ELSŐ REND: Főrákok (Malacostraca)

TARTALOM

MÁSODIK ALREND: Izelttorú rákok (Arthrostraca)

ELSŐ ALREND: Forttorú rákok (Thoracostraca)

A forttorú rákok (Thoracostraca, Podophthalmata), vagy héjasrákok, amely utóbbi név azonban számos Entomostracara is illik, héjuk által, amelyet egy páros oldali bőrredő hoz létre, és amely mint mellpáncél a fejet és a tort fejtorrá (cephalothorax) egyesíti, valamint nyélen ülő szemeik által is bizonyos ellentétet alkotnak a szelvényes testű rákokkal, az Arthrostracakkal. Ezt az ellentétet valamelyest a Syncaridak és a Cumaceak hidalják át.

1. had: Syncarida

A Syncaridák – csak három nemzetségük van – amelyek egyesek szerint különálló légiót alkotnak, arthrostraca-szerű testtel tűnnek ki. Hét vagy 8 szabad torszelvényük van; héjuk nincsen. A Thoracostracákéihoz hasonlók azonban a tor hasadt lábai, az egyik nem faroklegyezője és a nyélen ülő szemek, amelyek mind olyanok, mint a Schizopodák megfelelő szervei, valamint az első csáp alján fekvő statocysták, amelyek csak a Decapodáknál, a folyami ráknál és rokonainál jelennek meg újból. A majdnem 4 cm hosszúra megnövő, bolharákhoz hasonló Anaspides tasmaniae G. M. Thoms., amely leginkább egyesíti magában a különböző csoportok jellemvonásait, a tasmániai Mount Wellington csúcsa közelében fekvő tavakban él, 4000 lábnyi magasságban a tenger színe fölött, míg egy másik faj, a Koonunga cursor

Sayce Dél-Ausztrália lakója. Egy harmadikat, a Bathynella natans Vejd.-t Prágában fedezték fel egy kútban, vagy harminc évvel ezelőtt és legújabban egy Basel melletti kútban is meglelték. Egy másik Bathynella-faj, a B. chappuisi Delachaux Svájcból vált ismeretessé, de e fajt Chappuis megtalálta faunánk területén is, nevezetesen Kolozsvárott. Ezek az alakok is az „élő fossiliák”-hoz tartoznak; utolsó maradványai egy valamikor jóval nagyobb csoportnak. Az édesvizi Syncaridák ugyanis, mint azt biztosan meghatározható kövületek igazolják, gyakoriak voltak a karbon-perm időszakban, tehát körülbelül abban az időben, amelyben az Arthrostracák és Thoracostracák fejlődése megindult. Ezzel egyáltalában nem akarjuk azt mondani, hogy az Entomostracák és a Malacostracák a Syncaridák leszármazottjai; nagyon is lehetséges, hogy a Syncaridák középső helyet foglalnak el a két nagy csoport között, önállóan alakultak ki és előbb indultak kihalásnak, mint azok.

2. had: Cumacea

A Cumaceákkal is valószínűleg úgy áll az eset, mint az előbbiekkel, csakhogy a Cumaceákból nem ismerünk fossilis maradványokat. A Cumaceák Malacostracák; két pár segédállkapcsuk, öt szabad torszelvényük és csak kis héjuk van, amely csupán az első három torszelvény födésére alkalmas. Szemeik nyél nélkül ülnek, mint az Arthrostracáké. Körülbelül 70, aprótermetű fajuk ismeretes; fejük és tortájékuk megvastagodott, de testük hátsó része karcsú, a nőstényeké végtagpár nélkül való, a hímekén ellenben kis úszólábakat találunk. Régebben tévesen azt gondolták, hogy ezek a rákok a tízlábú rákok lárvái. A Cumaceák tengeri lakók, de a Kaspi-tóból is ismerjük képviselőiket. A Diastylis rathkei Kröy az Északi-tengerben él, így pl. Helgoland közelében, a D. sculpta G. O. Sars Észak-Amerika mellett. A Leuconidák karcsúbbak, mint a Diastylidák és vakok; hozzájuk tartozik az Északi- és Földközi-tengerben élő Eudorella trunculata Bate.

3. had: Hasítottlábú rákok (Schizopoda)

A hasítottlábú rákok vagy Schizopodák gyengéd alkotású torpáncélja rendszerint az egész tortájat befedi. A torlábak tipikus, mozgásra szolgáló hasított lábak. A Schizopodák legnagyobb része a tengerben él; valószínű, hogy már a karbon-korszakban is voltak képviselőik, habár a ránkmaradt, csekélyszámú kövület nem is határozható meg egészen pontosan.

Legjobban elterjedt a Mysidae-család. Már a nagyérdemű prédikátor és hittérítő, Fabricius Ottó 1780-ban megjelent könyvében, amelyben a grönlandi állatokat írta le, azt mondja a Mysis-ről, hogy néhány más kis állatkával ez a nagy grönlandi bálna (Balaena mysticetus) főtápláléka. Szinte csodálatos, hogy a fölötte apró állatok (a Mysis még egy hüvelyk hosszú sincsen) hogyan adhatnak elegendő táplálékot a legnagyobbnak, és anyagot roppant tömegű szalonnája felhalmozására. Azonban a Grönlandi-tengerben olyan gyakoriak, hogy a cetnek elég, ha föltátja a száját, hogy a sokezer zsírcseppet a vízzel együtt befogadja. Ilyenkor veszi hasznát a cet a szilásszájú berendezésnek, mert a szilák túloldalán, mint sövény mögött, fogva marad a zsákmány.

Aki Helgoland akváriumát fölkeresi, az bizonyára megismeri ott a meglehetősen nagy, körülbelül 3 cm hosszú, Praunus flexuosus Müll. nevű, az Északi- és a Keleti-tengerben honos fajt, amelynek egyedei trikót viselő emberkékhez hasonlítanak, és amelyek a vízben félig fölegyenesedve mind egymással párhuzamosan lebegnek, mert a beeső napsugár irányára valamennyien azonos módon reagálnak. Eme vidéknek egy kisebb faja a Neomysis vulgaris Tomps. A Földközi-tengerben más fajokkal együtt él a Leptomysis mediterranea G. O. Sars., valamint az érdekes Hemimysis lamornae

Couch, amely Nápolyban először csak a zoológiai állomás akváriumából vált ismertté, ahol óriási tömegekben és néha oly nagy számban lép fel, hogy kis hálókkal kell lehalászni. Az állatok itt állandóan sötét tárgyakon tartózkodnak, így különösen a sziklaépítményeken, és mindig vízszintesen uszkálnak ide-oda a beeső fénysugár irányától 10–12 cm távolságnyira. Ezek a ráktömegek a szúnyograjokra emlékeztetnek, amelyek táncolva lebegnek egyes városok tornyai fölött, vagy amelyek sétáinkon elkísérnek és állandóan ide-oda táncolnak a kalapunk körül.

Az északi tengerekben, valamint a Keleti-tengerben a Mysis oculata Fabr. él, Észak-Európa nagyobb tavaiban, Finn-, Svéd-, Norvég-, Orosz- és Észak-Németország számos tavában pedig a hozzá nagyon hasonló Mysis relicta Lovén, egy gyengéd, átlátszó, egészen 18 mm nagyságra megnövő állatka, amely különösen az állatföldrajz kutatóit érdekli. A latin nevét azért kapta, mert Svédországban és Norvégiában ezt az édesvizi állatot az édesvízhez való alkalmazkodás által a Mysis oculataból keletkezett maradványnak nézték, reliktumnak, amely abból az időből maradt meg, amikor a jégkorszak utáni tenger borította el ezt a vidéket; ez a megállapítás néhány ottani lelőhelyre valóban érvényes. A Németországban élő Mysis relicta azonban, amely csak olyan tavakban fordul elő, amelyek a Keleti-tengernek adják le a vizüket, az Ancylus-korszakban, mikor a Keleti-tenger medencéjéből édesvizi tó lett, átalakulás és a kiédesedő vízhez való alkalmazkodás révén jött létre a Mysis oculata-ból, és nyilván akkor vándorolt is be a Keleti-tenger folyóin azokba a tavakba, ahol ma is él. Teljesen kizártnak tarthatjuk azt, hogy még mostanában is bevándorolna az édesvizekbe, s hogy bizonyos fokig tetszése szerint alkalmazkodni tudna az ilyen vagy olyan vizekhez, vagy hogy vízi madarak útján terjeszkednék; teljesen kizártnak kell tartanunk, mert a Keleti-tenger folyóiban, valamint az Északi-tenger területéhez tartozó édesvizekben sehol sem fordul elő. Ennek a fölfogásnak a helyességét Samter és Weltner bizonyították be a Mysis relictan és két bolharákon, a Pontoporeia affinis Bruzelius és a Pallasea quadrispinosa G. O. Sars nevű fajokon, amelyekkel, legalább Németországra vonatkozólag, egészen hasonlóan áll a dolog; más országokban – még Észak-Amerikában is akadnak ilyen reliktumok – lehet, hogy más módon alakultak az ügyek.

A mélytengerek csodálatosan szép hasítottlábú rákokat rejtenek a Lophogastridae- és az Euphausiidae-családokból. Az előbbi család tagja pl. a 14 cm hosszú Gnathophausia gigas Will.–Suhm, amely az Észak-Atlanti-óceán és a Déli-tenger lakója.

A Willemoes–Suhm által alkotott Gnathophausia név a második alsó állkapocspár bázisán fekvő, élénken színezett szervekre emlékeztet. Először mellékszemnek tartották őket, azonban későbbi megfigyelők szerint egyáltalában nem szemszerű képződmények; sokkal valószínűbb, hogy világítómirigyek, amelyek pompás és erősen foszforeszkáló váladékukat hosszú fonalak alakjában választják ki. A már közepes mélységekből is halászható, messze elterjedt Euphausia splendens Dana és E. pellucida Dana nevű fajok gyöngyalakú világító szerveket hordanak testük oldalán; ezek csodálatosan szép, kékesfehér színben világítanak, és valószínű föltevés szerint a zsákmány csalogatására szolgálnak, vagy talán a fajok kölcsönös fölismerésére is, amit a mélytengeri halak esetében is valószínűnek tarthatunk.

4. had: Sáskarákok (Stomatopoda)

A sáskarákok (Stomatopoda) több mint 50 fajból álló csoportja, amelyet külön légiónak is tekinthetünk, a fejtor páncéljának kifejlődésében a Schizopodák mögött foglal helyet; ez a páncél ugyanis rövid és legalább a három utolsó torszelvényt szabadon hagyja. Csak ez a három torszelvény hord úszólábat, míg az öt előző szelvény kopoltyúlábakkal van ellátva – ami olyan gazdagság, hogy az egész csoport innen kapta a nevét. A második állkapcsi lábpár különösen hatalmasan fejlődött ki, azonban valamennyien ragadozó lábak, amelyeknek tollkés pengéjéhez hasonlóan becsukható karomrésze kardalakúan görbült és az utolsóelőtti íz megfelelő mélyedésébe csapható be, akárcsak a ragadozó rovarokon, ájtatos manón, stb. Ezekkel az éles fegyverekkel a sáskarákok hatalmas sebeket ejtenek, és zsákmányukat, még a halakat is, ezzel darabolják szét. Az igazi hatalmas mozgató- és evezőeszköz a potroh, mely széles úszóban végződik. A torpajzs elől mozgatható ormánylemezt hord.

A közönséges sáskarák (Squilla mantis Latr.) a Földközi-tengerben honos, megnő 18 cm hosszúra s kiadós, jóízű élelmiszerként kerül piacra. Rendjének nem a legfürgébb tagjai közül való, a fogságban legalább nem az. Nagyon mozgékony segédállkapcsait használja különböző testrészeinek a tisztogatására és még a farka felületét is elérheti velük.

A kisebb, 10 cm hosszú Squilla desmaresti Risso nevű faj nemcsak a Földközi-tengerben, hanem az Atlanti-óceánban és a La Manche-csatornában is előfordul. Ezen állatok rendszerint teljesen a kövek és tengeri növények közé rejtőzve fekszenek, úgyhogy az akváriumban kényelmesen megfigyelhető, milyen rendkívül ügyesen és sokféleképpen tudják hasznát venni a szájukat körülvevő végtagoknak. Folytonosan tisztogatják magukat, csápjaikat áthúzzák behajlított lábízeik között, s egyik vagy másik lábukkal felnyulnak a hátukra, hogy megvakarjanak valamely látszólag legelérhetetlenebb helyet is.

A petecsomókat a Stomatopodák szájlábaik között hordják. A petéket elhagyó fiatal állatok fejlődésük folyamán először két, „pelagikus életmód előtti” állapoton mennek keresztül, amely idő alatt a tenger fenekén élnek, és csak azután lesznek pelagikus, vagy planktonikus állatokká. Ezért, Giesbrecht szerint, a közönséges sáskarák éppen kibújt lárvái a kísérleti edény sötét oldala felé eső fenekére gyűlnek össze; csak amikor elérték a második állapotot, amelynek folyamán a szabadban a szétrajzásuk megindulna, mennek egyes példányok a világos oldalra, és az első pelagikus állapotban elérik a „fény szeretetének” legmagasabb fokát, azt, amely az állatokat a fenékről a szabad vízbe vezeti.

5. had: Tízlábú rákok (Decapoda)

A tízlábú rákok (Decapoda) alrendje, amely a fajok túlnyomó többségét (több mint 2000) egyesíti magában, amint azt a neve is mutatja, az által jellemzett, hogy a tor nyolc végtagpárjából öt pár járólábbá alakult ki, míg a három elülső pár mint segédállkapcsok vesznek részt a táplálék felvételének műveleténél. A páncél a fejet és a thoraxot fedi be, és utóbbival a háton szorosan összenőtt. Azonban szabadonálló oldalsó részei a tor mindkét oldalán üres, csupán keskeny rések által nyíló zárt üregeket alkotnak, amelyek kopoltyúüreggé lettek. A tor valamennyi végtagjából bozótszerű vagy levélalakú kopoltyúk nyúlnak ebbe az üregbe. A második alsó állkapocspáron lévő különleges lemezek a szükséges vízáramot ingó mozgásuk által tartják fenn.

Az alrendet szárazföldi és a vízben lakó fajok alkotják. Annál fürgébbek és a futásban s kúszásban annál ügyesebbek, minél rövidebb az a testrészük, amelyet közönségesen farknak (postabdomen) nevezünk. Ez tudvalevőleg hatalmas evezőül szolgál a folyami ráknak, a homároknak és a langusztáknak. A futómozgást azonban nagyon gátolja ez a függelék, és különösen akkor válna kellemetlenné, ha az állat, mint szárazföldi lakó, kénytelen lenne a földön maga után vonszolni. Ebből magától következik, hogy legügyesebben azok a rákok tudnak a szárazon mozogni, amelyeket ez a más célra szolgáló függelék nem akadályoz. A potrohnak elcsökevényesedése vagy csekélyebb fejlettsége tehát megadja az ily megváltozott életmód legfontosabb feltételét s ezért a hosszúfarkúak és rövidfarkúak vagy tarisznyarákok két természetes alcsoportot alkotnak a tízlábúak rendjében, amelyek közé, mint az állatvilág rendszerében majdnem mindenütt, egy átmeneti, vagy mondhatnók jellegtelen csoport ékelődik be.

Első csoport: Hosszúfarkú rákok (Macrura)

A hosszúfarkú rákok (Macrura) potroha erősen fejlett, olyan hosszú, vagy még hosszabb mint a fejtori rész, és első hat szelvényén páros végtagokkal ellátott. Az utolsó szelvény végtagjai az utolsó ízzel együtt széles farokúszót vagy „faroklegyezőt” alkotnak.

A hosszúfarkú tízlábúak fajokban leggazdagabb családja a garnéláké (Carididae), amelyek közül csupán az európai tengerekből körülbelül 90 fajt írtak le. Szaruszerű hajlékony páncéljuk, oldalt összenyomott testük, a nagy pikkely, amely túlér a külső csápok alapízén, egyes testrészeknek többnyire szép és gyöngéd színe, másoknak majdnem üvegátlátszósága, nagy ügyességük az előre- és hátrafelé való úszásban – amelyek közül az előbbi a farokúszó segítségével, a második pedig a potrohlábak evező mozgásával megy végbe – teszik könnyen megismerhetővé ennek a csoportnak a legtöbb tagját. A két elülső torlábpár ollókat hord.

A homokos, lapos parti részeket, kiváltképpen az Északi-tengerben és a brit tenger mellékén megszámlálhatatlan tömegekben népesíti be a közönséges garnéla, más nevein homoki krangon, garnat, granat, porre, az angolok „shrimp”-je, a franciák „crevette”-je (Crangon vulgaris Fabr.). Jellemző reá az, hogy teste csaknem teljesen síma, csak a fejtorrészén van három tüskéje. Gosse eleven leírását közölte az állatocska fogásának, amelyből sajátosságait is közelebbről megismerhetjük. „Nézzük csak meg, mivel foglalkozik oly serényen az a halász, s mit dolgoztat a lovával: hasig behajtja a tengerbe, aztán megint visszatér, mintha a homokot akarná fölszántani... A ló hálót húz, amelynek szája hosszúkás vasrámára van kifeszítve.

„Hátul hegyesen fut össze a háló, azonban a vége nincsen befonva, hanem csak madzaggal összekötve. A vasráma nyitva tartja a háló száját és fölszántja a tengerfeneket, mialatt a ló, melynek hámjához kötél köti, előre megy. A lónak, mivel a süppedő homokban s mély vízben kell gázolnia, s még a nehéz készüléket is húznia, nehéz munkája van és örül, ha szárazra jut, ahol rögtön megállítják, mihelyt a vonóháló partra kerül. Miután a halász kendőt terített a homokra, föloldozza a köteléket és kiönti a hálóban nyüzsgő tömeget. Valami csekélységért megvesszük az eldobni való férgeket, azaz mindent, ami nem garnéla. Ez utóbbiak nagyon szépek. Bell 6 cm hosszúnak mondja őket, a mieink legtöbbje 8 cm-nél hosszabb. Túlnyomóan nőstények, amelyek potrohuk és úszólábuk közt hordják a petéket. Az állatkák nem olyan csinosak, mint némely más garnélafaj. A színük halvány, zöldesbe játszó barna; de ha figyelmesebben vizsgáljuk, sok fekete, szürkésbarna és narancsszínű foltot találunk rajtuk, melyek közt, erősebb nagyítást használva, sok csillagalakúnak látszik.

„Nagyon mulatságos, hogy mily gyorsan és ügyesen rejtőzik el a garnéla a homokban. Ha a víz 1–2 hüvelyk mély, az állat nyugodtan leszáll a fenékre. Aztán egy pillanatra látjuk, hogy mind a két oldalán kis porfelhő emelkedik, teste mélyen besüpped, míg a háta majdnem egy síkban van a körülfekvő homokkal. Most válik nyilvánvalóvá a sajátságos szín haszna: a sűrűn egymás mellett álló, különböző árnyalatú barna, szürke és vörös foltok oly tökéletesen hasonlítanak a homok színéhez, hogy az állatot, amely épp most ásta be magát a szemünk láttára, a következő pillanatban már nem tudjuk megkülönböztetni. Csak a fej mellett kétoldalt álló szemek, mint a hollandus házak padlásablakai villognak elő, mint egy pár őrszem. Így fekszik ott az állat, nyugodtan, a legtöbb ellenségtől biztonságban, míg csak a kotróháló vasajka fel nem szántja a homokot és a szegény fölzavart garnélát bele nem kergeti a háló szájába.”

A garnélák fogása természetesen mindenütt olyan, mint az angol partokon, csakhogy a szegény halászok rendesen nem olyan előkelőek, hogy ló segítségével vontassák hálóikat, hanem maguk tolják vagy húzzák kisebb vas- vagy farámára erősítve, vagy vitorlás hajóból halásznak vele. Nálunk (Németországban) ugyanis a halászhelyek rendszerint olyan messze esnek a szárazföldtől, hogy csónakokkal kell fölkutatni őket. A garnélákat egérfogóhoz hasonló kosarakban csalétekkel is fogják. A fríz halász a fölállított csapdákat a „Wattschlitte”-nek nevezett járművel keresi fel. Erről a fáradságos műveletről Ehrenbaum számolt be,aki ezt az Ems torkolatánál sajátszeműleg figyelte meg. A „Wattschlitte”-nek nevezett jószág, amelyet „Kraier”-nek is hívnak, rendszerint 40 cm széles és 2 m hosszú. Menés közben az egyik térd a szerszám hátsó szélén nyugszik, miközben a másik láb hatalmas lökésekkel tolja előre az iszapban. Ezek az egészen lapos, kicsi járművek szolgálnak a zsákmány fölvételére, amely nem ritkán néhány mázsára rúg. Az a körülmény, hogy majdnem mindig ugyanazokat az utakat használják, megkönnyíti a helyes út feltalálását. Bokrok, amelyeket itt-ott ültettek, szintén a mocsarak beláthatatlan sík felületén való tájékozódásra szolgálnak. Tűrhető időben éjszaka az Ems jobbpartjáról átvilágítanak a tüzek. A visszafelé való menetelnél azonban, valamint nagyon ködös és sötét időben a halászok tájékozódására csupán az időnként felkerekedő szél az egyetlen mód. A halászatok ideje alatt, azaz március második felétől késői novemberig a gázló halásza csak keveset pihenhet. A nappal és az éjszaka minden órájában készen kell, hogy álljon a kosarak fölkeresésére, bármilyen idő fenyegeti is, és pedig mindig az alacsony vízállás kezdetekor, tehát minden 24 órában kétszer. Csak ha hatalmas északnyugati szelek fujnak, amelyek nem engedik, hogy az apályvíz a Dollartból lefolyjon, kényszerülnek az emberek otthon maradni, mivel ilyenkor egyáltalában nem juthatnak a kosarakhoz. Csupán a tél beálltával jön meg a pihenés ideje. Ilyenkor azonban az összes szerszámokat – miután kívülről behozták őket – ki kell javítani, és a rosszakat új fonadékkal ellátni.”

Ehrenbaum ezenfelül megállapította, hogy a Dollart és a hozzá sótartalomban hasonló brackos mocsaras területek mégsem a garnélák születési helyei; a tojások fejlődése a fiatal állatok kibujásáig a nyilttengerekhez közelebb megy végbe, 2–2 1/2 százalékos sósvízben: a fiatal állapotban levőknek ez a sószükséglete, akárcsak a félszegúszóknak és az angolnáknak; csak a felnőtt állatok tudnak különböző fokban alkalmazkodni az édesebb vízhez, a fiatal alakok nem tagadják meg származásukat.

A fűrészes garnéla vagy palémon (Palaemon serratus Penn.) oly tömegesen fordul elő, kiváltképpen Franciaország északi partjain (mint crevette, celicoque, bouquet) s tovább keletre is a német tenger felé, hogy ott, akárcsak a Földközi-tengerben, kiadós táplálékká válik. Ez és néhány más garnéla, amelyek közül az egyik, az ú. n. sziklai garnéla (Leander squilla L.) a Földközi-tengerben a leggyakoribb, főzéskor vörössé lesz, míg a legtöbb egyéb garnélafaj, mint a közönséges krangon is, az elkészítés által színtelenné válik. A Keleti-tenger garnélája, a Leander adspersus Rtk. (Palaemon fabricii) aránylag kicsi; „Ostseekrabbe” néven kerül piacra, bár észak felé is gyakori.

A garnélák életmódját csak akváriumban lehet megfigyelni. A tengerben, átlátszóságuk miatt, a legtöbb fajt alig lehet észrevenni, másokból csak alkalomadtán lehet egy-egy úszó példányt látni és a legcsekélyebb nyugtalanításkor sietve menekülni. Másként viselkednek a fogságban, ahol évekig kibírják és az etetés által bizalmassá válnak. Izgó-mozgó állatok, amelyek vagy tisztogatják magukat, vagy pedig eleséget vagdalnak az ollóikkal, vagy állkapcsi lábaikkal. Társasan együtt csatangolva, gyakran civakodnak egy-egy falaton, de azért sohasem bocsátkoznak olyan elkeseredett harcokba, mint aminőket a makrancos remeterákok vívnak.

Csodálatos némely garnéla színváltoztató és alkalmazkodási képessége. Ebben a legmagasabb fokot az európai partok szinte púposalakú Virbius varians Leach nevű faja érte el. Ezek az állatok, amelyek az Északi-tengerben is előfordulnak, azonban a Keleti-tengerben már hiányzanak, a moszatmezők lakói; egyszer zöld, aztán piros, barna, barnászöld, vörösfehér vagy barnafehér a színük, mégpedig mindig olyan, mint amilyen az a moszat, amelyen éppen ülnek. Ezért, Doflein szerint, ezeket az állatokat az algákkal együtt észrevétlenül begyűjthetjük és csak az üvegedény összerázásakor fogjuk őket meglátni, ha a rákok mindegyike új alap fölé kerül és ezáltal színei révén a növényektől elütővé válik. Éjszaka mindnyájan egyenlő, kék uniformist öltenek, ami az anyagcserével függ össze és amiből a napközben elhasznált anyagok az éj folyama alatti visszaállítására következtethetünk. A Leander xiphias Risso nevű fajt Doflein Monaco mellett rendesen sötétzöld, ritkábban barnássárga példányokban gyűjtötte; négyheti sötétben való tartózkodás után vörössé lett az állat, ha pedig három napig sötét helyen jéghideg vízben volt, kékké változott a színe.

A tengerlakók közül, mások mellőzésével, sajátságos életmódja miatt említendő a Pontonia tyrrhena Risso. Az Adriai- és a Földközi-tengernek ez a nagyon gyakori rákja rendesen élősdi módra él a nagy kagylókban; nem ritkán azonban szivacsokban is elrejtőzik. Majdnem kizárólag ezekben tartózkodik a Typton spongicola Costa, amelynek második lábpárján az ollók nagyon fejlettek és az egyik, amely a másiknál nagyobb, majdnem mindig akkora, mint az egész testhossz kétharmadrésze. A színe világosbarnás és az ivarérett nőstényeket a nagy potroh minium- vagy majdnem korallpiros színe teszi feltűnővé. Ha az apró, alig 2 1/2 cm hosszú teremtmények, melyeknek fölötte komikusan állanak a nagy, buzogányszerű ollóik, megijednek vagy haragra lobbannak, ollóik egymáshoz verdesésével kicsiben egészen olyan pattogó hangot adnak, mint amilyent mi a hüvelyk- és a középső ujjunk pattogtatásával idézhetünk elő.

Némely garnéla az édesvízhez alkalmazkodott. Egy, ebben a tekintetben különösen nevezetes európai fajt, Palaemonetes varians Leach, már előzőleg méltattunk. Ugyanott említettük meg a brazíliai folyami garnélákat is; ilyenek vannak még Argentinában és Uruguayban; Chilében és Peruban egy 20 cm-re megnövő faj él. Míg a tengeri fajok nőstényei néha a peték ezreit hordják magukkal, addig Müller Fritz egy édesvizi fajon csak 8–29, ennek megfelelően jóval nagyobb darabot talált. Néhány délamerikai édesvizi fajt megesznek, a tengeriekből persze többet; természetes, hogy ott is éppen úgy előfordulnak, mint máshol. Egyes fajok édesvízben, brackvízben és sósvízben egyaránt megélnek, ezek tehát, mint mondják, euryhalin-fajok. Figyelemreméltó, hogy néhány délamerikai édesvízi Palaemon-faj Nyugat-Afrikában is előfordul, míg Kelet-Afrika fajai egészen mások; ez egyike azon jelenségeknek, amelyek a két, jelenleg elválasztott földrész korábbani összefüggésének gondolatát keltik föl. Az egész világ trópusain elterjedt Atyidae-család majdnem csupa 1–2 cm hosszú édesvizi fajokat tartalmaz.

Egy közeli rokoncsaládba (ostoros garnélák, Penaeidae), amelyeknek a tagjai harmadik torlábukon ollót hordanak, tartozik az Atlanti-óceánban és a Földközi-tengerben élő világítórák (Lucifer typus Thomps.) Ez a faj a szemeit hosszú, botszerűen megnyúlt, előrenyúló nyeleken hordja és mint neve is mutatja, világító-képességgel rendelkezik.

Brooke megfigyelései szerint az állatok nappal a partok sekély helyein, nem nagy mélységben tartózkodnak, naplementekor azonban kimennek a nyilt tengerre, ahol később a petéiket is lerakják. Átalakulásuk lassú, s egynémely, még nem teljesen kifejlett lárvát önálló fajnak írtak le. Az ostoros garnélákhoz számos rendkívül érdekes mélytengeri alak is tartozik. Pompás vörösszínű, vagy piros-fehércsíkos a „karcsúlábú hajas garnéla” (Nematocarcinus gracilipes M.–E.). Torlábai egészen valószínűtlenül megnyúltak és tapintó szőrpamacsban végződnek. Ennek következtében nyilván igen finom a tapintóérzékük. E mellett a tapogatók is jól fejlettek; a test hosszának három-, sőt ötszörösét érik el. Az antennák megnagyobbodása más mélytengeri garnélákon is mutatkozik. Így Chun a Földközi-tengerben 800 és 1200 m mélység között egy olyan Sergestes arcticust fogott, amelynek testhossza 38 mm volt, csápjai ellenben 115 mm hosszúra nőttek meg és még hozzá oldalsó fonálkákkal voltak ellátva, ezeken viszont tapintósörték ültek. Igen érdekes a mélytengeri garnélák lárváinak egy része. Ezen teremtmények egyik legmeseszerűbb alakjának az Elaphocaris nevet adták, ami talán „szarvasagancs”-ot akar jelenteni. Mindeme fiatal állapotban lévő lények különleges tüskékkel fölszereltek, amelyek rendszerint lebegőszervül szolgálnak, azonkívül nagyszerűen fejlett érzéksörte-rendszerük van, és rendszerint meglehetősen nagy szemük. Pelagikus életet élnek.

Az eddig említett családokat összefoglalóan „úszó hosszúfarkú rákok”-nak, Macrura natantia hívjuk, ellentétben a már nehézkesebb „járó hosszúfarkú rákok”-kal. (Macrura reptantia.)

A Challenger-expedíció egyik érdekes eredménye a rákok ismerete terén a hosszú, de vékony ollólábakkal és apró ollókkal fölfegyverzett Willemoesia leptodactyla Will.–Suhm fölfedezése volt; az Eryonidae-családba tartozó állat testhossza 120 mm, ollólábainak hossza pedig 155 mm volt. E rákok szeme mindig csökevényes, de ezt még nagyobb mértékben látjuk azonban más fajokon, ahol néha nem csupán a szem, hanem még a számára való mélyedés minden nyoma is hiányzik. Érdekes azonban, hogy a petében található embrióknak, még a héjasok típusának megfelelően, jól fejlett szemük van. Ez különben nem elszigetelt jelenség: a krajnai barlangok egyik vak garnélájának (Troglocaris schmidti Dorm.) szintén van szeme embrió korában.

A vértesrákok (Loricata) családját az igen kemény testburkolat és a nagy, erősen fejlett potroh jellemzi. Mind az öt lábpár karomban végződik, ollók egyiken sincsenek. A közönséges languszta vagy karmos tengeri rák (Palinurus vulgaris Latr.), melynek ismertetőjegyei a testnél hosszabb külső csápok, lábainak vastag, tüskés szártagjai és a hosszú „fark”, a leggyakoribb a Földközi-tengerben, de Anglia és Írország déli és nyugati partjain is oly mennyiségben fordul elő, hogy keresett árucikke a londoni piacnak. Fejtorrészének mellső szegélyét két vastag tüske díszíti, s e testrészének felülete sűrűn tüskés, míg a potroha síma. Megnő 40 cm hosszúra s élénk vöröses ibolyaszínű, ami gyorsan intenzív kékbe megy át, ha a frissen fogott rákot közvetlenül a nap sugarainak tesszük ki, míg hogyha a bőrpáncélt árnyékban szárítjuk meg, a természetes színe aránylag jól megmarad. Az egyes óriáspéldányok 6–8 kg nehezek és sokkal gyakoribbak a Földközi-tengerben, mint a homár és ezért az inyencek számára közönségesen ők pótolják a homárt, amely inkább az Atlanti-óceán és az Északi-tenger vidékének a lakója. A languszta szereti a sziklás, egyenetlen, tengeri növényekkel benőtt, különböző mélységű feneket; ebben tehát a homárhoz hasonlít, azonban élénkebb és jobban szereti a társaságot, ügyesen mászkál a sziklafalakon, és különösen kedveli a kagylókat, amelyeket elülső lábainak erős ollóival tör össze. Kétféle módon fogják. Az öregszemű, 1 mm magas hálót több, mint 31 m hosszú falként bocsátják le a tenger fenekére, ahol éjszakán át ottmarad. A sötétben nekimenő halak és nagy rákok iparkodnak keresztülbújni a szemek között, a languszták ügyetlen lábaikkal át akarnak rajta mászni, de belekeverednek ezzel a kísérlettel. A hálót kora hajnalban kell felhúzni, mert különben a ragadozó halak és a delfinek fölfalják a foglyokat. Sokkal vonzóbb a langusztának vontatóhálóval való halászata, ami néha éjjel a tűz fényénél történik.

Manapság gyakran láthatók a languszták a nagyobb akváriumokban, ahol a homárok és a tarisznyarákok társaságában jól megélnek. A fogságban tartott állatokon megfigyelték, hogy hangokat is adnak, ez pedig csak akkor történik, mikor nagy csápjaikat erősen mozgatják, például mikor arra használják, hogy társaik támadását evés közben elhárítsák. A hang olyanféle sustorgáshoz hasonlít, amit akkor hallunk, ha a cipőnket az asztal- vagy széklábhoz dörzsöljük. Az eszköz, amely a hangot adja, kerek lemez, amely a külső csápok mozgatható ízének legutolsója alatt fekszik, és pedig ennek felső részén, a belső oldalon. A hang úgy támad, hogy a lemez érdes része végigsiklik a szilárd gyűrű síma lapján, mellyel az első, mozgatható csápíz van összekötve.

A languszták levélalakú, csodálatosan átlátszó pelagikus lárváit régebben mint „levélrákokat” Phyllosoma név alatt írták le. Ilyeneket a következő génuszban is találunk.

Európának az atlanti partjait és a Földközi-tengert lakja a „medverák” (Scyllarus arctus F. = Arctus ursus L.); ismertetőjegyei a hátoldalon eredő szemkocsányok, a levélszerű, ostortalan külső csápok és a széles, lapos, négyszögletű fejtorrész. A medverák meglehetősen gyakori állat és 30 cm-nél hosszabbra is megnő. A nagyon lomha, lapos rák a sziklák zugaiban él, és rendesen annyira be van fedve iszappal és algákkal, hogy nagyon gyakran kőnek tartják. Védekezőszerszámul a lapátszerűen átalakult második antennákat használja.

Azt a családot, ahová a mi folyami rákunk és legközelebbi rokonai is tartoznak, az ollós- vagy a páncélosrákok családjának (Astacidae) nevezhetjük. Felismerhetők oldalról kissé összenyomott fejtorukról, amelyet úgy, mint a potrohot is rendesen igen kemény páncél borít. Az első járólábpár mindig nagy ollóban végződik és egyes nemeken a második és harmadik is hord kisebb ollót. Az első lábpár nagy ollói számos alaknál, így például a homáron, egészen kimondottan különböznek egymástól alak és nagyság tekintetében. Az ollóknak ez a különbözősége nem regeneráción alapszik, mint ahogy az ember ezt leginkább gondolná, hanem a különböző használat által jön létre. Az egyik olló, néha a jobboldali, aztán megint a bal, karcsúbb alakú és rágóélein szabályos fogacskákkal és sűrű érzősörtékkel ellátott. Ezt „fogacskás olló”-nak, vagy feladatának megfelelően „érző-ollónak” hívják. A másik olló durvább alkotású, belső oldalán kevés erős kiemelkedést hord és mint „bütykös olló” vagy „törő olló” a zsákmány megfogására és a kagylóhéjak feltörésére szolgál.

A homárt (Homarus vulgaris M. E.== Astacus marinus) csak jelentéktelen ismertetőjegyek különböztetik meg a folyami ráktól. Így a homlok nyujtványa keskenyebb, és a külső csáp tövén álló pikkely, amely a folyami rákon levélszerű, a homáron keskeny és fogszerű. Egészen 50 cm hosszúra nő meg. Az európai tengerek közönséges homárja a norvég partoktól egészen a Földközi-tengerig található, itt azonban nem nagyon gyakori; igazi hazája a brit partok, legkivált azonban a norvég partvidék. Ott, több más tengeri állattal együtt leginkább azon a roppant emelkedésen, azon a padon található, amely a kontinens partja mentén húzódik és amelytől kezdve a tenger feneke meredeken esik az óceán mélye felé. Mint sziklalakót a német területen csak Helgoland mellett találhatjuk meg; a többi német partokon csak egészen kivételesen kerül néha egy-egy darab a halászok hálójába.

A homárfogás az egész világon körülbelül egyformán történik, kosarak segítségével, amelyeket a helgolandiak „tiners”-nek neveznek; ezek madárkalitkához hasonlítanak, lényegükben olyanok, mint a patkányfogó, és csalogató eledelül földarabolt tarisznyarákokkal vannak ellátva. Ezenkívül alkalomadtán hálóval is fogják, ú. n. „glippen”-nel, amelyeket a „ráktányérok” módjára készítenek. Egy csalihallal ellátott vasgyűrű tartja kifeszítve a madzagon lógó háló nyílását, és a háló felhúzásakor történő lökés által a falatozó rák beleesik a csapdába. A Helgoland révpartján olyan nagy számban fekvő rákos-ládikák csupán a rákok eltartására valók, amelyeknek az ollóit összekötözik, mert máskülönben megsértenék vagy meg is ölnék egymást.

Az a hit, hogy a nőstény homárokat arról lehet felismerni, hogy potrohuk alsó részén mindig petéket hordoznak, téves; ez csupán az ivarérett nőstényekre áll (ezek legalább négy-öt évesek és minimálisan 23, vagy Norvégiában 20.5 cm hosszúak) és ezekre is csupán a petéknek az inkubációs ideje alatt; ez majdnem egy esztendeig tart, a petéből való kibújás augusztusban történik. Néha kivételesen azonnal újból petéket rak le a homár, azonban többnyire csak egy pihenőév után, tehát minden második évben.

Az újszülött homárlárva már ollót hord és körülbelül 6–8 centiméter hosszú; csinos állatka, alapszíne élénk kékeszöld, de piros és kék színek is élénkítik. A plankton állataihoz számítható, ámbár specifikus súlya a tenger vizénél nehezebb, és így némiképpen a tenger fenekéhez kötött. Életének korai periódusaiban gyakran vedlik, később a vedlések ritkulnak, és az érett nőstény a peték miatt minden két évben csak egyszer tud vedleni. A negyedik vedlés után a 15–16 cm hosszú állatka a járólábakon hordott úszófüggelékek elvesztése következtében már sokkal inkább homárszerű, mint előzőleg volt; egészen fenéklakó állattá lett, és most azután olyan állapotba kerül, amelyben eltöltött természetes életmódjáról, Ehrenbaum szerint, még semmit sem tudunk. A fiatal homárok ebben a korban nyilván rendkívül elrejtett életmódot folytatnak, mivel életük folyamának ezt a részét csak akváriumi tenyésztési kísérletekből ismerjük.

A helgolandi homár nagyságának és súlyának arányában – az utóbbi, különösen az ollók súlya, idősebb korban sokkal rohamosabban nő, mint a test hossza – 8000–40.000 petét rak le egyszerre. Hogy milyen idős lesz, azt pontosan nem is lehet megállapítani, de elél 30 évig, sőt még tovább. A helgolandi halász, aki ha 100 kosárban 30–40 darabot fog, igen jó napi zsákmánynak tekinti ezt, és aki tavasszal néha két héten át mindennap összefogja a fenti mennyiséget, július közepétől szeptember közepéig kíméli a homárt; a természet olyan módon gondoskodik ezenkívül a homárról, hogy a téli hidegben lomhává teszi, úgyhogy nem megy a csali után, valamint az őszi és a téli viharokkal jön segítségére, amelyek a rákhalászok savanyú iparát természetesen nagyon megnehezítik, sőt néha még a hajójáratok által már úgyis veszélyeztetett rákfogó kosarakat összezúzzák vagy széttörik. Különben is a petét hordó nőstények meglehetősen elrejtőzve élnek, és a fiatalok nem egyszerre, hanem egymásután bújnak ki, úgyhogy sohasem alkotnak nagy rajokat, amelyek ellenségeket csalnának oda.

Az akváriumban a már említett fiatal homárokon kívül az öregek is vonzó látványt nyújtanak; már csak külsejük által is, mert hiszen majdnem minden homár páncélján állatok és növények tekintélyes tömegét hordja, amelyek a rák élete folyamán mint ártalmatlan „térparaziták” rája telepedtek, és azt a tiszteletreméltó külsőt adják neki, amelyet a németek „bemoostes Haupt”-nak hívnak. A homár csodálatos gyorsasággal eszik; a nagy halakat például megragadja, rágószerszámainak szakadatlan munkájával darabokra szedi, és minden darabkát, az egész kis hulladékoktól eltekintve, a szájába továbbít.

Az északamerikai homár (Homarus americanus M.-E.) szaporodása a partok fekvése szerint április és szeptember közé esik, és úgylátszik, hogy a nőstények erre a célra a sekélyebb vízbe mennek. Az ivadék nemcsak közvetlenül azután, hogy a petéből kibújt, úszkál szabadon, fejlődése azon fokán, amikor még hasított lába van és nagyon hasonlít a hasítottlábú rákok vagy Schizopodákhoz, hanem még akkor is, amikor külsőleg már az öregekhez hasonlít és hosszúsága megközelíti a 2 cm-t. Mivel a fiatalok védtelen rajokban bolyonganak, az őket üldöző halak kegyetlenül megtizedelik soraikat.

A homár fogyasztása Észak-Amerikában sokkal nagyobb, mint Európában; csak Bostonban körülbelül egymilliót adnak el évente. A foglyok kétségbeesetten védik magukat és nevezetesen az a szokásuk, hogy egyik ollójukkal megkapaszkodnak a kosárban. Ha erőszakkal akarnók letépni őket, inkább feláldoznák az ollójukat, ami által természetesen veszítenének az értékükből. A halászok ezért másképpen bánnak velük. Egyik kezükkel összenyomják a fogoly szabadon maradt ollóját és a másikkal megcsípik valamelyik csápját; ezen a helyen nagyon érzékeny a rák, és azonnal elereszti a kosarat, hogy ollójával védelmezhesse magát.

Ascampo vagy karcsú homár (Nephrops norvegicus L.) kisebb a homárnál; ritkán lesz 30 cm-nél hosszabb, már élő állapotában lazacpiros színű és a mi számunkra ízletesebb, mint nagyobb testű rokona. Mint latin neve is elárulja, igazi hazája a norvég partvidék, de mert már az Északi-tenger északi részeinek egyes helyein is nagyobb számmal fogják, a német halászat fellendülésével a német tengerihalpiacok állandó árujává lett, ahol „Kaisergranat” néven ismerik. Még Norderney és Juist strandjain is találhatunk alkalomadtán egy-egy kimosott scampopáncélt, és a Földközi-tengerben is előfordul, habár nem gyakori.

A közönséges folyamirák vagy nemesrák (Potamobius astacus L., Astacus fluviatilis, nobilis) megnő 14, ritkább esetekben 16 cm hosszúra. A nőstények mindig 1–2 cm-rel kisebbek maradnak, mint az ugyanabban a vízben élő hímek, és gyakran gyengébb ollókat hordanak. Előfordul Németországban, Dániában, Svédország déli részein, Franciaországban, Olaszországban és a Finn- és Fehér-tenger vízkörnyékén. Az asztalra való jó rákokat csak ez a faj szolgáltatja. A kisebb alakú kövirák (Potamobius torrentium Schrank, Astacus saxatilis, longicornis), amely különösen karcsú, majdnem hengeralakú fejtorral tűnik ki, inkább tekinthető hegyi alaknak; egyesek szerint ez csupán a nemes rák egyik válfaja. Gyakran található a neki megfelelő helyeken a nemes rákkal együtt; Svájcban gyakoribb a nemes ráknál, Angliában, az Ibériai-félszigeten és Németország hegyes vidékein pedig kizárólag a kövirák terjedt el. Tojásai világosszürkék, a fiatalok már májusban kibújnak. Főzéskor felső része nem lesz egészen piros. Németország harmadik idetartozó, délnyugaton előforduló faja a csókarák (Potamobius pallipes Lereb.), amelynek a tojásai feketék vagy sötétbarnák. Végül egy negyedik faj, a galíciai, orosz vagy mocsári rák, magyar nevén kecskerák (Potamobius leptodactylus Eschz.), amelynek ollói hosszúak és keskenyek, Oroszországban és Dél-Magyarországban mindazokban a folyamrendszerekben előfordul, amelyek a Fekete-tengerbe, az Azovi-tengerbe és a Káspi-tengerbe öntik vizüket. Újabban a csatornák által való összeköttetések következtében a Finn- és a Fehér-tenger folyamterében is megjelent, és Oroszországban a nemes rákot kezdi kiszorítani; Németországba való behozatala, amelyet ellenállóképessége miatt ideiglenesen megfontolás tárgyává tettek, egyáltalában nem ajánlható, mert ez a rák kevésbbé ízletes, és hosszú, keskeny ollóiban, ezekről a legkönnyebb a kecskerákot felismerni, csak kevés hús van.

A Káspi-tengerben, a Krími-félsziget és a Kaukázus északi lejtőjének hegyi patakjaiban, a Kaukázustól délre folyó és a Fekete-tengerbe szakadó Rion-folyamban, valamint Szibériában szintén találtak folyami rákokat. Japánban is előfordulnak, azonban a Rion-folyamot kivéve, egész Afrikából és Ázsiából hiányzanak.

A nemes rák külső felépítését a mellékelt ábrán láthatjuk. A felső állaton észrevehetjük, hogy a fejtor páncélja a nyeles szemek között hegyes végződésben, rostrumban nyúlik elő, és egy lapos keresztbarázda egy elülső és egy hátsó részre osztja. Ez a „nyaki barázda” jelöli a fej hátsó határvonalát. A toron ezenkívül a középvonaltól jobbra és balra egy-egy hosszanti barázda halad. A két barázda közötti részen a páncél szorosan összenőtt a háttal, kifelé azonban a páncél a kopoltyúüreget fedi be. A hosszú tapogató nem más, mint a második antenna; az első antennák jóval rövidebbek. A szájszervek, nevezetesen egy pár mandibula, két pár maxilla, és három pár kopoltyúláb kétágúak. A külső ágakat a „tapogatók” alkotják rajtuk, a második antennán a már a homárnál említett pikkely. Jól látni a lerajzolt rákon az öt pár egyágú járólábat, amelyek közül az első három pár ollóban, az utolsó kettő egyszerű karomban végződik. A harmadik pár mögött két kerek lyuk látható, a petevezeték nyílásai. Hogy nőstény állattal van dolgunk, az még abból is kitűnik, hogy az első potrohgyűrűn a végtagok hiányoznak, és csak a következő öt párt találjuk meg. Négy ezek közül kis úszóláb, az ötödiknek az ágai – ez egyáltalában a legutolsó – lemezszerűen kiszélesedtek és a farok legyezőjének az oldalsó részeit alkotják. A legyező középső lemeze (telson) a hetedik potrohgyűrűnek tekinthető; alsó oldalán fekszik a végbélnyílás, jól észrevehető hosszanti nyílás alakjában. A hímeknél megvan az első potrohláb, ez azonban párosodószervvé alakult át. Ő veszi fel az ondót az ivarnyílásból, amely az utolsó torlábpár alján fekszik. A második potrohláb vesszőalakú, pontosan beleillik az elsőnek a csatornájába és előre tolva 1/2-1 cm hosszú kolbászkák alakjában préseli ki a nyúlós ondót. Ezt a rák a nőstény ivarnyílására tapasztja.

A párosodás után 2–45 nap mulva válnak le a tojások ragadós váladékfonalakkal együtt; ez utóbbiak hamar összekuszálódnak, a vízben gyorsan megkeményednek és a tojásokat szabálytalan csomókban az előre hajlított potroh úszólábaihoz erősítik. A sötétpiros peték lerakása ősszel történik, a fejlődésük azonban, talán a következő kedvezőtlen időszak miatt, nagyon lassú, mert csak a következő év júniusában vagy júliusában jelennek meg a fiatalok. Ekkor 9 mm hosszúak, de gyorsan nőnek, úgyhogy az első év végén gyakran már a 4–5 cm nagyságot is elérik. A fiatal rákok ollóikkal rendkívül erősen kapaszkodnak meg azokon a nyeleken, amelyek a peték burkait az anya úszólábaihoz kötik, úgyhogy rázással nem is választhatók le, sőt még akkor sem mindig hagyják el az öregeket, ha velük együtt borszeszbe tesszük őket, mivel hogy el is kell pusztulniok, ha erőszakkal leválasztatnak. Mellesleg megjegyezve a tojások sem fejlődnek tovább, ha az anyáról leszakítják őket, úgyhogy a peték mesterséges költetése, amely a homár esetében lehetséges, a folyami rák petéivel meddő kísérlet. 8–10 nappal az első vedlés után a fiatalok, amelyek az öregekhez már meglehetősen hasonlítanak, csupán testük esetlenebb és ollóik még nagyon gyengék, önálló életet kezdenek, de alkalmilag és bizonyos mértékben mégis visszatérnek anyjuk farka alá védelmet keresni, míg aztán lassanként elszóródnak és teljesen önállók lesznek. Olyan szabadon úszó zoëa-állapotot, mint amilyenbe a homár ivadékai kerülnek, a folyami rák esetében nem találunk. Mivel a rákok további növekedéséről és vedléséről már a bevezetésben elég szó esett, még csak azt jegyezzük meg, hogy a nemes rák nősténye, Dröscher szerint, nagyságának az arányában 36–288 petét rak; Svédországban a peték száma, Trybom szerint, 150–300 között ingadozik.

A folyami rák mindenevő s mellékesen jegyezzük meg, hogy nagyevő is, azaz: semmit sem vet meg, ami élvezhető és amivel megbirkózhat: dögöt, ebihalakat, vízi csigákat, amelyeknek meszes háza jót tesz neki, rovarokat és ezek álcáit, a maga fajtáját, ha gyengébb nála, és ezeket azután nagy élvezettel költi el. Ugyanígy elcsípi néha a kis halakat is, de pusztítást nem okozhat közöttük. Alkalmilag, úgylátszik, növényi táplálékra is van szüksége: a vizi csillaghúrt (Chara) bizonyára a mésztartalma miatt eszi szívesen, de jó neki mindenféle gyökér és vízi növény is, és kenyérrel, sárgarépával, tökdarabokkal és hasonló anyagokkal szívesen hízlaltatja magát. E mellett határozottan kedveli a rothadó és a bomlófélben levő anyagokat, akár növényi, akár állati eredetűek azok. Ezek alkotják a legjobb csalianyagot, nemcsak a folyami rák számára, hanem a Decapodák részére általában.

Legjobban szereti a folyami rák a csendesen folyó, nem nagyon mély, árnyékos, leginkább meredekpartú vizet, amely agyagos és meszes falában a gyökerek és fák közt mindenféle lyukat és búvóhelyet mos ki, vagy ahol ő maga könnyen áshat. De az állóvizet sem veti meg. Ott ül aztán a lakása bejárata előtt és mindig éhesen lesi a zsákmányt. Ha veszély fenyegeti, farokúszójának néhány gyors csapása nyílsebesen beviszi üregébe, amelyet hatalmas ollóival kitünően meg tud védelmezni. Máskülönben rendesen nem mozog hátrafelé, mint a közmondás tartja, hanem előre, csakhogy ha fogságba jutott, akkor gyakran lép föl nála ez az ijedtségtől származó reflex. Éjszaka, vagy ha az ég felhős, nagyobb kirándulásokat tesz, sőt részben, mint mondják, kis darabra kimegy a szárazföldre is.

Dröscher szerint a rákok a folyókban általában barnák, egészen feketék, tavakban világosabbak és a szín némileg a fenékhez alkalmazkodik. De találtak világosszürke, sőt majdnem fehér rákokat is, azonkívül pirosakat, zöldeket és kékeket; az utóbbiak Westfáliában nem éppen ritkák; egyes ottani patakokban, amelyek márgás földeken folynak, állítólag röviddel a vedlés után valamennyien kékek. Mellesleg a fiatal rákok is égszínkékek. A rákokat felcsalizott varsákban, még gyakrabban ú. n. „ráktányér”-ban fogják. Ezek csalival ellátott, köralakú, vízszintesen lógó hálók, amelyek teknőszerűen besüppednek és ilyen módon a rajtuk összegyűlt rákokat felveszik, mihelyt este a sötétség beállta után a szerszámot felemelik. A halakhoz hasonlóan a rákoknak is van tilalmi idejük, amely a peték lerakásának megfelelően, télre esik, azonban sok helyen azt tartják, hogy éppen az r-betűs hónapokban nem nagyon ízletes. Sokat pusztított a rákászatokban a XIX. század második felében, körülbelül 1876 óta, a Franciaországból behurcolt rákpestis, amelyet valószínűleg egy Hofer által felfedezett bacillus, a Bacillus pestis astaci okoz, vagy egy penészgomba, az Aphanomyces astaci, amint azt Schikora hiszi. Mindkét élősködőt, másokkal együtt, rendszerint megtalálják a beteg rákokon. A betegség kezdeti tünete a fokozott nyugtalanság, azután kimerülés, időnként felhúzott lábakon való járás, a végtagok elvesztése és végül a rákok elpusztulása, amely a szárazföldön is bekövetkezik. A járványt nyilván a halak terjesztik, amelyek, ha bacillusok támadják meg őket, fekélyek és pikkelyfelborzolódás által mennek tönkre. Azonkívül megkezdett táplálék által is terjed, de hogy a fogószerszámok és a rákokat evő madarak meg a vidra ürüléke is szerepet visz-e benne, az kérdéses. Az emberre nézve a rák bacillusa közvetlenül nyilván nem veszélyes. Mostanság, úgy látszik, hogy a járvány örvendetes módon szűnőfélben van és a rákállomány ismét gyarapodik.

A rákok ellenségei közé tartoznak a halak közül az angolna és a folyami menyhal, amelyek ki tudják húzni a barlangjából, azonban más ragadozó halak is, továbbá a rákok kopoltyúférge (Branchiobdella varians), amelyik éppen úgy ellepi a rák kopoltyúit, mint a külső felületét, és néhány belső élősködő féreg, amelyeket már inkább a betegségokozók közé számíthatunk, mint a rákpestisnek fönt említett előidézőjét.

A magyarországi folyami rákokról ifj. Entz Géza írt nagy tanulmányt. Ebben kimutatta, hogy az ország területén 4 faj honos, úgymint a Potamobius astacus L., leptodactylus Eschz., pallipes Lereb. és torrentium Schrank. Ha ezt a négy fajt egymással összehasonlítjuk, nagyság és alak szerint tetemes különbségeket találunk köztük. Rákjaink között a P. torrentium a legkisebb, a legnagyobbra a P. leptodactylus nő meg; a kettő közt foglal helyet nagyság tekintetében a P. pallipes, amely ebből a szempontból a P. torrentiumhoz, és a P. astacus, amely a P. leptodactylushoz áll közelebb.

A P. leptodactylus a következő vizekből ismeretes: Duna, Rákos-patak, Balaton, Tisza, Berettyó, Zsitva, Rábca, Karcsaér, Poganics-patak (Temes megye). A P. astacus hazánkban, a tengermelléket kivéve, mind a síksági, mind a hegyvidéki folyókban előfordul (Duna, Tisza, Berettyó, Rákos, Dráva, Olt, Maros, Szamos, Hernád, Lika, stb.), a P. pallipes, magyar nevén csóka-rák, ellenben csak a tengermellékről és a Karszt lefolyástalan területének némely vizéből került elő. A negyedik rákfaj, a P. torrentium, szintén csak néhány lelőhelyről vált ismertté, ezek közül hozzánk jelenleg legközelebb fekszik a Szent-Endre közelében folyó Bucsina-patak; Ortmann szerint ez a faj főleg Közép-Európában él.

Az édesvizi Astacidák közül megemlíthetjük a vak Cambarus pellucidus Fellk. nevű fajt, amely a kentucky-i Mammuth-barlangban és más északamerikai barlangokban él. A Cambarus-nem Észak-Amerikában a Rocky Mountains-től kelet felé több mint 60 fajjal terjedt el; számos alakjukat megeszik ott, és egyikükkel (Cambarus affinis Say) Németországban és Franciaországban is végeztek szórványos meghonosítási kísérleteket, ámbár egyesek szerint ezek semmiféle előnnyel sem szolgálnak.

A parti homokban élő Thalassinidák, amelyeknek a harmadik torlábpára nem hord ollót (ilyen például a Földközi-tengerben élő Gebia littoralis Risso), az Anomurákhoz (satnyafarkú rákok) vezetnek át.

Második csoport: Satnyafarkú rákok (Anomura)

A tarisznya- vagy rövidfarkú rákok és a hosszúfarkú tízlábú rákok közé, mint átmeneti csoport ékelődik be a nehezen lefordítható Anomura névvel elnevezett ráktársaság. A németek Pöppig ajánlatára „Mittelkrebse” néven ismertetik őket. Közbülső, átmeneti helyzetük leginkább a potroh arányában mutatkozik, amely vastagabb, mint a rövidfarkú rákoké, de mégsem olyan fejlett, mint a többi hosszúfarkúé, vagy ha olyan fejlett, a fark bőrváza puha marad.

Úgy testalkotása, mint a szervezettől függő sajátságos életmódja miatt mindenekelőtt a remeterákok, bernátrákok (Paguridae) csoportja érdemli meg figyelmünket. A fejtorrészük megnyúlt, szemnyeleik is hosszúak és szabadon előreállók, amely tulajdonságuknál fogva a rák kényelmesen kikandikálhat velük a házából. Az ollólábaik is hosszúak, izmosak, és rendesen egyenlőtlenül fejlettek, amely aránytalanság ugyan sok más rákon is tapasztalható, rajtuk azonban még más testrészekre is kiterjed, és szintén összefügg életmódjukkal. A két utolsó lábpár csökevényszerű, rövid karom, amelyekkel a csigaházukba megkapaszkodnak, éppen úgy, mint potrohuk végtag-csonkjával. A remeterákok és a többi Anomurák ezen lábait azonban, noha csonkoknak mondjuk, mégsem tekinthetjük elcsökevényesedéseknek, csak alkalmazkodtak az életmódhoz és hordozásra és megkapaszkodásra valók. A potrohuk hosszas és zsákszerű, csak fönt van néhány szilárd lemeze, különben olyan lágybőrű, hogy az állatoknak szükségük van valami más védelemre. Ezek a valamennyi tenger partján jól ismert állatok úgy óvják puha potrohukat, hogy csigaházakban ütik föl tanyájukat. A rák nagy házat keres magának, úgy, hogy nemcsak a potroha fér el benne kényelmesen, hanem elég helye van arra is, hogy veszedelem esetén teljesen visszavonulhat a nyílás széle mögé. Az említett lábcsonkokkal szilárdan megkapaszkodik a csigaház csavarulataiban, amelyekhez egyik-másik még szívókkal is odatapadhat, és olyan erősen ül odabent, hogy csaknem sohasem sikerül elevenen és egészen kihúzni: darabokra tépeti magát, vagy az ollói törnek le, mivel ezeken a legkönnyebben megfogható, vagy pedig fejtorrésze szakad el a potrohtól. Ha a háza már nagyon szűkké válik, akkor ki kell másznia belőle, hogy másikat keressen. A Földközi-tengerben előforduló fajok azonban nem ritkán fölötte végzetes helyzetbe jutnak annak következtében, hogy a Suberites domuncula nevű szivacsfaj éppen csak ilyen, remeterákoktól használt csigaházakra telepszik. Minél serényebben kocsikázik a rák, annál jobban nő és tenyészik a szivacs, mely nemsokára taplószerű, sárgás-vörös bevonat alakjában borítja az egész házat, és ennek bejáratán is túlnő, úgyhogy a ház a rák növekedő potroha számára állandóan nagyobbodik, amint azt a szivacsokról szóló fejezetben is olvashatjuk.

Arról, hogy a remeterák hogyan veszi birtokába a csigaházat, értékes megfigyeléseket közöl Eisig. Ha megfosztjuk valamelyiket a házától, akkor valóban boldogtalan. Elbúvik valami kuckóba, és minden héjat, amit elébe vetnek, azonnal elfoglal (de persze előbb az ollóival megvizsgálja az üregét), hogy potrohának megszerezze a szokott oltalmat. „Ha az üres csigaház helyett olyant raktak elébe, amelyben még bent van a csiga, akkor a rák azonnal hozzálát az állat elpusztításához. Egy napon a körülbelül 5 cm hosszú Pagurus mellé szintoly nagy, friss, izmos bíborcsigát (Murex brandaris) tettem a medencébe. A rák azonnal hozzáfogott a csiga meszes födelének a megfúvárához és a harmadik napon már végzett is vele, úgyhogy könnyen kiráncigálhatta belőle a csiga lágy részeit. Ezt azonban megszakításokkal tette, amennyiben a nap legnagyobb részén át a potrohát, annyira, amennyire a még bent lévő félholt csigatest engedte, betolta a csigaház elejébe. A kiszedett darabokat tisztára fel szokta eszegetni.” Ha olyan üres csigaházat talál, amelyben homok rakódott le, ami éppen olyan kellemetlen rá nézve, mint nekünk a cipőnkbe szorult kavics, akkor megfogja ollóival és kirázza belőle a homokot.

A legtöbb Pagurus a mi tengereinkben közvetlenül a strand környékén él, amelyet helyenkint olyan tömegekben lep el, hogy egymás hegyén-hátán nyüzsögnek. Ha alacsony a vízállás, akkor gyakran olyan sokan tartózkodnak közülük a Földközi-tenger partjának szárazon levő részein, hogy ha feléjük tartunk, hát csodálkozunk a hirtelen a tenger felé futó kicsi csigák óriási tömegén; a legközönségesebbek közé tartozik a hegyes kúpban megnyúlt Cerithium vulgatum nevű faj, amelyet a „Diogenes rákja”, a Diogenes varians Costa használ lakásul.

Más remeterákok a nagyobb mélységekben tartózkodnak, mint Prideaux remeterákja (Eupagurus prideauxi Leach), amelynek csigaházán majdnem kizárólag a szép tengeri kökörcsinek közé tartozó polip, a köpenyes aktinia, Actinia (Adamsia) palliata található. Ez a rák albérlőjével együtt a symbiózis egy klasszikus példáját szolgáltatja és az állandó együttélés mindkét fél javára van. Az Atlanti-óceánban és a Földközi-tengerben fordul elő. Rendkívül közönséges Nápoly környékén. A társaséletet élő két állat egymáshoz való viszonyát behatóan jellemezzük a tengeri kökörcsinek tárgyalásakor, úgyhogy itt megelégszünk a reá való utalással.

Az a haszon, melyet az aktínia a tengeri ráknak hajt, kézzel fogható: csalánszerveivel távol tartja a ráktól az ellenséget. A megfigyelésekből tudjuk, hogy az Adamsia palliata feltűnően nagy csalánszervei nagy tengeri állatokat is elijesztenek. Az Adamsiák pedig a Pagurusok társaságában gazdagabb táplálékhoz jutnak. Ha a rákot természetének megfelelő talajon, azaz a finomabb homokon látjuk, azonnal tisztában vagyunk azzal, hogy az aktinia miért ragadja meg a csigaházat úgy, hogy a szája lefelé van fordítva. Az Eupagurus prideauxi ugyanis úgy fölkavarja állkapcsi lábaival a homokot, hogy az áramlat ott halad el az Adamsia szája előtt, amikor ez természetesen mindenféle eleséghez jut. Ez persze kedvére van az aktiniának, amelyet a ráktól felkavart homok valósággal táplál, s a kökörcsin annál jobban kitátja a száját és annál széjjelebb terpeszti a tapogatóit, minél buzgóbban forgatja gazdája a homokot. Remeténk különben abbahagyja a homok kavarását, ha jobb, kiadósabb húsételt, döglött halat vagy más efélét talál. Hogy ebből adott volna a rák az aktiniának is, azt az újabb megfigyelők cáfolják, ellenben az bizonyos, hogy egymás között civakodók és kenyérirígyek. A kisebbet nagyon gyakran üldözi a nagyobb, ha valami jó falatot akar elrabolni tőle. Az üldöző mindig ollójával ragadja meg ellenfelét, ez azonban még akkor is, ha csak az egyik ollója szabad, rendszerint nagyon ügyesen úgy fogja vele zsákmányát, s oly messzire tartja magától, hogy a támadó végre felkopott állal kénytelen odább állani.

A Földközi-tengerben gyakori a rendesen a nagy Sagartia parasitica nevű aktiniával együttélő Pagurus striatus Latr.

Azok közül a fajok közül, amelyek nem élnek symbiózisban az aktíniákkal – ilyen faj sok van – megemlítjük a legnagyobbak egyikét, a „remetét” vagy „bernátrákot” Eupagurus bernhardus L., amely az Atlanti-óceánban és az Északi-tengerben él, és a Helgolandon kiállított akváriumban mindig tömegesen található. Az állatok sok mulatságot okoznak mozgásukkal, a sziklákon való mászkálásukkal, humoros harcaikkal, mikor egymást üldözik és egymás elől futnak, mikor egymáson hemperegnek, rablásra indulnak és védekeznek; evésük is mulatságos: a szájrészeik és a segédállkapcsok állandóan mozgásban vannak, és ollóikat olyan ügyesen, szinte kézhez hasonlóan használják, hogy az állatokat önkéntelenül is, ha nem is az emberrel, de a majmokkal hasonlítjuk össze.

A remeterákok a mély tengerben sem ritkák. Ezek is csigaházban laknak és egy-egy aktínia társaságában élnek, de ezeknél valami sajátságos módon az aktínia lassanként föloldja a csigaházat, és akkor az eleven társ csak egyedül fogja körül a rák egész potrohát puha zacskó módjára. Ez nagy könnyebbsége a ráknak, mert a tenger fenekén, nagy mélységben a tengervíz szénsavtartalma és a nyomás nagyobb, a miért a tengervíz is feloldja a mészhéjakat, úgyhogy az alkalmas nagyságú csigaházak sokkal ritkábbak, mint a sekély vízben; talán ez esetben is kevésbbé az aktínia az oka a mészház föloldásának, mint inkább a körüllevő víz gazdag szénsavtartalma.

A remeterákok rokonsági viszonyait illetőleg egészen bizonyos, hogy olyan részarányos alkotású ősöktől származnak, melyeknek potrohát szilárd páncél födte; bizonyos körülmények között ismét visszaeshetnek ebbe az ősi állapotba. Ez a körülmény két esetben jelentkezik: vagy a szárazföldön, vagy pedig a mélytengerben.

Az Indiai- és a Csendes-óceán szigetein él egy óriási, egészen lábnyi hosszúságú szárazföldi rák, a pálmatolvaj (Birgus latro Hbst.), amely éjszaka üregekben, magaásta barlangokban lakik és ezeket a kókuszdió héjának a rostjaival béleli ki. Nappal jár elesége, a kókuszdió után, amelyet a fák alatt szed össze, és a pálmákról maga hoz le. A diókat nagy ügyességgel töri fel. E sajátságos rákról majdnem egybehangzó megfigyeléseket közölt Darwin és Forbes O. Henrik. Darwin ezt írja a pálmatolvajról: „Mellső lábpára nagyon erős, nehéz ollóban végződik, a negyediket gyöngébbek és sokkal keskenyebbek fegyverzik. Első tekintetre lehetségesnek se tartanók, hogy egy rák az erős, még külső burokkal is borított kókuszdiót felnyithassa; Liesk úr azonban tanuskodott róla, hogy ő többízben is látta ezt. A rák azzal kezdi munkáját, hogy a külső burkot rostonként lehántja, miközben mindig azon a végén kezdi, ahol a három csíra-lyuk van; ha ezzel végzett, akkor nehéz ollóival az egyik csíra-lyuk födelét kezdi kalapálni, mindaddig, amíg átüti. Ekkor megfordítja és hátsó, kisebb ollója segítségével kihúzza a fehér, kocsonyás anyagot. A Birgus életmódját tekintve nappali állat, de azt mondják, hogy minden éjszaka ellátogat a tengerbe, kétségtelenül azért, hogy kopoltyúit megnedvesítse; a fiatalok is kimásznak a tengerből a partokra, és egy darabig ott élnek.”

Forbes azt írja, ami valószínűbben is hangzik, hogy ez a rák inkább éjjeli állat, és szerinte a tanyája olyan nagy, mint a házi nyúlé. A pálmatolvaj már csak Santa Cruz Major szigetén gyakori, mivel ott még nincsenek vad vagy elvadult disznók, amelyek különben kiásnák és fölfalnák. A farka nagyon kövér és egy nagy példány 2 pint (1.86 liter) jóízű olajat ad. Az állatot általában szívesen eszik s például Amboina szigetén fogságban tartják és kókuszdióval hízlalják, amelyből három nap alatt két, teljesen érett darabot meg tud enni. Szervezetében egész csomó olyan tulajdonság van, mely részint arra vezethető vissza, hogy alkalmazkodott a szárazföldi élethez, részint pedig arra, hogy abbahagyta a csigaházakban való lakozást. Az utóbbi okból a potroha részarányossá vált és fent ismét kemény páncélt kapott. Lélekzőszervei alkotásáról azt mondja Semper, hogy kopoltyúkon kívül a kopoltyúüreg felső része valóságos tüdővé alakult át, amelyben mindig csak levegő van s a falában szétágazó edényrendszer minősége azt bizonyítja, hogy a testből csak oxigén-szegény vér jut oda, és a kivezető véredények az oxigén tartalmú vért egyenesen a szív pitvarába viszik.

Mint említettük, a mélytengerben is vannak egyenes, részarányosan fejlett potrohú Paguridák, amelyek csigaházak hiányában részben szabadon élnek és potrohuk kemény páncélt kap, részben pedig beássák magukat az iszapba és a homokba, vagy pedig homok-csöveket építenek maguknak.

A Galatheidae-családot a természetbúvárok hol a remeterákok közé, hol pedig a következő osztályba sorozzák. Nagy ollólábaik vannak és utolsó lábpáruk nagyon gyöngén fejlett. A satnyafarkúakra és a rövidfarkú rákokra annyiban emlékeztetnek, hogy máskülönben egészen jól fejlett potrohukat a fejtor-rész alá csapva hordják. A fehér porcellán rák (Porcellana platycheles Penn.) fejtor-része rövid, tojásdad, lapos és ollói jóval hosszabbak a testénél. Kivált a Földközi-tengerben honos a kis porcellán rák, ez a széles ollójú, igénytelen, mindenféle piszokkal fedett állatka, mely utóbbi oka a testet sűrűn fedő szőrzet. A Galatheák fejtor-része hosszúkás tojásdad és a legtöbb fajon, így a közönségesebb Galathea squamifera Leach és a G. strigosa L.-n keresztbarázdák vannak rajta.

A Galatheák meglehetősen mélyre leszállanak a tengerbe. Henderson R. J. megfigyelése szerint a nagy mélységben lakó fajok szeme majdnem kivétel nélkül festék nélküli, ezek nyilván nem is látnak; a szemkocsány néha tüskévé alakult át, melynek szabad végén még ott lehet a domború szarúhártyának már nem működő maradványa.

Harmadik csoport: Rövidfarkú rákok (Brachyura)

A rövidfarkú rákok (Brachyura) teste zömök. A potroh rövid, lapos, a fejtor-rész alá csapható, és nincsen farokúszóval ellátva. A nőstényeket a lapos farok nagyobb szélessége különbözteti meg a hímektől és az előbbieken nem ritkán tányérszerű képződmény válik belőle, amelyen az anya, fonalszerű végtag-függelék segítségével petéit a lárvák kibujásáig hordja. A fejtor-rész rövid, gyakran szélesebb, mint hosszú s mindenféle kinövéseivel és tüskéivel megrakva, nem ritkán nagyon sajátságos külsőt ád ezen állatoknak. A rövid belső antennák és a nyeles szemek kis üregekbe húzhatók vissza. A legtöbb rövidfarkú rák oldalvást megy, keszegjáró, s kivált ha gyorsan és fürgén szalad, komikus látványt nyujt. Futás közben gyakran fenyegetően a fejük fölött tartják ollóikat, amiért az angolok „integető”-knek nevezik. Schmidt O. Dalmáciában hallotta, hogy az ismert vezényszó után német katonák „jobbra kanyarodj” névvel jelölték.

Goethe Velencében járva, 1786 október 9-én a következőket írta róluk: „Csodálatosabbat és komikusabbat nem lehet látni, mint ezeknek a kerek testből és két hosszú ollóból álló lényeknek a mozdulatait; mert többi póklábaik nem láthatók. Mintha mankón járnának, úgy sétálnak ide-oda, és mihelyt valamelyik Patella elmozdul a helyéből, azonnal odasietnek, hogy ollójukat a héj és a szikla közti keskeny hasadékba dugják, a házat felfordítsák és az állatot felcsemegézzék. A Patella lassan halad tova, de azonnal odatapad a sziklára, mihelyt az ellenség közellétét észreveszi. Ez furcsa mozdulatokat tesz a házacska körül, egészen kecsesen és majomszerűen. Azonban mivel hiányzik az ereje, amivel legyőzhetné a puha állat hatalmas izmait, lemond erről a zsákmányról és a másik vándorló csiga felé siet, míg az előbbi lassan folytatja útját. Nem láttam, hogy egyetlen rák is elérte volna célját, bár órákhosszat figyeltem a tolongó sokaság hátrálását”. Nagyon gyakori eset, hogy a két olló nem egyformán fejlett és szinte szabály, hogy mindig a jobb olló az erősebb. Az úszó formákon azonban mind a két olló egyenlően fejlett és ezek az állatok sokkal kevésbbé hajlandók az öncsonkításra; mind a kettőnek megvan az oka: az úszó állatot sokkal jobban gátolja és hátráltatja életműködésében, ha testének két fele egyenlőtlen terhet visz, mint a futót.

Mint a Paguridák és az aktíniák között, úgy az aktíniák és a rövidfarkú rákok között is van symbiozis. Wortley Stuart a Csendes-óceán szigetein megfigyelt egy szép rövidfarkú rákot, amely egy hatalmas aktíniát cipelt magával. A rák félig beásta magát a homokba, de az aktíniát élénken mozgó tapogatóival kívül hagyta és alatta leselkedett azokra a kis héjasokra, gyűrűsférgekre, és hasonló, a táplálkozásra szolgáló állatokra, amelyek a tapogatók játékától csalogatva, a közelébe úsztak. A Seychell-szigeteken Möbius olyan rövidfarkú rákot figyelt meg, amelynek minden példánya, akár hím volt, akár nőstény, minden ollójában egy-egy aktíniát hordott. Ha elvették tőle és darabokra vágták, a rák újra összeszedte őket.

A rövidfarkú rákok zoëa-lárvái mindig hosszú, lebegőszervnek tartott háti tüskét hordanak. Születésük után azonnal szakadatlanul a fény felé rajzanak, akárcsak a Balanus vagy a Sacculina naupliusai és igy a tenger fenekéről birodalmukba, a nyilt vízbe jutnak. A zoëa-állapothoz csatlakozik, akárcsak a satnyafarkú rákok esetében, a már meglehetősen a rövidfarkú rákokra emlékeztető megalopa-stádium.

Első alcsoport: Lábashátú tarisznyarákok (Notopoda)

A lábashátú tarisznyarákok (Notopoda) negyedik vagy ötödik lábpárja magasabban ízesül és ezért a hátoldalra kerül. A Földközi-tengerben elterjedt gyapjasrák (Droma vulgaris M.-E.), amely a Dromiidae családba tartozik, testét, a vöröses ollóhegyek kivételével, sűrű szőr fedi és ezért rendesen úgy tele van piszokkal, mindenféle növényekkel és állatokkal, hogy a gyüjteménybe való helyezés előtt rendszerint nagyon alaposan meg kell mosni. Legsajátságosabb azonban a gyapjasráknak az a szokása, hogy védőtetőt cipel magával és ebből látható a háti lábak haszna és alkalmazása. E célra majdnem kizárólag szivacsokat használ, leggyakrabban a Sarcotragus spinosulust vagy a narancsszínű Suberites domunculat. A szivacs alsó fele szorosan odasimul a rák hátpáncéljához és gyakran olyan nagyra megnő, hogy teljesen betakarja a rákot, de azért nem éppen fürge mozgásában alig gátolja. Mellékesen a szivacsot csak a háti lábak karmai tartják s a rák, amint ezt gyakran látjuk, ha menekül, vagy ha zavarják, le is ejtheti. Hogy azonban milyen nagyon rászorul az ilyen födélre, kiviláglik abból, hogy az akváriumban tartott gyapjasrákok, ha elvesszük tőlük a szivacsot, egy darab moszatot vesznek a hátukra, ami nagyon komikus látvány.

Egy másik idetartozó és a fiumei-öbölben is élő rák-faj (Dorippe lanata Bosc.) viselkedéséről Schmidtlein a következő vonzó képet rajzolja: „Phallusiákat és Holothuriákat, halfejeket, holt társait és eleven Dromiákat, sőt üvegdarabokat is, minden fontolgatás nélkül rak föl a hátára, háti lábaival szabadon libegve tartja fenn s aztán pók módjára jár-kel hosszú lábain. Mindezeket nem annyira védő-tető gyanánt, mint inkább pajzsnak használja, melyet a támadói elé tart, mindenféle mozdulatot tesz vele, anélkül, hogy a testét csak meg is fordítaná; többször láttam, hogy pajzsát ott hagyta a támadója karmai közt, ő pedig ügyesen elmenekült, mialatt ellenfele még mindig a pajzzsal bajlódott.”

Második alcsoport: Szögletesszájú tarisznyarákok (Oxystomata)

A szögletesszájú tarisznyarákok (Oxystomata) ismertető jegye a kerek fejtor-rész, rendszerint előreugró homlok nélkül, és a háromszögletű szájnyílás. Nagyon sajátságos a külseje a Calappidae családba tartozó szégyenlős tarisznyaráknak, amelyet azért hivnak így, mert nagy, fésűmódra fogas, összenyomott olló-lábaival mintegy elfödi az arcát. Fajai a melegebb tengerekben tartózkodnak, a legészakibb előörse a Földközi-tengerben sem éppen ritka és a Quarneróban is honos Calappa granulata L.

Nagyon lomha állat; naphosszat elül egy helyen, oly mélyen beásva a fenékfövénybe, hogy csak hátpajzsának a felső része, a homlokon a rövid csápokkal, a szeme és az olló felső szélei látszanak ki. Most látható csak, hogy micsoda haszna van az állatnak ollói roppant fejlettségéből és rendes állásából; az ollók olykor pár hatalmas mozdulattal betemetik az állatot, és ha ez megtörtént, akkor a szájrészei és a kopoltyúk nyílása előtt egy üreget zárnak körül, amelyből a tisztátlan dolgok hozzávegyülése nélkül történik a kopoltyúk vízzel ellátása. Az állat színe sárgás vagy vöröses alap sötét foltokkal; ez védő színezetül szolgál a rák számára, mert ennek következtében nehezen látható meg a homokos vagy kavicsos fenéken.

A Leucosiidae-család tagjai többnyire a gömbalakú héj által különböznek a Calappidaektől. A dióhoz hasonló Ilia nucleus Hbst., amely a Földközi-tengerben él, életmódjában az előzőkhöz hasonlít.

Harmadik alcsoport: Háromszögű páncélos tarisznyarákok (Oxyrhyncha)

Azokat a rákokat, amelyeknek testformája körülbelül háromszögű, hegyes homlokrésszel, háromszögű páncélos tarisznyarákoknak vagy tengeri pókoknak (Oxyrhyncha) hívják. Ezek nem úsznak, hanem a fenéken mászkálnak s gyakran, megnyúlt lábaik miatt, pókokhoz hasonlók, néha nagyon is csodálatos, kalandos a külsejük. Mivel lomha, lassan mozgó állatok, mindenféle moszat, szivacs, hidroidpolyp, moha-állatocska, ascidia és más helyhez kötött állat szokott rájuk telepedni, amelyek gyakran olyan buján tenyésznek a hátukon, hogy teljesen beburkolják a hordozóikat. Ez aránylag ritkán a véletlen műve, mert a legtöbb tarisznyaráknak az a szokása, hogy hátát ollói segítségével „szándékosan” telepíti be ilyen növényekkel. Ez néha sok kellemetlenséget okozhat neki, sőt Carrington és Lovett azt hiszi, hogy olykor el is pusztul miattok; de másrészt viszont ez az önkénytelen teher bizonyosan védi is őket, mert elrejti számos ellenségük elől. Néha ugyanis a rákot teljesen befedik a rája telepedett és a rajta tenyésző algák és ezáltal az ember, de bizonyára számos állat szeme is, alig bírja felismerni, vagy csak nehezen különbözteti meg egy darabka jelentéktelen gaztól. Az alakoskodásra szolgáló anyagot a rák mindig a tartózkodási helyéről veszi fel és ha máshová megy, kicseréli. Az idegen anyagok megerősítését a hátpáncél és a lábak horogkampóhoz hasonló chitinkampói könnyítik meg. Sok hal üldözi őket, köztük nevezetesen a tövises rája. Legnagyobb részük a Majidae családba tartozik.

Ezekhez az álarcos rákokhoz tartozik az Északi-tenger partjain élő és egészen a Kieli-öbölig behatoló, aránylag rövidlábú tengeri pók (Hyas aranea L.), amely hátát gyakran az algák és a polypkolóniák egész bokraival díszíti fel; továbbá a Földközi-tengerben és az Atlanti-óceánban előforduló tengeri pókok, Maja squinado Rond., M. verrucosa M.-E., valamint Inachus scorpio F. (dorsettensis L.) és Pisa armata Latr. (tetraodon). A Pisa hátán kívül lábait is feldíszíti, az Inachus főleg ezeket, míg a Maja squinado a növényzetet gyakran kövecskékkel és kagylóhéjakkal helyettesíti.

Az aránylag nagy Maja squinadonak évente sok ezer példányát viszik piacra a Földközi-tenger parti városaiba, így Fiumébe is, még pedig legtöbbnyire nagy, lazafonatú kosarakban, melyekben a vöröses, kb. 11 cm hosszú állatok teste és lábai látszólag szétbogozhatatlan csomóba fonódnak össze. Leginkább a „lacikonyhák”-ban nagy a becsületük és tulajdon héjukban megsütve és feltálalva, ízletes fogás a „fekete bor” (vino nero) mellé. Az ókor erről a rákról is tudott mindenféle csodadolgot mesélni. Állítólag roppant okos és szereti a zenét; pénzeken is megörökítették s ott pompázott az ephezusi Diana nyakláncán.

Egyébként a Pisa nőstényeit sokkal gyakrabban borítja ilyen tenyészet, mint a hímeket, s Carrington abból magyarázza ezt, hogy a nőstények még lomhább mozgásúak, mint a hímek s gyakran napokig ülve maradnak egy helyen.

A legtakarosabb fajok közé tartozik a kísértetrák (Stenorhynchus phalangium Penn., rostratus), amely a Földközi-tengerben, az Északi-tengerben és a Keleti-tenger nyugati részében él, valamint az álarcos rák (Corystes cassivellaunus Leach); ez utóbbi az Északi-tenger lakója és egészen más sajátság által tűnik ki: csodálatos gyorsasággal ássa be magát a homokba, amelyből azután csak két összecsukott külső (második) antennájának a végei állanak ki. Ezek az antennák azonban szőrözetük révén csatorna-alakúak és együttvéve egy csövet alkotnak, amely a mélyen elásott rák számára állandóan szállítja a lélekzésre szolgáló vizet.

Az idetartozó Latreillopsis bispinosa Hend. nevű fajnak Doflein szerint az a szokása, hogy ha ide-oda megy, két leghátulsó lábát magasra felemeli és egyensúlyozó rúd gyanánt használja. Egy másik ott élő faj egyensúlyozó lábainak karmain még érzéksörték levélke-alakú függelékét is találjuk.

Ezeknek és a hasonló hosszúlábú fajoknak különleges pók-alakja Doflein szerint nyugalmas víz számára van teremtve. Erről többek között a japáni óriásrákon (Kaempfferia [Macrochira] kaempfferi de Haan) végzett megfigyelései révén győződött meg; ez a faj a legnagyobb rákfaj, amely a kihalt Gigantostracakat a legjobban megközelíti, és kiterpesztve 5 m szélességet is elér. „Első pillanatra – írja Doflein „Keletázsiai utazás”-ában - úgy tűnnek fel óriási ollóikkal, mint borzalmas szörnyetegek, és az ember azt hihetné, hogy még a fürdőző embert is megtámadják és legyőzik. De igazi „csendesvízi alakok”; esetlenek lesznek, mihelyt a mozgó vízbe jutnak, és teljesen ügyetlenekké válnak és még a saját testüket sem tudják hordani, ha a vízből kivisszük őket a szárazföldre. Halászaim gyakran fogtak belőlük, sőt egyszer elevenen tudtuk őket elvinni az állomásig. Az óriási állatot hosszú kötéllel a hajó egyik karikájához kötöttük és hagytuk, hogy a tenger fenekén, a parthoz közel, ide-oda sétáljon. Úgy mászkált itt, a fjord zöld vízében, mint egy különleges lény, mint valami kísérteties őr; élénk vörösen márványozott lábai átcsillogtak a vízen. Mikor azonban a szél a hullámokat gyenge mozgásba hozta, alig tudta magát fönntartani, és támasz nélkül ingadozott ide-oda”. A tengeri pók alaknak, mint ahogyan azt Doflein kiemeli, megvan azonban az az előnye, hogy az iszapban és az állati pázsiton könnyedén, puhán tud járni.

Negyedik alcsoport: Iveltpáncélos tarisznyarákok (Cyclometopa)

Az íveltpáncélos tarisznyarákokhoz azokat a családokat sorozzuk, amelyeknek széles, elől ívelt a fejtorperemük, mint ahogyan az például a Thalamitan is feltűnik. A legtöbb jól úszik. A mellső lábak, illetőleg az ollók nagyon hosszúak; kar-részük, vagyis az a tag, mely az ollót, azaz a kezet tartja, jóval túlér a fejtor oldalfalán és a mellső szélén éles tüskék vannak rajta. Az előbbire támaszkodó kéztag is meglehetősen hosszú s kívülről szintén tüskék borítják. A következő lábpárok jóval rövidebbek s a második, harmadik és negyedik pár utolsó tagja helyes tőrszerű, az utolsó lábpáron ellenben a végső íz széles, tojásdad lemezzé alakult át.

Egészen hasonló úszólábai vannak az úszó tarisznyaráknak (Portunus holsatus Fabr.) és rokonainak; ezek az Északi-tengerben és a Földközi-tengerben élnek. A Portunus depurator Velencében gyakori a nagy Lidó-gátakon (murazzi), ahol fölmászik a falakra, továbbá a velencei épületek közt és a trieszti kikötőben is. „Fölötte futós állat – írja az idősebbik Martens „Velencei utazás”-ában – s ha közeledünk hozzá, azonnal a tengerbe rohan, úgyhogy órákat is elvesztegettem s mégsem foghattam egyet se a sok száz közül. Ha elvágtam útját a tenger felé, behúzódott a nagy kőkockák rovátkáiba, amit egészen lapos teste miatt nagyon könnyen megtehetett; aztán fenyegetődzött éles ollóival s inkább ki hagyta őket tépni, semhogy kihúzatta volna magát a búvóhelyéről”. Ennek a nemnek a többi faja is mind nagyon eleven, furfangos, és ha kell, bátor állat. Ügyesen tudnak félig előre, félig oldalvást úszni; az ember kezét fájdalmasan megcsíphetik, sokkal harciasabbak és veszekedőbbek, mint rokonságuk némely állatai, úgyhogy abban a tartályban, amelyet ők népesítenek be, állandó mozgás uralkodik. A család neve: Portunidae (Úszó tarisznyarákok). A Portunus puber L., a Földközi-tenger „bársonyos rák”-ja, a Callinectes sapidus Rathb. az Atlanti-óceán partjain élő ehető „kék tarisznyarák”.

A tarisznyarákok (Cancridae) családjában a hátsó láb nem fejlődött ki úszólábbá, hanem hegyes végső ízet hord. A Keleti-tenger és Amerika keleti partvidékén kivül valamennyi európai tenger partján nagyon gyakori a parti tarisznyarák (Carcinus maenas L.); ennek háromlebenyű, a szemüregek fölött előreugró homloka íves vonalat alkot a vékony, ötfogú mellső oldalszélekkel; az utolsó lábpár utolsó íze szintén erősen összenyomott, de keskeny. Ez a faj valószínűleg az európai tengerek legelterjedtebb tarisznyarákja. Régebbi adatok szerint az egykori Veneziából csupán csak Istriába, ahol a szardellák számára csalinak használják, 130.000 hordócskát à 80 font, vittek ki évente; 38.000 hordócska nőstényt petékkel együtt à 70 font és 86.000 font lágyhéjat (az olajban sütött „molecche” a velenceiek kedvenc eledele s a „masanettát” avagy nőstényt többre becsülik, mint a „granaltót”, a hímet) adtak el évente, Velencéből a szárazföldre, mint élelmiszert, s mindennek összes értéke állítólag félmillió velencei lírára rúgott”. A fentemlített író ezt mondja: „Tavasz kezdetétől késő őszig valamennyi valle és laguna, sőt a város csatornái is hemzsegnek ezen bohókás rák töménytelen millióitól. Ha közeledünk hozzá, roppant fürgén oldalvást elszalad a legközelebbi iszapzátonyra, amelybe hirtelen beássa magát. Ha megakadályozzuk a menekülésben, akkor felegyenesedik, kinyitja ollóit és zajosan összecsukdossa őket, elszántan, hogy olyan drágán adja el életét, amint csak lehet. Bár a szabadban nagyon szereti a társas életet, fogságban mégis rövid idő alatt egymásnak majdnem minden lábát lenyírják. Hideg szobában gyakran több napon át hagytam szaladgálni mint szobai állatot, de ha nap éri, hamar elpusztul, úgyhogy ez a legbiztosabb mód a gyüjteménybe szánt állatok sértetlenül való megölésére.”

A közönséges tarisznyarák életmódját Bell az angol partokon a következőképpen írja le: „Kétségtelenül ez a legközönségesebb tarisznyarák a mi partjainkon, mindenütt nagy számmal található. A homokos parton rendesen apálykor marad vissza úgy, hogy a kövek alá rejtőzik, s ha megzavarják, vagy gyorsan természetes menedékhelyére iparkodik, a visszahúzódó tengerbe szökik, vagy pedig hirtelen beássa magát a nedves homokba. De egyáltalában nem szorítkozik csupán csak a homokos partokra; gyakran fogják vonóhálóban is, meglehetősen mély fenékről, de azért a homokos partot mégis legjobban szereti. Az ilyen életmód feltételezi azt a képességet, hogy az állat hosszabb ideig vízen kívül maradhasson; s valóban így is van ez, noha azért nagy távolságokra a parttól, mint a szárazföldi tarisznyarákok, nem élhet meg.”

„A partvidék alsóbbrendű népessége nagyon eszi s finom és kellemes ízéért nagy mennyiségben viszik a londoni piacokra is. Kiváltképpen a hal-ikrából, garnélákból és egyéb rákokból él, de rámegy a döghalra is, és általában minden állati ételre. A halász-gyerekek valóban úgy szokták fogni, hogy valami hal vagy madár belét csalinak kötik a zsinegre és ezt kivetik. A rákok rámennek s nagy csomót lehet így összefogdosni.”

Azok közül a fajok közül, melyeknek utolsó lábpára ugyanolyan alkotású, mint a többiek, azaz vékony, hegyes karomtagot visel, kiemeljük a nagy tarisznyarákot (Cancer pagurus L.), amely ugyan kevésbé gyakori az Adriai- és a Földközi-tengerben, de annál ismertebb lakója az Északi-tenger partvidékének. A szemeken csak kevéssel túlérő homlok három egyforma hosszú, nagy, tompa fogat hordoz, amelyeken mindkét felől az oldalszélnek kilenc széles, tompa lebenye következik. A test színe fönt barnás, alul világosabb. Az olló ujja fekete.

A nagy tarisznyarák, amely 30 cm-nél szélesebbre is megnő és 12 fontnál is nehezebb lesz, az Északi-tenger és az angol partok legközönségesebb tengeri rákja, amelyet nagysága és jó íze miatt nagyon keresnek. Jobban szereti a sziklás feneket, mint a homokosat. Halászatát, kiváltképpen Angliában, nagyban űzik. E célra sajátságos, fűzfavesszőkből font kosarat használnak, melynek fölül van a nyílása, a fenéken pedig a csali, értéktelen halak és más effélék, amit oda erősítenek.

Nagyobb urak asztalára ez a rákfaj bizonyára csak ritkán kerül, de aki jó barátságban van egy helgolandi halásszal, vagy esetleg nála lakik, az könnyen kaphat egyszer, az öregebb állatoknál nagyon fejlett és jó puha húsban mindig gazdag, főzött rákollót.

Ezt a halász kalapáccsal puhítva tálalja föl, míg magának azokat a zsíros anyagokat tartja fenn, amelyek a rák hátpáncélja alatt fekszenek és különösen jóízűek. Hogy a homárok fogásakor milyen szerepet játszik a „Knieper”, ahogyan Helgoland szigetén a tarisznyarákot hívják, már említettük. A tarisznyarák a fenéken élő halak ellensége, így például a félszegúszóké, amelyeken néha fel lehet ismerni az ollók ejtette sebek forradásait.

Rokon alakok az édesvízi tarisznyarákok (Telphusidae), amelyek édesvízi életmódhoz alkalmazkodtak, és egy faj, a Potamon fluviatile Rond. nem ritka Olaszországban, kivált az Albanoi- és a Nemi-tóban. Ez fagyökerek és kövek közt él a vízben, de szeret a szárazföldre is kimenni és a legcsekélyebb veszedelemre visszamenekül őselemébe. A halászok gyűlölik, mert fölfalja a hálóba került halakat. A frissen vedletteket (granci teneri) nagyon szeretik Rómában. Dél-Európán kívül még a Nilusban is él ez a faj.

Ötödik alcsoport: Négyszögletes torúak (Catometopa)

A négyszögletes torúak alcsoportja (Catometopa, Quadrilatera) többé-kevésbbé négyszögletes, elől keresztben lecsapott fejtorrésszel tűnik ki. Ezekhez egész csomó szárazföldi rák tartozik és a többiek egy része is hosszabb ideig él a víztől távol.

Bár kerekebb alakjukkal elütnek, de a szájrészek és a kopoltyúüreg néhány fontos részletében megegyeznek a többi négyszögletes tarisznyarákokkal a kagylóőrök (Pinnotherida). Egyes fajok szabadon élnek, mások különböző tengeri kagylók teknői között. Bőrpáncéljuk meglehetősen lágy marad s nem nyujt olyan védelmet, mint aminőt barátaik keblén találnak. A régiek baráti szövetségnek tartották a rák és kagyló viszonyát. A kagyló állítólag védelmet adott a lágybőrű ráknak, míg viszont a jószemű rák idejekorán figyelmeztette a kagylót a közelgő veszedelemre.

A faj, amely erre a mondára alkalmat adott, úgy az Északi-, mint a Földközi-tengerben és Fiuméban is honos kagyló-őr (Pinnotheres veterum Bosc.), amely legkivált a sonkakagylóban (Pinna) tartózkodik, amely, mint tudjuk, a garnélát is vendégül látja. Egy másik faj, a Pinnotheres pisum L., amely az Atlanti-óceánban és az Északi-tengerben él, a feketekagylót (Mytilus) és az osztrigákat kedveli, de alkalmilag a szívkagylóban (Cardium) is tanyát üt. Ha a hely szűk lesz, nyilvánvalóan épp úgy változtatják a lakásukat, mint a remeterákok; Hyndeman, az ismert angol búvár, olyan vendéget talált egyszer a még nem is egészen három hüvelyk hosszú kagylóban, amely kinyujtott lábakkal három hüvelyk hosszú volt. Rokonalakok a tengeri sűnök belének a végső részében élnek, és a családban még számos hasonló viszonyt találhatunk. Az Ocypodák fejtora rombusz-alakú, vagy négyszögletes, szemeik hosszú nyélen ülnek. A második antennák csökevényesek. Sokan közülük a szárazra is kimennek. Az intőrákok (Uca Leach) nőstényeinek ollói egészen gyöngék, a hímek egyik ollója azonban roppant nagy, s a rák arra használja, hogy elzárja vele földi üregének a bejáratát. Míg egyesek pusztán a lapos parton sétálgatnak és vadásznak, addig mások ügyességüket a kúszásban fitogtatják. Így Müller F., a sok éven át Braziliában élt nagyérdemű búvár beszél e család egy fölötte kedves, eleven rákjáról, mely felkúszik a manglebokrokra s megrágcsálja a leveleiket. Rövid, fölötte hegyes karmaival, amelyek úgy szúrnak, mint a gombostű, ha végigszalad a kezünkön, nagyon fürgén kúszik föl a legvékonyabb ágacskákon is. Ugyanez a búvár nagyon tüzetesen tanulmányozta azokat a berendezéseket, amelyek segítségével a voltaképpeni elemükből megszökött állatok kibírják a levegőn való tartózkodást. Némelyik kopoltyúüregeiben vihet ki egy adag vizet a szárazra. Ahelyett, hogy a felvett víz a kopoltyúüregekből kiömölve elfolyna, szétárad a páncél finom hajszálhálózatában és a külső állkapcsi lábaknak a bejárás hasítékába illő függeléke mozgásával ismét visszahajtja a kopoltyú-üregekbe. A víz azalatt, míg vékony rétegben végigfolyik a páncélon, újra megtelhetik oxigénnel és ismét használható a lélekzésre. „Jó nedves időben – írja ez a búvár – órák hosszat elég lehet a kopoltyú-üregben levő víztartalék és csak ha már elfogyott, emeli föl páncélját az állat, hogy hátulról levegőt eresszen a kopoltyúkhoz.” Ekkor tehát valóságos levegőt lélekzenek, éppen úgy, mint a gyorslábú homoki tarisznyarákok (Ocypode Fabr.), amelyek a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán környékén élnek és kizárólag szárazföldi állatok; ezek a vízben alig élnek egy napig, de már előbb a teljes kimerültség állapotába esnek, s minden önkéntes mozgást abbahagynak. Ezek is hátulról eresztik be a levegőt a kopoltyú-üregbe, egy nagyon is elrejtett fekvésű és elzárható nyíláson át.

A szárazföldi tarisznyarákok (Gecarcinus) életmódját így vázolja a sokat utazott Pöppig: „Legjobban kedvelik a nedves, árnyékos erdőket, elrejtőznek a fagyökerek alatt, vagy meglehetősen mély lyukakat is ásnak. Némelyek nem hagyják ott a félig elposványosodott mélyedéseket a tenger szomszédságában, mások ellenben meglehetősen messze élnek tőle, még meredek, sziklás hegyeken is. Kubának teljesen víztelen, alacsony cserjékkel födött, de különben majdnem csupasz mészkősziklái között az esztendő nyolc hónapján át nagy szárazföldi tarisznyarákok találhatók, amelyek, a száraz avarban zörögve, a magányos gyaloglót megijesztik és felfedeztetve, nagy bátorsággal védik magukat. Ha gyakran is, csak egyesével láthatók, mert a társulás ösztönét csak a párzás idején érzik. Éppen nem ritkán fészkelnek nagyon is tisztátalan helyeken, a majorok szennyvízei mellett, és különösen szeretik a temetőket. Hogy a nem mélyen elhantolt hullákhoz utat ásnak és rajtuk rágódnak, Nyugat-Indiában általánosan hiszik és pedig bizonyára joggal. Ezért indokolt az alapja annak az undornak is, amelynek következtében mint eledelt, majdnem minden néposztály megveti. A közönséges szárazföldi tarisznyarák (Gecarcinus ruricola L.) Nyugat-India minden szigetén és a közeli szárazföld partjain is található. Évente egyszer otthagyja a parttól egy-két órányira fekvő tanyáját és a tengerbe megy. Februáriusban vették észre az első ilyen vándorokat, amelyeknek a száma ugyan folyton növekszik, de azért sohasem alkotnak olyan sűrű tömegeket, aminőkről a régebbi útleírók beszélnek. A vándorlás egészen áprilisig tart. A parthoz érve, a rákok ugyan bemennek a tengerbe, de kerülik az olyan helyeket, ahol erős a hullámverés, és általában sohasem időznek sokáig a vízben. Azonnal kijönnek, mihelyt a petéket, melyek szívós enyvvel odaragasztva, nagy számmal födik a nőstény potrohának alsó részeit, a víz lemosta. Májusban és júniusban hazafelé indulnak s ilyenkor egyáltalában élvezhetetlenek, mert egyrészt az izomzatuk, az élvezetül szolgáló húsuk, nagyon megkevesbedett, másrészt pedig a nagy máj, mely valamennyi szárazföldi és tengeri tarisznyarák torrészének egyetlen élvezhető falatja, nagyra nőtt ugyan, de máskori ízessége helyett csípősen keserű. Néhány hét elegendő, hogy az állat talpraálljon; augusztus dereka táján elrejtőzik a rák száraz lombbal jól kibélelt üregébe, nagy óvatossággal betömi a bejárását és megvedlik; ennek egész lefolyása, úgy látszik, körülbelül egy hónapig tart. Vörös erű, nagyon vékony és fölötte érzékeny bőrrel födve található a rák szeptember elejéig rejtekében és ilyenkor sokan finom csemegének tartják. Mikor kemény páncélja ismét megnőtt, újra elő mer bújni, de inkább éjjel, mint nappal s fokozatosan hízik januárig, amikor megint átesik a már leírt változásokon. Brown azt állítja „Jamaika természetrajza” című könyvében, hogy e sziget inyencei a kellő időben fogott és jól elkészített rákot a legjobb csemegének tartják összes rokonai között s hozzáteszi, hogy ezt a dícséretet valóban meg is érdemli.”

A rák egyes kopoltyú-levelecskéit, Müller Johannes vizsgálatai szerint, szilárd nyújtványok feszítik szét, úgy, hogy nem tapadhatnak össze, ami természetesen kérdésessé tenné a levegőn való lélekzést.

Az a figyelemreméltó tény, hogy a Malacostracák közül nem is olyan csekély számú alak kimegy a szárazra, bár ezek a kérdéses csoportok, ászkák, bolharákok, satnyafarkú rákok és tarisznyarákok tulajdonképpen vízi állatok, ez habár csak fenntartással is, annyit jelenthetne a fent előadott Simroth-féle hypothezis értelmében, hogy a rákok törzse, amely régebben a föltevés szerint szárazföldön élt, még ma is tartalmaz olyan egyáltalában nem ősi alakokat, amelyek tudják, hogy honnan jöttek, vagy hogy ne képletesen, hanem tisztán tényekkel fejezzük ki a belőle következő tant: a rákok szervezete a szárazföldi életmódhoz való alkalmazkodás számára nem egészen alkalmatlan. A rákok ebben nyilván egészen mások, mint nevezetesen a Coelentaraták, vagy az Echinordermaták. Az egyedüli nagyobb nehézség a szárazföldi rákokon, úgy látszik, a lélekzés kérdése, amelynek a számára minden esetben valamiféle módot kellett találni.

ELSŐ REND: Főrákok (Malacostraca)

TARTALOM

MÁSODIK ALREND: Izelttorú rákok (Arthrostraca)