalmazottnak kezébe, aki azt magas színvonalra emelte és valóban nagyarányúvá fejlesztette. Trianon megfosztott minket a tenyésztők négyötödétől.

A különböző betegségek között, amelyekben a selyemhernyó szenved, a legveszedelmesebb a felette ragadós szemcsekórság (pébrine, gattina). Előidézője egy parányi állati élősködő (Nosema bombycis Naeg.), amelynek spóráját a hernyó a táplálékkal veszi fel, annak szervezetében elszaporodik és milliónyi újabb, az ürülékkel távozó spórát fejleszt, míg végül a hernyó halálát okozza. A fertőzött hernyók közül csak nagyon kevés marad életben és fejlődik szaporodásra képes lepkévé. De ezek a lepkék is, mivel szervezetük telisdetele van a betegség csiráival és mert petéikből mindig csak beteg hernyók származnak, a veszedelmes járványt továbbterjesztik. A