MOHAÁLLATOK (Bryozoa)

FEJEZETEK

Két állatcsoportot, nevezetesen a mohaállatokét és a pörgekarúakét gyakran közös törzsbe szokták összefoglalni Molluscoidea néven, de a kettő rendszertani tekintetben nagyon eltérő multra tekint vissza. A rendszerben egészen biztosan még ma sem tudjuk elhelyezni őket. Rokonságukat régebben más állatokkal való külső hasonlatosságukról ítélték meg, és ennek megfelelően a pörgekarúakat a kagylók mellé sorozták, a mohaállatokat pedig a hidroidpolipokkal, korallokkal, szivacsokkal stb. a „növényállatok” vagy Zoophyták tarka társaságában egyesítették. Azonban az ismeretek gyarapodásával kiderült, hogy a mohaállatokat ezektől az állatcsoportoktól valósággal tengernyi távolság választja el, azért hát kivették onnan s beosztották a „férgek” még tarkább egyvelegébe, hogy itt se találják meg a nyugtukat és tovább dobálják őket másfelé. Ma a szakirodalom általában véve egy csoportba foglalja őket a pörgekarúakkal, azon az alapon, hogy bizonyos megegyezés állapítható meg a bonctani szerkezetükben is, meg a fejlődésükben is. Mi itt nem foglaljuk őket össze azért, mert a nem zoológus egy cseppnyi hasonlóságot sem fog felfedezni köztük, hiszen a pörgekarúakat kétségtelenül kagylóknak nézné, a mohaállatokat meg – bizonyára inkább növényeknek, mint állatoknak.

Rendesen összefoglalják velük a Phoronideák osztályát is. Ebbe a kicsiny csoportba csak az egyetlen Phoronis Wright nemzetség tartozik kevés fajjal (a Földközi-tengerben a Ph. psammophila Cori él). A Phoronis kicsiny, hímnős, féregszerű állat, amely magakészítette csövekben telepekbe egyesülve él; szerkezete némileg a csillagférgek (Gephyreák) szervezetéhez hasonlít, azonban bővebb tárgyalását ezen a helyen bízvást mellőzhetjük.

És ezzel áttérhetünk maguknak a mohaállatoknak az ismertetésére.

Ha valamely álló vagy lassan mozgó vízből olyan ágakat, fatörzseket s ehhez hasonlókat húzunk ki, amelyek már hosszabb ideig hevertek a vízben, azoknak a felületén nem ritkán barnás vagy fehéres, kocsonyaszerű megvastagodásokat és bevonatokat találunk. Hogy mi lehet az, első pillanatra még csak el sem tudjuk képzelni. Ha azonban az ilyen fadarabokat vízzel telt üvegedénybe tesszük, csakhamar valami meglepő kép bontakozik ki előttünk. Először is azt fogjuk látni, hogy az előzőleg összezsugorodott bevonat ismét kiterjed és fölveszi korábbi alakját. Pontosabb megtekintésre azt is látni fogjuk, hogy a tömegben élénk élet lüktet, mert apró fehér képződmények mozognak rajta, lassan megjelennek és villámgyorsan eltünnek. Ha pedig nem túlságosan gyenge kézinagyítót veszünk elő, azt fogjuk látni, hogy az egész nyálkatömeg csövekből áll, amelyekből fehéres, mintegy szőrös tapogatókoronák bújnak ki, lassan és habozva, de végül is nagyon csinos, kettős patkók alakjában tárulnak ki előttünk. A vízben lebegő iszapszemcsék vagy ázalékállatok mozgása, melyeket valami finom örvény látszik magával ragadni, arról is meggyőzhet bennünket, hogy a tapogatók finom szőreit csillóknak kell borítaniok. Ami most ott előttünk kitárja egész szépségét, nem egyéb, mint egy mohaállat telepe, ebben az esetben a Plumatella repens L. nevű fajé, amely nálunk is gyakori mindenütt.

Tehát állattelep van előttünk, nagyon sok egyes egyénből álló telep. Az egyes egyéneket tudományos néven zooeciumoknak nevezzük. Minden ilyen egyén két részből áll. Az egyik a ház, amely ebben az esetben csőalakú, de lehet zacskó- vagy dobozalakú is; a ház fala rendesen chitinszerű anyagból áll, de lehet nagyon kemény is, mert mész rakódhatik le beléje. Ebből az ú. n. cystidből nyúlik ki az állat másik része, melyet, mivel nagyon hasonlít a hidroidpolipok egyéneihez, polypidnek szoktak nevezni. A polypid végén ül az említett tapogatókorona, amely vagy patkó- vagy pedig köralakú, amit különösen jól meg kell jegyeznünk, mert a mohaállatokat ennek az alapján osztjuk fel két csoportra. A tapogatók bezárta tér közepén van a szájnyílás, amely egyik csoportban egy fedővel elzárható. A polypid belsejében lévő terjedelmes testüregben a bélcsatorna mintegy fel van függesztve. A bélcsatorna hurokszerűen vagy patkóalakúan meghajtott, ami azt jelenti, hogy a száj- és végbélnyílásuk egy irányba néz. Az utóbbi vagy a tapogatók koszorúján belül, vagy pedig azon kívül nyílik, az állat hátoldalának tekintett oldalon. E sajátság alapján két osztályra osztjuk őket, az előbbieket Entoprocta, az utóbbiakat pedig Ectoprocta néven jelölve. A bélcsatornának ez a berendezése, egyirányba néző száj- és végbélnyílással jellemző más helyhez kötött, nem mozgó, hanem ülő életmódot folytató állatokra is. Az üregben így mintegy lógó bélcsatornát a ház falához csak egy fonál, a funiculus erősíti hozzá. A mohaállatok hímnősek, ivarmirigyeik a testüreg falán alakulnak ki, a nőik leggyakrabban a funiculuson. A telep ma ivartalan szaporodás útján jön létre, olyanképpen, hogy a test falán bimbók keletkeznek s azok teljes egyénné nőnek ki, de nem válnak külön anyjuktól. Az édesvízi mohaállatokban ezeken a külső bimbókon kívül belsők is keletkeznek a funiculuson; ezekről alább még lesz szó. A tengeriek ivarosan, lárvákkal szaporodnak, ellenben az édesvíziek fejlődése inkább közvetlen.

A mohaállatoknak mintegy 1700 kihalt és még élő faja van, de ezek jórésze, a telepekbe való egyesülés ellenére is, csak nagyon kevéssé ötlik szembe. Mert bár egyesek egészen tekintélyes tömegeket alkotnak, ezek sem keltenek valami különös feltünést, mert az apró egyes egyének kicsinységüknél fogva elkerülvén a figyelmet, a vázak meg valami élettelen tárgynak látszanak. Pedig ezek nagyon változatosak és sokszor csodálatosan díszesek. Különböző alapon emelkednek fel mint díszes kis fák, vagy villásan elágazó képződmények, vagy pedig ugyanilyen alakban a fenéken kúsznak tovább. Mások ismét finom hálózatos, fodros képződményekké szövődnek össze, vagy pedig összefüggő gyep- vagy mohaszerű bevonatokat és más egyéb alakokat formálnak. Túlnyomó részük tengeri, kisebb részük pedig édesvízi; szárazföldiek nincsenek közöttük.

Mohaállat

Az Atlanti-óceán és a Földközi-tenger partjain gyakran kerül a fenékhálóba az ú. n. hálóskorall (Retepora cellulosa Cavol.), de amely nem korall, hanem csinos telepeket alkotó mohaállat. Friss állapotában vöröses szerves anyag vonja be a finom, kehelyforma vagy sokféleképpen redőzött, fodros hálózathoz hasonlítható telepeket, amelyekben csak erős nagyítóval különböztethetők meg világosan az egyes állatok kiemelkedő, finom fejvégei. Az olyan telepek azonban, amelyekből kitisztogatták a lágy részeket, vakító fehérszínűek. A telep áttört levelein látható apró nyílásokon ültek korábban a zooeciumok. Ezeknek a falai alkotják együttesen a vázat.

Retepora cellulosa Cavol.

Lepralia.

A képben is bemutatott Lepralia szolgálhat példájául annak a sok tengeri mohaállatnak, amelynek a váza kérget alkot idegen tárgyakon, de gyakran szabadon elágazó levélszerű képződményeket is formál. A telep egy sokágú testen, az algákkal rokon és a Melobesiákhoz tartozó nagyon közönséges növényen ül, amely maga viszont egy kőről sarjad ki. Az egyes egyének sorokban ülnek a telepen és jellemző rájuk – ami a Lepraliát a Reteporától és más mohaállattól megkülönbözteti –, hogy a telepnek csak az egyik oldalán, tehát csak egy rétegben helyezkednek el.

A testfal nagy része megmeszesedésének köszönhető, hogy a mohaállatok megkövesedett állapotban is megmaradhattak. A telepek különböző alakja a bimbók képzésének eltérő módjától származik. Ugyanis a petéből kibúvó fiatal állat megtelepedve, a telepet bimbózással vagy sarjadzással építi fel. Minden nemen és fajon meghatározott helyen sarjadnak ki a bimbók és foglalnak el bizonyos helyet az anyaállathoz képest, s e kis eltérések eredményeképpen a legkülönbözőbb alakú telepek jönnek létre. Mivel a telep minden egyéne megszabott időben hím és női csirasejteket is hoz létre, a kiadós szaporodás biztosítva van. A tenger partján néhány napon belül csinos gyüjteményt lehet összehozni mohaállatokból; csak moszatokat kell hazavinnünk s e növényeknek csaknem valamennyi levelén találunk valamilyen fajt, és ahol a tenger nem túlságosan sivár, ott még a kövek, valamint az üres és lakott csiga- és kagylóházak felülete is tele van ez állatok telepeivel, bár az ember gyakran csak akkor veszi észre őket, ha előbb kézinagyítóval átvizsgálta ezeket a tárgyakat.

Az elmondottakból világos, hogy állataink nem játszhatnak nagyobb szerepet az élő szervezetek világában. Számuk azonban olyan jelentékeny, szerveik szerkezete, valamint bimbózásuk és szaporodásuk módja olyan változatos, hogy a velük való foglalkozás több esztendőt lefoglalhat a búvár életéből, amit a rájuk vonatkozó terjedelmes irodalom is bizonyít.

Rendszertani felosztásuk alapjául elsősorban a száj és a tapogatókorona szerkezetét vesszük. E szerint az alábbi két osztályra tagoljuk őket.