ELSŐ REND: Közvetlenfejlődésűek (Monogenea)

A Monogenea rendbe jobbára külső élősködők (ectoparasiták), leggyakrabban a halak testén élő fajok tartoznak. Tartózkodási helyük adta életmódjuknak megfelelően megkapaszkodásra vagy megtapadásra szolgáló berendezéseik szembetűnőek. Rendszerint a test elülső végén két oldalt két kisebb szívóka, a hátulsó végen pedig egy tapadókorong van, melyen fajok szerint változó számban és kialakulásban részben szívókák, részben erős horgok találhatók. Csak kevésszámú, de rendszerint tetemes nagyságú petéket raknak, amelyekből kibúvó álcák ivadékcsere nélkül közvetlenül, olykor átalakulással (metamorphosis) fejlődnek. A belső élősködőkhöz tartozó digenetikus mételyektől sajátos életmódjuk adta bélyegeiken kívül főleg abban is különböznek, hogy az élősködő életmód következtében beálló hanyatló átalakulás számos fajuknál kevéssé kifejezett, amit az is igazol, hogy egyes fajoknál kifejlett korban is megtaláljuk a szemeket. A Monogenea rend ezidőszerint 13 családra tagozódik. Az összes nemek száma mintegy 76.

Régen ismert nemük a Tristomatidae (háromszájúak) családhoz tartozó Epibdella Blainv. Régebbi neve, Tristoma, jelzi azt, hogy e férgek elülső végén lévő szájnyílás a két oldalán látható két kisebb szívókával együtt valósággal három szájnyílásnak látszatát kelti. Epibdella hippoglossi Bened. egyik gyakori külső élősködője a Hippoglossus nevű halfajnak. Igen különös szerkezetű e mételynek hátulsó tapadókészüléke, melyben már mérsékelt nagyítással való vizsgálatkor két nagyobb és egy kisebb horgot fedezünk fel. A féreg sajátságos araszoló testtartásával, valamint testének a piócákéhoz hasonló megkurtításával és kinyúlásával is magára vonja a figyelmet. Testének színe, hasonlóan tartózkodási helyének, gazdája alsó testrészeinek alapszínéhez, szürkésfehér. Az említett nemhez sorakoznak más, részben hasonló felépítésű fajok is, melyek jobbára tengeri halak kopoltyúin élősködnek. Ezek közül megemlíthetők Tristoma coccineum Cuv., a kardoshal (Xiphias gladius) és Tristoma molae Blanch., az Orthagoriscus mola élősködője.

Sajátos életmódjuk miatt érdekesek az Udonellidae családba tartozó fajok. Ezek különböző haltetű-féléken (alsóbbrendű rákféléken: (Caligus, Lernaea) szoktak megtelepedni, utóbbiakat azonban csak közlekedési eszközként használják. Táplálékukat mindig a halakról szerzik meg. Egyik leggyakoribb fajuk az Udonella caligorum Johnst.

Változatos testfelépítésük és biológiai sajátosságaik révén különleges figyelmet érdemelnek a Polystomidae (sokszájúak) családjába tartozó fajok, melyek testének hátulsó végén több, olykor 6–8 tapadókorong tűnik fel. Kétségtelenül egyike a legcsodálatosabb állatoknak az idetartozó „ikerállat” vagy Diplozoon paradoxum v. Nordm. Ez az érdekes lény tulajdonképpen két teljesen hasonló felépítésű egyednek összeolvadása útján keletkezik. Akárcsak a sziámi ikrek esetében, de egymást keresztezve, két egyed testük középső harmadában illeszkedik egymáshoz. Mindkét egyed elülső végén teljesen hasonló alakú és nagyságú szájnyílás és e mellett egy pár apró szívóka tűnik fel. Mindkét ikeregyedben a test egész hosszában lefutó, önállóan működő emésztőcsatorna van. Az összes többi szervek is különállóak. A testvégeken, sajátszerű bemélyedésben bonyolult felépítésű tapadókészülék található. Az ikrek mindegyikének önállóan működő szaporodószervei is vannak.

Ez a különös mételyfaj pontyfélék kopoltyúin élősködik. Felfedezése után több mint két évtized mult el, míg v. Siebold e rejtélyes állatnak életviszonyait kikutatta és megállapította azt, hogy a Diplozoon nem egyéb, mint a már régen ismert, Diporpanak nevezett fiatal, ekkor még önállóan élő mételynek idősebb alakja. A Diporpák ugyanis a Diplozoon-ikrek bármelyikéhez teljesen hasonló felépítésűek, csak éppen szaporodó szerveik hiányoznak még. Fejlődésük során azonban két-két egyed csakhamar olymódon egyesül, hogy az egyiknek hüvelynyílása a másiknak hímivarnyílásal a legszorosabb kapcsolatba jő, a szó szoros értelmében véve összenőnek, azaz állandó párzásban maradnak. Zeller volt az, aki a Diplozoon petéiből a fiatal Diporpákat kitenyésztette s egyben a Diporpa-pároknak Diplozoonná való egyesülését is megfigyelte. Az egyik végükön hosszú fonállal ellátott petékből kibúvó álcáik körülcsillósak, két szemük van, testvégükön két tapadószerv. A fial példányok éppúgy, mint az ikerállatok, gazdájuk kopoltyújából vért szívnak. A Diporpáknak ikerállattá való egyesülése rendszerint csak hetek, esetleg hónapok mulva következik be.

Békáknak, különösen gyakran a kecskebéka (Rana esculenta L.) és gyepibéka (R. fusca Roes.) húgyhólyagjában élősködik a monogenetikus mételyek egy további érdekes faja, a Polystonum integerrimum Fröl. E mételynek teste lapos, kissé gyűrűzött, hossza mintegy 8–10 mm. Feltűnő bélyege egyrészt az emésztőcsatornának ágazatos, oldalkiöblösödéseket mutató szerkezete, másrészt pedig a farki végen látható tapadókészüléknek sajátságos kialakulása. A testvégen hatalmas kerekded vagy nagyjában hatszögletes korong van, amelyen három pár egyforma nagyságú szívóka, több apró és egy pár hatalmas végállóhorog foglal helyet. Az ivarérett métely méhében már szabadszemmel is észrevehető, tetemes nagyságú petéket hord; ezeket a métely közvetlenül a vízbe rakja le olymódon, hogy testének elülső részét, ahol a méhnek nyílása van, kinyújtja a békának húgyhólyagjából. Petéit rendszerint tavasszal rakja le, amikor a békák búvóhelyükről kibújnak. A petékből néhány hét leforgása alatt kijutó álcáknak négy szemük, 16 horoggal felszerelt, de szívókanélküli tapadókészülékük s körülcsillangós köntösük van. Ezek a fiatal egyedek az ebihalaknak kopoltyújára tapadnak s itt lassú átalakulással továbbfejlődnek. Miután az ebihal átalakult békává s a mételyek eddigi tartózkodási helye, a kopoltyúk, fokozatosan elcsökevényesedtek, a fiatal mételyek a békának emésztőcsatornáján a hólyagba jutnak, ahol Zeller vizsgálatai szerint átlagban 3 esztendő alatt ivaréretté válnak. Teljes fejlettségüket további 2–3 esztendő alatt érik el.

Gyakorlati nézőpontból is fontos végül a Gyrodactylidae család, melynek egyik-másik tagja édesvízi halakon olykor oly tömegben fordul elő, hogy gazdáiknak halálát is okozhatják. A Gyrodactylusok teste elül két sajátszerű, összehúzható csúcsban végződik, míg testvégükön hatalmas horgokkal felszerelt tapadókészülék van. Az idetartozó fajok különösen pontyfélék kopoltyúin és bőrén élősködnek. Ezek, szemben az eddig említett monogenetikus mételyekkel, elevenszülők. Szaporodásuk igen különös. A mételyek méhében jobbára késő ősszel tetemes nagyságú s jellemző horgokkal is felszerelt magzatot láthatunk. Ebben olykor egy újabb utódot, sőt ez utóbbiban ismét egy unokát, esetleg ebben egy legújabb nemzedéknek csiráját ismerhetjük fel, úgyhogy alkalomadtán egy fejlett métely utódainak több nemzedékét, a fiatalabbakat az idősebbeken belül, hordozza. Egyik legismertebb fajuk a G. elegans v. Nordm.