II. CSOPORT: Ormánycsövesek (Rhynchocoela)

IV. OSZTÁLY: ZSINÓRFÉRGEK (NEMERTINI)

Magyarra átültette és kibővítette: Dr. Gelei József.

A magyar olvasóközönséget ezek a csodálatos alakú és túlnyomórészt a tenger vizében élő férgek a múltban nem igen érdekelhették, mivel az európai édesvizekben található kevés fajból hazánk területéről egyetlen sem volt ismeretes. Gelei azonban 1928-ban hazánkban három helyen mutatta ki ezt a rejtett életmódot élő állatot. Az első lelőhely a Balaton északi partja, a régi Révfülöp-i hidrobiológiai állomás volt, itt talált Gelei nagyobb számban állatokat a vízpart sekély vizétől lepett kövei alatt, másrészt pedig nemsokára Szegeden, a Tisza folyó medréből kövekről, illetőleg fürdőcölöpökről behozott kaparékban kapott, részben kifejlett, részben pedig igen nagyszámú fiatal példányt. Nemsokára a Szeged környéki vizekből is, így a Szeged szomszédságában lévő Maty-ér rendszeresen beszáradó mocsárvízében is ismeretessé váltak a magyarhoni zsinórférgek. Ezekre a leletekre való tekintettel helyénvaló, hogy a magyar Brehm-ben is részletesen foglalkozzunk a zsinórférgekkel.

A zsinórférgeket a laposférgek többi csoportjaitól az különbözteti meg, hogy van végbélnyílásuk és vérérrendszerük. Némely búvár, tekintettel a vérereikre, melyek a férgek körében különlegesen a gyűrűsférgeket jellemzik, úgy gondolkozik, hogy ezeket az állatokat inkább a gyűrűsférgekkel együtt kell tárgyalni. Mégis a bőrnek alkata, a bélnek szerepe az emésztés folyamán, a bőrizom-tömlő, a testnek szelvényezetlen volta, a szemek, továbbá az idegrendszer, legkülönlegesebben pedig a kiválasztórendszer alkata mind arra vall, hogy e lények határozottan a laposférgekkel vannak közvetlen rokonságban. Mindezeknek a rokonbélyegeknek alapján valószínű, hogy az örvényférgek és a zsinórférgek közös ősöktől származnak, s a különbség csak onnan ered, hogy a fajfejlődés során a zsinórférgek magasabb fokra fejlődtek.

A zsinórférgek megismerésére kövessük nyomon a gráci zsinórféreg, Prostama graezense Böhmig (a XIX. táb. 1. rajz) szervezetét. Elnevezésüket hosszú, hengerded, fonalszerű testüktől kapták, amely sohasem lapul el, hanem csak legföljebb a hasoldalon kissé kiegyenesedik. A test mellső végén a legtöbb állaton igen jól megkülönböztethetjük a törzstől elkülönödött fejet. A fejen kétoldalt, az agydúc közelében, szaglásra szolgáló érzőgödröket, elül, a homlok végén ízlelősejtek csoportját s a fejtetőn az örvényférgekére emlékeztető egy vagy több szempárt találunk. Bőrük alkata teljesen megegyezik az örvényférgekével. Az egyrétegű bőrhám ugyanis csillós sejtekből és közöttük elszórt nyálkaképzősejtekből alakult. A mellékelt ábránk tanusága szerint a szájnyílás, egészen a mellső testvégen, s kissé a hasoldal felé eltolódva fekszik. A szájnyílásra hosszú előtér, az ú. n. ormánybél (rhynchodaeum következik, melybe hátoldal felől az ormány, hátul pedig a folytatásában a voltaképpeni szájnyíláson át, az izmos bárzsing (oesophagus) nyílik. A bárzsing után a redősfalú gyomorbélbe jutunk, mely a szintén hosszú és szabályos közökben oldalzsebekkel ellátott középbélbe vezet. A középbélre csaknem közvetlenül a végbélnyílás következik; igazi végbelet alig tudunk megkülönböztetni.

A zsinórférgekre rendkívül jellemző készülék az a hosszú hüvelyben rejtőző ormány, melynek segítségével az állatok áldozataikat megfogják, megmérgezik és a szájnyíláshoz közelebb húzzák. Az ormány visszatüremlített állapotban s egyúttal visszahúzva a bélcső fölött nagy, hosszúra megnyúlt ormánytáskában vagy hüvelyben helyezkedik el. Az ormányon három főszakaszt különböztetünk meg. Elül van a mellső ormányhenger, a középen az ormánydob, mely a rekeszizomból és a ballonból áll, a hátulsót pedig a hátsó ormányhenger alkotja. Az ormány mellső hengerszakasz rendkívül izmos és magas hengereshámtól van borítva, amely kitüremlített állapotában kifelé fordul s a zsákmányt nagyfokú tapadékonyságával fogvatartja, s egyúttal a zsákmányra csavarmenetben felcsavarodik. A középső szakaszban a rekeszizom, illetőleg az előtte fekvő tőrkamrában helyezkedik el a támadó tőr, mely gombszerű, vastag talpi részével a tőrpárnába van beerősítve. A tőrpárna a tőrviselő táska tölteléke és a rekeszizom falában elhelyezkedett mirígyeknek terméke. A középső szakaszban, oldalt, kb. a támadótőr magasságában két tőrtáska rejtőzködik, amelyben több-kevesebb tartaléktőrt találunk. A tőrök egyenként egy-egy sejtben keletkeznek. A tőrtáskák jól belakmározott állatokban rendszerint üresek, ha azonban hosszú időn át éhezik az állat, egy-egy táskában 6 tőrt is találhatunk. A magyarhoni példányokban Gelei egy-egy táskában rendszerint 3–4 tartaléktőrt talált. A támadásra fölszerelt tőr közvetlen szomszédságában fecskendővezeték torkollik, mely a rekeszizom mögött elhelyezkedő ballon üregének kivezető csatornája. A ballon méregnedvet tartalmaz, melyet izmos fala, a kitüremlített ormány végére kerülő tőr által ejtett sebbe fecskendez bele, abban a pillanatban, amint a tőrt az ormány visszahúzza a sebből. A mérget viszont az ormány harmadik szakasza, a hátsó ormányhenger termeli.

Az ormány működése igen egyszerű. Az ormány, mint említettük, folyadékkal telt izmos ormányhüvelyben van elhelyezve, s viszont az ormánycső belső végén visszahúzó izom: retractor található, mely az ormánytáska fenekéhez kapcsolja az ormányt. Ha a visszahúzó izom elernyed s viszont az ormánytáska fala összehúzódik, a táskában lévő folyadék kinyomja és kitüremkedésre készteti az ormányt, egész addig, amíg a diaphragma, illetőleg a rajta ülő tőr szabadba nem kerül; kitüremlített állapotban tehát az ormánytáskában csak a belső ormányhenger: vagyis a méregmirígy marad vissza. Ha pedig a jól végzett munka után elernyed az ormánytáska izma s viszont a visszahúzóizmok állnak munkába, akkor az ormány megint hüvelyébe húzódik vissza.

Nem minden zsinórféregben találunk az ormánykészülékben tőrt s ezen az alapon régebb a zsinórférgek, mint fegyvertelen, illetőleg fegyveres állatok két csoportra oszlottak.

A zsinórférgek vérérrendszere csak 3 ércsatornából áll. kettő Kezek közül oldalt a bélcső mellett, egy pedig fölötte húzódik végig. A hátoldali ér legalább is a mellső és hátsó végen, esetleg közben is hurkok útján összekapcsolódik a kétoldali törzzsel. A vérfolyadék vagy vöröses vagy pedig színtelen s a háti értörzsben hátulról előre kering. A vérmozgást a vérerek izmos fala, irányát pedig az erekben található billentyűrendszer biztosítja. A vérben sejteket nem találunk, a vérfolyadék pedig az állatok tápláltságának megfelelően fehérjében gazdagabb vagy szegényebb. Ilyenképpen inkább nyirokanyagnak, mint vérnek felel meg.

A kiválasztást egypár elágazó csőrendszer végzi, mely teljesen a laposférgek protonephridiuma szerint van alkotva. A kiválasztócsatornák ugyanis befelé itt is zártak s a finom csövecskék végén a már ismert lángsejtek helyezkednek el. A lángsejtek rendszerint a vérerek falába fúródnak.

A zsinórférgek idegrendszere nem magas fejlettségű. A fejben két dúcpár van, egyik a garat felett, a másik a garat alatt. A négy dúcot a garatot, illetve az ormánybelet körülvevő garatgyűrű kapcsolja egymással össze. Az alsó dúcpárból a test hosszában két tekintélyes hosszanti ideg szalad végig. A hát középvonalában pedig igen gyönge fejlettségű, hosszanti ideget különböztetünk meg.

A zsinórférgek a többi laposférgektől különösen abban különböznek, hogy váltivarúak; a nemeket azonban külsőleg nem tudjuk egymástól megkülönböztetni. Az édesviziek között azonban kétivarúakat: hermaphroditákat is találunk. Az ivari készülék rendkívül egyszerű, párzószervekkel rendszerint nem találkozunk. A csiraszervek egyszerű zsákokat formálnak, melyek a gyomorzsebek között nagy számban helyezkednek el és mindig párosával találhatók. Az egyes zsákok egyenként nyílnak a hátoldalon a test felületére. Az állatok a tojásokat zsinórokban, vagy öves kokonokban szabálytalan tömegben rakják le. A zsinór, illetőleg a csőszerű öv kocsonyásan megmerevedő nyálkás tömegből képződik s már az anya testén kialakul, úgyhogy a tojásokkal megrakott nyálkás övből az anyaállat kicsúszik.

Némely fajok a tojásból egyenesen zsinórféreggé fejlődnek. Sok esetben azonban a tojásból sajátságos alakú álca bújik ki, melyről a hozzá nem értő szem sehogy se tudja elképzelni, hogy abból hogyan válik zsinórféreg. Ezt az álcát, mely az európai tengerekben a tavaszi hónapokban nagy tömegben rajzik, a lovagi vívósisakhoz való nagy hasonlóság miatt sisaklárvának: pilidiumnak nevezik.

Sisakálca: Pilidium

A sisaklárva egész testfelületét csilló borítja. A szegélyén azonban zsinórmenetben erőteljesebb csillózat s a sisak tetején hosszú, ostorszerű pamat képződik. Oldalt, a sisak arcvédőlemezéhez hasonlóan, két nagyobb lebeny csüng alá, melyek szegélye szintén zsinórcsillózattal van bevonva. A lebenyek között nyílik a száj, amely vakon végződő gyomorba vezet. A száj környékén csakhamar négy betüremkedés keletkezik, melyből a zsinórféreg teste fejlődik. Ezek a betüremkedések növekvésük közben körülfogják a gyomrot, ezt magukkal együtt a fejlődésben előbbre viszik s végül is az álcabőrt keresztültörik, hogy ilyenképpen a féreg hosszanti növekvésnek indulhasson. Megemlítjük még, hogy a pilidiumnál egyszerűbb lárva is ismeretes, az ú. n. Desor-féle álca.

A zsinórférgek hossza rendkívül változik. Némelyek csak néhány milliméterre nőnek, mások azonban több méter hosszúra is megnyúlnak a nélkül, hogy egyúttal megvastagodnának; rendszerint azonban 20–60 cm hosszúak. A tengeri zsinórférgek gazdag színpompájukról nevezetesek. A szín a bőr festékszemcsézetétől vagy pedig a bőrmirígyek váladékától származik. Nagyon gyakoriak a sárga, barna és a vörös szín minden elképzelhető árnyalatai és keverékei, a tiszta kék szín azonban hiányzik. Az alapszínen igen gyakran rajzolatok, márványozottság, párhuzamos hosszanti vonalak és színes harántgyűrűk mutatkoznak. Színük alapján a környezetbe sokkal jobban beilleszkednek a tőrrel föl nem fegyverzett fajok, mint a tőrösek.

Az elvesztett részek helyrepótlása tekintetében a zsinórférgekről is azt mondhatjuk, mint amit az örvényférgekről már megtanultunk; nevezetesen, hogy ezek is igen nagy mértékben képesek a regenerációra. Itt is megtörténik az, hogy a testnek piciny leszakadt darabjából lassanként megint teljes egyén fejlődik.

A zsinórférgek túlnyomórészt tengeri állatok. Igen kevesen úsznak szabadon a nyilt tengeren. A legtöbb partlakó, ahol a kőtörmelék között, kövek alatt, sziklahasadékokban s korálltömbök, padok réseiben, valamint a tengeri algák között rejtőzködve élnek. Némelyek a fenék homokjába ássák be magukat, mások pedig a bőrük által elválasztott nyálkacsőben laknak. Néhány nemzetség a trópusok nedves erdőségeiben levegőn élő szárazföldi állattá változott. Ezek közül némelyek virágházi növényekkel Európába is elkerültek, itt azonban csakis a virágházak nedves, meleg levegőjén maradnak életben. Egyetlen nemzetség: a Prostoma vált a mérsékelt égöv édesvizeinek lakójává.

A zsinórférgek rendkívül lassan mozognak. Mozgásuk közben állandóan nyálkát hagynak el, mint a mászó csiga. A nyálkát azonban nem hasoldaluk termeli, mint távoli rokonaik, az örvényférgek, hanem egész testfelületük választja el; ezért nem is nyálkaszőnyegen csúsznak, mint az örvényférgek, vagy a csigák, hanem az egész testüket folyton körülvevő nyálkacsőben. Ezzel a jelenséggel van kapcsolatban az, hogy testük hengerded maradt s nem lapult el, mint az örvényférgeké. Hihetetlen lassú, óvatos mozgásuk magyarázza meg azt, hogy az édesvizi alakokat mért oly nehéz megtalálni. Lomha, lassú természetükkel ellentétben veszedelmes rablók. Különlegesebben gyűrűsférgekkel és pedig azok közül is főként a csőlakókkal táplálkoznak, melyeket rendkívül ügyesen cipelnek ki ormányukkal lakóházukból. E mellett azonban csaknem mindenféle hústáplálékot megesznek, s így könnyen széttagolható húscafatokkal jól táplálhatjuk az akváriumi életet elég jól viselő állatokat. Mivel a húsételben nem sokat válogatnak, érthető, hogy mint asztalivendégek: kommenzálisták igen gyakran vesznek részt más állatok lakomáján, a nélkül, hogy azokat bántanák. Egyes fajok élősködőkké: parazitákká váltak.

A zsinórférgek legjobb ismerője, Bürger Ottó, közel 500 fajt írt le. Mi azonban, mivel a természet iránt érdeklődők olvasótábora nagyon ritkán találkozik ezekkel az állatokkal, rendszeres ismertetésükkel nem foglalkozunk, hanem csak egypár jellegzetes alakot ragadunk ki a fajok nagy tömegéből.

Először is a Tubulanus (Carinella) superbus Kölliker nevű fajt mutatjuk be, mely pompás színekben tündöklik. Erről az állatról alkati különlegessége tekintetében megemlítjük azt, hogy háti értörzse hiányzik és ormánykészüléke nincs tőrrel ellátva. 75 cm-re megnő és csak 5 mm vastag. Teste vörösbarna, vagy cseresznyepiros színű s négy hosszanti fehér és számos szintén fehér harántcsíkkal van díszítve. Az Atlanti-óceán európai partjai közül az angol, a skót és a francia partokon s a Földközi-tengerben találták. A homokos parttájék lakója, találtak azonban 40–50 m-es mélységben is.

Az eddig megfigyelt legnagyobb zsinórférgek az angol partok közelében élnek s rendszerint a szintén fegyvertelen Lineidák családjába tartoznak. A Lineus longissimus Gunnerus 5–10 cm-re nő, sőt néha 30 m hosszú szalagszerű példányokat is fogtak már. Nappal rejtekhelyükben összegomolyodva találhatók; zsákmány után csak éjszakai dagály idején látnak. Egyik ide tartozó hosszú zsinórformájú Lineust, a L. eniculatus Chiajet a képen szemlélhetünk.

Lineus geniculatus Chiaje (Kükenthal-Krumbach: Hdbuch d. Zoologie, Bd. 2.)

A kisebb fajok közé tartozik a Cerebratulus marginatus Renier. Ezek nemcsak az Atlanti-óceán északi részein, hanem a Földközi-tengerben is igen gyakoriak. A szabad tengerben kitűnően úsznak, miközben az angolnákra emlékeztetően kígyózva mozognak. Valószínűleg az úszó életmóddal függ össze, hogy farkfüggelékük van.

Meg kell emlékeznünk a Pelagonemertidákról is. Testük a lebegő tengeri életmódhoz alkalmazkodva, feltűnően széles és vékony. Ausztráliától délkeletre, az Indiai-óceán nagy mélységéből halászták a Pelagonemertes moseleyi Bürger nevű 4 cm hosszú és 2 cm széles, gyönyörűen átlátszó állatot, melynek belső szervei közül különösen a sötét gesztenyebarna bél tűnik föl az átlátszó testben. Az állat arról nevezetes, hogy a test hátrafelé szabályosan szűkül és négy bemetszéssel öt gyűrűre van felosztva. Az első gyűrű egymagában olyan hosszú, mint a hátulsó négy, azonkívül szárnyszerűen széles s így az állatot a lebegésben kiválóan segíti.

Pelagonemertes moseleyi Burger, nagyítva

Sajátos alkatáról nevezetes a Malacobdella Blainville nemzetség. Az idetartozó fajokat a vénus-kagylóban (Cyprina islandica) s a tátongó-kagylóban (Mya truncata és M. arenaria), a gazdaállat kopoltyúján, köpenyegén, vagy a zsigerpúpon igen gyakran találják. Ennek a zsinórférgekre nem igen jellemző életmódnak megfelelően az állatok igen különleges testalkatot öltenek. Törzsük rövid és széles, s a hátsó testvégen tekintélyes, tányérformájú szívógödör fejlődik. Ez a szívókorong megtévesztette a régi búvárokat, s hol a piócák, hol pedig mételyek közé sorolták az ide tartozó állatokat. A Malacobdellák nem élősködnek, hanem a kagyló köpenyterét csak mint vadászterületet használják ki, kifogdosván azokat az apró állatokat, melyeket az áramló víz a köpenytérbe sodor: tehát a szó szoros értelemben vett asztaltársak, commensalisták.

A szárazföldi planáriák (Tricladida terricola) természethistóriája a zsinórférgek között is megismétlődik. A Bergendal által felállított Geonemertes nemzetség tagjai valamennyien szárazföldlakók. Némelyek 7 cm hosszúra is megnőnek. Valamennyi idetartozó faj hatalmas ormánnyal van felszerelve, melyben támadótőr rejtőzik. Az ormány a bélcsővel együtt közös nyíláson nyílik a testfelületre. Rendszerint négy szemük van. A vöröses fehér testű s barna, hosszanti csíkokkal díszített Geonemertes pelaensis Semper a Palau-szigeteken él és nedves levelek, valamint fák nedves kérge alatt tartózkodik. Bürger a Bermuda-szigeteken élő Geonemertes agricola Will. Suhm nevű fajról Coe R. W. híradása szerint a következőket írja: „Ez a faj a

Bermuda-szigeteken nagy tömegekben él. A tenger partjától azonban nem távozik messzire, hanem csak a Mangrove-mocsarak s a velük határos dombok közelében marad. Nyáron a szárazföldi zsinórférgek csakis mélyen a nedves talajban, a talajvíz közelében találhatók. Tavasszal azonban a dombok lejtőire is felmásznak. Valószínű, hogy a nyáron kiszáradó helyeken a földi gilisztáktól vájt járatokban a föld mélyebb szintjére húzódnak le. Legkedveltebb lakóhelyül azonban a magas hullámverések és áradások szegélyvonalát használják; itt a Mangrove-erdőségek sűrű szegélyen, ahol a talajt a fekete humusz alkotja, de tovább, a magasabb helyeken sötét vagy vörös agyagba megy át, a tenger hullámai által oda kivetett kövek alatt, fadarabok vagy más tárgyak között és azok alján rejtőzködnek”. Bürger ebből a jelenségből igen helyesen állapítja meg azt, hogy ezek a szárazföldi zsinórférgek nem édesvizi alakokból váltak ki, hanem közvetlenül a tengerből vándoroltak a száraz szomszédságba. A Geonemertes pelaensis arról is nevezetes, hogy piócákhoz hasonlóan araszoló csúszással halad előre, miközben szájnyílását szívókorong módján használja megtapadásra.

Az ausztráliai Geonemertes chalicophora Graff gyakran került Európába, meleg növényházakba, hová növényekkel hurcolták el.

Európa és Észak-Amerika édes vizeiben a Prostomatida-család különféle fajai találhatók. A Prostoma-nemzetség egyik faja a gráci zsinórféreg, Prostoma (Tetrastemma) graecense Böhmig

A Grázi zsinórféreg: Prostoma gräcense egyik rokonának szervezete

Európa különböző vizeiben, így elsősorban is Grác környékén, továbbá Prága közelében található. Ugyanezt a fajt lelte, mint föntebb említettük, Gelei a Balatonban és Szeged környékén. A Balatonból gyűjtött magyarhoni példányok legnagyobbika 13 mm-re nyúlt, szélessége azonban nem közelítette meg a németföldiekét, mivel azok 3.4 mm vastagságával szemben alig a mi állataink 1 mm vastagok s így egész fonalszerűek voltak. Az egyenletesen hengerded testen alig tudunk valami tagolódást megállapítani. A mellső testvégen a fejszerű szakaszt különíti el az a bemetszés, mely a kétoldali szaglószerv mögött fut körbe. Az állatok középtestének a színe az iszap szürkés-barnás árnyalatához hasonlít, amely szín egyébként piócák fiatal példányain is megállapítható. A test mellső végének vöröses-barnás árnyalata a vízben hígított vér színére emlékeztet. Az öregebb állatok teste sötétebb barnás-szürke lehet. A törzs színét a táplálék természetszerűleg befolyásolja.

Ha az állatokat zavaros vízzel halásszuk ki és az iszap az edény falára leüllepszik, akkor az a láthatatlan nyom, melyen az állatok ide-oda mászkálnak, utólag előtűnik. Az iszapból lassan leüllepedő lepedék ugyanis megmarad a tovacsúszó állatoktól hátramaradó nyálkában.

Készítsünk éles borotvával keresztmetszetet az állatból és tegyük azt a nagyító alá. Azon mindjárt megállapíthatjuk, hogy a külbőr erőteljesen csillós sejtekkel van borítva s a hámsejtek között sűrűn nyálkasejtek találhatók. A csillók erős csapkodása segíti az állatot csúszó mozgása közben. A mozgásközben szüntelen elmaradó nyálka pedig burkot képez az állaton, mely mint a víznél szilárdabb borítóközeg, biztos támasztékul szolgál a csapkodó csillóknak. A metszetben a hám alatt vékony kötőszöveti alapréteg, utána pedig a bőrizomtömlő következik. Az állatok lassan ennek a bőrizomzatnak segítségével húzódnak össze, illetőleg nyúlnak ki és annak révén végeznek hátrafelé araszoló mozgást. Az izomtömlőn belül mesenchymát találunk, melynek kötőszöveti sejtjei „mésztestekkel”: valószínűleg el nem távolítható gyüledékképződményekkel telnek meg.

Mikor az első, balatoni példányokat kifogtam s a lupé alatt jellegzetes alakjukról s a három pár szemről megállapítottam, hogy zsinorférget kaptam, nagy meglepetéssel figyeltem rendkívül lassú, lomha csúszásukat. Azt hittem, hogy a lomha mozgás az akkori (az 1928. év nyarán uralkodott) nagy melegtől s a meleg bénító hatásától származik. Ezért a délután gyüjtött állatokat, mintegy 2 liter tartalmú uborkásedényben hűvös helyre tettem, hogy majd a következő hűvös kora reggelen jobban megfigyelhessem. Az edényt akkor délután alig vizsgáltam néhány percen át, mindjárt észrevettem, hogy az állatok oxigénkedvelők, mert hamarosan a víz felső szintjébe közelébe kúsztak fel. Nagy meglepetésemre másnap reggelre valamennyi állatom eltűnt. Később jöttem rá, hogy hová lettek. A planctonhálóban összegyüjtött balatoni kőlepedék ugyanis igen gazdag élővilágot tartalmaz, ez a víz oxigéniumát hamar elhasználja a zsinórférgeim – mint ahogy azt igen sok planária is teszi, ha a víz megbűzhödik – kimásztak a vízből a nedves üvegfalra, de ott később beszáradtak. Ez a beszáradás azonban nem jelent halált. A beszáradóképesség az édesvízi zsinórférgeket általánosságban jellemzi. Úgylátszik, nyálkarétegük védelme alatt megszokták azt, hogy nedves fűben, vagy mohában csigák módjára kimásszanak. Ilyenkor éri el őket a szárazság, amidőn összehúzódva testük felületén nyálkából védőcistát képeznek. Ennek védelme alatt betokozódott állatok a beszáradás ellenére is még kissé mindig nedves talajkörnyezetben vizenyős tájnak vízzel való feltelését biztonsággal várják be. Csakis így tudom megmagyarázni azt, hogy a Szeged melletti Maty-érben, melynek vize, amint azt 5 év óta megfigyelem, minden évben kiszárad, Prostomákat találtam.

Az állatok, amint azt róluk már mások is megállapították, kerülik a világosságot. A balatoni példányokat kövek alatt fogtam s a Tiszából előkerülteket is gerendák alsó szintjéről kapartam le. Az aquariumban tartott példányok a víz színét benépesítő Elodeák alsó oldalára telepednek rá, oda, ahol a planáriák is rendes pihenőjüket tartják. Grácból a múlt évben megfigyelésre s az itthon gyüjtöttekkel való összehasonlításra mintegy 20 példány Prostoma graecenset kaptam. Ezek mintegy 100 cm-nyi ürtartalmú hengeres csőben hónapokig éltek dolgozószobámban, ahol őket az ablak közelében tartottam. Az üvegcsőnek mindig árnyékos, a teljes fényvisszaverődés folytán sötétebb oldalán helyezkedtek el. Az állatok pihenőhelyükből napok hosszáig nem mozdultak. Ezzel a jelenséggel kapcsolatos a szerfelett nagy koplalókészségük. Reisinger megállapítása szerint étlenül félévig elélnek s ha kéthetenként jóllakatjuk őket, azt mondja Reisinger, hogy jóltartott példányokként egészen rendes fejlődésen mennek keresztül. Az öreg állatoknak ezzel a mozdulatlan természetével szemben a teljesen színtelen, kissé fehéres, de átlátszó fiatal példányok rendkívül elevenen úszkálnak a vízben. A tiszai példányokra is először a fiatalok révén akadtam rá, azt hívén róluk, hogy valami gyors iramban tovaúszó örvényférgeket halászok ki a szipókával. Reisinger megjegyzi, hogy a fiataloknak ez az eleven úszóképessége és hajlama rendkívül fontos a faj tovaterjedését illetőleg. A fiatal állatoknak a víz árama iránt érzéke van. Mozgóvízben mindig az árammal szemben helyezkednek s így történik meg az, hogy a víz sodra nem viszi el.

Érzékeik közül különösen tökéletes szagérző képességükről győződtem meg. A több napon át koplaló példányokat tartalmazó víz színére kettészakított legyet helyeztem el. Pár perc leforgása alatt az összes gráci zsinórféreg a légy tetemén termett s azt nagy mohósággal kebelezték be. Reisinger úgy véli, hogy az agydúcon elhelyezkedő kétoldali vegyi érzékszerv valóságos szagérzékszerv t. i. a távolban eső táplálék vegyi hatását érzi meg vele az állat, (Reisinger úgy tapasztalta, hogy a férgek 17 cm. távolságról megérzik nyugvó vízben a feldarabolt tubuficidákat) holott a homlokvégen elhelyezkedő, ú. n. frontalis szerv az állat ízérzékét képviseli, mivel azzal az éhes lény a megközelített táplálékot veszi észre.

Szemét ugyanis a táplálék felkeresésében nem használhatja, mert az a laposférgek egyszerű irány- és nem képlátó szemének a fejlődési fokát érte el. Fennebb már szó volt arról, hogy az állatok fénykerülők: negatív fototactikus lények, tehát szemük segítségével fény és árnyék között tudnak csak különbséget tenni s így azt az árnyékos helyek kiválasztásában sikerrel használják. A táplálék ingere azonban legyőzi fénykerülő természetüket, de épúgy az oxygénszükség is. Mindakét esetre vonatkozólag tapasztaltam ugyanis azt, hogy rejtekhelyüket még a legerősebb fényben is elhagyják, akár táplálékot gyanítanak a környéken, akár pedig amiatt, mert rejtekhelyükön megromlott a víz.

Természetes táplálékuk gyanánt különféle gyűrűsférgeket, különösen pedig Oligochaetákat említhetünk fel. Ezek híjján apró rákocskákkal és bogárlárvákkal is megelégszenek.

A zsinórférgek ivaros úton szaporodnak. Rendszerint váltivarúak. A Prostoma graecense azonban rendszerint kettősivarú: hím-nős. A petesejtek künn a szabadban, a nyár folyamán kb. 1 hónap leforgása alatt érnek meg. Az állatban össze-vissza mintegy 300 tojás termelődik. A spermimumok párzási szervek híjján maguktól vándorolnak be a partner női csirasejtjeihez. A megtermékenyítés az anyaállat testében, a csiratüszőben játszik le. Mivel megtermékenyítet petéket az esetben is raknak le az állatok, ha egyenként tartjuk őket, természetes hogy önmegtermékenyítés is lehetséges. A Prostoma graecense éjszaka petézik. Petéit hosszú zsinórokban helyezi el. Petézés alkalmával az állat egész testét vastag nyálkaburokkal veszi körül s a testből kikerülő peték ebbe a burokba mindjárt beleragadnak. A megtermékenyített petéből egyenesen apró zsinórférgek fejlődnek s így az állatok szaporodása meglehetősen gyors.

Ha már az állatok a Tiszában és a Balatonban találhatók, akkor nyilvánvaló, hogy magyar földön a Tisza és a Duna összes mellékvizeiben s az áradásokkal kapcsolatosan az összes szomszédos tisztavizű állóvizekben is elterjedtek. Föllelésük csak alapos kutatás és türelem kérdése.