1. család: Fadarazsak (Siricidae)

A fadarazsak vagy fenyődarazsak (Siricidae) ez alrendnek legprimitívebb, s a hártyásszárnyúaknak egyáltalában legrégibb képviselői. Zömöktestű állatok, melyek széles, a torhoz erősen odanőtt potrohukkal, hatalmas tojócsövükkel és sokszor méreteikkel is – kiterjesztett szárnyakkal egyesek közülük a 7 cm-t is elérik – még az ősi darazsakra, a Júra-korbeli Pseudosiricidákra emlékeztetnek. A mai Siricidák előtora hátul mindig kimetszett és kikerekített, elülső tibiáik 1–1 tüskét viselnek. Csápjaik hosszúak, sok ízből összetettek, s az alól csak a Kuba-szigetén élő Teredonia tesz kivételt, amely csak rövid, orsóalakú 5–6 ízű csápokat visel.

Az óriási fenyődarázs (Sirex gigas L.) egész Európában és északi Ázsiában is el van terjedve s mindenütt a fenyveseket követi. Nyáron jelenik csak meg. Meleg nyári napokon ezek a hatalmastermetű darazsak gyakran tucatszámra zúgnak végig a jegenyefenyők (Abies alba) koronái között, különösen olyan helyeken, ahol az erdő tisztásokkal váltakozik, s ahol ölberakott fatörzsek hevernek. Az emberre nézve ezek a darazsak ijesztő külsejük ellenére is teljesen ártalmatlanok. Ugyanis szúrni egyáltalában nem tudnak, s így nyugodtan megfoghatjuk azokat. Ha nem zavarjuk őket, akkor a fatörzsre minduntalan leereszkednek, s itt könnyen kézre is keríthetők.

Az óriási fadarázs (Sirex gigas L.) hímje és nősténye.

Fejük és mellük fekete, csak csápjuk sárga. A nősténynek citromsárga potroha hatalmas szuronyt és ibolyaszínű harántsávot visel, míg a hím potroha vörösesbarna, tövén pedig fekete.

Testhossza változik, a 4 cm-t is eléri, de vannak közöttük valóságos törpék is.

Az állat álcájának sokszor egy teljes esztendőre is szüksége van, míg a fában kifejlődik. Ezért esik meg gyakran, hogy a lárvákból kikelő állatok csak akkor bújnak ki a fából, amikor azt már feldolgozták. Valamikor régen – írja Lósy – a Margit-híd korlátján rengeteg sok ilyen fadarázs tűnt fel, s az ott bámészkodók nem tudták megérteni, hogyan kerül ez az állat a vízben fejlődő kérészek és tegzesek közé. Azonban csakhamar kiderült, hogy az állatok a híd talpfáiban fejlődtek ki, s onnan kerültek elő. Kollar szerint a lárvák nemcsak a fát pusztítják, hanem egy alkalommal Bécsben egy középületben egy szekrénynek 43 mm vastag ólomlemezét is átfúrták.

Ha különösen szerencsénk van, megfigyelhetjük fenyődarazsunkat a peterakás munkája közben. Többnyire egy frissen kivágott fatörzsre vagy valami haldokló fenyőre repül, néha más tűlevelű fára is, lábaira magasan felágaskodik, fejét lebiggyeszti, potrohát felemeli és hosszú tojócsövét merőlegesen ereszti bele a fa kérgén keresztül addig, ameddig csak tudja, ameddig kemény fához nem ér s aztán a petéit tojócsöve csatornáján keresztül vezeti tovább, a fa belsejébe. Ha ezzel a munkájával elkészült s ez néhány percig tart, akkor másutt újból megkezdi a peterakást. Így válik a fa a kikelő lárvák lakóhelyévé, amelyek a fa belsejében, tehát a sötétben töltik el életüket. Többnyire fehérek, rövid végtagokat viselnek, amelyek azonban potrohukon hiányzanak. E helyett azonban utolsó potrohgyűrűjük hátrafelé erős, kemény tüskében végződik, amelynek segítségével a lárva a fákon könnyebben előretolhatja testét. Ezek a lárvák ugyanis a szó legteljesebb értelmében keresztülvágják magukat a fán, mialatt mindegyikük egy hosszú, kanyargós és egyre szélesbedő járatot épít, amelyet maga mögött ürülékével kitölt. Nem tudjuk pontosan, hogy mennyi ideig élnek a lárvák a fában, de mindenesetre betelik két év, amíg az állat járata végén bebábozódhat. Minthogy a fenyődarazsak más fenyődarazsakhoz hasonlóan csakis már pusztuló vagy kivágott fába rakják petéiket, nem sorolhatók a kártékony erdei rovarok közé. Csak technikai értelemben károsak, mert a lárváiktól szétrágott fát technikai célokra kevésbbé vagy egyáltalában nem lehet használni. Megtörtént azonban nem is egyszer, hogy egészen friss és a mellett mégis apró lárváktól átjárt fát vettek munkába s azokat csak később vették észre. A lárvák azonban ilyen körülmények között sem zavartatják magukat, nyugodtan tovább dolgoznak és aztán bebábozódnak, úgyhogy egy szép napon a szoba padlójából vagy gerendázatából és bútorokból kikelő, fiatal állatok a háziak nagy csodálkozására és nyugtalankodására a szobában kedélyesen elkezdenek repülni.

A közönséges fenyődarázs (Sirex juvencus L.) többnyire fenyőfában él; nősténye fémfényű kék s potrohán narancssárga övet visel. Forró nyári napokon ez az állat is nagy tömegekben léphet fel és élénken zúg a fenyvesek felett szerelmi játéka közben. Speiser a berlini városház tornya körül látta röpködni. Ez az állat is jellemző példákat szolgáltathat arra, hogy milyen kitartással és erővel küzdi le a kibúvó fiatal állat a szembekerülő akadályokat. Egy esetben a fenyődarazsak egy nagy láda fájában fejlődtek ki, amelyet különféle tüzérségi muníció elcsomagolására használtak. Amint az állatok keresztül akarták magukat rágni, egyesek közülük befelé iparkodtak és közben a felszerelések fémburokját elérték. Ez azonban nem zavarta meg őket, mert ezt is kikezdték s keresztül is furakodtak rajtuk. Hasonló eset van feljegyezve a bécsi pénzverdéből, ahol ilyen fürkészdarázs az egyik ólomtartálynak falát támadta meg.

Taschenberg is megemlékezik ennek a darázsnak életmódjáról s a többek között azt írja, hogy egy alkalommal annak nőstényét nyugodt ülőhelyzetben találta, amint az éppen tojócsövét a fába mélyesztette. Meg akarta fogni és elcsodálkozott, amikor észrevette, hogy az állat már nem él. Meggyőződött később arról is, hogy a fában nem is volt pete s így feltételezhető, hogy az állat akkor akart lepetézni, amikor már ereje fogytán volt és teljesen ki volt merülve.

A fekete fadarázs (Xeris spectrum L.) szintén az előbbi értelemben kártékony állatok közé tartozik. Mindkét neme fekete, sárga halántékfoltokkal és világos sávokkal a mellén. A Xeris-nemhez tartozó fajok csak egy tüskét hordoznak hátsó lábszárukon, míg a Sirex L. és Paururus Konow két ilyet. A Tremexek, melyek amazokkal rokonok, rövid, legfeljebb 16 ízű csápjaikkal tűnnek fel, lombos fában költenek, akárcsak a pajzsos Xiphydriák.