2. család: Tapir félék (Tapiridae)

1. Tapírok (Tapirus Briss.)

Tapir csontváz.

Az orrszarvú-félékhez ma az állatvilágban a tapirok állanak a legközelebb. De koponyájuk alkata mégis nagyon különböző. Az orrszarvúak meghosszabbított és megvastagodott orrcsontjukon tülköket viselnek, a tapirok orrcsontja ellenben magasabbra feltolódott, ami a rövid, mozgékony ormány kifejlődésével függ össze. Bár ez az ormány aránylag rövid és nem feltűnő, mégis nagyon jellemző a tapirokra. Fejük keskeny és megnyúlt, az arckoponya méretei jelentékenyen meghaladják a kétoldalt összenyomott agykoponyáéit; a széles, erős járomív előfelé erősen lehajló. A nagy szemüregek szélesen nyílnak a mély halánték-gödörbe, mert nincs köztük semmi választófal és e csont hiánya, valamint a nagyon széles orrlyukak igen jellemzőek a tapirok koponyájára. A felső állkapocsban 6 metszőfog, 2 szemfog, 8 elő- és 6 utózápfoguk, az alsóban 6 metsző-, 2 szem-, 6 elő- és 6 utózápfoguk van. Más fosszilis páratlanujjúakéhoz hasonló csontvázukat aránylag könnyed felépítés jellemzi. Patáik meglehetősen fejlettek, végtagjaikon kérges talpgumó hordja a testsúlyt. Ujjai száma négy, a második azonban nagyobb és erősebb a többinél, és ennélfogva ezt a családot is a páratlanujjúakhoz kell sorolnunk. Az elülső végtagok kicsiny külső ujja csak akkor érinti járáskor a földet, ha a talaj nagyon puha és ruganyos. Hátulsó végtagjukon egy fő- és két mellék-ujj található. Kitt vizsgálatai alapján tudjuk, hogy ez a fő- és támasztóujj mind a négy végtagon egy-egy tökéletes szarupatába burkolt. Ez a pata mind külső alakjában, mind belső szerkezetében a lópatához hasonlít. Ugyancsak a lovakra emlékeztet a nagy, szőrtelen szarukéreg a tapir elülső végtagjainak könyökizűlete felett.

A tapir, mondja Kitt, a földtörténet hosszú szakai során jóformán egyáltalában nem változott; felépítése még ma is azokat az alakbeli sajátosságokat tünteti fel, amelyeket ma már csak a lófélék régen kihalt fajai képviselnek. Sokan „eleven fosszilia”-nak nevezik a tapirt, és az állat középnagyságú, kevéssé tagolt testével, sokujjú végtagjaival és rövid ormányával valóban „vízözönelőtti” időből származónak látszik. Laikusok nem is igen tudják, hogy a tapir igazán a legrégibb emlősök közül való, s a harmadidőszak közepe óta változatllanul maradt fenn. A maihoz való, s a harmadidőszak közepe óta változatlanul maradt fenn. A maihoz hasonló alakjában a régmultban Európában Kínában és Észak-Amerikában volt honos, s csupán a ma élő néhány faja szóródott szét Hátsó-Indiába és Szumatrába, úgymint Közép- és Dél-Amerikába. Önkéntelenül is azt gondoljuk, hogy a patás állatok ősei a Harmadidőszak elején tapirszerűek lehettek. E felfogás helyessége mellett szól Weber számítása is. Szerinte a tapir agyvelejének súlya a testsúly 1/947-ed része, s ez egy miocénkorbeli patás agyvelejének felelhet meg. Különös viszonyban vannak az egyes tapirfajok egymással is. Az amerikai fajok például nagyon különbözőek; eltekintve a hátsóindiaitól (Rhinochoerus Wagl.), két amerikai alfajt: Tapirella Palmer és Tapirus Briss. s. str. különböztethetünk meg.

Európában az amerikai tapir előbb vált ismeretessé, mint az indiai; e fajról csak a XIX. század elején szereztünk biztos adatokat. A kínaiak tankönyveiben azonban már régóta szerepel. Valamint más családokon, amelyeknek úgy az Ó-, mint az Újvilágban vannak képviselői, a tapirféléken is azt tapasztaljuk, hogy az indiai faj, magassága és ormányának hosszúsága által tökéletesebb és nemesebb alkotású, mint az újvilági fajok.Igazi tapirok (Tapirus Briss.)

Az amerikai tapir (Tapirus terrestris L.)

[Más neve: americanus.]

Amerikai tapír (Tapirus terrestris L.).

A Braziliában „anta”, Guyanában „tapirete” néven ismeretes fajt rövid nyaksörénye és egyszínű szőrruhája jellemzik. Az utazók már nyomban Amerika felfedezése után megemlékeznek egy nagy állatról, amelyet vízilónak véltek, de csak a nagyérdemű Marcgrav von Liebstad ismerteti először, írásban és képben, a XVIII. század közepe táján. Testét meglehetősen egynemű szőrözet borítja, amely a fejtető közepétől a vállig sörényszerűen felmered, azonban itt sem feltűnően hosszú. Színe feketés szürkésbarna; a fej két oldalán, de különösen a nyakon és a szűgyön valamivel világosabb. Lába és farka, hátának középvonala és nyaka rendszerint sötétebb. Füle fehéresszürkén szegélyezett. Többféle színváltozata ismeretes; vannak fakó, szürke, sárgásbarna példányok. Fiatal állatokon csak a hát színe hasonlít az öregekéhez; fejük felső részét sűrűn álló, fehér, kerek foltok tarkázzák. A törzs két oldalának hosszában négy sorban álló világosabb színű foltok és sávok mutatkoznak, s ezek a végtagokra is átterjednek. Idősebb korban a foltok sávokká nyúlnak meg, míg a második életév végén teljesen eltűnnek. Csökevényes, 9 cm hosszú farkát is beleszámítva, a tapir 2 m hosszúságot is megüt, Kappler szerint azonban ilyen hosszúság mellett vállmagassága alig 1 m-nyi. Feltűnő, hogy ezek a méretek nem a hímek, hanem a rendszerint nagyobb termetű nőstények esetében figyelhetők meg.

Az amerikai tapir földrajzi elterjedését Trouessart széles határokban állapítja meg; szerinte Venezuelától és Guyanától, az Amazon folyamrendszerén keresztül, Paraguayig és Észak-Argentiniáig honos. Tény az, hogy ezen az óriási nagy területeken eddig csak egyetlen egy faj előfordulását állapították meg. Az is lehetséges azonban, hogy az úgynevezett közönséges amerikai tapir színkülönbözőségei általános elterjedési területének más és más vidékről való származásával függnek össze. Feltehető, hogy a sötét palaszínű a tulajdonképpeni Tapirus terrestris L. Dél-Amerika északi részében, talán az Orinoco vidékén honos, míg azt a világosabb barnaszínű fajt, amelynek szürke a pofatájéka, s amely most állatkertjeinkben gyakori, a délamerikai állatexport leggazdagabb vidékéről, Dél-Braziliából és Észak-Argentiniából hozzák be.

A hegyi tapir (Tapirus pinchaque Roulin.)

[Más neve: Tairus roulini.]

A Tapirus-nemnek csak egy hegylakó faja ismeretes, a columbiai, ecuadori és nyugatperui Andes hegyláncából. Sűrű szőrözetén kívül jellemző e fajra az állon és a száj körül látható s a felső ajak közepéig terjedhető fehér színezés; fülének fehéresszürke szegélye hiányzik. Az általában szürke pofatájék néha annyira világos, hogy a hegyitapirt Tapirus leucogenys Gray (fehérpofájú tapir) névvel is jelölik. Nyaka gömbölyűbb, mint a síkon élő fajoké, és sörénye hiányzik. Koponyája kevésbbé domború, és az indiai tapiréra hasonlít, és Gibel szerint, még inkább a kihalt Palaeotherium-éra: s ez ismét egy bizonyítékkal több a tapirok ősi jellegére. Tschudi a hegyitapirt Peruban 7–8000 láb magasságban Linden Columbiában 13.000 láb magasságban találta meg, habár itt sokszor 4–5° hideg is lehet; itt számos lábnyom vezetett az örökös hó birodalmával határos, hideg, kopár fennsíkokig.

Orrtüskés tapirok (Tapirella Palmer)

[Más neve: Elasmognathus.]

A középamerikai tapirokról úgylátszik csak igen hézagosak az ismereteink. Két fajt különböztetnek meg: Baird tapirját (Tapirus bairdi Gill) és Dow tapirját (Tapirus dowi Gill); előbbi az Atlanti-, utóbbi a Csendes-Óceán tájékának alakja lehet. Mindkettőt az jellemzi, hogy a csontos orrválaszfal előfelé az orrcsontok határán túl nyúlik, úgy, mint a diluviumbeli gyapjas orrszarvú esetében. Az orrválaszfal alkata és maguknak az orrcsontoknak elcsontosodási módja a két Tapirella-fajnál különböző. Színezetükről azt mondják, hogy többé-kevésbbé feketésbarna, világos, sőt fehéres rajzolattal a pofa-, torok-, és szűgytájékon, míg a fül fehéren szegélyezett. Indiai tapirok (Rhinochoerus Wagl.)

Az indiai tapir (Tapirus indicus Cuv.)

Indiai tapir (Tapirus indicus Cuv.).

A Kínában „me” néven ismeretes indiai tapir rokonainál jóval nagyobb, termete aránylag karcsúbb, arckoponyája vékonyabb, agykoponyája domborúbb, ormánya vastagabb és hosszabb, lábai vaskosabbak, sörénye nincs és színe is más. Valamennyi bélyege között leginkább ormánya jellemzi. Míg az amerikai fajokon az ormány élesen elkülönül az arcorrtól és csőszerűen hengerded, addig az indiai tapir orrtájékának felső része észrevétlenül megy át az ormányba; ennek keresztmetszete az az elefántéhoz hasonló, tudniillik felső oldalán domború, az alsón pedig lapított. Érdekes, hogy Beddard Londonban megállapította, hogy az indiai tapirnak sincs símafalú mellürege, amelyben a tüdő lélekzéskor szabadon végzi felváltva emelkedő és süllyedő mozgását, hanem ellenkezőleg, a tüdőt sűrű, kötőszöveti rostokból álló hálózat rögzíti a mellkashoz, akárcsak az elefánt esetében, ahol ezt a berendezést a nagyméretű szerveknek a hatalmas testben való szilárdítása szükségességével magyarázzák. Testének a fekete és fehér szín váltakozása révén keletkezett színbeli hármas tagolását csak a fogságban vehetjük igazán szemügyre. Testének első és utolsó harmada, a fejét és végtagokat is beleszámítva, fekete, törzsének közepe pedig szürkésfehér, mintha panyókát vetettek volna rá. A szabadban színezése nem is olyan áruló jelenség, amint azt gondolnók, sőt, a széles csíkok az állat testét mintegy feldarabolják, s így a szemlélőre gyakorolt hatás nem egységes. Valóban, amint Ridley is beszéli, az indiai tapir, ha napközben fekve pihen, egészen olyan mint valami szürke kőrakás, és így hegyvidéki erdőségeinek sziklás folyómedreiben csaknem olyan észrevehetetlen, mint fiatalkori foltos öltözékében. Ez utóbbi ugyanis teljesen azt a benyomást kelti, mintha a lomb között áttörő napsugarak a talajra érve napfoltok alakjában jelentkeznének; ilymódon sokszor maga Ridley sem vette észre a szemei előtt a bokrok közt nyugvó indiai tapir egy-egy fiatal példányát.

A Brehm tartotta meglett nőstények teljes testhossza 2.5 m volt, s ebből 8 cm esett a csökevényes farokra; a vállmagasság 1 m, a hátmagasság 1.05 m, a fej hossza pedig az ormány végétől közvetlenül a fültő hátulsó részéig 63 cm, míg az összehúzott ormány 7 cm, kinyújtott állapotban 16 cm hosszú volt. Az indiai tapir hazája Tenasszerim és Sziám, körülbelül az északi szélesség 15°-ától délre eső rész, továbbá a Maláji félsziget és Szumatra szigete.

Feltűnő, hogy bár élénk közlekedésben állunk Indiával és általában Dél-Ázsiával, az állat mégis csak 1819-ben vált ismeretessé, még pedig Cuvier által, akinek tanítványa, Diard egy képet küldött róla Európába, miután az állatot előzőleg Barrackpurban látta. A kínaiaktól eltekintve, akik, mint már említettük, régóta ismerték a tapirt, először az angolok emlékeztek meg róla, még pedig Wahlfeldt, 1772-ben. Egy tapir bőre, csontváza és különféle zsigerei 1820-ban kerültek először Európába. Azóta sok mindent megtudtunk róla, állatkertjeinkben sok példányt tartottunk, sőt tenyésztettünk, de mai napig sem dicsekedhetünk azzal, hogy szabad ég alatti életmódjáról tájékozottak lennénk. Sterndale szerint félénk, elrejtőzve élő állat, de ha fiatalkorában ejtik fogságba, könnyen megszelídül és nagyon ragaszkodóvá lehet.

Minden tapir a sűrű erdőségben tartózkodik, és a tisztásokat vagy gyéren fás területeket gondosan elkerüli. Az előnyomuló ember elől legelőször is ők hátrálnak meg, és mélyebben vonulnak a rengetegbe, holott Hensel szerint Dél-Amerikában a térítőkörök alatt élő más állatok éppen az erdők megművelt területei felé törekszenek. A délamerikai vadonban a tapirok rendes sövényeket taposnak ki, amelyeket oly nehéz az indiánok útjaitól megkülönböztetni, hogy sok tapasztalatlan utazó, ezeket követve, könnyen tőrbe esik. Az állatok addig használják ösvényeiket, míg meg nem zavarják őket, de ha megszorulnak, minden nehézség nélkül vágnak neki a sűrű rengetegnek.

A tapirok kiváltképpen alkonyati állatok. „Hónapokon át jártuk a sűrű őserdőket, amelyekben a tapirok csapatosan tanyáznak”, írja Tschudi, „de napközben egyet sem láttunk. Ilyenkor, úgy látszik, a sűrű bokrok közt, hűvös, árnyékos helyeken tartózkodnak, még pedig legszívesebben valamely álló víz közelében, amelyben örömest henteregnek.” De zavartalan, sötét erdőkben, mondja Wied herceg, nappal is barangolnak, s ugyanezt bizonyítja Kappler is, aki határozottan állítja, hogy az erdőben nappal is gyakran találkozott tapirokkal, sőt azt is látta, hogy folyókon átkelnek. A nap letűző sugarait nem kedvelik, s a déli órákban mindig az árnyékban keresnek menedéket a tikkasztó hőség s főleg a gyötrő szúnyogok ellen. „Ha kora reggel, vagy este”, írja Wied herceg, „nesztelenül hajózunk a folyón, gyakran láthatunk a vízben lubickoló tapirokat, amelyek üdülés kedvéért, vagy hogy a csípő legyektől meneküljenek, fürdőznek. Alig van állat, amely jobban tudna ez alkalmatlan vendégek ellen védekezni, mert a tapir e célból minden pocsolyát, patakot vagy tavat felkeres és hasznára váltja. Innen ered, hogy az elejtettek bőre a föld és iszap következtében gyakran csatakos.” A tapir estefelé indul elesége keresésére, s valószínűleg egész éjjel jár-kel. Életmódja a mi vaddisznónkéhoz hasonló, bár a tapir nem verődik össze olyan nagy csordákban, hanem az orrszarvú módjára, inkább magányosan él. Állítólag különösen a hímek élnek remeteéletet, s csupán a párzás idején keresik fel a nőstényeket. Családokra nagyon ritkán bukkan az ember, és három főnyinél nagyobb társaságok is csak ott fordulnak elő, ahol a különösen búja legelő véletlenül hozza össze az állatokat.

Moszkowski Szumatra közepén az indiai tapirt kizárólag éjjel látta, amint a vizet kereste. A bennszülöttek által csippang-nak nevezett állat ott még meglehetősen gyakran fordul elő; Pahangban és Hátsó-India távoleső vidékein, például Negri Szembilan-ban oly gyakori, – mondja Robinson, A Kuala Lumpur-i maláji múzeum zoológusa – hogy gyakran a malájiak lakóházai közelébe merészkedik, s ott a konyhahulladék között turkál.

Mozdulataiban a tapir a disznóra emlékeztet. Járása lassú és óvatos, lábait kényelmesen rakja egymás elé, fejét közben lehajtja, s a különben nagyon lomha alaknak csak a folyton ide-oda mozgó, szimatoló ormány és szüntelenül mozgásban levő füle ad némi elevenséget. Így nagy nyugalommal halad a tapir a maga útján, de a legcsekélyebb neszre meghökken, ormányát és füleit rövid ideig lázas gyorsasággal forgatja és mozgatja, s végül hirtelen futásnak ered. Mélyen leüti fejét és nyílegyenesen rohan előre, a sűrű rengetegen keresztül, mocsáron vagy vízen át, egyenlő gyorsasággal. „Ha ilyenkor véletlenül találkozunk egy tapirral az erdőben – mondja Wied herceg – nagyon megijed, és gyorsan, nagy robajjal elmenekül. Rövid távolságra meglehetősen gyorsan fut, de gyors kutya elől nem bír menekülni, s hamarosan szembeszáll vele.” A tapir nagyszerűen úszik, és még jobban bukik a víz alá; a legszélesebb folyókon is tétovázás nélkül átkel, még pedig nemcsak ha menekül, hanem máskor is. Valószínű, hogy, mint víziló, a tapir is hosszabb ideig a víz fenekén halad – legalábbis a Barrackpur kertben fogvatartott indiai tapiron ezt tapasztalták, – mert az állat úszás helyett gyakran átgázolt fürdőmedencéjén, de valóban úszni itt sohasem látták.

Érzékszervei közt határozottan hallása és szaglása a legélesebb s alighanem egyformán jól fejlett; látása ellenben gyenge. Ormánya nagyon finom és sokféleképpen használható tapintó eszköz. Érzékenysége nemcsak abból látszik, hogy a napsugaraktól és a szúnyogcsípésektől fél, hanem abból is, hogy szemlátomást élvezi, ha testét vakargatják. Brehm, példányai, mihelyt kefélni vagy dörzsölni kezdték őket, nyomban lefeküdtek, s oly engedelmesek voltak, akár a gyermek; nyugodtan tűrték, hogy ide-oda forgassák, hempergessék őket, sőt fel is álltak, hogy testük minden részéhez hozzáférhessen az ápoló.

A tapir hangja sajátszerű, átható fütty, amely – Azara szerint – semmiképpen sem áll arányban az állat nagyságával. Fogvatartott állatok mindig hallatják hangukat, és pedig az indiai faj éppúgy, mint az amerikai. Előbbi, ha ingerlik, haragos tüsszögést is hallat, de ez szóval nem fejezhető ki.

Minden tapir jóindulatú, félénk és békés állatnak látszik, s csak a legvégső szükségben folyamodik fegyvereihez. Minden ellenségtől, még a legkisebb kutyától is megfutamodik, elsősorban pedig az embertől. Ültetvények közelében mindig sokkal óvatosabb és félénkebb, mint az őserdőben. De néha a tapirok is szembeszállnak üldözőikkel, és akkor nem megvetendő ellenfelek. Vak dühükben rárohannak az ellenségre, igyekszenek őt leteperni, s fogaikat a mi vaddisznóink módjára használják. Ekként védelmezik az anyák a vadász-fenyegette borjaikat, s ilyenkor minden veszedelemmel bátran szembeszállnak, és a legsúlyosabb sebekkel sem törődnek. Keller-Leuzinger szerit „a borjas nőstény nem fut meg az ugató kutyáktól, sőt bátran helytáll és tulajdon testével védelmezi a lábai közé húzódó, reszkető és élesen sivalkodó kis állatot. Jaj a kotnyeles ebnek, ha a falkából kiválva, a felbőszült anya közelébe jut – erős fogai és hatalmas elülső végtagjai alatt nádszálként roppannak össze a kutya gyenge bordái.”

A tapir értelmi képességei egyébként alacsony fokon állanak, ámbár az állat nem egészen olyan tompa elméjű, mint amilyennek első pillantásra látszik. Aki a fogságban hosszabb ideig tanulmányozta a tapirokat, meggyőződhetett, hogy értelmi tekintetben körülbelül a disznóval egy fokon áll. „A fiatalon fogságba került tapir” – mondja Rengger – „néhány nap alatt megszokja az embert és annak lakóhelyét, amelyet azután nem is hagy el többet. Lassanként meg tudja különböztetni ápolóját a többi embertől, felkeresi és rövidebb távolságokra elkíséri, de ha az utat nagyon hosszúnak találja, megfordul és egyedül baktat haza. Ha soká nem látja ápolóját, nyugtalankodni kezd, s ha szerét ejtheti, keresésére indul. Egyébként eltűri, hogy bárki is hozzányúljon és cirógassa. Idővel annyiban változtat életmódján, hogy az éjszaka nagyobb felét átalussza és lassanként hozzászokik mindenféle táplálékhoz, akár a disznó. Nemcsak bármilyen gyümölcsöt és zöldséget, hanem főtt és napon szárított húst is megeszik, sőt bőrdarabokat és rongyokat is elnyel, valószínűleg mert az ócska bőr és rongy sós ízű. Ha szabadon járkálhat, maga megy a vízhez s gyakran félnapokig is elhever a pocsolyában, feltéve, hogy az árnyékos helyen van. Úgylátszik, hogy a vizet inkább fürdésre, mint ivásra igényli.” Kappler gyakrabban nevelt fel fiatal tapirokat, de rendszerint hamar elajándékozta őket, mert túlságosan tolakodók lettek. Egy meglett példány egyszer mindenestől lerántotta az asztalterítőt. Brehm neveltjei is beigazolták e megfigyelések helyességét. Mindkét faj nagyon barátságosan viselkedett, teljesen megszelídült, egymás közt és a többi állattal jól megfért, és ragaszkodott ismerőseihez. Ha Brehm felkereste őket, elébe mentek, megszaglászták arcát és kezét s e közben csodálatos fürgeséggel mozgatták ormányukat. Más, véletlenül közelükbe került állatot kíváncsi bámészkodással szaglásztak körül. Az amerikai tapir barátságot kötött a mellette beszállásolt vízi disznóval és néha pecekig nyalogatta. Mindkét tapirfaj roppant lomha; forró nyári napokon nagyon sokat alszik és éjjel is több óra hosszat pihen. Napnyugta táján az állatok felélénkülnek s néha széles jókedvükben vígan kergetőznek és igazi gyönyörűséggel lubickolnak a vízben. Ameddig szabadon mozoghatnak, ürüléküket is a vízbe rakják. Hangjukat csak ritkán hallani, néha hónapokig is némák. Hívásra nem hallgatnak, egyáltalában csak azt teszik, ami éppen kedvükre van s mindig bizonyos megerőltetésükbe kerül, míg lomhaságukból felocsúdnak.

Keller-Leuzinger szerint a kiskorukban elfogott állatok pár nap alatt olyan szelídek lesznek, mint a kutyák és megszökésre nem is gondolnak. „Curitibában, Parána tartomány fővárosában, mondja utazónk, évekig kóborolt az utcán egy szelíd, gazdátlan tapir, amelyen a néger suhancok reggeltől estig lovagoltak. A június és július havában nem ritka 2–3 fokos hideget fel sem vette az állat.”

Az amerikai tapir szárazabb és magasabb vidékeken tartózkodik. Panamában a -tapir, felfedezője szerint, csak az esős időszakban kerül a síkságokra, legalább csak ebben az időben fogható el. Guatemalában, Godman és Salvin szerint, érintetlen őserdőkben, régi erdővágásokban tartózkodnak legszívesebben. Habár a Kordillerák mindkét oldalán találhatók tapirok, kutatóink eddig egyetlenegyet sem tudtak megszerezni, az Yzabel-tó iszapos öbleiben ellenben számos nyomra bukkantak. Santa Cruzban, 6000 láb magasságban, alkalmuk volt megkóstolni a sötétszínű, kissé kemény tapirhúst, de persze az állat a tudomány számára menthetetlenül elveszett. Meneküléskor a tapirok állítólag a hegyoldalon leszaladnak, amíg vízhez érnek, s ott szembefordulnak üldözőikkel. Az El-Overo-i hacienda tulajdonosának, Don Juan Viteri-nak állítása szerint a Csendes Óceán erdős partjain rengeteg tapir él; alighanem innen származik Dow kapitány eredeti példánya is.

A vadon élő tapir csak növényi táplálékkal, nevezetesen falevelekkel él. Braziliában leginkább a fiatal pálmaleveleket kedveli s nem ritkán az ültetvényekbe is betör, s beigazolja, hogy a cukornád, mangó, dinnye és mindennemű zöldség egyaránt inyére való. A kakaó ültetvényekben, – Tschudi szerint, – néha egyetlen éj folyamán is több ezer márka kárt okoz a fiatal csemeték letiprásával és a gyönge levelek lerágásával; ezért a közelben nem tűrhető meg. Az őserdőben hónapokon át csak lehullott gyümölcsöt eszik; – Kappler szerint legjobban szereti a spondias-szilvát, vagy pedig az ingoványok húsos mocsári és vízi növényeivel táplálkozik. A só a tapiroknak kiváló nyalánkságszámba megy, sőt, mint minden kérődző állatnak, életszükségletük. „Paraguay minden mélyebben fekvő vidékén, mondja Rengger, ahol a föld kénsavas és sósavas-nátron tartalmú, tömegesen sereglik össze a tapir s a sóval füszeres földet nyalja.” Sőt, mint Keller-Leuzinger írja, sok más állathoz, emlőshöz és madárhoz hasonlóan, magát a földet is megeszi, aminthogy azon a vidéken az emberek nagyrésze földevő.

A tapiroknak fogságban tanusított magatartásáról és szívósságáról a vélemények meglehetősen eltérőek voltak. Párizsban 1864-ben büszkén mutogatták az indiai faj egy példányát, amikor külső ketrecrészében levő kis folyót még a fagypont körüli hőmérsékletnél is átúszta s így bebizonyította, hogy nagyszerűen bírja éghajlatunkat. Igaz ugyan, hogy rövidesen tüdővészben elpusztult. Egyéb rossz tapasztalatok alapján, Geoffroy Saint-Hilaire idejében arra a meggyőződésre jutottak, hogy a nálunk fogságban élő tapirokra káros a fürdés. Az alkalmazkodásról szóló dogma felett folytatott vita végleges eldűlése óta azonban tudjuk, hogy e kérdésben is, mint mindig, a középút a helyes és azóta a tapirok állatkertjeink legszívósabb lakói közé sorozhatók.

Az indiai tapir állítólag gyengébb szervezetű, mint az amerikai, de a kereskedők magasabb árat kérnek érte, mert nehezen kerül Európába. A tengeri úton könnyen kap gennyesedő sebeket a bőrén és vagy ezekbe, vagy ezeknek utóhatásaiba sokszor belepusztúl. A berlini állatkertbe felnőtt korában érkezett példány több mint 19 évig élt. Az amerikai tapir jóformán minden állatkertnek elengedhetetlen lakója és rendszerint nagyon jól tartja magát, s a „vastagbőrűek” házában vele együtt lakó elefántokkal, orrszarvúakkal és vízilovakkal egyetemben növényi táplálékot kap. A frankfurti kertben egy tapir 30 évig is kitartott.

Ilyen körülmények között csak természetes, hogy állatkertjeinkben tartott tapirok szaporodtak is. Ez áll úgy az indiai, mint az amerikai fajra. Az első eset 1887-ben történt a kölni állatkertben, Heck igazgató nagy meglepetésére. A két amerikai tapir mindaddig békésen élt egymás mellett s éveken át soha semmiféle izgalom jelét nem adták. Egy szép augusztusi napon azonban a nőstény elkezdett gyors léptekkel a ketrecben fel-alá járni, rövideket füttyentett, ormányával jobbra-balra tapogatózott, szóval mindenképpen elárulta a nagy esemény közeledését. A csínos, tarka kis baby nem is váratott soká magára és nagyon formás kis állatnak bizonyult. Feje, törzse és végtagjai, ellentétben a legtöbb patás állattal arányosak voltak s általában anyjára emlékeztettek. De a kis tapir nemcsak külsőleg hasonlított a fiatal malachoz, hanem éppúgy szopott is, mint az. Az öreg tapir oldalra feküdt, mint a koca és fia állva szopott. Bársonyos, puha, ragyogó, fekete szőrözete, fehér foltjaival és sávjaival, szintén a süldőmalacra emlékeztetett, feltűnően különbözött azonban az öreg nőstény vékony, sörteszerű szőrruhájától. A negyedik hét után a tapir-borjú szőrözete már annyira megkopott, hogy itt-ott kilátszott a bőr s ennek megfelelően az alapszín világosabbnak mutatkozott, és a rajz is elmosódott. A kilencedik hét után a foltok és sávok már alig látszottak, a nyakon teljesen eltüntek. Itt viszont már nyoma volt a homlokig előrehúzódó zsírpúpnak. Indiai tapirokat először a boroszlói állatkertben tenyésztettek s itt állapították meg, hogy mindkét fajnál a nőstény 400 napig, vagyis 13 hónapig terhes. Az indiai tapir csak 9–10 hónapos korában kapja meg végleges színezését. A boroszlói állatkert egy nőstényét a kölni kertben tenyésztési célokra használták.

Az ember a tapir minden faját serényen üldözi, mert húsának és bőrének jó hasznát veszi. Vastag bőrét kicserzi, hosszú, szíjakra hasogatják és ostort vagy gyeplőt készítenek belőle. Argentiniából évente nagytömegű gyeplőt hoznak forgalomba. A tapirt leginkább kutyákkal vadásszák, amelyek addig üldözik, amíg az állat rendes szokása szerint, a legközelebbi vízbe menekül. A parton azonban már les rá könnyű csónakjában a vadász, s most a falkával együtt üldözi az úszó és bukdácsoló állatot. Ha a víztükör elég nagy, csakhamar utól is érik s egy golyóval vagy késszúrással végeznek vele. Természetes, hogy a vadászat nem mindig végződik ilyen szerencsésen, vagy legalább is nem mindig ilyen egyszerű. Von den Steinen a Singu-folyón volt szemtanuja egy izgalmas tapirvadászatnak, ahol a kutyákkal űzött állatot rengeteg izgalom és kiabálás közben, lövések és késdöfések által ártalmatlanná téve, végül is lábánál fogva húzták ki a vízből és egy közeli sziklához hurcolták.Tele volt nagy, barna kullancsokkal. Schomburgk leírja, mint vertek fel hajójukkal a folyóparton egy nőstényt a borjával, s mint vadásztak rájuk. Szerinte az állat húsa jó, íze a marhahúséra hasonlít. Az indiánok által készített füstölt véreshurkát azonban csak egyszer ízlelte meg, de soha többé nem vágyott rá.

A tapirnak még az embernél is gonoszabb ellenségei azok a nagy macskafajok, amelyek ugyanazon a területen tartózkodnak; nevezetesen, a jaguár az amerikai tapirt, a tigris pedig az indiai fajt üldözi. Az utazók állítják, hogy sok elejtett tapir testén nagy forradások látszanak s e sebeket csak a nagy macskafajokkal való küzdelmében szerezhette. Megesik ugyanis, hogyha a jaguár rávetette magát a tapirra, a szerencsétlen állat berohan a legvadabb sűrűségbe s ott néha sikerül magáról leráznia ellenségét.

A Tapirus-nem elődeit nagyon régmult időkben, a Harmadkor elején kell keresnünk. Ezeket Európában az Oligocénben, a Protapirus és Palaeotapirus nemekben találjuk meg. A még régebbi Eocénben élt a Lophiodochoerus, a megfelelő amerikai rétegekben pedig a Homoglax (Systemodon) és Isectolophus nyomaira bukkantak. Mindezek a Tercier-korabeli őstapirok azonban a szorosabban vett tapir formák (Tapirinae) alcsaládjához tartoznak, és a fosszilis, harmadkorbeli (Lophiodontinae-vel) együtt a tapirfélék családját alkotják (Tapiridae). A Patagóniából származó Lophiodonticulus Amegh. – nemzetség a Felső-krétarétegből került elő. Ezek az állatok a tapiroknak legközelebbi rokonai, egyúttal azonban igen közel állanak a Hyracodontinaekhez is, és így megteremtik a kapcsolatot az orrszarvú-félékkel.