22. család: Pattanóbogarak (Elateridae)

A pattanóbogarak (Elateridae) családja az egész földkerekségen elterjedt, fajokban gazdag bogárcsalád. Testük karcsú, mélyen a torba süllyesztett lefelé hajló fejüket betakarja a mell álladzója. A felsőajak jól kifejlődött, a 11 vagy 12 ízes csápok a szemek előtt erednek. Az elülső és középső lábpár csípői nyitottak, a hátulsókat azonban lemezszerű combfedők takarják. A lábfejízek száma öt. A lábak olyan rövidek, hogy a bogár velük, ha véletlenül a hátára esik, nem, vagy alig éri a földet. Feltápászkodása lába segítségével ilyenkor ki van zárva, azért minden kísérletezés elhagyásával pattanókészülékét veszi használatba. Halk pattanást hallunk, a bogár hirtelen lökéssel a magasba veti magát, megperdül és ívben talpára esik vissza, ha pedig ez nem sikerül első ízben, többször is megismétli, amíg fáradozása sikerrel nem jár. A pattanóbogár teste a pattanás kedvéért különös berendezésű. A párnaszerűen domborodó előtor, amelyben hatalmas izomzat foglal helyet, hasoldalán hátul rövid tüskével végződik, mely a mellközép elülső szélén lévő bemélyedésbe szorosan belefekszik. Hogy magát felvethesse, torát és testvégét erősen az aljzathoz feszítvén, hátát felemeli, a melltő tüskéjét erővel a mellközép gödröcskéje tövéhez nyomja, majd hirtelen abba becsúsztatja. Eközben szárnyfedőinek tövével erősen odaütődik az aljzathoz, az ellenlökés pedig a magasba veti. Ha egy pattanóbogarat tenyerünkre fektetünk, könnyen rávehetjük mutatványos pattanása bemutatására, ha pedig két ujjunk közé vesszük, könnyen figyelhetjük meg előtorának mozgását és a tüske becsapódását a gödröcskébe, mert állandó pattogással igyekszik a kellemetlen helyzetből kiszabadulni.

Pattanóbogarak: 1. Fésűscsápú (Corymbites pectinicornis L.), 2. Piroshátú (Elater sanguineus L.) és 3. Zöld pattanóbogár (Corymbites virens Schrnk.).

A pattanóbogarak lárvái hosszúranyúlt, hengeres vagy kissé lapított állatkák, melyek kemény sárgás vagy barnás testén hat rövid láb van. Ezeknek a népiesen drótféregnek nevezett lárváknak külseje némileg a lisztbogár lárvájához hasonló. A kettőt egymás mellé téve rögtön feltűnik a fej másféle alakja és állása. A lisztbogár lárvájának a feje domború és felsőajakkal is bír, alsóállkapcsa pedig csak egy karéjból áll; ezzel szemben a drótféreg feje lapított, a fejtetőn többnyire homorú és elülső széle fogacskázott; felsőajka nincsen, alsóállkapcsának külső karéja kétízes, a belső pedig egyszerű. Az utolsó potrohgyűrű vagy hegyesedő, vagy két tüskével végződik, az egyes fajok lárváinak megkülönböztetéséhez szolgál jó különbségekkel. A drótféreg mindenevő, termőföldben vagy fakorhadékban él és a legkülönbözőbb elhalt vagy élő növényi részekbe befurakodva, azokból táplálkozik. Kalapos gombákat, kerti növények húsos gyökerét vagy gumóját, fák és bokrok gyökérrügyét és gyökerét egyaránt rágják meg vagy össze, úgyhogy termesztett növényekben alkalmasint tetemes kárt okozhatnak. Éppúgy nem kerülik az állati hullát, szükségben más élő rovarlárvát, sőt kannibalizmusokban saját társaikat is megtámadják. Lárvaállapotuk elég hosszú ideig tart, némely fajnál több évig is, élénk bábja azonban csak rövid ideig pihen.

Lisztbogár (Tenebrio molitor L.) és lárvája a lisztkukac.

A pocokszínű pattanóbogár (Brachylacon murinus L.) egyike a legközönségesebb fajoknak, melltövén két barázdája van a csápok felvételére. Teste széles, laposan domborodó, 12–17 mm hosszú, felületét rövid fehéres és barnás szőrözet fedi. A bogár mint kártevő is szerepelt már, amennyiben rózsák bimbónyelét és tölgyek fiatal levélhajtását megrágta. Több fajt élénkpiros szárnyfedője teszi feltűnővé, ilyen a piroshátú pattanóbogár (Elater sanguineus L.), melynek lárvája korhadt fenyőtörzsekben tanyázik. A kártékonyak közül a vetési pattanóbogarat (Agriotes lineatus L.) említhetjük, mellyel mezőkön, réteken, utakon találkozhatunk minduntalan. A mintegy 9 mm hosszú bogár domború előtora majdnem négyszögletes, mely hátulsó szögleteiben hegyesen végződik. Felületét a sűrű fedőszőrözet sárgásszürkére színezi, alul a fekete alapszín jobban tűnik elő. Áttelelés és párosodás után a nőstény tojásait növényi gyökerek közelében rakja a földre vagy földbe. A drótféreg utolsó potrohszelvénye tompa heggyel végződik, tövén pedig két tojásforma bemélyedése van; úgy mint más fajtájú drótféreg, ez is főleg azáltal okoz sokszor tetemes kárt, hogy a föld alatt a gyengébb füvek és gabonanövények részeit rágja meg és fogyasztja el.

Vetési pattanóbogár (Agriotes lineatus L.) és lárvája a drótféreg.

A tropikus Amerikában olyan pattanóbogarak élnek, amelyek a mi Szt. János-bogaraink módjára sötétben világítani tudnak. A hazájukban „tűzlegyek”-nek nevezett világossárga szőrzetű barna világító pattanóbogarakat előtoruk hátulsó sarkai közelében kidagadó két viaszsárga foltjukról lehet megismerni, amelyből az élő bogár a fényt árasztja. Azonkívül még egy erős világítószervük van a has tövében. Legismertebb fajuk a nyugatindiai szigeteken élő kukujóbogár (Pyrophorus noctilucus L.), melynek a földben élő lárvája a cukornád gyökérzetének megrágásával némelykor károkat is okoz. A hason lévő világítószervekből vöröses fény szűrődik ki, amely Schöffer megfigyelése szerint azonban csak a bogár repülése közben észlelhető. Ha a bogár a földtől 10 cm magasan repül, a földön 5–10 cm átmérőjű területet világít meg. Az előtoron lévő világítószerv kékeszöld fénye ugyan kissé gyengébb, de még elég erős ahhoz, hogy sötétben minden nehézség nélkül olvasni, vagy az órán a mutatókat meglátni lehessen. A kukujóbogarat gyakran használják eleven lámpaként. Erre a célra apró kalitkában tartják és cukornáddal etetik, úgyhogy ilyen kezelés mellett hosszabb időre működésre képes állapotban tartható. A bennszülöttek éjjeli vándorlásaik alkalmával kis fonott tartókban, vagy kilyukasztott lopótökben viszik magukkal; ezt a lámpájukat semmi szél nem fújja ki és elegendő arra, hogy az utat megtalálják.

Kukujóbogár (Pyrophorus noctilucus L.).