1. Manatuszok (Trichechus L.)

A Trichechus-nem annyiban érdemel különösebb figyelmet, mert ez az egyetlen eleddig fogságban megfigyelt sziréna, Freund szerint (Zool. Beob. 1907.) a csupán embryoként ismert T. koellikeri kivételével valamennyi faját tartották már állatkertben.

Négy manatusz fajt különböztetnek meg, amelyeknek egyike, a Trichechus senegalensis Desm. Nyugat-Afrika trópusi partjait és folyóit lakja és a Csad-tóban is előfordul. A három amerikai faj közül a T. koellikeri Kükenth. Guyanaban, a T. inunguis Pelz. az Amazon-folyamban és Orinokoban, a T. manatus L. az Antillák vizeiben és Floridától Észak-Braziliáig az Atlanti-Óceánban él.

A lamantin (Trichechus manatus L.)

Lamantin (Trichechus manatus L.).

A lamantin a legrégebben és legjobban ismert faj. Állítólag 3, sőt 5–6 m hosszúra is megnő és súlya eléri a 300–400 kg-t. Gudernatsch a newyorki akváriumban élt példányát ekként írja le (Zool. Jahrb. Abt. f. Botem. 27. köt., 1908.): „Az állat egész hátát magányosan álló, maximálisan 3 cm hosszú szőrszálak borítják; az orrtájékon különösen sűrűn sorakoznak egymás mellé az erős, rövid sörték. A test színe sötét kékesszürke; hasa valamivel világosabb, szétszórtan sárgásfehér foltok tarkítják. Ilyen foltok az állat pofáján is fellépnek; egy patkóalakú folt az orrnyílásokat veszi körül. A szemrést kerek és erős izomgyűrű veszi körül, a szaruhártyát a szemmirigyek módosult váladéka: valóságos kocsonyás réteg borítja.”

Humboldt megfigyelése szerint a lamantinok szívesen tartózkodnak a tenger azon pontjain, ahol édesvízű források bugyognak elő. A folyókban messze fölhatolnak és árvíz esetén a tavakba és mocsarakba is elvándorolnak. „Este – beszéli Humboldt – a Cauo del Manati előtt haladtunk el; ez a neve, mert évente rengeteg lamantint vagy manatuszt fognak ezen a tájon. A víz felszínét valósággal elborította rendkívül bűzös ürülékük. Az Orinoko vízesései alatt, Metaban és Apureban nagyon gyakoriak.

A lamantin életmódja meglehetősen megegyezik a többi szirénáéval. A vízben növő füvet legeli le. Mivel a déli félteke folyamainak nyugodt pontjain tömérdek vízinövény tenyészik, nem kell koplalnia és nem is kell messzebb úszkálnia, hogy táplálékhoz jusson. Annyit eszik, hogy gyomra és bélcsatornája teljesen megtelik táplálékkal s ha jóllakott, gyakran leheveredik sekély partokon, úgyhogy orra kinyúlik a vízből s így ne kelljen folyton alábuknia és felemelkednie; ilyen helyzetben órákig alszik. Ébrenléte alatt csak akkor bukkan a víz fölé, ha lélegzetet vesz, ez azonban, noha légtartói nagyok, gyakran következik be s ezért leginkább sekély pontokon tartózkodik. Pározásának idejét még nem ismerjük és szaporodásáról sem tudunk sokat. Egyesek szerint a nőstény egyszerre két kölyköt szül, mások csak egyről tudnak. Az anya nagyon ragaszkodik kölykéhez. Mindenütt üldözik, mert húsa ugyan egészségtelen és lázat okoz, de ízletes.

Vadászata meglehetős egyszerű. Csónakon közelítik meg azt a pontot, ahol a manatuszok legelnek és megvárják, míg lélegzetet veendő a felszínre bukkan. A felbukkanó állatra nyilat lőnek ki, amelyhez kötél és ezen könnyű fadarabok vannak kötve, hogy megmutassák az állathoz vezető utat, vagy szigonnyal döfik halálra a délamerikai folyókon használt apró csónakokból. A legkönnyebben az árvizek elvonulása előtt vadászhatók, amikor a nagy tavak és mocsarak víztükre hirtelen esik. Az elejtett állat zsírjának szaga korántsem olyan kellemetlen, mint a ceteké és egyéb tengeri emlősöké; templomi mécseseket töltenek meg vele, de főzésre is használják. Vastag bőréből ostor, kötél készül, amelyek azonban vízben használhatatlanok, mert elrothadnak.

A lamantinok fogságbeli életéről az első hírt Martyr-nak köszönjük, aki a XVI. század elején feljegyezte, hogy egy kacika San Domingo szigetén fogva tartott egy lamantint. Kappler Surinamban, egy patak elzárt részében tartott egyet fogva; tejjel és banánnal etetve annyira megszelidítette, hogy ha gazdája a vízben leült, az ölébe mászott. A ritkaszelíd példány azonban Angliába menet a tengeri úton elpusztult. Cunningham 1870-ben az Osztrák-Magyar monarchia porto-ricoi konzula két szelíd lamantinjának életmódját figyelte meg; az egyik példány sajátságos vonzalmat tanúsított egy hattyú iránt. A látogatók kezéből is elfogadta a táplálékot és hír szerint úszóival megtámaszkodva vízmedencéje szélén, ameddig el tudott érni, ismételten lelegelte a parti füvet. Az ó- és új-világ állatkertjeiben és akváriumaiban is egész sereg manatuszt tartottak fogságban, de sehol sem éltek sokáig. Az első, csakugyan sikerült befogás a hamburgi állatkert érdeme, ahol Vosseler 1912 óta egy a belső Amazonas-vidékről, Mannaosból származó manatusz-párt ápol. Körülbelül féléves korukban érkeztek meg Hamburgba 1912. július és szeptember havában, amikor is hosszuk nem érte el az 1 métert, de oly gyorsan nőttek, hogy ugyanazon év december havának elején már meghaladták a 132, illetve 112 centimétert. Hosszuk 1915. január derekán elérte a 193, illetve 182 centimétert, testük legnagyobb kerülete 132 és 130 cm-re rúgott. Súlyukat egyetlenegyszer, 1912 november elején sikerült megmérni, akkor is csak a nőstényét, amely ekkor 21 kg-ot nyomott; bármennyire megszelidültek is máskülönben, mihelyt felemelték az állatokat, veszedelmesen csapkodtak farkukkal. Fogvatartásuk Vosseler szerint egyszerű. A fősúlyt arra kell vetni, hogy egyenletes, 25–30° C hőfokon tartsák és pedig ne csak a víznek, de a belélegzett levegőnek is ez legyen a hőmérséklete. A levegőnek erősen párásnak kell lennie. Amint az állatok nőttek, úgy csökkent lélegzetvételük is, míg végre 1 1/2–2 percenként egyszer vesznek lélegzetet. Gudernatsch szerint a newyorki akváriumban tartott manatuszok 5–8 percenként vesznek csak lélegzetet és ez még akkor sem gyorsul meg, ha az állatok – mialatt felfrissítik tartályukat – szárazra kerülnek. A be- és kilégzés horkolásszerű zajjal jár. A hamburgi állatkert manatuszait főleg salátával, zöld- és fehér répával, lóherével, kenyérdarabokkal, újabban vagdalt sárgarépával, céklával és cukorrépával etetik; úgy látszik, minden lágyabb növényi kosztot megszoknak. A torzsát, levélnyelet nem emésztik meg, de minden lágyabb részt lehántanak róluk. Az állatokat rendszerint estefelé etetik, a két állat naponta mintegy 30 kg táplálékot kap; az éj folyamán szakadatlanul, fáradhatatlanul veszik magukhoz a víz színén úszó növényi kosztot. A táplálékot felső ajkuk sajátságos sörtés oldalfüggelékeivel veszik magukhoz; ez a páros fügelék meglehetősen előrenyujtható s mint vaskos ujjak vagy a rovarok állkapcsai egymás felé mozgathatók. Ezekkel az „ujjakkal” még a legapróbb morzsákat is könnyen megfogják és szájukhoz vezetik. Ürülékük zöldes, többnyire pépes és büdös; nem híg, hanem összeálló, keresztmetszete négyszögletes, ami egészen kivételes jelenség. Úgy a hímnek, mint a nősténynek megvan tartályukban a maga kedvenc tartózkodási helye, a tartály lapos szélén túl azonban sohasem másznak, még tisztogatás közben sem, amikor szárazra kerülnek; legfeljebb nagy néha támasztják meg állukat a tartály szélén. Éjjel a legélénkebbek; ilyenkor farkuk rendkívül erős ütéseivel korbácsolják a vizet. Déltájt 2–3 óra hosszat nyugodtan hevernek, csak fejük ingadozik ilyenkor föl, le, hogy lélegzetet vehessenek; egyébként elég mozgékonyak. Ha a hím henteregni kezd, hasán szabálytalan hússzínű foltok látszanak; ezeken a foltokon hiányzik a bőr festőanyaga.

Két éves korukban, 1914. májusában párzási izgalmak jelentkeztek a páron. Ápolóikkal szemben ragaszkodást nem mutatnak; ehhez túl ostobák. Azt azonban eltűrik, hogy lemossák testüket, arrébb tólják őket, sőt szájukba is nyúljanak.