1. Tengeri tehenek (Hydrodamalis Retz.*)

Steller, akivel már több ízben találkoztunk, 1741 novemberében kötött ki az eladdig ismeretlen Bering szigeten, ahol tíz szomorú hónapot kellett töltenie: ott fedezte fel a Hydrodamalis Retz. nem egyetlen képviselőjét, amely szintén a szirénák rendjébe tartozott. Az orosz felfedező és társainak haszonnal kecsegtető jelentései egész sereg bálnavadászt és merész kalandort csábítottak a Bering-tengerre és olyan irtózatos mészárlásba kezdtek a védtelen tengerlakók között, hogy a tengeri teheneket teljesen kiirtották. Állítólag Popoff alatt, 1768-ban ejtették el az utolsó tengeri tehenet; Bragin 1772-ben már nem emlékszik meg róluk. Maradványai meglehetős gyakoriak: Nordenskjöld annyi csontot tudott még összegyüjteni, köztük 3 ép és néhány sérült koponyát, hogy 21 hordót és ládát tölthetett meg a kéregbőrű dugong csontjaival.

A tengeri tehén (Hydrodamalis stelleri Retz)

„A legnagyobb állatok” – olvassuk Steller jelentésében – hossza 4–5 fonal (mintegy 8–10 méter) és legnagyobb kerületük, a köldök táján 3 1/2 fonal... Szájukban fogak helyett mindkét oldalon két széles, hosszúkás, síma, laza csontot viseltek; egyik a szájpadláson, másik az alsó állkapcson tapadt meg. Mindkettőt sok, ferde, szögben összefutó barázda és kiemelkedés borítja, amelyekkel az állat tengeri növényekből álló táplálékát megőrli. Ajkait sok erős sörte borítja, az alsó állkapcson levő sörték olyan vastagok, minta tyúktoll csévéi. A hatalmas állat szeme nem nagyobb a juh szeménél, pillamentes; fülnyilásuk oly kicsiny és rejtett, hogy a bőr tömérdek gödre és dudora közt meg sem találni; csak ha lefejtjük a bőrét, tűnik szemünkbe a fekete hallójárat noha csak akkora, hogy éppen egy borsószem fér bele. Külső fülnek nyoma sincs. Fejét rövid, külön tájra nem tagolt nyak köti a törzshöz. Lábai kétízűek, végük olyan, mint egy vakaró kefe, tele sok rövid, sűrűn álló sörtével. Elülső, ujjatlan és köröm nélküli mancsaival előre úszik, leveszi a sziklás talajról a tengeri növényeket s ha hanyattfekve párosodni készül, ezekkel ölelik át egymást. Melle elülső végtagjai közt foglal helyet; fekete, dudoros, 2 hüvelyk hosszú szemölcsből áll, amelyeknek végén sok tejjárás nyilik. Ha erősen megsimogatjuk a szemölcsöket, sok tej válik ki, amely édesebb és zsírosabb a szárazföldi állatokénál, de máskülönben nem különbözik ezekétől. Hátuk emlékeztet az ökörére, oldalai hosszúkásan gömbölyűek, hasa kerek és mindig úgy tele van, hogy a legkisebb sérülésre erős süvöltéssel kitódul a belük. Testük vége elvékonyodik; farkuk a hátulsó végtagot pótló uszón túl még jobban elvékonyodik; közvetlenül az úszó előtt átmérője 2 láb vastag. Hátuszója nincs: ebben különbözik a cetektől. A farkuszója merőlegesen áll, mint a bálnáké és delfineké.

„Mint a szarvasmarhák, csapatosan élnek, természetesen a tengerben. Hím és nőstény rendszerint egymás mellett halad, a fiatalokat maguk előtt terelgetik a parton. Csak táplálkozásuk köti le minden figyelmüket. Hátuk és testük fele mindig kimered a vízből. Mint a szárazföldi állatok, lassan mozogva legelnek; lábaikkal lekaparják a kövekről, sziklákról a tengeri hínárt és szakadatlanul rágják... Evés közben úgy mozog fejük és nyakuk, mint az ököré, néhány perc multán kiemelkedik fejük a vízből és ilyenkor hortyogva lélekzenek, mint a lovak. Ha apad a víz, a szárazföldről a vízbe mennek; dagálykor ismét a part felé tartanak és gyakran oly közel jönnek, hogy botokkal elértük őket. Egynéhányuk kört formálva iparkodott megsebzett társukat távol tartani a parttól, mások fel akarták borítani csónakunkat; egyesek oldalvást heveredtek le, vagy ki akarták vetni testükből a szigonyt, ami többízben sikerült is. Csodálkozva néztük amint egy hím a parton holtan fekvő nőstényéhez két nap egymásután kiment, mintha csak állapota után érdeklődne. Akárhányat sebeztünk meg és öltünk le, valamennyi mindég ugyanazon a tájon maradt. Júniusban párosodnak s a párzást hosszas játék előzi meg.”

„Ha a szárazföldön akarnak pihenni, egy csöndes öbölben hátukra feküsznek s ilyenkor úgy henteregnek és úszkálnak a tenger tükrén, mint egy darab fa. Az év minden szakában tömegesen élnek a sziget körül, úgyhogy Kamcsatka keleti partjának egész lakossága évente bőségesen elláthatja magát szalonnájukkal és húsukkal. Bőrük két rétegből áll: külső rétege fekete vagy feketésbarna, egy hüvely vastag, emlékeztet a parafára, a fej környékén tele gödrökkel, dudorokkal és lyukakkal. Csupa merőleges rostokból áll, amelyek szorosan egymáshoz símulnak. Alsó rétege valamivel vastagabb az ökör bőrénél, nagyon erős; színe fehér. E két bőrréteg alatt négy ujjnyi vastag szalonna veszi körül az állat husát. Az állat teljes súlyát bőröstől, szalonnástól, zsírostól, csontostól, a zsigerekkel együtt 1200 pudra vagy 480 mázsára becsülöm. Zsírja nem olajos vagy puha, hanem kemény és mirigyes, hófehér s ha néhány napig a napon fekszik, olyan kellemesen sárgás, mint a legjobb holland vaj. Kirántva édesebb és ízesebb a legjobb marhazsírnál: főtten olyan a színe is, mint a friss faolajé, íze emlékeztet az édes mandulaolajéra, szaga nagyon kellemes; pohárszám ittuk, a nélkül, hogy megundorodtunk volna. Farka csaknem tiszta zsír és ez még kellemesebb, mint az állat egyéb testrészeit borító szalonna. A borjak zsírja emlékeztet a fiatal sertéshúsra, húsa a borjúhúsra. Úgy megduzzad, hogy még egyszer akkora helyet foglal el és fél óra alatt megfő. A vén állatok húsát alig lehet megkülönböztetni a marhahústól; a legforróbb nyári hónapokban két hétnél is tovább eláll a szabad levegőn, a nélkül, hogy megbüdösödnék, ha csak meg nem szállják a legyek annyira, hogy megpondrósodik. A hús pirosabb minden más állaténál; olyan, mintha salétrommal pirították volna meg. Erőben és egészségben gyarapodtunk, amikor huzamosan fogyasztottuk. Különösen azok a matrózok élvezték ebbeli előnyét, akik addig skorbutban szenvedtek és eddig nem tudtak meggyógyulni. El is láttuk magunkat a távozás előtt húsukkal.”