42. család: Hólyaghúzó bogarak (Meloidae)

A hólyaghúzó bogarak (Meloidae) között számos tarka színű és szép mustrázatú, felette érdekes megjelenésű bogárral találkozunk. Testalakjuk nagyon különböző, hátul sokszor kiszélesedők, de egyben mind megegyeznek, hogy testtakarójuk elég puha. Fejük szabadon áll és a dagadt pofák és domború fejtető mögött nyakszerűen keskenyre befűződött, ez a keskeny nyak köti össze az előtorral. Előtora elül keskenyedő és tövén is sokkal keskenyebb, mint a hátul szétálló vagy a testvéget be nem takaró szárnyfedők. A csapszerűen kiálló elülső csípők egymáshoz közel állanak, a karmok mélyen lehasítottak vagy fogacskázottak. Hólyaghúzó bogaraknak (Vesicantia) azért nevezzük őket, mert testük sajátszerű anyagot választ ki (cantharidin), amely a bőrön hólyagosodást idéz elő. Ez az anyag nincs a bogár valamelyik szervéhez kötve, amint azt régebben gondolták, hanem vérükben van, tehát egész testüket áthatja. Ezzel a váladékkal kitünő védőszerrel rendelkeznek, amely némely más állatokkal szemben állítólag megvédi őket. Ezt mondják ugyanis róluk, Csiki tapasztalata szerint ez azonban csak feltevés, mert a légykapó begyében is megtalálta a kőrisbogarat, a túzok begyét pedig egy ízben számos nünüke töltötte meg, úgyhogy a madarak nem vesznek tudomást a hólyaghúzó méregről és vígan fogyasztják el őket. Hasonló megfigyelést tett Escherich, aki a kis őrgébics (Lanius minor) gyomortartalmában talált nünükét, de közismert tény az is, hogy a sündisznó, baromfiak, pulykák és békák érzéketlenek a kantaridin iránt. Ellenkező tapasztalatot tett Heymons, aki a Turkesztán steppéin vadászó rabló rovarpókokon (Galeodes caspius Bir.) megfigyelte, hogy azok még éhesen sem nyúltak az ott előforduló fekete-sárga csíkos Mylabris cincta Ol.-bogarakhoz, viszont mindenféle más bogarat azonnal megtámadtak és szétszedték azokat. Vannak állatok, mint pl. a kacsák, házinyulak, kutyák és macskák, amelyekre nézve a kantaridin, különösen ha a bélcsatornába vagy vérükbe kerül, nagy méreg. Éppúgy súlyos betegséget okoztak a takarmánnyal megevett kőrisbogarak szarvasmarhában.

Az emberi testben a kantaridin különösen a vesékre hat, amit már a régi görögök és rómaiak is tudtak, azért a hólyaghúzó bogarakat gyógycélokra alkalmazták. A görögök híres orvosa, Hippokrates alkalmazta ezeket a bogarakat elsőízben gyógyszerként az orvostudományban. Gennyes daganatok gyógyítására a karikonnak nevezett keveréket ajánlotta, de ismerte a kantaridin vizelethajtó tulajdonságát. Később, Traján császár idejében, hasonló célból alkalmazták Cappadox római orvos és kortársa, Dioskorides. Éppúgy sokszorosan ajánlották Galenus és Aëtius ezt a gyógyszert, amelyről később úgy gondolták, hogy a legkülönfélébb betegségek ellen is jó. Ez az utóbbi feltevés azonban nem helytálló, sőt a kantaridin az emberre nézve is felette veszélyes méreg, amelyet csak a legnagyobb körültekintéssel szabad alkalmazni, mert vigyázatlan használata súlyos megbetegedéseket okozhat. Még a kantaridinnal megmérgezett állatok húsa is veszélyes lehet, amint azt Kober algíri francia katonaorvos jelentéséből tudjuk, e szerint több katona békacomb élvezete után súlyosan megbetegedett. A megejtett vizsgálat pedig kiderítette, hogy a békák sok hólyaghúzó bogarat fogyasztottak el. Ezek után érthető, hogy kantaridin-tartalmú gyógyszerek alkalmazásánál manapság nagy gonddal járnak el, és amíg hajdanában a hólyaghúzó bogarak testéből nyert anyaggal mindenféle veszélyes „szerelmi italt” és egyebet készítettek, amelynek sok emberi élet esett áldozatul, addig mai alkalmazása nagyon szerénnyé vált és legfeljebb hólyaghúzó kenőcsök, külsőleg használt szerek készítésére használják.

A nünükék (Meloë) otromba sötétkék, fekete vagy ércfényű bogarak, erősen megrövidült, a varraton elül egymásra hajló, hátul szétálló szárnyfedőkkel. Leggyakoribb a már kora tavasszal jelentkező közönséges nünüke (Meloë proscarabaeus L.), ez fekete, kékesen fénylő, és testhossza gyakran meghaladja a 3 cm-t. A nünükék legnagyobb számban azonban májusban jelennek meg és néhány hét mulva újra eltűnnek. Táplálékát fiatal gyenge füvek, boglárkák, pitypang, ibolyák és egyéb ilyen növények képezik, amelyeken reggelenként és estefelé láthatjuk őket falatozni. Ezeket a növényeket hosszú lábukkal átkarolják, egyik elülső lábukkal szájukhoz szorítják és közbe-közbe megpihenve lakmároznak belőlük. Ha megfogunk egy nünükét, meggyőződhetünk védőberendezéséről, mert térdízületéből nagy sárga, olajszerű vércseppeket bocsát ki; ez a váladék nemcsak mérges, hanem kellemetlen ízű is. Megfigyelték, hogy gyíkok láthatóan fejezték ki undorodásukat és utálatukat, ha zsákmányuk megszerzése közben nünüke váladéka került nyelvükre.

A közönséges nünüke (Meloe proscarabaeus L.) háromkarmos lárvája (triungulinus).

Tavasszal könnyen figyelhetjük meg a nünükék párosodását, amikor a hím a nőstény hátán trónol és érzőszőrökkel gazdagon felszerelt, a középen térdesen megtört csápjával símogatja a nőstény csápját. A párosodás után a hím hamarosan elpusztul, míg a nőstény még a peték lerakásáról gondoskodik. A felsőállkapcsok segítségével a nőstény kis földrészecskéket és homokszemeket kapar ki a földből, amíg kis gödröcskét nem készít, amelybe hosszúkás sárgás petéit berakja. Körülbelül 4–6 hét mulva apró, alig 2 mm hosszú lárvácskák kelnek ki a petékből, melyeket arra való tekintettel, hogy lábukon három karmuk van, háromkarmos lárváknak (triungulinus) neveznek. Ezek a lárvák felkapaszkodnak valamely növényre és azok virágában ütik fel tanyájukat, de nem a méz vagy virágillat kedvéért, hanem hogy éles karmukkal egy virágraszálló méhecskére, annak szőrbundájába kapaszkodhassanak. A magányosan élő vadméheken (Andrena, Anthophora, Chalicodoma, stb.) ezért tavasszal gyakran találunk egy-egy ilyen háromkarmos lárvát tetűmódra bundájukban ülve, amiért ezeket régen méhtetűnek (Pediculus melittae) is nevezték. Ez a tetű a méheket nem zavarja, ők szépen megépítik fészküket, megtöltik a sejtet mézzel és beletojják petéjüket. Ezt a pillanatot várja a háromkarmos, hirtelen leveti magát a petére, amit a méh észre sem vesz és bezáratja magát a sejtbe. Most kezdődik azután a víg élet, a hosszú koplalás után először a petét eszi meg a lárva, majd ettől megerősödvén, átalakul egy máskülsejű, lágybőrű lárvává, amely a méz elfogyasztására van berendezve. Megesik, hogy véletlenül több háromkarmos lárva kerül egy sejtbe, ilyenkor csak az egyik, amelyik a petét megeszi, képes továbbfejlődésre, a többi elpusztul. A mézfogyasztásra berendezett második pajoralakú lárvának nincs szeme és az első lárvára jellemző hosszú farksertéket is elvesztette. Ha ez a lárva néhány közbeeső vedlés után a mézet elfogyasztotta, hamis bábbá (pseudochrysalis) alakul át, ez a felrepedt lárvabőrben pihen és már nem vesz fel táplálékot, alakja pedig kissé meggörbül; álarcszerű fején dudorodások láthatók, a szájszervek nyomai. Friese az Anthophora-méhek sejtjeiben már nem találta a nünükék hamis bábját, hanem a fészek szomszédságában lévő agyagrétegben, ahová a kifejlődött, pajoralakú lárvák átalakulásuk előtt vándoroltak. Később végigreped a hamis báb bőre a háton és megjelenik a negyedik fejlődési alak, mely hasonló a pajorszerű második lárvához, de rövid idő mulva valódi bábbá alakul.

Hazánkban még több fajta nünüke fordul elő, amelyek közül csak a feketeszínű és sárgán szegélyezett szárnyfedőkkel bíró magyarnünükét (Meloë hungarus Schrnk.) és a fémesfényű szivárványszínű nünükét (Meloë variegatus Don.) említjük.

Szivárványszínű nünüke (Meloe variegatus Don.).

A pirosvállú méhbogár (Sitaris muralis Forst.) déli Európának nálunk is előforduló érdekes bogara, mely mintegy 1 cm hosszú, fekete, válla sárgásvörös, csápja fonalforma, szárnyfedője pedig már varrattövétől szétálló, oldalt öblös és hátrafelé hegyesedő, úgyhogy a szárnyakat alig takarja. Életfolyását először a francia Fabre, újabban pedig Friese figyelte meg, aki Strassburg vidékén a bundás méh (Anthophora fulvitarsis Br.) meredek löszfalakba épített, vízszintes járatok végén lévő fészkében találta meg bogarunkat. A méhbogár nősténye szakértelemmel tudja ezeket a rejtett fészektelepeket kifürkészni és a petéit 200–300 darabból álló csomókban a járatok nyílásai közelében elhelyezni. Ősszel, úgy szeptember folyamán mutatkoznak a kis fekete háromkarmos lárvák, amelyek anélkül, hogy valami táplálékot vettek volna fel, csomókba összehúzódva telelnek át az üres petehéjak között. Friese többször találta ezeket a lárvákat dermedt állapotban a földben, amikor télen ásott ki ilyen méhfészkeket. Amint azonban tavasszal a meleg napsugarak a bundás méheket kicsalják bölcsőjükből, már ott leselkednek a kis lárvák és belekapaszkodnak az egymásután kirepülő méhek bundájába. Mivel először a hímméhek repülnek ki, kézenfekvő, hogy ezeket mindig jobban lepik el a lárvák, mint a később előkerülő nőstényeket. Ez mindenesetre nem kedvező dolog, mert csak azok a lárvák fejlődhetnek tovább, amelyek nőstényekre kapaszkodnak, azért nem lehetetlen az sem, – írja Friese – hogy párosodáskor a lárvák a hímekről átmásznak a nőstényekre. A méhbogár lárvájának további fejlődése nagyban hasonlít a nünüke fejlődéséhez. A kis bundás méh nősténye, nem törődvén a hátára mászott tolakodó vendégével, virágról-virágra száll, szorgalmasan gyüjti a mézet és virágport és hozzálát fészke megépítéséhez. Csak abban a pillanatban, amikor a méh petéjét a mézzel megtöltött sejtbe ereszti, hagyja el helyét a háromkarmos lárva és ugrik hatalmas lendülettel a frissen lerakott petére. Ha az ugrás nem sikerül, vagy a lárva elcsúszik és a ragadós mézes kásába kerül, akkor menthetetlenül elpusztul. Ha ugrása azonban sikerül és meg tudott kapaszkodni a mézes kásán úszó petébe, akkor jövője biztosítva van: a legnagyobb lelkinyugalommal elfogyasztja először a pete tartalmát, azután átalakul második lárvává, amely fehér, pajorszerű testével már veszély nélkül mozog a mézes kásában és abból is táplálkozik. A pajoralakú lárva gyorsan növekedik és több vedlés után szeptember végével átalakul hamis bábbá; ez narancsvörös, 16 mm hosszú és 10 mm széles, előbbi lárvaalakjának átlátszó, vékony bőre pedig még körülfogja testét. A hamis báb áttelel, az állat ezzel átéli a második telet, amíg a jövőévi júniusban negyedik lárvaalakjává, amely a nélkül, hogy a hamis báb vörös takaróját elhagyná, hamarosan valódi bábbá alakul. Augusztusban kész az új bogár, amelynek kifejlődése tehát két esztendőt vett igénybe.

A pirosvállú méhbogár (Sitaris muralis Forst.) három lárvaalakja, hamis és rendes bábja.

A nünükék és a méhbogár különleges átalakulását többé-kevésbbé hasonló kivitelben megtaláljuk a többi hólyaghúzó bogaraknál is. Fabre ezt az átalakulást túlátalakulás (hypermetamorphosis)-nak nevezte, mert ebben az esetben a rovarok rendes átalakulásához viszonyítva, még egy második lárva és egy második bábállapot van közbeiktatva. A hamis bábállapot azonban tulajdonkép csak a lárva pihenőállapota, a kedvezőtlen évszakhoz való alkalmazkodás. A mi nünükéink a telet töltik hamis bábállapotban, a forró égöv alatt azonban a száraz évszakot töltik abban, amikor táplálékuk sem akad, a kíméletlenül tűző nap mindent kiszárít, elpusztít.

Végül még meg kell emlékeznünk a kőrisbogárról (Lytta vesicatoria L.), melynek kantaridintartalmú testnedvéről már volt szó. Ezért a tulajdonságáért délibb vidéken, ahol gyakoribb, gyógycélokra való felhasználhatása céljából még most is gyüjtik. A kőrisbogár már messzi távolról elárulja magát éles szagával, amikor valamelyik kőrisfát, orgona- vagy fagyalbokrot lepi el, hogy azt levelétől megkopassza. A kőrisbogár mintegy 20 mm hosszú, szép, fémfényű, zöld bogár, mely Escherich megfigyelése szerint petéit júniusban 50–200 darabból álló csomókban rakja a földbe. Négy hétre már megjelennek a kis 3-karmos lárvák, ezek eleinte sárgák, 1–2 nap mulva fejük és toruk megbarnul, míg a potrohszelvények az utolsó két szelvény kivételével, mely sárga marad, megfeketednek. Az előtor olyan hosszú, mint széles, a másik két torgyűrű szélesebb, mint hosszú. A petét elhagyó háromkörmös lárva nem követi a nünüke és méhbogár háromkörmösének példáját, nem kapaszkodik valamely virágra, hogy abban a méhecskéket megtámadja, hanem ellenkezőleg, a földbe igyekszik, itt elássa magát néhány napra, amíg teste megkeményedik. Csak az éhség kergeti tovább, útra kél és felkeresi több, a földben építő méh fészkét, melynek mézet tartalmazó sejtjei szolgáltatják szükséges táplálékát. A további fejlődés a túlátalakulás jegyében folyik le, azaz a háromkarmos átalakul második lárvává, ez szürkésfehér és lábán csak egy karma van, majd a földben hamis bábbá változik. A hamis báb a jövő vagy az utána következő tavaszig pihen, majd megjelenik a második lárvához hasonló harmadik lárva, 10 nap mulva bábbá alakul és 10–14 nap mulva kész az új bogár is.

Kőrisbogár (Lytta vesicatoria L.)

Kőrisbogarakban különösen Afrika gazdag, de ezek többnyire sötétkék színűek, míg az amerikai fajok minden színben pompáznak. Nemcsak a kőrisbogarak jelennek meg tömegesen, hanem közeli rokonaik, a hollóbogarak (Epicauta) is, amelyek közül számos faj kártevő, amennyiben a burgonya leveleit lekopasztja, vagy pl. Indiában a rizs-, kukorica- és más gabonaneműekben okoz jelentékeny károkat. Nálunk a pirosnyakú hollóbogár (E. verticalis Ill.) lepi el seregestül a burgonyát és eszi le a levelét; ez a munkája mindenesetre rovására irandó, lárvája azonban hasznos munkát végez azzal, hogy a sáskák földbe rakott petetokjait dézsmálja meg és így különösen a marokkói sáska elpusztításával válik hasznunkra.

Pirosnyakú hollóbogár (Epicauta verticalis Ill.).

A külföldi hólyaghúzó bogarak közül még az amerikai Nemognatha-fajok keltik fel érdeklődésünket, ezek ugyanis viráglátogatók és a lepkék szipókájához hasonló készülékkel szívják fel a mézet. A szivóka nem pöndöríthető be és a csatornásan kivájt állkapcsi karéjok meghosszabbodásával alakult ki. Az északamerikai Nemognatha lutea Lec.-nál ez a szivóka olyan hosszú, mint a bogár teste és arra képesíti tulajdonosát, hogy mély virágkelyhekből is nyalhatja a mézet.