IV. OSZTÁLY: KOVÁSSZARÚSZIVACSOK VAGY HÁLÓSVÁZÚ SZIVACSOK (CORNACUSPONGIDA)

Az idetartozó szivacsok igen változatos alakúak, amelyekben az egyének csak nehezen vehetők ki. Alig van rend a szivacsok között, ahol az individualitás és a szimmetria annyira el volna mosódva, mint ezekben. Alaktalan testformájukat igen gyakran az határozza meg, amire ránőnek s amelyet néha egészen körülfognak. A telepben résztvevő egyéneknek mennyiségéről még leginkább az osculumok száma után következtethetünk, amennyiben rendszerint minden egyénnek egy osculum felel meg. A testalkotásban általában az a törekvés tűnik ki, hogy az állat igyekszik minél nagyobb felületet nyerni s így a porusok számát növelni.

Nagyon gyakori a tölcsérszerű alakulás, leveleságszerű képződés, mint pl. az Esperiopsis challengerin láthatjuk. Rendkívül nagy azonban a testalak variabilitása, amit mi is észlelhetünk az édesvízi Spongilla lacustris szivacson, ahol kéregszerű bevonatoktól, bokorforma alakulásig minden forma megtalálható. Különböző lehet a nagyságuk is, amely néha 1 m. átmérőt is elérhet. A testfal itt már bonyolultabb szerkezetet mutat, amennyiben a bőrrétegben hámszerű sejtelrendeződést, mirígysejteket és cuticula bevonatot is találunk. A víz sponginaállományt tartalmaz, vagy egészen abból áll, amikor az rostokból készült hálózatot képez, vagy keverve van kovatűkkel, amelyek közt a megasclerák egysugarasak, a microsclerák pedig úgynevezett cheloidák, melyek kicsiny, egyenes vagy behajlított ásószerű képletek és sigmoidák, azaz görbült tűcskék. A kovaváz-testek ritkán vannak szabálytalanúl szétszórva a testben, hanem a spongin-rostok mentébe helyezkedve el, azok elágazását követik, máskor hálózatot képeznek. Különösen gyakori a létraszerű alakulás, amikor a tűk csak végeiken vannak, mintegy összeragasztva a spongin-állománnyal.

1. Esperiopsis challengeri fél természetes nagyságban 2. Édesvízi szivacs a Balatonból. Spongilla Carteri Bwbk. természetes nagyságban 3. Édesvízi szivacs. A) Ephydatia fluviatilis gemmulája (Vejdovsky sz.). a = amphidiscusok rétege, b = a tok osbimbósejtjeinek halmaza. B) C) Spongilla lacustrisból, B) a szélsők váztűk (makrosklerák), a közbülsők 3 drb. B) az ú. n. mikrosklera, c = a gemmulaborítótűk (Weltner). D) egy édesvízi szivacs redukciója Müller K. szerint 4. Ascon-típusú mészspongya falának keresztmetszete, belül a gallérossejtekkel (gs) és alatta a bor- v. dermalis réteggel (dl.) vs = vázképző: scleroblasta, pc = a bevezetőcsatornákat övező porocyták, e = külső fedőréteg, es = elágazó sejtek: amoebocyták (Soós: Rendszeres állattan)

Ujabb vizsgálatok azt derítették ki, hogy a Cornacuspongidák között olyanok is vannak, amelyekben a kovavázon kívül mészváz is képződik és legújabban olyanokat is találtak, amelyeknek „spiculumai” gelatinozus kovasavból, ú. n. colloscerából állanak. Lehetnek azonban ásványos anyagok is bennük, amelyek mint idegen testek rakódnak le a spongin-hálózatba. Így gyakran találunk más szivacsok tűit, kis tengeri állatok vázait, még sokkal gyakrabban azonban homokszemcséket, amelyek a szarúrostokba vannak beágyazva, mint azt nagyító alatt jól láthatjuk. Korábban azt tartották, hogy minden ilyesmi, ami véletlenül esett a szivacsra, lassan benövődik és passzive bezáratik, Sollas azonban egy spongin-állományt is tartalmazó Monaxoniusnál, amely szintén homokot tartalmazott, azt észlelte, hogy a szemcsék nyilván az amoebocyták által a felületről hurcoltatnak be, egészen hasonlóan ahhoz, mint az amphidiscusok az édesvízi szivacs gemmuláiban és azt hiszi, hogy általában ez a szarúszivacsokban egyebütt is így van.

A szarúváznak szerkezete a szarúszivacsokban rendszerint igen egyszerű. A főrostok az állattelep alapjáról indulnak is és sokszorosan elágaznak, sűrűn vannak egymás mellett, a köztük lévő hézagok szűkek és mindannyian kb. merőlegesen állanak a felületre, vastagságuk 40–700 cm. közt váltakozik. Csak ezekben a rostokban vannak idegen testek beágyazva. A főrostokat igen finom harántrostokból álló, sűrű hálózat köti össze, ez a mellék-rosthálózat. Az egyes fajoknak elhatárolása a szarúszivacsokban csaknem még nehezebb, mint a Monaxonidákban. A formáknak ez az összefoglalása a rendszerezés alkalmával sok bajt okoz és a fajokat megkülönböztető bélyegek értéke gyakran fölöttébb kétséges. A rendszerezésben az egyszerűség és a könnyű megkülönböztethetőség végett két csoportot különböztetünk meg tárgyalásunk folyamán. Egyik az, amelyben a kovavázas szarúszivacsokat foglaljuk össze, ahol tehát inkább kovaváz a feltűnő, a másik csoportban azokat tárgyaljuk, ahol főként a szarúállomány szembetünő.

A mi szempontunkból, mivel nálunk is előfordulnak, legnevezetesebb alakok az első csoportba az édesvízi szivacsok (Spongillida) családja, amelyeket régebben mint egytengelyű kovatűs szivacsokat az actinellida nevű alrendbe soroztak be, minthogy a kovatűkön kívül levő spongina-állományt nem vették figyelembe.

Mielőtt az édesvízi- és fürdőspongya ismertetésre térnénk, fel kell említeni legalább névleg néhány szintén a Cornacuspongida-rendbe tartozó tengeri alakot, melyeket korábban mint Monactinellida-rendbe tartozókat nem ide sorozták és nem ezek körében ismertették. Nagy mennyiségben fordulnak ezek elő az Adriai-tengerben is, s annak a gyüjteménynek, melyet a Najade-expedició 1913-ban fölszínre hozott, jelentékeny részét képezik, köztük több új faj van, melyek eddig az Adriából ismeretlenek voltak. Ezek a szivacsok: Mycale Gray, Biemma Schm., Chadorhiza M. Sars., Artemisina Vosm., Phelloderma R. et D., Stylotella Ldt., Myxilla Schm., Tdania Gray, Desmacidon Bow., Clathria Schm., Raspailia Ndo., Halicnemia Bwbk., Bubaris Gray, Axinella Schm., Gellius Gray, Reniera Ndo., Petrosia Vosm., Chalina Grant.

Rengeteg mennyiségben található ezek közül az északafrikai partokon helyenkint a Desmacydon Bwbk., amely nemzetségben egy u. n. fajnak vett forma egyszerűen átmegy egy másikba a lelőhely változása szerint. Külső formájuk szerint a szivacsok egyáltalában nem jellemezhetők. Ezek mind vékonyabb és vastagabb kérgek, fa vagy csokor-alakban, csövek vagy gumók formájában mutatkoznak. A szivacs szövetében a legkülönbözőbb kovatűknek egész sorozata van, amelyek szarúrostokba vannak beágyazva: egész különös formájuak ezek, amelyek egymásba azonban átmehetnek.

Ide tartozik az ujjszivacs Stylotella heliophila Wilson is, narancssárga vagy zöldessárga szivacs, amelyeknél ujjszerű nyúlványok vannak egy kéregszerű bevonat felett. Ez Észak-Amerika Atlanti-partjainak sekélyes vizeiben él és mint a „kísérleti nyúl”, bizonyos hírességre tett szert az északamerikai búvárok között, főképpen Parker használt a kísérleteihez a szivacsok viselkedésének kikutatására. Jellegzetes reactio ránézve, hogy mint az apály-dagály zónának lakója, felső részén, az ujjhegyeken lévő osculumok záródnak, ez a szokásos védekezési módja csendes vízben is a kellemetlen ingerekkel szemben.

Ugyancsak a Cornacuspongidák közé soroljuk a szivacsféléknek egyetlen édesvízben lakó osztályát, a Spongillidákat is. Ez állatok nagyszámban élnek a földnek majdnem minden édes vizében. Zavaros erdei mocsarakban éppen úgy, mint a rohanó hegyi patakokban, ennek még a leggyorsabb sodrában is; megtalálták őket Krajna barlangjainak napfénytől sohasem ért tócsáiban és patakjaiban, néha a városi vízvezeték csöveiben is. Némely fajnak elterjedése végtelenül nagy így az Ephydatia plumosa Carter-fajt, mindenesetre igen különböző formában ugyan, ismerjük a Fehér-Nilusból, Bombayból és Mexikóból.

Észak-Amerika s az Amazon folyam vidéke nagyon gazdag édesvízi szivacsokban. De ha nem fajok, vagy fajváltozatok, hanem az egyének számát tekintjük, Európa némely vizeiben is, kiváltképpen Észak-Németországban, bámulatos tömegben jelentékeny nagy példányok fordulnak elő. Ugyanezt mondhatjuk a Balatonról is. A Mamudjánóban, Szumatra-szigeten, mint Weber Miksa írja, egy faj „a partnak némely köves részén számos követ, fadarabot stb. vastag párnával von be éspedig oly tömegben, hogy az ilyen helyeken fürdők bőrét a sok felkavart tű érzékenyen ingerelte”.

Általános felfogás, hogy a Spongillidák a tengervízi szivacsoktól származnak, amelyek egyszer az édes vízbe vándoroltak. Valószínűleg a tengeri Reniera-fajok voltak az elődei, amelyek az édesvízi szivacsokkal durvább és finomabb szerkezetükben meglehetősen nagy hasonlóságot mutatnak és amelyek a félig sós vízekben is, de Velence városában a csatornák édesvizében is élnek. A Spongillidák viszont az erősen kiédesedett Keleti-tenger féligsós vizébe ismét visszavándoroltak.

A Spongillidákban a fajoknak és egyéneknek külső alakja felettébb ingadozó. Majd csak lapos párnák, a Spongilla fragilis pl. 1–5 mm, amelyeken az osculumokmint kis kráterek emelkednek ki, majd pedig darabos tömegek, a kiálló szúró fölülettel, majd pedig szép elágazódások, csinos fácskák. Némelyek laza, szivacsos szövetet alkotnak és száraz állapotban könnyen szétmorzsolhatók, mások kemények, akár a kő széttörhetők ugyan, de szét nem morzsolhatók. Minden elképzelhető tárgyon találhatók a vízben: köveken, eleven és holt növényi részeken, leginkább régi cölöpökön és nádtöreken. Minden vízben megélnek, ha elegendő táplálékot nyújt. Szinezésüket illetőleg uralkodó a piszkos fehér, szürke, sárgás, kékes és zöld szín. A tűk többnyire orsóalakúak, sokféle variációban tünnek elő, egyenesek vagy kiflialakuan hajlottak, éles heggyel vagy tompa véggel; néha többszörösen is görbültek, felületük síma, vagy bibircsós, de tövises is. A Balatonban élő Spongilla fragilis Leidy például Gelei szerint két raszben él egymás mellett, az egyik kis fehéres bevonatokat képez, a másik hatalmasabb és erősebb koloniákat, melyek áttelelnek. Változó a telepek keménysége is, amennyiben a hullámzónában vékonyak és kemények, a mélyben azonban lágyak, tömöttek. Jellemző, hogy az egymásmelletti telepek nem olvadnak össze, hanem törpe tarajban fölágaskodva néznek egymás mellett.

Az édesvízi szivacsok többévesek is lehetnek. Weltner a Tégeli-tóban Berlin mellett egész éven keresztül előforduló Ephidatia fluviatilis (L.) női példányaiban minden hónapban talált petéket, azonban nagy mennyiséget csak április második felében. A hím telepek spermája ugyanazon a helyen és ugyanannál fajnál május közepén kezd fejlődni és augusztusig spermákat tartalmazó példányokat lehet találni. Az édesvízi szivacsok tehát váltivarúak, szaporodásuk kétféle: ivaros és ivartalan. Az ivaros szaporodásban létrejövő álcák, a gastrula álcák nyártól késő őszig rajzanak ki az anya-kolóniából, tejfehér színű apró pontocskák, amelyek pillaruhájuk segítségével úszkálva köröket és spirálisokat írnak és kifejezetten kerülik a fényt. Testformájuk ovális. 2/3 mm hosszú és 1/3 mm széles. A Sp. fragilisről Gelei azt tapasztalta, hogy a Balaton egyes pontjain pozitív phototacticus álcák nagyobb számban lépnek föl, holott ez a faj is különben fénykerülő természetüket a kifejlett telepben is megtartják.

A szabadon rajzó álca, Maas Ottó vizsgálatai szerint finomabb szerkezetében már sok tekintetben nagyon közel áll a kifejlett szivacshoz és sokkal magasabb fejlettségű, mint a mészszivacs szabadon úszkáló lárvája. Mindenekelőtt teljesen beborítja a csillangós hám, mely a külső csiralevélnek (ektoderma) felel meg és a mellső rész félgömbalakú, víztiszta terének megfelelő üreget a belsőcsiralevél (entoderma) béleli. A két csiralevél közt azonban ott van már a középső is (mezoderma, helyesebben mesenchyma) vázelemeivel. „A spiculumok (tűk) száma, mondja Maas a fejlődés e fokára ért lárváról, amelyet parenchymula néven nevezünk, nagyon megnövekedett, de a tűk mindig csak abban a sűrű anyagban fedeznek, mely a hátsó véget tölti ki, úgyhogy azt a benyomást kelti bennünk, mintha a lárva mellső pólusa (ahol üreg van), csak kétrétegű lenne. A tűk nagysága gyakran oly jelentékeny, hogy csodálkoznunk kell, hogy nem gátolja a lárvát úszásában.”

Az üregből helyenként nagyon különböző hosszúságú, folyosószerű kijárások nyílnak a középső csiralevélbe s ezek az ostorkamarákba torkollanak. A viszonyok tehát itt egészen mások, mint a Sycon lárvájánál: az ostorkamarák már világosan láthatók.

Úgy látszik, hogy a lárvák szabad élete legalább 12 és legföllebb 24 óráig tart. Ez idő leteltével a lárva alkalmas helyen szilárdan letelepszik és pedig úszásnál elül járó pólusával. Az üreg eközben megkisebbedik, a külső csiralevél sejtjei ellapulnak és elvesztik ostoraikat. Az egész lárva erősen összelapul, úgyhogy a csillangoskamrák a felülethez nagyon közel jutnak s végre kívülről léket kapnak, amivel megkezdődik a víz beáramlása. Erre a belső üreg is keresztültör kifelé s az osculumot és gastrális üreget alkotja.

Az édesvizi szivacsok szaporodásában azonban sokkal ismeretesebb a szaporodásnak ivartalan módja, amely az úgynevezett gyöngycsirák vagy gemmulák segítségével történik. Akkor ugyanis, amikor a szivacs megélhetésére alkalmatlan évszak következik be, ami nálunk tél felé történik, a tropusok alatt pedig a szárazság bekövetkeztekor, az édesvízi szivacsnak növekedése rendszerint megáll. Azután a szivacs testében az archaeocyták csoportosulnak: a sejtek egyrésze e halmazt hámképpen veszi körül és a belső oldalon szilárdabb spongina-hártyát választ ki. Ettől a buroktól a sejtek formálisan visszahúzódnak, nyomukat egy laza hálózatos szöget, „légkamra réteg” jelzi. Minthogy az amoeboida sejtek a környező szivacsszövetből kis váztesteket is hurcolnak be, amelyek a gemmulákon kívül képződnek, az egész gömbölyded képlet kovavázzal vétetik körül.

A Spongilla-fajoknál kis tüskés, laposabb úgynevezett „fedő”-tűk vannak a gemmulák körül, az Ephydatiáknál pedig amphidiscusok, kis kétkorongos pálcikák, lapos inggombhoz hasonló képletek, melyek némely üvegszivacsnak ilyennemű képleteihez is hasonlítanak (L. XXXIV. 1. kép.) Míg e tűk egészen lazán és szabálytalanul fekszenek a gemmula belső hártyáján, az amphidiscusok zárt „berakás”-ban szorosan egymás mellett a gemmula felültére merőlegesen állanak, egyik, gyakran szép csillagalakú korongocskájával a sejttömeg felé, a másikkal pedig kifelé irányítva. Befejezésül a sejtek, amelyek az első hártyát kiválasztják, egy másodikat is képeznek, mégpedig ezt a kovaképződményeken kívül, ami után a gemmula készen van. A szarunemű tokban egy helyen azonban nyilás marad, amely fölött egy finom hártya van kifeszítve: némely fajnál ide még egy különleges póruscső is járul. Ez a hely az t. i., ahol az élő szivacsszövet, ha olyan életkörülmények állanak be, amelyben a szivacs is megélni képes, a tok belsejéből kivándorol. Jaffe szerint a gemmulák rendszerint visszamaradnak a szivacsok tűhálózatában, miután a szivacs lágy teste szétesett. A gemmulák tehát az ő felfogása szerint csak arra valók, hogy a szivacsot azon a helyen és amennyiben nem távoztak el a régi tűk, azok felhasználásával ujonnan képezzék. Az izolált és elsodort gemmulák azonban nem volnának képesek új szivacsot hozni létre, a faj elterjesztését, tehát nem szolgálják. A gemmulák inkább a szivacsnak alsó oldalán képződnek, néha olyan tömegben, hogy az alap teljesen be van vonva sárga gömböcskékkel. Gyakran látható ez pl. az elhalt Spongilla fragilis Leidy-telepeinél, melynek gemmulária az jellemző, hogy nyilásukon meglehetősen hosszú poruscső van, amely leginkább görbült és végén nem vastagodott. Gelei szerint a Balatonban olyan Spongilla fargilisok is vannak, melyekben helyenként nagyobb csomókban képződnek a gemmulák.

Müller K. vizsgálata szerint tudjuk, hogy az édesvízi szivacsoknál minden időben ismeretlen okokból is megtörténik az egész szövetnek visszafejlődése, amely ú. n. „reductiák” képzéséhez vezet. A Spongillidákra is jellemző a rendkívüli nagy regenerátiós képesség, amennyiben finom szitaszöveten átpréselt izolált sejtek ismét egyesülnek és új szivacsokká lesznek.

Az édesvizi szivacsfajok közül növése után csak a Spongila lacustris Linné ismerhető fel, de ez sem teljes biztossággal. Ez tiszta tavaknak a fenekén nő és szétágazó, bokorforma telepeket alkot, amelyek kb. 30 cm magasra is megnőnek és nagyon hasonlítanak egy fehér korallhoz. Gyorsan folyó patakokban azonban ez is csak kéregszerű bevonatokat képez és mint bevonat vagy párna telepednek meg a többi fajok is, minden lehető alapzatra, így fára, kövekre, nád és kákatövekre nőve.

Némely lelőhelyükön az édesvízi szivacsok, valamint a tengervíziek is zöldszínűek, avagy helyenkint zöld foltokat mutatnak. A színt különböző zöld algák valószínűleg Chlorellák, de inkább Pleurococcusok okozzák, amelyek a szivacsra telepednek, sőt a gemmulákba és az álcákba is behatolhatnak. Valószínű, hogy a synbiozisnak egy fajával találkozunk itt, amennyiben az algák a szivacsban védelmet találnak és ők ezért oxigéniumot szolgának, amely a szivacsnak lélegzésre szolgált, testállománya pedig, ha netalán elhalna, táplálékul is felhasználódik. Néha úgy látszik, hogy egy inficiált szivacs főképpen abban az irányban növekszik, amelyben az algák jól érzik magukat és meglehetősen nagy fénynek kitett felületet fejlesztenek.

Az édesvízi szivacsokat a magyar népi ismeri és használja is. „Megszárítják a szivacsot, aztán zsírban pörkölik és amelyik részén az embernek szaggatása van, azt ezzel a zsírral jól bekenik, megdörzsölik. Ahol pedig bekenik vele, ott úgy érzi az ember, mintha a száz meg százezer tűvel szúrkálnák, a bőre úgy megveresedik, mint egy tűz. És a szaggatás enyhül, vagyis elmulik.” Paszlavszky: A vízigyöngy. Termtud. Közl. XIII. k. 1881. A Balatonban, különösen az aszófői öbölben (az iszapban) oly nagymennyiségű édesvízi szivacstű van, hogy a véletlenül ott fürdőzőnek igen kellemetlen bőrgyulladást okoz. Ezt a bőrgyulladást a nép „dobránc”-nak nevezi (L. Kiss J. Balatoni szivacsok. Termtud. Közl. 60. k. 1928. 527. l.) és ezeket a helyeket messzire elkerüli.

A szivacsok a Balaton litorális (part) faunájának igen fontos kiegészítői. Nem annyira a fajok számával (összesen öt faj él a Balatonban: Spongilla lacustris, S. fragilis, S. carteri, Ephydatia fluviatilis, E. prulleri), mint inkább az egyes fajok tömeges megjelenésével tünnek ki, (s azonkívül még egy faj ismeretes a magyar faunában a Carterius stepanowi), amennyiben mindkét partján és egész hosszában, a hullámok verdesésének ki nem tett helyeken, tömegesen fordulnak elő, s itt a víz tükre alatt csekély mélységben (01–15 m) már szabad szemmel is található telepeket alkotnak. Minden vízben álló karó, parti nád vízalatti törzsei, kövek, egyes kagylók, csiga-héjjak stb., mind be vannak vonva ezen állatok zöldes, barna, sárga, szürkés színű telepeivel. Különösen a fürdőházak vízben levő részei, a somogyi partoktól nem messze fekvő, s a homokos fenékből a víz fölszinére alig kiemelkedő kőrakások, aminők pl. Siófoknál, a szántódi révnél, Boglárnál, Lellénél, Fonyódnál stb. vannak, bő aratás nyujtanak. A szivacsoknak ily roppant nagy mennyiségben való előfordulásából magyarázható meg az, hogy a nagy Balaton iszapja, különösen felső rétegeiben miért van tele mindenütt spiculumokkal (kovatűkkel), a szivacsok kovaváz maradványaival. E tekintetben különösen a védettebb helyek, Balatonfüred, Almádi, Lovasberény, Keszthely, Boglár-Lelle stb. tünnek ki, ahol egy mikroszkópi készítményben sokszor száznál is több kovatűt találhatunk. Az iszapnak ez a tulajdonság igen fontos, mert nagy részben ennek tulajdonítható therapeutikus (gyógyító) hatása, amennyiben bőrre dörzsölve bőringert, csekélyebb gyulladást okoz.

A székelyek „gyászpirító” néven ismerik és használják ezt a szivacsszert úgy, mint Pallas szerint a szibériai nomád népek is.

„A Balaton szivacsfaunájára különösen érdekes a Spongila (Eunapius) Carteri Bwk. előfordulása, amely faj, mint ismeretes, általában Indiában, Jáva, Madura szigeteken tenyészik és Európában csakis a Balatonban található. Itt is azonban termőhelye igen szűk körre van szorítva.

„Ezen érdekes szivacsfajt a Balatonban, Balatonfüreden Margo T. fedezte fel. Különösen az uszodának víz alatt levő farészeit lepi el és a víz tükre alatt 1–2 deciméter mélységben már valóságos szivacsmezőket képez, félméternél mélyebben nem található. Bevonja az egyes fürdőkabinok válaszfalait, lépcsőit, facölöpöket stb., ahol azután 1 deciméter széles, 2–3 deciméter hosszú telepeket is alkot. A telepek képzésére különösen jellemző, hogy az egyes egyének mindig jól kivehető, 2–25 cm hosszú, 0.8–1 cm széles ujjalakú nyújtványt képeznek, melyek közepén a közös kloaka és a végén levő nyílás többnyire igen jól látható. Színe piszkos fehér, barnás. A telepek friss állapotban sajátszerű jód- és iszapszaghoz hasonló tartós szagot árasztanak” (Vangel Jenő).

Ujabban a Spongilla Carterinek ezt az alakját, amely a Balatonban található, Arndt, mivel ez itten helyi formaként alakul ki, s eltérne a törzsformától Spongilla Carteri subsp. balatonensis néven nevezi.

E szivacsok felületén nagy számban találni a különben szabadon is élő Stylaria lacustris sertelábú férget és a Chironomus álcát is, így a Parachironomus és Cladopelma fajokat.

Nyelves Naisok, Stylaria lacustris L.

A szaruvázú szivacsok legtipikusabb képviselője a fürdőspongya (Euspongia officinalis L.) Életben ezek sárgásbarna, vagy szépia, sőt feketeszínű húsos csomók, amelyek a tenger fenekén a part közelében nagy, lapos gomolyagokat és lepényeket képeznek. A fiatal szivacsok rendszerint magasabbak és kerekdedebbek, mint az idősebbek. A tenger partján gyüjtő természetbuvár gondosan át szokta vizsgálni mindeniket, mert a fürdőszivacs üregeiben és még inkább a gyakrabban előforduló „lószivacs” széles csatornáiban nagy állattársaság gyül össze és a kutatónak gazdag zsákmánya lehet a különböző fajta állatokból, így mindenféle rákokból, közöttük olyanokból, amelyek szabályszerűen és csak ezekben a szivacsokban fordulnak elő. Továbbá kígyókarú tüskebőrűek, férgek, puhatestűek találhatók bennük és rajtuk, vannak aztán tojások is, amelyeket némely tintahal rak a szivacsokba.

A piacra kerülő használatos szivacsok az Euspongia (Bronn) és a Hyppospongia F. E. Schultze nembe tartoznak. Mindenki tudja, hogy a jó mosdószivacs, ha száraz is, rugalmas, nem törékeny, jól összenyomható. Ez az áru, amit szivacsképpen használnak, az tulajdonképpen már csak a szaruváz. Előbb az állat minden lágy szövetét eltávolítják oly módon, hogy a tengerből kivett szivacsot egyszerűen rothadni hagyják, vagy pedig gyurják és nyomják, amíg teljesen megszabadítják a hálószemeket kitöltő lágy részektől, az állt belsejét képező lágy nyúlós, ragadós anyagtól. Hogy használható legyen, nem kell ezután más, minthogy ezek után még egyszer langyos, édes vízben kimossák.

Hogy a szivacs értékes kereskedelmi tárgy legyen, igen sok tulajdonságától függ. Mindenekelőtt legfontosabb az, hogy minél több vizet legyen képes felvenni. Ez a finom sponginhálózat capilláris ereje által szívódik be a szivacsba. Minél finomabb és minél szűkebb a harántrostok hálózata, annál nagyobb a felszívóképessége és annál tovább tudja magába tartani a felszívott vizet. Azután a fürdőszivacsnak lágynak és rugalmasnak kell lennie. Ennek a követelmények akkor felel meg, ha a rostjai nem túlságosan vastagok, nem tartalmaznak sok idegen testet és egyenletesen vannak elrendezkedve. Nem lehet törékeny és nem szabad, hogy hamar elhasználódjék. Ezért a hálószemek nem lehetnek túlságos lazán elrendezve s a rostoknak nem szabad igen vastagnak s merevnek lenni. Végül a próbák között esztétikai követelmények is vannak, amennyiben kézbeillő kerekded formájúaknak kell lenniök, nagy nyúlványok és lebenyek nélkül, a színük pedig szép világosságra vagy világosbarna kell hogy legyen. Ezt ma már fehérítés által mesterségesen is elérhetik, de a többieknek természetadta tulajdonságoknak kell lenniök. Ezekkel kerül a szivacs a kereskedelembe és ott látszik, hogy majdnem egyénenkénti különbségek vannak. Mégis hasonlítanak a szivacsok egymáshoz a lelőhely szerint legalább főbb vonásaikban. A kereskedelem ennek következtében sokféle legalább 16 féle minőséget különböztethet, meg, amelyeket azonban nem szükséges a zoologiának kevés fajával és valamivel több alfajával fedni.

A szivacshalászatnak hazája a Földközi-tenger. Az Adriában a görög szigeteknél, a kisázsiai, algiriai és tripoliszi partokon vannak a leghíresebb lelőhelyek. Ma azonban szivacsokat halásznak a mexikói-öbölben is, az Egyesült-Államok keleti partjain (mindenekelőtt Floridánál és Bahamákról) és Ausztrália partvidékén is. Finom voltuk miatt igen hiresek madagaszkári szivacsok. Azonban ezen új lelőhelyen található szivacsok közül egy sem vetekedhetik a finom levantini szivaccsal, a valódi fürdőszivacsnak az Euspongia officinali L. molissima O. Sch.) varietásával, amely a keleti közép-tengerből, a sziriai partokról Krétáról és Ciprusról származik. Ennek leginkább kehely formája van, ritkán kerekded és gummiszerű. Ismeretes kereskedelmi cikk a dalmáciai Euspongia officinalis adriatica O. Sch., ez a kerekded, gyakran kissé lapos szivacs. Ez nálunk a leggyakoribb fürdőszivacs és az Adriából való, de az egész keleti Közép-tengerből is halásszák, valamint Észak-Afrika partjain keletre egészen Tuniszig. Egészen lapos és fülformájúak az elefántfülek, vagy levanti lebenyek, Euspongia offinalis lamella F. E. Schultze, amelyet a kereskedelem számára Porvenc és a dalmáciai partokon, a görög szigettengerben és Egyiptomtól Algirig eső területeken halásznak. Durvább és keményebb, mint a fürdőszivacs, különben hozzá egészen hasonló, de sötétebb a görög zimokka szivacs, amelyet külön fajnak vesznek (Euspogia zimokka O. Schm.). Ez gyakran mint lapos tál van kiképződve. A zimokkaszivacsot kézzel sokkal kevésbbé lehet összenyomni, mint a többieket, ipari célokra gyakran használják. Fő lelőhelyei: a görög szigetvilág, Kréta, Ciprus és Kisázsia nyugati partjai egészen a Dardanellákig, de az afrikai partok is, valamint Korzika és az Adria.

A legolcsóbb és leggyakrabban előforduló szivacs a lószivacs Hyppospongia equina O. Schm. Ez gyakran egy lábnyinál is nagyobb, lapos, kerekded, sárga vagy pirosas, néha szürkésbarna szivacs, melynek felületén nagy, kerekded, erősszélű lyukak vannak. Ezek kivezető nyílásai a test belsejében levő igen széles hengerded csatornákból álló labirintusnak, amelyek között az igaz ugyan, hogy sűrű, de igen finom és könnyen szétszakítható szaru rosthálózat csak vékony falazatot képez. Ezenkívül rostoknak véghegyeiben igen sok idegen test is van bezárva, sokkal több, mint a finom fürdőszivacs-fajokban, úgyhogy inkább használatos a ló mint az emberek mosására.

A szivacshalászat ma egyike a legfontosabb üzemeknek a Közép-tenger partvidékein, ahol különböző, részben igen régi módszerek szerint űzik. A sekélyes vizekben, ahová már többé nem lehet begázolni, csónakról, horgokkal és többhegyű szigonyokkal halásszák. Halászatukat Schmidt Oszkár így beszéli el: „A dalmát és istriai partokon a szivacsokat hosszú, négyágú villákkal halásszák. Olyanokkal, mint amilyenek a régi képeken Neptun szigonyaként láthatók. Csak Crappano kis sziget lakói űzik ezt a mesterséget, akik 30–40 bárkájukkal kedvező időszakban felkeresik a szaggatott és szigetekben gazdag partokat. Két ember tartózkodik minden egyes erős bárkán, amelynek mellső fedélzetén egy négyszögletes kivágás van. Ebbe áll bele a villát kezelő ember, hogy a tetőn hajladozva, felső testét egyensúlyba tarthassa. A villának a nyele 7–14 m hosszú, egy tartalékvilla és több nyél mindig van a csónakon. A másik ember evez s az evezők nyugvópontja a bárka oldalán a csónakokon túl érő ívben van, ami által a csónak szükséges, finom mozgásai könnyebbekké és biztosabbakká válnak. Miközben az evezős a csónakot a 4–13 m mélységnyi víz felett a sziklás partok közelében lassan hajtja, a másik éles szemeivel a fekete bőre miatt felismerhető szivacsok után kutat. Legalkalmasabb halászatra természetesen a teljesen szélcsendes idő. Hogyha a tenger gyengén háborog, olajjal csendesítik le a habokat. Erre a célra a csónak orrában mindig van egy csomó lapos kavics és mellette áll egy edény olajjal. A halász néhány követ hegyével belemárt az olajba és egyenként félkörben maga körül szór szét. A hatás bámulatos: a mérhetetlenül finom olajréteg, amely több négyszögölre terjed ki, elégséges arra, hogy az apró hullámokat elcsendesítse, miután a látást már nem zavarják a kis hullámok keresztezései és törései. Azonban nem elegendő, hogy a halász csak észrevegye a szivacsot, mivel ezek fedett helyen tenyésznek, gyakran kell villájával a sziklák között, sőt alatt is tapogatóznia és bizonyos, hogy az ilyen halászási módszerrel a keresett zsákmány nagy része nem érhető el.” Ezek az elrejtett és a szigony számára igen mélyen fekvő szivacsokat ősi szokás szerint lemerüléssel hozzák ki, amikor is a búvár a bárkáró a vízbe ugorva körülbelül 15–20 m mélységbe behatol, ahol némelyik még 4 percig is képes víz alatt maradni. Azokban a mélységekben, ahová már ezek buvárok nem merülhetnek le, nehéz kotróhálókat használnak, ez az eljárás azonban már csökkenti a jövedelmezőséget, mivel így csak kevés darab jut épen a felszínre. Mikor a keresés munkáját abbahagyják, a zsákmányolt szivacsokat addig tapossák, gyurják nyomkodják, majd mosogatják ismételten a szivacsot, mígnem a fekete felső bevonata s a vázrészek közt lévő anyag teljesen el nem tünt. Ekkor, hogy egészen jól használhatók legyenek, még csak egyszer kell megtisztítani őket langyos, édes vízben. Egészen így bánnak el a finom sziriai és görög szivaccsal is az ottani halászok.

„A Quarneroban van még a szivacsmosásnak egy másik, sokkal egyszerűbb módja. A szivacsot néhányszor kőhöz verik, hogy hártyái (a felbőr) szakadozzon széjjel. Rothadás fellépése után azután a szivacsot beteszik a fövénybe a tengerparton s néhány nap mulva kiveszik a szivacsvázat, kidolgozva, olyan formán, mint a hangyabolyból a verébcsontvázat. Ha a szivacsot teljesen kitisztították, szárítani akasztják s megszáradás után csomagokba kötözik a hajókon, hogy kisebb helyeken elférjenek. Az így csomagokba kötött szivacsok, mint a szénaboglyák, a nedvesség miatt felhevülnek s egész felületükön rozsdafoltokat kapnak, értékük nagy csökkenésére. A görög halászok e rozsdafoltokat szivacspestisnek, szivacskolerának nevezik.” (Dezső)

Ma már a modern technika is bevonul ebbe a kevéssé űzött iparba és ma már a görög szivacshalászok teljes búvárfelszereléssel szálnak le a vízbe. Sok százra megy azoknak a szigeti görögöknek a száma, akik mivel hazájuk partvidéke mind szegényebb lesz, Amerikába vándorolnak ki és ott folytatják a régi üzletüket.

Az új világ szivacskereskedelme igen virágzik és az Egyesült-Államok szivacskiviteli összege folytonosan nő. Moore szerint 1907-ben, amikor a szivacsok összes kivitele 114.354 dollárra rúgott, Európába 99.686 dollár értékű szivacsot vittek ki. Míg Európából ugyanabban az évben 113.830 dollár értékű szivacs volt a bevitel. 1905-ben a bevitel Európából 88.444 dollár volt, a kivitel Európába azonban csak 11.645 dollár (az összes kivitel 18.930 dollár). Az amerikai bahamaszivacsoknak fővásárlóhelye Európában London; az áruk jóság tekintetében megfelelnek a közép-tenger dalmata- és lószivacsainak.

Nem lehet csodálni, hogy a halászatnak nem gazdaságos módjával a telepek mind kevesebbet termelnek. Évtizedek óta folyik a kísérlet arra, nézve, hogy a hozamot a spongyák mesterséges tenyésztése által növeljék. Kezdetben azt hitték, hogy elég egy szivacsot számos darabra metszeni, amire ezek ismét nagy szivacsokká nőnek ki. Az eredmény azonban annyi volt, hogy a sebfelület éppen csak hogy begyógyult és még akkor is igen jelentékeny veszteségek voltak, ha a szivacsoknak a feldarabolása és szétosztása a legnagyobb figyelemmel történt. Nyilvánvaló lett, hogy a megosztott szivacs-kolóniáknak egész életereje veszít. Egy tavasszal kirajzott lószivacs-álca (Allemand szerint) két esztendeig kell, hogy nőjjön, amíg a megfelelő nagyságot (körülbelül 30 cm-t) eléri: azonban 4–5 éve van szüksége a vágott darabnak arra, hogy hasonló nagyságúvá egészítődjék meg. Cottenak is, aki behatóan foglalkozott a tenyésztési kísérletekkel, rövid idővel ezelőtt meg kellett állapítania, hogy ilyen praktikusan értékesíthető eredményt elérni nem lehet. Az egyetlen lehetőség, hogy a kifosztogatott szivacstelepeket újra helyreállítsuk, az volna, hogy a tavaszi hónapok alatt energikus halászati tilalmat vezessenek be, amikor ugyanis a lárvák kirajzanak, továbbá, ha megtiltják, hogy bizonyos nagyságon alul szivacsokat halásszanak; általában szükséges, hogy a szivacshalászatban törvényszabta korlátozásokat vezessenek be.

A szaruszivacsoknak van egy családja, a Spongelidák, amely határozottan kifejezett hajlamot mutat arra, hogy vázát homokszemcsékkel erősítse. A Spongelia pallescens O. Schm. némely példánya, hogyha kivesszük a vízből, egészen lágyan összeesik. Mások ellenben merevek maradnak, legfeljebb a saját súlyuk alatt eltörnek, hogy ha az ember megpróbálja őket kiemelni. Amíg az elsőben homokszemcsék, vagy Foraminifera vázak, mész- vagy kovatűk még hiányoznak, az utóbbiakban a számos idegen test között alig mutatható ki szarurost. Aszerint, amint a homoktartalom változik, változik a külső forma is, amennyiben vannak gumószerűek vagy kéregszerűek, de találhatunk ujjszerűen elágazó telepeket is. Schultze F. E. szerint azoknak a kis hydropolypocskák lakócsöveinek hatásra, amelyek Suberiteseket is elformátlanítják, ezeknél is fácskaszerű alakulások keletkeznek. A színezett a tartózkodási hely szerint változik. Egyszer színtelenek, vagy sárgásfehérek a szivacsok, azután halványibolya vagy sötétibolya színezetet kapnak, sőt teljesen barnaszínűek is lehetnek. A Spongelia pallescensnek jellegzetes sajátsága az „elhalványodás”. Innen kapta a nevét is. Levegőre hozva ezeket a szivacsokat, teljesen elszíntelenednek.

A levegővel szemben való érzékenységéről, de az édes vízben hasonló színváltozásáról híres egy rokon családból való forma, az Aplysina aerophoba Nardo is. Ezek élénk kénsárgaszínű, kiemelkedő kis kürtök, amelyek közös kénsárga szivacskéregből emelkednek ki, a csövek vége sima felületű és ebben van az osculu. Ezt a fajt idáig csak a Földközi-tengerben és a Mexikói öbölben találták. Afrikában a part közelében levő kövek rendesen be vannak vonva ilyen párhuzamosan álló, ujjhosszúságú, ritkás oszlopocskák pázsitjával. A kép csónakból nézve igen élvezetes látvány. Ezek homokmentes szaruszivacsok, amelyeknek laza vázuk van és rostjaira jellemző, hogy gazdag kéregállományuk van. Ezek a szivacsok, ha kivesszük a tenger vizéből, a levegőn igen hamar zöld színre változnak, főképpen a megsérült helyen. Pár perc múlva az egész szivacs szine zöldes lesz, ezeken a helyeken azonban igen erős kékszínűek, majd barnásfekete színűekké válnak. Ez a színváltozás lassanként az egész szivacsra elterjed úgy, hogy végül az egész szivacs sötét ibolyaszínű lesz. Az édes víznek ugyanez a hatása van rájuk. Hogyha az ember e kékszínű szivacsot átmetszi, a szín intenzitása folyton csökken. A sárga színanyag szemcséi a vándorlásra képes amoeboida-sejtekben vannak felhalmozva, amelyek a felületen gyűlnek össze. Ugy tekinthetjük ezt a festékanyagot, mint amely tartaléktápanyagnak felel meg s rosszabb időkre vannak felhalmozva. Lendenfeld viszont azt gondolja, hogy a szivacsban ennek olyan feladata van, mint a vörös vértesteknek a gerincesekben.