| MÁSODIK REND: Egyenesbelűek (Rhabdocoelida) | TARTALOM | NEGYEDIK REND: Sokszorosbelűek (Polycladida) |
HARMADIK REND: Hármasbelűek (Tricladida)
Az örvényférgekre vonatkozó tudásunk túlnyomórésze ezeknek az állatoknak a vizsgálatán alapszik, mivel ezek az előbb letárgyalt két csoportbelieknél jóval nagyobbak, így könnyebben gyűjthetők s szabad szemmel könnyen megfigyelhetők. Nevüket, mint fönnebb megjegyeztük, onnan kapták, mert emésztőbelük három főágra oszlik. A testen áttetsző s igen sok fajban szabad szemmel is jól megvizsgálható hármaságú bélcsatorna további oldalágakat s ezek mellékvakbeleket bocsátanak, úgy, hogy a bélcsőrendszer a testbe, csaknem egyenletesen kiterjeszkedő s legföllebb csak az ivarszerveket kikerülő csőágazatot formál. Mivel a bélcsövek nemcsak az emésztést, hanem a tápláléknak a testben való szétosztását, tehát a vérérrendszerre háramló feladatot is teljesítenek, így joggal tekinthetjük ezt az entodermális származású csatornarendszert bélér (gastrovascularis)-rendszernek.
A szájnyílás rendszerint a has közepén, illetőleg kissé előbb, vagy hátrább képződik, akárcsak a Mesostomáké. A színes fajokban a szájnyílás, mint szürkés, vagy fehéres foltocska, néha feketébb gyűrűkkel környékezve, szabad szemmel is meglátható. Mögötte, az állat farkrészén hasonló pont jelöli az ivarnyílást. A száj előrehaladó tágas, hosszú üregbe, az ú. n. garattáskába vezet, melyet nyugalmi állapotában teljesen kitölt a vastag izomzattal felszerelt garat, vagy nyeldeklő, melyet az állat táplálkozása alkalmával szájnyílásán keresztül messzire ki tud ölteni, hogy áldozatát kiszívja.
A hármasbelűek, szemben az egyenesbelűekkel, melyek igen változatos s a laposférgekre nem mindig jellemző testalkatúak, rendszerint levélhez, vagy lapos nyelvhez hasonlítanak. Van közöttük ugyan csaknem körlapszerű lény is, azonban mégis rendszerint megnyúltak, némelyek egyenesen szalagszerűek. Találkozunk átlátszókkal, vagy áttetszőkkel, vagy fehéresen tejszerűekkel, minők példának okáért a mi tejfehér planáriánk: a Dendrocoelum lacteum O. F. Müll. , mégis túlnyomórészük a kötőszövetben képződő festéktől iszapbarna, szürke, vagy éppen fekete színű. A mellső testvégen rendszerint egy pár szemük fejlődik, vannak azonban sokszeműek is, melyeken a szemek csaknem az egész mellső testfél külső szegélyét bevonják, egyetlen sorban helyezkedvén el, amint azt példának okáért a mi erdélyi, vagy dunántúli dombvidéki forrásokban s a forrásokra következő csendesvizű lemnás vagy kárás patakjainkban élő, de az Alföld mocsaraiban is található seregszemű planárián, Polycelis tenuison , vagy P. nigrán és havasi patakjaink felső forrásában élő seregszemű szarvasplanária Polucelis cornután tapasztaljuk. Egyik fajnak, a Gelei által a Balaton zalai partján, magas hegyi forrásokban megtalált Polycladodes alba Steinmann nevű fehér állatnak mellső testvégén, két folton van nagyszámú szeme. A magyar forrásvizekből két vak planária is került elő, az egyik a Dendrocoelides pannonicus Méhely, a másik pedig a D. Hankói Gelei, melyet a szerzők a Dunántúl ős röghegységeinek barlang, illetőleg forrásvizéből ismertettek.
A Tricladidák szaporodása méretes tojások, ú. n. coconok útján történik. Ritka jelenség az, hogy az állatok ivartalan módon is szaporodjanak. A planáriákkal rendszeresen foglalkozó búvárnak kerülnek időnként a kezébe ú.n. kétfarkú planáriák. Ezek hátulról előrehaladólag, hosszanti oszlásban lévő állatok. Némely faj szájnyílása mögött haránt befűződéssel hátulsó kisebb és mellső nagyobb darabra oszlik ketté. Nekem plöni tartózkodásom idején Thinemann professzor mutatott a Planaria alpina Dana fajnak egyik Plön környéki, hegyi patakban élő törzsét, mely úgyszólva kizárólag ilyen kettéoszlással szaporodik s ivaros állatot esztendőkön keresztül alig találtak egyet-egyet. Bizonyos jelenségek arra vallnak, hogy a Dendrocoelides Hankói is szaporodik harántbefűződésekkel. Ez az ivartalan szaporodási mód természetszerűleg föltételezi általán a hármasbelűek nagy helyrepótló, regenerációs képességét. Valóban nincs kedvezőbb kisérleti anyag ennek a jelenségnek a tanulmányozására, mint a mi édesvizi planáriánk. Korschelt az ő híres könyvében: „Regeneration und Transplantation” idevonatkozólag a következőket írja: „Ha valamely Planaria maculatát, vagy bármely más, erre alkalmas planariát a középen kettévágunk, a mellső fél farkat fejleszt, a hátulsó darab pedig fejet nevel. Ha pediglen a test középrészéről még oly kicsiny darabot is vágunk ki, a darabnak elülső felén fej és a hátulsó felén fark képződik. Ha csak éppen a fejét vágjuk le a planáriának, az lassanként hátrafelé megnyúlik és egész állattá egészül ki s szintén ennek megfelelőleg, ha hosszában vágjuk ketté az állatot, a hiányzó testfél hamarosan újraképződik. Megtehetjük azt is, hogy a testből csak ékalakú, vagy másként formálódott darabot vágunk ki s ezek is egész állattá nőnek. Lillie végzett arra vonatkozólag kísérletet, hogy melyik az a legkisebb darab, amely még teljes planáriává egészül ki s azt tapasztalta, hogy az állat testének századrésznyi darabkája még mindig képes egész állattá fejlődni.” táblánk mutatja hogy a füles planaria miként pótolja elvesztett fejét. Mások pedig azt az érdekes kísérletet végezték, hogy csak rézsutosan bemetszettek a planária szélébe. Ha a vágás előfelé irányul s az ilyenképpen elválasztott cikkecskének a hegye hátra tekint, akkor ez a kis darab farkká fejlődik és lassanként megfelelő kiegészüléssel az állat testéről leválik. Ha pediglen fordítva, a vágás rézsút, hátrafelé irányul s így a cikkecske hegye előre néz, akkor az ilyen darab fejjé formálódik és lassanként magának farkat nevelvén az anyatesttől szintén elkülönödik. – Goetsch müncheni búvár az újabb időben még ezeknél is híresebb kísérleteket végzett. Más és más fajok darabjait, melyek egymástól színük alapján különböztethetők meg, szőrszálra fűzte és a darabokat egymás végtében összeolvasztotta s így elérte azt, hogy a középső darab, melybe a garat esett, más állatnak a fejével – „gondolkozott” s hátul megint más állatnak az ivarszervével szaporított. – Planáriáink az ivaros élet lezajlása után is újraszerveződésen, reorganizáción, valóságos megifjodáson mennek keresztül. Ha a petefészek kimerült, az állatok lesoványodnak, megkisebbednek, ivarszerveik feloszlanak, a bélcsőágak száma megapad s az állat közben nagymértékben megkisebbedik. Ezalatt a folyamat alatt, a munkaközben felhasználódott régi sejtjeik felszívódnak, a megifjodás pedig azáltal válik lehetővé, mert az állat testében folytonosan tartalékolódnak csíraállapotú sejtek. Ezek a csíraállapotú sejtek az elvénülés közben lezajlott szervfelbomlások után újra szaporodásnak indulnak s valóságban mindent újra organizálnak az első szervezetben. Ezekkel a csíraállapotú sejtek, a tudományos irodalom ú. n. „törzssejtjei” képezték a planáriákat a megcsonkításokból származó veszteségek helyrepótlása is és ezek teszik az ivartalan oszlásokat is lehetővé.
A hármasbelűeknek mintegy 500 ismert faja 3 csoportba osztható. Ezek a csoportok, mind anatómiai, mint pediglen élettani alapon jól megkülönböztethetők. Ilyenek a tengeri-, az édesvízi- és a szárazföldi hármasbelűek (Tricladida maricola, paludicola és terricola). Igazi élősködőket a Tricladidák között ritkán találunk, talán csak az Európába éppen most behurcolt Planaria maculatát említhetjük meg, mint halparazitát, amely a brémai tengeri kikötővel szomszédos vizekben lépett fel európai halakon először.
Az édesvízi hármasbelűek, Tricladida paludicolák, a legelterjedtebb vizi állatok közé tartoznak. Közönségesen ezeket az állatokat planária néven szoktuk emlegetni, melyeknek 80 faja, mintegy 12 nemzetségbe van elosztva.Ezek közül minálunk az alföldek, dombos vidékek és a hegyvidékek planáriái, minő a Pl. torva, lugubris, polychroa, gonocephala és alpina, a Dendrocoelum lacteum, a Polyceelis nigra és cornuta s a már említett Dendrocoelides pannonicus és Hankói nevezetesek és a Polycladades alba. Ezeket az állatokat tábláink mutatják be
Ezek az állatok fénykerülő természetükből kifolyólag mindig kövek és vizinövények levelei alatt találhatók, a forráslakók pedig a forrás előtörő csatornáiból kaparhatók ki. Külföldi szerzők még három vak planáriát írnak le, így a Kárpátokból Komarek a Dendrocoelum carpathicumot, Horvátországból pedig a Dendrocoelum subterraneumot ismertette, Kenk pedig ugyaninnen a Dendrocoelides speleát írta le.
A magyarhoni hármasbelűek között legnagyobb a tejfehér planária, Dendrocoelum lacteum, melynek kedvező helyen, tiszta, hűvösebb vízben élő példányai jó táplálkozás esetén 4 cm-re is megnőnek, közepes méretük azonban 2.5 cm. Németországban élő rokona, a Dendrocoelum punctatum még ennél is nagyobbra fejlődik. Ez az állat mindennémű víznek egyaránt lakója. Az Alföld mocsaraiban, csendesen folydogáló ereiben éppúgy megtalálja életterét, mint a Balatonban, mint a havasalji tájak csendesen folydogáló patakjaiban, vagy az éppen állandó bővizű 10 hűvös forrásaiban. Ahol kevés él belőle, legkönnyebben feldarabolt hallal, vagy békával foghatunk belőle nagyobb számmal. Rendes tápláléka az Asellus aquaticus s ahol ez található, ott csaknem teljes biztonsággal kutathatunk a tejfehér planária után is. Ahol bőven akad Azellusra, ott a bélágazat barnás, vöröses-barnás színben tetszik át a testen. Ha béka, vagy halmájjal, vagy éppen véralvadékkal etetjük, akkor a bélcsőrendszer szép vörös színben tündöklik át a testen. Kis kézinagyító alatt igen tanulságos megfigyelni az állat viselkedését táplálkozás közben. Áldozatára a mellső testvég tapadó gödrével veti rá magát s az állatot a következő pillanatban levélmódjára begöngyölvén, csakhamar megbénítja. Nemsokára kiölti szívógaratját és a zsákmány puha chitinfalát hamarosan áttöri valahol. Már kis kézi nagyítóval is jól lehet látni, miként szívja ki vámpir módra adagokban az áldozatát, miként tölti fel rendre a főbélágak vakbélszerű oldalágait s miként tolja, taszítgatja a bélbe felvett táplálékot egyik tájról a másikra. Planáriáink képesek egyszerre testméretüknek megfelelő tápmennyiséget felvenni, de éppúgy képesek egy hónap, vagy akár egész esztendő hosszáig is koplalni. A jóllakott állatok áldozatuktól lomhán tovamásznak és a tartó edény valamely árnyékos sarkában, vagy a vízszínen fekvő levél alján helyezkednek el s napok hosszáig egyazon helyben találhatók. Nyugvó állapotukban az emésztéssel és lélekzéssel vannak elfoglalva. Lélekzés végett testük mellső végével féltölcsért formálnak, testszegélyüket felredősítik s esetleg farkukat kissé megemelintik; ilyenképpen, csillóikat szüntelen munkában tartván, állandó vízárammal mossák magukat körül, valóságos örvényt tartván fenn a vízben. Ha ilyenkor az állatokat nem bántalmazó, ú. n. vitális festékoldatot bocsátunk az orruk elé, amely célra legalkalmasabb a methilén-kéknek az állatok tenyészvizében készített híg oldata, akkor az beúszik az állatok teste alá s az oldalredők szélén, valamint a fark mögött mindjárt előtűnik. A képen a gyászoló planáriát: a Planaria lugubrist figyelhetjük meg lélegző helyzetében. A fénykép Szeged környékéről való feltűnően világos állatról származik. A sötét példányokon, melyek átlátszatlan koromfeketék is lehetnek, s amelyeknek gyászos, néha koromfekete színe adott okot a nevükre, jól észrevehetjük a mellső testvégen a világos foltban elhelyezkedő szempárt, a szemek mögött, oldalt a karajszerű tapogatólebenyt s ezek hátulsó csücskének folytatásában azt a fehér kis, vesszőszerű csíkocskát, melyen az állatok szagérzékszerve, az ú. n. aurikuláris szerv van elhelyezkedve. Az állatok fejüket mászás közben ide-oda mozgatják, ugyanakkor a tapogatókarajok is elevenebb mozgásban vannak és ilyenkor táplálék után szimatolnak. Ha ráakadnak az áldozatra, amint azt bármely planárián gyakran látjuk, hasoldalukon mindjárt kiöltik a hófehér garatjukat s azzal keresik a táplálékukat. Ezek a szaglásra, szimatolásra és tapogatásra szolgáló lebenykék különösen a hegyi patakok planáriáin, mint a füles-, a szarvas- és a seregszemű planárián vannak jól kifejlődve. Méhely egyik dolgozatában szép gondolatokat fűz ahhoz a jelenséghez, hogy két, nem közvetlen rokonfajnak, éspedig a Pl. alpinának s a Polycelis tenuisnek, a közös élettér, tudniillik a kevés táplálékot rejtő hűvös hegyi csermely miként szolgáltatott okot arra, hogy mindkettőnek egyformán nagy szarvszerű tapogatói képződjenek: „a Polycelis cornuta s a Planaria alpina... csak távoli rokonok s tapogatóik azonos alkata csupán a létért való küzdelem azonos formájára, illetőleg e szervek azonos működésére vezethetők vissza.” Ez a tapasztalat pompás illusztrálása – írja Méhely – a Lamarck-féle elvnek, nevezetesen annak, hogy a működés hozza létre s a gyakorlás fejleszti ki a szerveket.
Az éhező planáriák is nevezetes tapasztalatokhoz juttatták a gondolkozó tudósokat. Azt vették észre ugyanis, hogy az éhező állat mind kisebbre és kisebbre s végezetül eredeti térfogatának csaknem tizedrészére zsúgorodik össze. Eközben teljesen elveszti ivarszerveit, fogyatkozáson megy át a bélcsőrendszer is, ellenben alig mutatkozik változás az idegrendszerben, vagy az érzékszervekben. Az egyén életének fenntartása szempontjából, amint az ebből a tapasztalatból világosan látszik, ezek a legfontosabb szervek s ezeket lehetőleg teljes épségben tartja meg az állat, hogy legyen mi vezesse, az esetleg valaha mégis csak kézre kerülő áldozat elfogásában.
A hármasbelűek ivarosan sajátságos alkatú tojások: coconok útján szaporodnak. Egy-egy tojásba számos (10–40) petesejt és többezer szíksejt vándorol össze. A szíksejtek csökevényes petesejtek, melyekből a tojásban magzat sosem fejlődik, de amelyeknek a szíktüszőben fiatalkorukban még megvan az a képességük, hogy petesejtté alakuljanak át. A cocont az állatok az egyik ivarszerv váladékának segítségével növényi levelekre, víztől mosott kövek aljára ragasztják fel, mindig védett helyre, úgy, hogy levegőhöz rendszeresen jussanak. A piciny bogyókból annyi planária kél ki, ahány petesejt kerül a coconba. A coconban fejlődő magzatok a szíksejteket rendre felfalják s a végén felrepesztvén a cocon héját, a szabadba másznak ki. A kikelt fiatalok teljesen hasonlítanak az anyaállathoz, sőt nagyjában máris ugyanannyi bélággal vannak felszerelve, mint amennyi az illető fajra jellemző. Az ilyenképpen, a fejlődésben a többi szerveket megelőző bél teszi lehetővé azt, hogy a szervezet annak segítségével nagyra nőjjön (Hesse-féle szabály).
Az élettudományban, különösen pedig a hydrobiologiában igen nagy jelentőségre tett szert az édesvízi planáriáinknak elterjedése Európa különböző vizeiben. Különösen három planáriának, a Planaria gonocephanak, alpinának és a Polycelis cornutának viselkedése nevezetes. Ezeket a képen láthatjuk együtt. A havasi patakok hideg forrásait s a forrásból eredő csermely rövid szakaszát mindaddig, amig a víz 10 C. hőmérsékletet nem nagyon haladja túl, a Pl. alpina népesíti be. A következő szakaszon kisebb-nagyobb terjedelemben Polycelis cornuta foglalja el a víz medrét. S végül a patakok alsó folyását mindaddig, amíg kő van bennük és a fenék nem iszaposodó, néha le egészen a folyókig a Pl. gonocephala lakja. A Planaria alpiná-nak hideg víz kedveléséből s vele kapcsolatosan abból a jelenségből, hogy ez az állat Észak-Európa, így különlegesen Svédország és Norvégia, valamint a szomszéd szigetek patakjaiban általánosan elterjedt és honos, arra következtettek, hogy ez az állat minálunk jégkorszakbeli maradvány, ú. n. relictum. Minálunk Méhely is ennek a felfogásnak harcosa. Úgy fogják fel a búvárok, hogy a jégkorszak patakjait Közép-Európában ez az állat népesítette be s mivel a jégkorszak elmultával nem tudott észak felé vonulni, a zergével és a marmotával együtt a hegységekbe vonult fel s ezeknek leghűvösebb forrásszakaszait népesíti be. Sőt sokhelyütt tisztán forrás- és a forrásokon át barlanglakóvá is vált, miközben fekete színét és sok helyütt szemét is elveszítette és szennyes fehérré vált. Később utánanyomult a Polycelis tenuiis s ez foglalta el a patakok középső, illetőleg nagyobb felső folyását. S csak végül következett a Pl. gonocephalanak a folyókból a patakokba való nyomulása, melyeknek ma ez az állat alsó folyását népesíti be.
Ezzel a kérdéssel a magyar planária kutatás is foglalkozott, különösen Méhely és tanítványai. Minálunk legelőször a korán elhalálozott jeles búvárunk, Örley László gyüjtött planáriákat, kinek gyüjtését Mikoletzky osztrák búvár ismertette. Később gyüjtenek Magyarország területéről Hankó, Méhely és Győrffy István botanikus professzor, kinek nagyon értékes gyüjteményét Mödlinger dolgozta fel, végül pedig Dudich, Mödlinger, Ábrahám és Gelei. Ezekből a kutatásokból, különösen pedig Méhely megállapítása szerint kiderült az, hogy a Polycelis cornuta hazánkban elkerüli a magas hegységeket, így pl. a Magas Tátrát és itt csak Pl. alpina és gonocephala népesíti be a vizeket. Én Erdély Kárpátvonulatára nevezetesen Gyergyóban, Háromszékben, Fogarasban és Nagyszeben környéken, a Radnai-havasokra és Biharra, továbbá az Erdélyi Érchegységekre pontosan ezeket állapítottam meg. A Polycelis cornuta Méhely első gyüjtései alapján hazánk középhegységeiben található. Így a Szepes–Gömöri Érchegységben és a Bükkben. Győrffy egyetlen példányban gyüjtötte a Szepesi Magurától keletre, a Poprád folyó mentéről. (Alsózugolyi vízesés 559 m tengerszín feletti magasság). Én eleddig Polycelis cornutá-t a Bükkben, Lillafüred közelében forrásokból s a forrást követő csermelyszakaszból gyüjtöttem. – Az emlitett három faj eloszlását illetőleg általán megállapíthatjuk azt, hogy egymásutáni hármas szakaszt csak az esetben tartják meg, ha mindnyájan együtt vannak a patakban. Azt, hogy a Pl. gonocephala mennyire nem szorítkozik csak a patak alsó folyására, a Hargitának déli, Háromszékre is lenyúló szakaszában állapítottam meg. Itt a Pl. alpina igen sok patakrendszerből hiányzik s csak a gonocephala népesíti be a köveknek minden elfoglalható alját. Itt néha a patakok agyagos síkságmenti szakaszain is találhatók, a patakpartot megkötő égerfa gyökérzet között. Találtam gammarusokkal együtt olyan be nem árnyékolt, a tűző naptól egész napon át megvilágított mezei patakokban, melyeknek hőmérséklete a déli órákban, augusztus folyamán több napon át felemelkedett 31 C-ra, s a víz ott is, ahol a patak az erdőből előbujt, 21 C-t mutatott. Viszont ugyanezen patakok 10–14 °C-s hőmérsékletű forrásaiban szintén nagy számban él a Pl. gonocephala. Utóbbinak Polycelis cornutával való összekeveredését s egyúttal behatolását a forrásba a Bükkben is észleltem, Lillafüred környékén.
Még a Pl. alpinánál is nagyobb állatföldrajzi jelentősége van hazánkban a Dendrocoelides pannonicus Méhely és D. bankói Gelei előfordulásának. Ezek az állatok a Dunántúl ősi röghegységeiben olyan területeken találhatók, melyeknek szomszédságában egyrészt Horvátországban a D. spelea Kenk., másrészt pedig Karinthiában egy tévesen Polycladodes néven leírt negyedik faj, együttesen egy olyan zárt területet népesít be és lak izoláltan, mindenütt forrásokat és barlangokat, hogy ezeknek, az ő nagyfokú rendszertani rokonságát másként, mint annak feltevésével, hogy ezek az állatok még a jégkorszak előtti meleg korszakban, a röghegységek között található mélyebb és egymással összefüggő édesvizekben egyetlen fajtól a D. archipannonicustól képviselten éltek, nem lehet megérteni. A Dendrocoelidesek hazánkban tehát harmadkori relictumok s a bekövetkező jégkorszak elől menekültek az aránylag melegebb forrásvizekbe, ahol aztán barlanglakókká válván, egyúttal meg is vakultak.
A Polycladodes abát, ezt az eredetileg a Jura-hegységből ismeretes sokszemű planáriát a Balaton zalai partján Vászoly határában találtam forrásban.
A szárazföldi hármasbelűek. A híres dán zoológus, Müller Frigyes Ottó a mult században kövek alatt, neves földben planáriaszerű férgeket, a Rhynchodemus terrestris O. F. Müll. példányait fedezte fel. Ennek az állatnak teste csaknem hengerded, a hasoldal kissé lapított, hossza 16 mm, szélessége pedig 1.5 mm. Fölül feketésszürke, alul pediglen fehéres és mellső testvégén két, piciny szemfolt ismerhető fel. Az állatot Német- és Franciaországban csak néhányszor találták. Bár kedveli a mésztalajt, mégis úgy látszik, hogy elterjedésére a mérsékelt égöv nem kedvező terület. Ennek a nemzetségnek később egy másik faját is fedezték fel Németországban, nevezetesen a Rhynchodemus bilienatus Darw.-t és pediglen először a gieszeni füvészkert melegházában. Ez az állat arról nevezetes, hogy ha a virágcserép földje nem elegendő nedves, az állat a mélybe húzódik, mihelyt azonban a cserépbe vizet öntenek, megint feljön a felületre és mellső testével ide-oda tapogatva csúszik a földön. A legnagyobb példányok 12 mm hosszúra nőnek. Az állat háta szennyes-sárga alapon vöröses-barnán márványozott. Azonkívül a nyeldeklőnek megfelelően a test közepén sötét foltot látunk s emellett kétoldalt vöröses-barnán színezet vonal fut az egész testen végig. A mellső testvégen fekvő két szem éles körvonalakkal van elhatárolva. Csehországban Vejdovszky 1889-ben Microplana humicola Vejd.
Hazánkban a Rhynchodemus terrestrist Budapesten Daday és Kolozsvár mellett Hidegszamoson és Gyalun Parádi mutatták ki.
Ez a kevésszámú európai faj a szárazföldi hármasbelűek (Tricladida terricola) csoportjába tartozik, melynek fő elterjedési tere a tropikus és subtropikus égöv. Az állatok itt is mindenütt nedves földben élnek. Ezen külföldi alakok között igazi óriás fajokat is találunk, melyeknek hossza a 60 cm-t is üti. Igen változatos a testalakjuk s éppúgy a szemnek száma és elrendeződése. Körülbelül 400 fajt ismerünk, melyek 5 családra oszlanak szét. Rendszerint ivarosan szaporodnak s csak igen ritkán ivartalanul.
A képen a bibor rhynchodemus vázlatos képét látjuk, annak bemutatására, hogy a bélcső minő egyszerű és szabályosan eloszló oldalágakat nevel.
A mi égövünk szárazföldi planáriákban való szegénységével szemben – írja Schultze Miksa – „a híres angol búvárnak, Darwinnak felfedező útjai Dél-Amerika nedves erdőségeiből igen gazdag faunával ismertettek meg. Egyfelől meglep a termőhely sajátossága, nevezetesen az, hogy az örvényférgek rendjéből való állatok, melyeket mi, a mi égtájunkon csak a vizekben találunk s amelyekről testüknek rendkívüli puhasága, gyöngédsége és minden váznélküli volta alapján tudjuk, hogy kizárólag csak ebben a közegben érzik jól magukat, mégis a trópusok alatt nagyszámban lépnek fel, mint szárazföldlakók. De éppúgy lebilincseli érdeklődésünket az állatok tekintélyes mérete, tarka színgazdagsága és a zsinórféregszerű alak, mely a mi édesvizeink planáriária emlékeztető alkattal kapcsolatos”.
A tudósvilágnak azt a kívánságát, hogy ezeknek az őserdőlakó állatoknak természetrajzával közelebb ismerkedjünk meg, Müller Fr. elégítette ki, aki mint Brazíliába vándorló búvár, az őserdőben magának megtelepedésre helyet irtva, 13 fajt ismertett, részben Blumenau, részben Desterro kolóniák környékéről. Az ő leírása szerint az állatok mérsékelten nedves helyeket kedvelnek, ahol fa, kéreg és kő alatt és Bromeliáceák levelei között tartózkodnak. Nappal nyugosznak s csak éjszaka mászkálnak. A Geobia subterranea O. F. Müll. nevű faj, mint sötétséglakó, ellentétben a föld felületén élő színes fajrokonaival, elvesztette színpompáját, fehérré és vakká vált. Testalkatában valamennyi között ez a faj távolodott el leginkább a planária alkattól. Egyenlően keskeny, igen hosszú s mindkét végén lekerekített testével teljes mértékben a zsinórférgekre emlékeztet. A legnagyobb példányoknak 11 mm-es hossza mellett vastagságuk alig éri el a másfél mm-t. Az állat különösen kedveli a laza, homokos, de felkeresi a nehéz és szívós agyagos talajt is. Rendszerint egyik földi gilisztának, a Lumbricus corethrurusnak társaságában található. Az szinte érthetetlen volna, hogy ez a puha, gyöngéd állat, amely alig bírja el a gyönge érintést is, ebben a szívós közegben, a maga erején tudjon magának utat csinálni. Erre nincs is szüksége, mert a földi giliszták a talajt úgy át- meg átjárják, hogy az különböző járatoktól minden irányban áthálózott spongyához hasonlít. A járatokban csúszó laposféreg hálátlanul viselkedik országútcsinálóival szemben, mert megtámadja és kiszívja a földi gilisztákat. Az állatok belének színe az első tekintetre elárulja, hogy a gilisztákból táplálkoznak. Találtam is olyan Geoplanakat, – írja Müller – melyek éppen fiatal földi gilisztára voltak rátelepedve s ormányukat kitolva, a giliszta friss vérével szívták tele magukat.”
Brazílián kívül még Ceylon erdőségeiben találtak nagyszámmal szárazföldi planáriákat, melyek a Bipalium nemzetségbe tartoznak. Ezek arról nevezetesek, hogy a testfelületükről leváló nyálkafonál segítségével függeszkedni tudnak a levegőben.
A szárazföldi planáriák közül újabban különlegesen a Bipalium kewense Mos. nevű fajt vizsgálta Lehnert György. Lehnert a Bipaliumokat Anglia, Berlin és Lipcse különböző növényházaiból kapta. Az állatokat valószínűleg melegégövi növényekkel hurcolták be az európai virágházakba. Ma már tudjuk, hogy ez a faj a világ összes üvegházaiban el van terjedve. A Bipalium-ok kitűnően kúsznak bármely irányú sima falon, még az üvegházak mennyezetén is. Mozgásuk közben testükkel kígyóznak, talpukkal csiga módjára hullámzanak s egyúttal talpuk csillózata is csapkod abban a nyálkában, melyet egész testfelületük választ le. A talp csillózata nem egyenletes, hanem két szegélyöv hosszú és egy középső csík kisebb csillókkal van ellátva. A csillók csak akkor csapkodhatnak, ha a testfelület nyálkás. A nyálka a csúszás nyomaként az állat mögött keskeny csíkban marad vissza. Az állat mozgása közben fejét kissé felemeli és vele minden oldalra tapogat. A jól kiterült fej félholdalakú, azonban nyelv-, vagy lándzsaformát is ölthet. Ha az állatok útja valahol megszakad, akkor feltűnően kinyúlnak s fejükkel köröskörül tapogatóznak, mindaddig, amíg valami szilárd pontra nem akadnak, amelyre aztán átkapaszkodnak, ilyenkor is nyálkát fejlesztvén, amely a két távoleső pontot mintegy áthidalja s a tovacsúszás után nyálkahídként marad vissza. Ha valamely magas pontról le akarnak ereszkedni, akkor előbb állóhelyükben egy nagyobb háromszögű nyálkafoltot termelnek, amelynek egyik oldaláról folytonos nyálkafonál képzése közben lebocsátkoznak. Sajátságos, hogy az állatok, amennyire rá vannak utalva a nedves helyekre, éppen annyira kerülik a vizet.
A Lehnert bipaliumai is földi gilisztákból táplálkoznak. Az áldozatot azonban nem szívják ki, hanem a falatra türemlített garattölcsérrel lassanként rétegről-rétegre megemésztik s csak az emésztett nedveket veszik föl. A test hatodrészével felérő gilisztadarab esetleg már egy óra alatt megemésztődik a testen kívül. Minden 5–7 órában rendeznek egy-egy lakomát, ha azonban a szükség úgy hozza, három, sőt több hónapig is képesek koplalni.
A tengeri hármasbelűek (Tricladida maricola) csoportba tartozó állatok hat családba osztatnak. Mindeniknek egy pár szeme van. Egyedül a Micropharynx parasitica Jägskd. vak, melynek, mint a Tricladidák között egyedüli élősködő állatnak, vaksága életmódjával van szoros kapcsolatban.
A tengeri tricladidáknak egyik különleges képviselője a Bdellonra candida Girard, mely a kardfarkú- vagy molukkarák (Limulus) állkapcsi lábain, vagy kopoltyúlemezein él és gazdaállatával csak kommenzálizmusban van. Ez az állat az ő többé-kevésbbé helyhez kötött életmódjával kapcsolatban hátulsó testvégén tapadókoronggal van ellátva. A többi tengeri tricladidák mind szabadon élnek s a hullámtöréses öv durva homokjában találhatók. Valamennyien igen kis méretűek és ivaros úton szaporodnak.
Különösen elhíresedett a Gunda segmentata Lang. (Procerodes lobata). Ennek a piciny állatnak belső szervei több-kevesebb szabályossággal sokszorozódva ismétlődnek meg. Így a páros bélcsőágak s azoknak megfelelően szabályos távolságokban kiválasztócsatornák, továbbá az idegrendszer kommissurái és az ivarmirigyek. Lang Arnold, a neves zürichi zoológus a gundának s egynéhány még hozzá hasonló örvényféregnek ebből az álszelvényeződéséből (pseudometamiria) vezeti le a gyűrűsférgek igazi szelvényeződését. Egyúttal azokban az üregekben, amelyek a hármasbelűek csiraszerveinek belsejében fellépnek, a magasabbrendűek és pedig a gyűrűsférgek másodlagos testüregének, az ú. n. coelomaűrnek kezdeményét látja. Ennek az úgynevezett gonocoel-elméletnek igen sok híve van.
| MÁSODIK REND: Egyenesbelűek (Rhabdocoelida) | TARTALOM | NEGYEDIK REND: Sokszorosbelűek (Polycladida) |