éjjeli pávaszemes lepkék (Saturniidae)

családjában. Igazi óriások akadnak közöttük, amelyek a valóságnál még nagyobbaknak látszanak, mert a testük hatalmas, nyugalomban is mindig kiterjesztett szárnyukhoz képest kicsinynek mondható. Egyike a legnagyobb pávaszemes lepkéknek s általában a legnagyobb lepkéknek a Rhescyntis Mortii Perty nevű faj, amelynek szárnytávolsága 19 cm s e mellett az elülső szárny csúcsa s a hátulsó szárny vége közötti távolság is majdnem ugyanannyi. Ennek a braziliai óriási lepkének csinos bársonyszerű, a vörösbarnától a szürkebarnáig változó színű szárnyát nemcsak fehér, belső oldalán feketén szegett harántsáv szeli át, hanem még egy-egy pikkely nélküli üvegablak is díszíti, ami egyébként sok más pávaszemes pillének is ismertető jegye, egyebek között a szép amerikai selyemlepkéknek (Samia cecropia L.) is. Nem kevésbbé pompás lepke a Surinamban előforduló, barnán és sárgán tarkált Semiramislepke (Copiopteryx Semiramis Cram.), amelynek hátulsó szárnya fonálalakú, a végén elszélesedett farkat visel, amely a lepke testhosszúságát háromszorosan is túléri. De vannak ennek a főleg a trópusi Amerikában honos családnak apró, igénytelen alakjai is. Ilyenek bizonyos afrikai Ludia-fajok, amelyek gallyakon és faágakon ülve, a megtévesztésig hasonlítanak elszáradt levélkéhez. Az eddig tudományosan leírt mintegy 400 faj egyikének sincs kapcsolósörtéje a hátulsó szárnyán. A hímek duplán fésűs csápjának körrajza majdnem levélalakú. A tapogató, nemkülönben a visszafejlődött szívóka mélyen a fejszőrök alá van rejtve.

Az Atlaspillangó (Attacus Atlas L.), amely Indiában, Kelet-Ázsia déli részén s a maláji szigetcsoport szigetein éppen nem tartozik a ritkaságok közé, nagyságra és színre nézve nagy ingadozásnak van kitéve. A legnagyobb példányok kifelé merész ívelésű elülső szegélyt mutató elülső szárnyainak csúcsa egymástól 24 cm-re esik, míg a kisebb példányok szárnytávolsága csak 17 cm. Ezek a nagyságbeli különbségek azonban semmi kapcsolatban sincsenek a nemi állapottal. A hím és nőstény négy nagy szárnyának alapszíne egyöntetűen változik a vöröses okkersárgától a sötét vörösbarnáig; mindegyiken egy-egy nagy háromszögű üvegablak és szépen ívelt fekete, fehér és sárga rajzok láthatók. Hernyói nem válogatósak, Ceylon szigetén gyakran találhatók babér- és kámforfán, de más növényen is, és Európában a sóskaborbolya (Berberis), almafa, fűz, gyertyán és különféle cserjék ágával is felnevelhetők. Bábozódáshoz mindegyik Hernyó nagy körtealakú, vékony nyéllel az alaphoz erősített gubót sző.

Egyes éjjeli pávaszemek mint selyemtermelők jönnek figyelembe és gubójuk legombolyításával nyerhető selymet szolgáltatnak, amely a lepkék hazájában már régóta számos felhasználást nyer. Ilyen a bálványfa-selyemlepke (Philosamia Cynthia Drury), amelynek szárnytávolsága 13–15 cm, elülső szárnya bársonyos olajbarna és fehéres, vörös harántsávokkal díszített. A félholdalakú ablakfoltok hátulsó szegélye sárgás s a szárnycsúcson található pávaszemfoltok kifelé feketék, míg a szárny tövén fehéres szőrbojtok tűnnek szembe. Szép külsejű a hernyója is, amely smaragdzöld színű, fehéres hamvú és égszinkék szemölcsökkel borított; a feje aranyos csillogású, lábai aranysárgák, fara sárgás. Indiában, Kínában és Japánban, a lepke hazájában, bálványfán (Ailanthus glandulosa), de más fán is található; Európában orgonalombbal nevelték fel, de megette a kámforfa (Cinnamomum camphora) és Eleodendron orientale levelét is. „Az 1864. év őszén, – írja Taschenberg – amikor a korai éjjeli fagyok az előbb említett gazdanövényeket elpusztították, a legnagyobb zavarba jutottam, mert sokszáz hernyót sikerült a harmadik, sőt közülük sokat már a negyedik vedlésig is felnevelni. Az utóbbiakat sikerült az ecetfa (Rhus typhina) lombjával, amely némileg hasonló a bálványfáéhoz, és kevesebbet szenvedett a fagytól, elámítanom, ették azt és mintegy 30, mindenesetre nyomorodott bábtokot nyertem utánuk. Ezeket télen át hideg szobában tartottam, s a következő esztendő májusának 12-ikétől kezdődőleg ki is kelt néhány lepke, amely ugyancsak nem tartozott a legnagyobbak közé. Ha lesüllyesztett hőmérsékkel nem hátráltatjuk a kikelést, a bábnyugalom csak néhány nappal tart tovább három hétnél. A petékből mintegy 14 nap mulva bújnak elő a hernyók, hacsak ebben alacsony hőmérsékkel nem akadályozzuk meg őket.”

Az Észak-Kínában és Mandsuriában honos kínai selyemlepke (Antheraea pernyi Guér.) szárnytávolsága 13–15 cm, szárnyai bőrsárgák és azokat egy belső ívelt barnás s egy külső egyenesebb lefutású, befelé barnán szegett fehér sáv szeli át. Mindegyik szárny közepét egy keskeny barnaszegélyű, fehérgyűrűs kerek ablakfolt díszíti. A kínaiak ezt a fajt rövidre, bokorszerűre nevelt tölgyön (Quercus mongolica) tenyésztik. A nyári nemzedék július második felében, mégpedig délután napnyugta felé kel ki. A megtermékenyített nőstényt fűszállal odakötik a tölgybokorhoz, amelyre 100–200 petéjét lerakja. De a harmadik reggelen felszabadítják s egy kosárba teszik, amelyben néhány még hátralévő napját leéli és közben még bizonyos mennyiségű petét is lerak. A 11–12 nap mulva kikelt hernyók négyszer vedlenek meg és őszig eszik a tölgylombot, ekkor azonban nyeles gubóban bebábozódnak. Ezek a gubók szolgáltatják az ú. n. santung-selymet. Ha azonban a gubókat nem használják fel selyemnyerésre, hanem tenyésztésre, akkor a pillék a következő tavasszal április elején kelnek ki, amikor a kínaiak sír-ünnepüket ülik. Ekkor a megtermékenyített nőstényeket nem kötik a fára, hanem nagy kosarakba teszik, amelyekben fű és faág van, mert a petéket mesterségesen alacsony hőfokon kell tartani, hogy a hernyócskák a tölgy fakadása előtt ne keljenek ki. Ennek a tavaszi nemzedéknek hernyói június végéig már teljesen kifejlődtek, befonják magukat és tőlük ered júliusban a második, vagyis nyári nemzedék. A tenyésztés sikerültének egyik fontos követelménye a szabadban tölgybokrokon élő hernyóknak állandó őriztetése őrökkel, akik különösen a rovarevő madarakat riasztják el. Ezért „visszhangzanak a tenyészidő alatt – amint Mell közli – a halmok lövéstől és ostorpattogástól. Piros zászlókat is kiakasztanak. Az őröknek továbbá figyelniök kell azt is, mikor rágnak le kopaszra a hernyók valamely bokrot, hogy azután őket, mielőtt maguk szélednének szét újabb táplálék végett, más tölgyre áttelepítsék. Gyakran az egész csomó hernyót kosarakban kell átvinni más halomra. Egy őr tavasszal mintegy 4000, ősszel mintegy 5000 hernyóra tud vigyázni. Az első gubók kosarakban október vége felé kerülnek hajóra; legnagyobb a szállítás novemberben, ettől kezdve decemberben megint aláhanyatlik”.

A japán selyemlepke (Antheraea yamamai Guér.) a kínai selyemlepkékhez hasonlít, de alapszíne változóbb, a világossárgától a barnáig mindenféle árnyalatban megtalálható, azonkívül ablakfoltjai is kisebbek. Életmódban a két faj egyezik egymással, mert a japán selyemlepke zöldszínű, zöldfejű, elülső háti nyúlványainak oldalán ezüst foltokkal díszített hernyója is elsősorban a tölgyön él. Mindezeket a most említett selyemlepkéket áthozták Európába is és kitűnt, hogy egyes vidékeken még a szabadban is meg tudnak élni. Sajnos azonban, a kezdetben hozzájuk fűzött nagy reménységek semmiképpen sem váltak valóra, mert beigazolódott, hogy ezeknek az exotikus lepkéknek a tenyésztése éghajlatunk alatt nem gazdaságos, vagyis nem fizeti ki magát.

Az afrikai éjjeli pávaszemes lepkék legtöbbje életmódjában eltér ázsiai, európai s amerikai rokonaitól, amennyiben nem gubóban, hanem egyszerűen minden fonadék nélkül kis földüregben bábozódnak. De akadnak kivételek is. A Szaharától délre hosszan elnyúló és csak bükkerdőkkel borított steppéken az Epiphora-nem különféle nagy, lilásbarna, fehér- vagy olajszürke-díszítésű lepkéi élnek; ezeknek ablakfoltjai nagyok, szárnyuk külső szegélye S alakúlag ívelt, elülső szárnyuk csúcsa pedig erősen lekerekített. A bábozódás palackalakú vagy tojásdad fehéres, sűrű szövedékű gubóban történik, amely selyemnyerésre kiválónak bizonyult. E fajok egyike: az Epiphora Bauhiniae Guér, pompás lilásbarna, szürkésbarna árnyalatú és fehér-díszítésű lepke, Senegálban különösen gyakori, sőt egyik változatában (var. damarensis Schultze) Damaralandban a volt Német-Délnyugat-Afrikában is előfordul. Hernyója az éjjeli pávaszemes lepkék legszebb hernyói közé tartozik, feje miniumpiros, teste világoszöld és türkizkék, cinóberpiros foltokkal és csapokkal és fehér és fekete rajzokkal tarkált, úgyhogy valóban színekben pompázó megjelenésű. Miként Schultze közli, évente két nemzedéke jelentkezik különféle Zizyphus-fajokon, amelyek Afrikában nagyon elterjedtek és gyakran áttörhetetlen tüskebozótot alkotnak. „A júliusban bábozódó hernyók kisebb része mintegy három hét mulva pilleként jelenik meg, amelyek azonnal továbbszaporodnak s a második nemzedéket létrehozzák. A többi báb a második nemzedék bábjaival együtt túléli a száraz évszakot; némely báb majd egy évig csüng az ágon, mielőtt belőle a pille kikelne. Mikor a száraz időszakban a Zizyphus-bokrok legnagyobb része lombtalanul áll, a rajtuk csüngő gubók már messziről szembeötlenek, de még inkább ama levert ágakon, amelyeket az állatcsordák éjjeli befogására használnak. A gubók tehát könnyen megtalálhatók s ebből megmagyarázható az is, hogy az utóbbi években azt a sok ezret, amely lepkekedvelők számára volt szánva, a senegáli területről exportálták.”

Hazai lepkefajaink közül, amelyeknek gubói azonban selyemnyerésre teljesen alkalmatlanok, felemlítjük a legnagyobb európai lepkét: az éjjeli nagy pávaszemet (Saturnia pyri Schiff.). Az ablakfoltok helyett szárnyain lilás behintésű, színesen bekerített pávaszemek láthatók. Előfordul még hazánkban az éjjeli közép pávaszem (Saturnia spini Schiff.), valamint éjjeli kis pávaszem (Saturnia pavonia L.). Utóbbi különösen gyakori, zöld hernyójának hátán fekete harántsávokon sárgás vagy élénkpiros gombszemölcsök sorakoznak. Valamennyi barna szövedékű, körtealakú gubóban bábozódik.

A forró égövre szorítkozó kis