9. család: Holyva-félék (Staphylinidae)

A holyvafélék (Staphylinidae) legjellemzőbb tulajdonsága a szárnyfedőkben tárul elénk, kevés kivétellel ezek olyannyira megrövidültek, hogy a potroh nagy részét fedetlenül hagyják. A potroh ennélfogva nagy mozgékonyságra tesz szert és gyűrűinek szabad ízesülése folytán minden irányban forgatható, vagy előrehajlítható. Némely nagyobb faj potrohvégén védőberendezkedés látható a nyolcadik hátlemez alól kilépő két fehér csáp alakjában, amelyekből kellemetlen illatú váladék választható ki. A csápízek száma többnyire 11, a lábfejízeké 5, ritkábban azonban kevesebb. A holyva-félék, amelyek 13.000-nél több fajjal az egész földkerekségen elterjedtek, főleg a földön tartózkodnak. Sok fajuk trágyában, dögön, taplókban és gombákban, mások megint mézet és virágport nyalakodva virágokon sürgösködnek. Különösen buzgó viráglátogatók a hegyvidékeken előforduló Anthophagus-fajok, élénk, a napfényben röpködő állatok, amelyek ellentétben más bogarakkal, fiókszemekkel rendelkeznek. Némely holyva rablótulajdonsága miatt hasznossá válik, ez különösen némely Quedius- és Homalota-fajra vonatkozik, ezek ugyanis behatolnak a szúfélék járataiba, hogy azok fiasítását megtámadják. A Staphylinidák lárvái megnyúlt testtel és jól kifejlődött, egy karommal ellátott végtagokkal bírnak. Kilencedik potrohgyűrűjükön egy pár kéttagú farfüggelék foglal helyet. A nagyobb fajok lárvái rabló életmódot folytatnak és így fogságban hússal felnevelhetők. A báb többnyire kis földi üregben nyugszik.

Holyvák: 1. Bűzös holyva (Staphylinus olens Müll.); 2. Bundás holyva (Staphylinus pubescens Deg.); 3. Érces holyva (Philonthus politus L.); 4. Piros gombalakóholyva (Oxyporus rufus L.); 5. Parti holyva (Paederus riparius L.); 6. Aranygyűrűsholyva (Staphylinus caesareus Cdrh.).

A fajok sokaságából csak egynéhány közismert alakot ismertethetünk. Az aranygyűrűs holyva (Staphylinus caesareus Cederh.) alapszíne fekete, feje és előtora azonban érceszöld, utóbbi feketeszőrös, csápja, lába és szárnyfedői barnásvörösek. Selymes testhezsímuló szőrözet alkotja az előtor gallérjának és a potroh foltjainak aranysárga díszét. Más rokon fajokkal erdőkben él, ahol gyakran láthatjuk feltartott potrohával a földön szaladgálni vagy a fákra felkapaszkodni.

A bűzös holyva (Staphylinus olens Müll.) legnagyobb fajaink egyike, a vöröses csápvég kivételével fekete, testfelületét borító szőrözete fénytelen külsőt kölcsönöz neki.

Bűzös holyva (Staphylinus olens Müll.).

A tarka, vörös és sötét színek keverékét mutató mustrázatú fajok közül a parti holyvát (Paederus riparius L.) említjük, amely előszeretettel tartózkodik az álló és folyóvizek partján, növényekre is felmászik vagy társasan húzódik meg kövek vagy fadarabok alatt. Ez a bogár vörös, csak a feje, a csápok vége, térde és potrohvége fekete, szárnyfedői pedig sötétkék színűek.

A holyváknak a földön való élethez való kedvük és bizonyosfokú alkalmazkodási képességük sok érdekes létlehetőséget tárt fel előttük. Így bizonyos fajok eljuthattak a hangyák bolyaiba és megszokták az ottan való életet, a hangyák és termeszek vendégeivé váltak, építményeik lettek állandó otthonuk és azokon kívül alig vagy egyáltalában nem találhatók. Majdnem minden nagyobb és népes hangyabolyban megtaláljuk ezeknek a bogaraknak képviselőit mint vendégeket. A szabadonélő rokonaiktól bizonyos testi tulajdonságokban állandóan különböznek. Bizonyos tekintetben a gazdaállatjaikkal való együttéléshez többnyire alkalmasakká váltak és így meghatározott belső viszonyba léptek azokkal. Ezek a belső viszonyok a dolog természeténél fogva különfélék és a legkülönbözőbb fokokat mutathatják a vad halálos ellenség, a közömbös együttélés és a leggyengédebb vonzalom között, amilyen gazda és vendég között csak lehetséges.

Leggyűlöltebb betolakodói a hangyáknak a Myrmedoniák, melyek közül a fekete fahangya (Lasius fuliginosus Latr.) bolyaiban a Myrmedonia funesta Grav. és M. laticollis Märk. szokott tartózkodni. Miután a hangyák és Myrmedoniák egymással állandó hadiállapotban vannak, utóbbiak nem igen mutatkoznak, hanem elrejtőznek a hangyaboly zugaiban vagy a kijárat közelében. Ha itt sok hangya jár ki és be, nem igen mozdulnak meg, hanem türelemmel lesik azt a pillanatot, amikor egyetlen hangya mutatkozik és azt orozva megtámadhatják, szétmarcangolhatják és felfalhatják. A hangyák úgy látszik ismerik alattomos ellenfeleiket, mert ha közülük észrevesznek egyet, úgy nyitott állkapcsaikkal minden oldalról vadul nekitámadnak. Ez azonban ritka eset, mert fénylő fekete, a hangyák színével megegyező védőszínük a Myrmedoniákat nem teszi feltűnőkké. Wasman szerint ezek a bogarak mindig felkunkorított potrohhal szaladgálnak, miáltal rövidebbeknek tűnnek fel, de testalakjuk is kevéssé különbözik a hangyákétól.

A már a harmadkorban élt Myrmedonia-nem minden valószínűség szerint több most élő bogár törzsalakja lehet, melyek testalakja már annyira alkalmazkodott a hangyákhoz, hogy a hangyák ezeket a fajokat már nem ellenségként, hanem lakótárs és barátként fogadják. A vérpiros hangya (Formica sanguinea Latr.) bolyában él a pamacsos holyva (Lomechusa strumosa Grav.), ez egy tömzsi, széles és oldalt felhajtott előtorral bíró bogárka, amely nagyságban és színeződésben figyelemreméltó hasonlatosságot mutat gazdaállatjaival. Átlagos hossza 5.5–6.5 mm-t tesz ki, ami megfelel a gazdahangya munkásai nagyságának, amelyek csak kissé nagyobbak. Színe fénylő vörösesbarna, olyan mint sok más hangyavendégé. Amint a hangya háta világosabb vörös, a fej és a potroh pedig sötétebb, úgy ennek a bogárnak a szárnyfedői is világosabbak, kissé sárgásvörösek, míg a test többi része sötétebb. Ezért még gyakorlott megfigyelőnek is nehéz a gazdaállatjai között ülő Lomechusát meglátni, mert a testes bogár és karcsú gazdái közötti lényeges különbségek alig tűnnek fel, a bogár előtorának két mély oldalgödröcskéje tükröző fényvisszaverődésével lényegesen karcsúbbnak tünteti azt fel. Ez a hangyahasonlóság valószínűleg hozzájárul ahhoz, hogy a hangyák bogárvendégüket szívesen látják és otthonukban megtűrik.

Vérpiros hangya (Formica sanguinea) [jobboldalt] eteti a Pamacsos holyvát (Lomechusa strumosa Grav.).

Leginkább figyelemreméltók azonban azok az aranysárga szőrcsomók, amelyek a vendégbogár potrohszélén foglalnak helyet. Az ezek alatt a szőrcsomók alatt fekvő mirígyekből olyan váladék kerül ki, amely a hangyáknak felette ízlik. Így azután körülveszik a hangyák bogarunkat és nem fáradnak el abban, ha órahosszat szeretettel megtapogatják, szőrcsomóit megcibálják és nyalogatják, hogy a jólízlő anyagokhoz hozzájussanak. Schmitz szerint mindazonáltal a pamacsos holyva nem lenne valódi hangyavendég, ha nem értené alaposan a hangyák nyelvét. Azokat a jeleket, amelyeket a hangyák csápjuk segítségével egymással váltanak és amelyek felszólítást az etetésre, a fészekváltoztatásra, figyelmeztetést a veszélyre, biztatást a menekülésre, megnyugtatást vagy egyebet jelentenek, annak a jól nevelt vendégnek is meg kell értenie és tovább adnia, amely a hangyákkal szoros lelki együttélést folytat. Ezért hosszú, vékony és nagyon mozgékony a pamacsos bogár csápja, mely ha nem is térdes, mégis éppoly hajlékony és nyúlékony mint az, mert serlegszerű, nyeles és gyöngysorszerűen egymáshoz fűzött ízekből áll. Ezeket a jól alakított közlőszerveket a bogár megfelelően is használja, megérinti, keresztezi a hangyák csápját, megveregeti fejüket, hátukat és hízelegve símogatja annak a hangyának pofáját, amelytől etetést remél. Bogárunkra felette fontos, hogy magát a hangyákkal megértethesse, mert az önálló lakmározást már elfelejtette, csökevényes szájszerveivel, visszafejlődött alsó ajkával erre már képtelen is lenne. Így a bogár, ha éhes, mindig a hangyáktól etetteti magát, mert ha azoktól elválasztjuk, menthetetlenül éhen pusztul, még ha a legédesebb méz ott is van a közelében.

A nem minden részletében ismeretes szaporodása ennek a bogárnak a hangyabolyban folyik le. Ott találjuk hatlábú lárváit is, amelyek a hangyalárvák között fekszenek és úgy, mint ezek, az ivadék ellátásával megbízott dolgozóktól ápoltatják és etettetik magukat. Ellentétben a kifejlődött bogárral, a Lomechusa-lárva maga is képes táplálkozni és táplálékát megszerezni, különös jó étvággyal fogyasztja el a hangyák tojásait és lárváit, amelyek gyakran oly tömegben esnek áldozatául, hogy nem egyszer az egész hangyatelep fennmaradása veszélyeztetve van.

Egyik közelálló másik holyva-nemben, melyet Atemeles néven ismerünk, is találunk hangyavendégeket, amelyek testük oldalán szintén viselnek szőrpamacsokat. Több fajuk nálunk is előfordul, ezek mind mutatnak némi hangyahasonlatosságot, testtartásuk és csápmozgásuk is hangyaszerű viselkedést árul el. A Lomechusáktól eltérőleg az Atemelesek nincsenek egy és ugyanazon hangyafajtához kötve, hanem úgy a közönséges (Formica), mind a csomós hangyák (Myrmica) telepében szívesen látott vendégek. Meleg tavaszi napokon útban találjuk őket a Formica-hangyákhoz, amelyek bolyaiban a szaporodási műveletüket intézik el és amelyekben még az első nyári hónapokat is eltöltik. Késő nyáron vagy ősszel a frissen kifejlődött bogarak elhagyják a vendégszerető nyári lakást és átköltöznek a csomóshangya valamelyik szomszédos bolyába, hogy abban töltsék el a telet. Ennél a vándorló életmódnál nemcsak az átköltözés veszélyes, amikor mindenféle rablórovar zsákmánya lehetnek vagy máskép is elpusztulhatnak, hanem akkor is, amikor idegen hangyaboly előtt megjelenvén, különösen valamely harcias hangyafaj bolyánál és ott bebocsátást kérnek. A különböző Atemeles-fajok ezért különböző Formica-fajoknál próbálnak szerencsét. Így az Atemeles emarginatus Payk. a barna hangyánál (Formica fusca L.) jelentkezik, az Atemeles paradoxus Grav. a barna hangya vörösszakállú válfajánál (Formica rufibarbis F.) kér bebocsátást és az Atemeles pubicollis Bris. a vörös erdei hangya (Formica rufa L.) bolyához vándorol. Sikerül a felvételük, amit hangyakülsejük és hízelgő modoruk megkönnyít vagy amit az eleinte sokszor nagyon is barátságtalan bánásmód ellenére szőrpamacsaik illó váladékával mindig keresztül tudnak vinni, úgy életüket kellemessé és kényelmessé tudják tenni. Amint egy Atemeles-bogár éhes lesz, az első teltbegyű hangya elé áll és hangos csápveregetéssel koldulja meg, akárcsak éhes hangya tenné ugyanezt. A koldulás eredménnyel szokott járni, a hangya megajándékozza a szükséges eleséggel, ami annál fontosabb, mert a bogár csökevényes szájszerveivel már nem tudna önállóan táplálkozni.

A. Erdei vöröshangya (Formica rufa L.), munkása (1, 8) és feje (2), lárvája (3), bábja (7), hímje (4) és az anya (6). - B. Barnatorú lóhangya (Camponotus herculeanus L.) hímje (1), nősténye (2) és munkása (3).

Hogy mi a jelentősége a hangyabolyra, ha ilyen vendégek kerülnek hozzá, arról a hangyákról szóló fejezetben térünk ki. E helyett itt még egynéhány külföldi bogárfajról emlékezünk meg, amelyek szintén hangyákkal vagy termeszekkel élnek együtt és melyeknél a vendégszerep egészen különleges alakban nyilvánul.

A hangyalovasbogár (Doryloxenus Lujae Wasm.) lakóhelye az afrikai vándorhangyák, a rabló és harcias kergetőhangyák (Dorylinae) telepében van. Ezek a hangyák messzeterjedő rablókirándulásokat tesznek, amikor széltében-hosszában minden élő állatot megtámadnak. Ezeken a kirándulásokon bogarunk akarva nem akarva kénytelen gazdáit elkísérni, a hosszú és nehéz vándorlásokat azonban nem teszi meg gyalogosan, amire gyenge testalkata nem is képesíti, hanem mint lovas, valamelyik hangya hátán. Ezt nagyon ügyesen teszi, mert csökevényes lábfeje helyett, lábán sajátságos tapadószerveket visel, amelyekkel kitünően tud megkapaszkodni.

Hasonlóan felszerelt vendégeket csodálatosképpen olyan fehér hangyáknál (Termes) is találtak, amelyek ilyen vándorlásokat nem végeznek. Heim és Assmuth egy keletindiai fehér hangya (Termes obesus Ramb.) fészkében fedeztek fel egy holyva-bogarat, amelyet Wasmann Doryloxenus transfugának nevezett és melynek lábán hasonló tapadószervek vannak, de minden cél nélkül, mert életét egy helyben lakó, nem vándorló termeszek fészkében tölti. Wasmann szerint ez a bogár szép példáját mutatja annak, hogyan változhatik át egy hangyavendég termeszvendéggé. Amikor ugyanis a Dorylus-hangyák rablóútjaikon Termes-telepeket és fészkeket támadnak meg és rabolnak ki, megeshetik, hogy egyik-másik Doryloxenus-lovasuk ledörzsölődik, ott marad a Termes-fészekben és így alkalmat kap, hogy a fehér hangyákkal való együttéléshez alkalmazkodjék. Valószínűleg ilyen módon jöhetett létre a Doryloxenus-bogár. Megtartotta ugyan a régibb időkben elődjei részére olyan fontos tapadószerveket, alkalmazkodásának új szerzeményeként feje azonban alulra került és színeződése fénylőbbé vált. Nem valószínűtlen, hogy ilyen eredetileg hangyáknál élő kurtaszárnyfedős bogaraknak Termes-vendégekké való átváltozása különböző időkben ment végbe. E mellett szólhatnak a különös, majdnem korongalakú Termes-vendégek, a Discoxenus és Termitodiscus, amelyek valószínűleg olyan Dorylina-vendégektől származnak, amelyek lába még nem alakult át tapadószervekké.

A felfuvódott testű rovarok közül, ami sok fehér hangyákkal együttélő rovarnak tulajdonsága, szép például szolgálhat a Spirachtha eurymedusa Schiödte. Ez a torzalak azért is érdekes, mert ama kevés bogár közé tartozik, amelyek nem raknak tojást, hanem elevenszülők.

Felfúvódott potrohú holyva (Spirachtha eurymedusa Schdte.) (Schrödte nyomán nagyítva.)