Az elterjedés eszközei

A véglények elterjedésében igen nagy jelentősége van a fönntebb már említett betokozódásnak. Folyók vagy áramló vizek mentén eleven mozgó állapotában is könnyen elterjed a véglény az áram hátán. A zárt területeket elfoglaló belvizekben, vagy időszakos pocsolyákban igen nehezen terjednének tovább, ha csakis vízben, illetőleg nedves állapotban volnának életképesek. Ez esetben tovaterjedésük azokhoz az állatokhoz volna kötve, melyek az egyik vízből a másikba átjárnak és így nagyon korlátozott volna, hisz az állat testéhez ragadt víz vagy sár igen könnyen beszáradhat addig, amíg a tovaterjesztő lény az egyik vízterülettől a másikig érkezik. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy bárhol is keletkezzék pocsolya, bárhol is építsenek pl. frissen utat, az útszéli árokban már a legelső eső után hemzseg a véglények nagy sokasága. Sőt akárhonnan szedjünk össze száraz növényi leveleket, vagy akár port az ablakpárkányról és öntsük azt fel vízzel, a legkülönbözőbb élőlényekkel találkozunk benne. Egyik igen érdekes növényünknek, a héjjakútnak (Dipsacus lacineatus) szárölelő levelei között eső után mindig nagyobb mennyiségű víz gyülemlik meg, melyben jeles hydrobiológusunk, Varga Lajos igen nagyszámú faj élőlényt mutatott ki. Ezeket az illető helyeken addig sohasem látott állatokat betokozódott állapotukban mind a szél hordja össze. Ezek szerint tehát különösen az édesvízi véglényeknek életérdeke az, hogy a víz időnkint beszáradjon, a beszáradástól betokozódásra kényszerüljenek s így elérkezzék az alkalom arra, hogy a faj a levegő porában messzi vidékre terjedjen el. Ugyanezzel a jelenséggel, mint azt Brehm e kötetének különböző helyein (egyenesbelű örvényférgek, kerekesférgek, szivacsok) láttuk, igen sok alsóbbrendű állat életében találkozunk. Amiről minket ezek a frissen keletkezett pocsolyák azonnal meggyőznek. Azokban ugyanis a legkülönbözőbb véglényekkel együtt férgek és rákok nagy serege s ha a víz hosszúéletű, még édesvízi hydrák és spongyák is léphetnek fel.

A véglényeknek ezt a tovaterjedésüket szolgáló betokozódott állapotukat tartós tokos, vagy maradandó cystás, vagy téli cystás állapotának is nevezzük, arra való tekintettel, mert ha a fagy bekövetkezik, igen sok faj akkor is ilyenképpen tokozza be magát. (Lásd a képen a Colpoda esetét.) A tartóstokos állapotán kívül ismerünk még oszlási, spórázási és párosodási tokokat is. A betokozódást meglehetősen könnyű nagyító alatt is megfigyelni. Ha példának okáért a legkönnyebben beszerezhető, ú. n. széna-infusoriumokat, Colpodákat helyezünk a nagyítók, alá a tárgylemezre, amint a víz lassanként bepárolog, megfigyelhetjük, hogy az állatok kezdetben minő „kétségbeesetten” úszkálnak ide-oda és hogy iparkodnak megszabadulni a kevéssel azelőtt fölvett táprészektől. Hirtelen azonban felhagynak nyugtalan ide-oda szaladgálásukkal, helyben maradnak és elkezdenek tengelyük körül csendesen, jobbra-balra forogni. Közben a palacsintamód lapos állatok legömbölyödnek, csillóikat bevonják és kocsonyás burkot választanak ki. Ha becystázódott állat a vízben marad, az eddigi kísérletek szerint, úgy látszik, soha életre nem kél. Ha azonban beszárítjuk és egy pár napon szárazon van, akkor a lappangó élet megint eleven életté változik át. Szárazra került állapotukban igen különböző időtartamig maradnak életképesek. Némelyek heteken-hónapokon, sőt éveken át bírják a szárazságot, mások azonban csak néhány napig. Az semmikép sem igaz, hogy így porállapotukban örökéletűek volnának s időtlen idők multával is felélednének. Az anabionticus állapot csak korlátolt ideig tart.

A Colpoda cucullus O. F. Müll. betokozódása. a-d = az oszlócysta, e = a kész szervezet, mely táprögeit üríti, hátul a lüktetőhólyag, fr = tartós cysta hármas fallal, g = ugyancsak tartós cysta, melyben a négy egyed külön tokozta be magát (Kükenthal-Krumbach: Hdbuch d. Zool. Bd. 1.)

A Colpoda oszlási cystáinak ismertetését a fönt leírt viszonyaihoz kapcsoljuk. Ha nagytömeg Colpodát megvizsgálunk, feltünik az, hogy némely állat lassan, iránytalanul, álomittasan táncolva mozog. Az ilyen állatok oszlás előtt állanak. Ha valahol nyugalmas sarokra akadnak, behúzzák a fejvégüket és tojásdad vagy gömbölyded csöppé gömbölyödnek le, amely tengelye körül vagy jobbra, vagy pediglen balra, szabálytalan váltakozással forog. Ez alatt a lüktetőhólyag a forgási tengely egyik végén fekszik. A forgó állatocska körül kocsonyás burok képződik, amelyen a lüktetőhólyag felett piciny lyuk marad. Ez egyszerűen úgy képződik, hogy a lüktetőhólyag a forgás közben is szüntelen üríti váladékát, ezáltal meggátolja, hogy fölötte a burok bezáródjék. Ha azután a kocsonyás burok megkeményedett, akkor az állat változtatja forgását, hisz most már a fenntartott résen a gyüledék mindenképpen kiosonhat az állat közvetlen környezetéből. Ez a piciny pórus egyúttal a légzést is lehetővé teszi, sőt arra is szolgál, hogy az oszlásból kikerülő állatok a tokot azon át elhagyhassák. A cystában vagy egyszeri vagy kétszeri oszlás következik be, éspediglen a tojásdad burkokból rendszerint kettő, a kerekdedekből pedig négy állat búvik elő. A Colpoda osztódási cystái a tartós tokokhoz hasonlóan teljesen zártak és így a véglényből kiürült folyadék az állat körül gyülemlik meg s az emennek szaporodásával lépést tartva, mind kisebbé és kisebbé válik. Eközben az állatból az asszimiláció folytán keletkezett testecskék szintén mind kiüríttetnek. Ha az állat eredeti nagyságának kb. a felére zsugorodott, csillói eltünnek és az állatka egyneműen áttetsző protoplazma-gömbbé változik. Ez utóbbi maga körül második, és az előbbinél vastagabb burkot választ ki, amely több óra leforgása után keményebb, tömörebb burokká változik át.

A könnyű és gyors betokozódásról az Ostorosok is nevezetesek. A mi vizeinkben igen közönséges zöld Euglenát szintén könnyen megfigyelhetjük, amint a tárgylemezen betokozódik. A vele rokon Haematococcus nevezetes arról, hogy élénk vörös tartós-cystás állapotában oly nagy mennyiségben képződik, hogy más lényekkel együtt az Alpok és a Sark-vidékek „vörös havát” okozza.