II. OSZTÁLY: IFJANCSILLÓSAK VAGY SZÍVÓKÁSAK (PAIDOCILIATA GELEI, SUCTORIA, ACINETARIA)

Ez az osztály a Ciliatákkal azon az alapon tart fenn rokonságot, hogy ifjú állapotukban az idetartozó lények éppúgy csillósok, mint a Ciliaták, amire való tekintettel én fönnen azt az ajánlatot tettem, hogy ezt a rendet az egyöntetűség kedvéért ifjancsillósoknak (Paidociliata) kellene elneveznünk. A Ciliatákkal való rokonságuk második bizonyítéka a kettős mag, vagyis a macro, és micronucleus kiképződése. Harmadik bizonyítékként pediglen legújabban Klein Bruno fiatal bécsi búvár igazolta azt, hogy a pellikulájuk ugyanolyan ezüstvonalrendszerrel van ellátva, mint aminőt ő ezüstöző eljárásával a Ciliatákban is kimutatott.

A szívókások sajátlagos bélyegei a következők: mint rendszerint helyhezkötött lényeknek, semmiféle mozgásszervük nincsen. Az alzattal, melyhez hozzá vannak nőve, rendszerint nyél kapcsolja össze. Ritkán házképződéssel is találkozunk. Szájnyílásuk hiányzik. Mindamellett veszedelmes ragadozók, táplálékukat sajátságosan képződött szívókarokkal, tentakulumokkal, haustellumokkal veszik fel. Ezek a tenctakulumok a végükön tapadóbimbókkal ellátott, belül üres csövek, melyek összehúzékony kérgük segítségével mozgásra képesek. A cső az entoplazmába messzi bevezet. Szívókarjaik segítségével megragadják az áldozatot, a szomszédos szívókarok odahajlanak s azoknak bőrét átfúrják és a szívókar csövén keresztül az áldozat nedveit, illetőleg annak finoman szemcsés állományát kiszívják. Egyesek, mint a Sphaerophryák, nem ülnek nyélen s szívókarjaik segítségével igen lassan mozognak.

A szívókások szaporodása egészen eltér a csillósokétól. Az anyaállat ugyanis ritkán oszlik ketté, hanem sokkal gyakoribb az úgynevezett rajzóképzés. Ha az oszlás egyenlő is, mint példának okáért a Podophrya és a Sphaerophyra esetében, akkor az anyaállat hátsó fele megtartja szívókáit, a mellső vele egyenlő pedig csillóruhát fejleszt, amely mozgó rajzóvá alakítja át az állatot. Én a dunántúli kádártai dolomitforrásokból származó Sphaerophrya magnán tapasztaltam azt, hogy a fedőlemez alatt hosszasan vizsgált állat szívókaros állapotát minden oszlás nélkül egyszerre csak rajzóssá változtatta át. Szívóit megrövidítette, de el nem tüntette s közben a szívókarok között szabályos sorokban csillók képződtek. Ez az eset különlegesen bizonyítja a Ciliatákkal való közvetlen rokonságot, mert itt a csillós alak oszlás nélkül, a szívókából metamorfózissal jött létre.

A szaporodás leggyakoribb módja a bimbóképződés. És pediglen itt leggyakrabban úgynevezett belső vagy endogen bimbótermeléssel van dolgunk. Ez a belső bimbóképződés sok esetben hasonlít az elevenszüléshez, mivel a bimbók az anya testében jönnek létre és mintegy onnan nyomulnak elő. Erre a belső bimbóképzésre kiváló példa a Tocophrya.

A tengerben nagyszámban találjuk a szívókásokat. Azonban az édesvíz sem szegény bennük. Itt Rákokon, Ízeltlábúakon, Véglényeken, sőt még bennük is élősködve, továbbá csigaházakon, valamint algaszálakon megtelepedve helyezkednek el. A legismertebb fajok a Podophrya fixa Ehrbg., amely algákon vagy vízi Ízeltlábú állatokon telepszik meg, néha pediglen szabadon is található. A Podophrya libera Perty inkább szabadon, mint nyélen helyezkedve él. Ennek szívókái sokkal hosszabbak, mint az előbbiéi, a test méretét háromszor, négyszer túlszárnyalják. A Spaerophrya nemzetség állandóan szabadon található. Ezt a magyar vizekben egyrészt a Tiszából, másrészt dunántúli kisebb vizekből gyüjtöttem. A Sphaerophryák között élősködőket is találunk, minő a S. pusilla Clap. et L. és a S. stentoris Maupas. Az utóbbit a mi édesvizeink Kürtállatkáiban szintén gyüjtöttem. Megkülönböztetendő ezektől a Tocophrya quadripartita Clap. et L., amely rendszerint az Epistylis plicatilis nyelén, vagy pediglen növényeken telepszik meg. Az élősködés következtében a legnagyobb átalakuláson ment keresztül a Dendrocometes paradoxus Stein, amely a bolharák, „Gammarus pulex” kopoltyúlemezkéin élősködik és félgömbszerű testre és számos, aránylag hatalmas agancsszerűleg elágazó tentaculumokra tagolódik. A hozzá hasonló s a víziászkán „Asellus aquaticus”, élősködő Stylocometes digitatus Clap. et L. számos egyszerű, ujjformájú tentaculummal van ellátva.

Hertwig Richárd, a híres müncheni állatbúvár az ábrán látható s az Északi-, valamint a Földközi-tengerben talált Ephelota gemmipara R. Herthw. nevű szívókáson igen sajátságos jelenségeket derített ki. Mindenekelőtte a szívókarokon kívül hosszú, hegyes fonalakat talált a testen. „Hogyha valamely infuzórium a fogókarok környékébe került, – írja Hertwig – akkor ezek behajolnak és az áldozatot megölelik. Az érintés bénítólag és lassanként halálosan hat. A fogókarok megrövidülése folytán az áldozat a Podophrya testéhez kerül s így lehetővé válik az, hogy rövid szívókarjai az áldozatra tapadjanak. A szívókarok a végükön bimbósan feldagadnak és az állaton szívókorongokként megtapadnak. A karok megnyúló és megrövidülő mozgásukkal az eldöglött Ázalékállatkát folyton himbálják, miközben az hirtelen elkezd kisebbedni. Ezalatt a véglény és a Podophrya teste között áram keletkezik. És pedig a szívócsövek megnyúlásakor az Ázalékállatka protoplazmaállománya a csövekbe hatol, megrövidülésekor a karok tartalmukat a Podophrya testébe préselik.” Hertwig vizsgálatai szerint az Ephelota szaporodása eltér más szívókásnak a szaporodásától. Itt t. i. külső, ú. n. exogén bimbózás játszódik le. Az állat mellső végén a fogókarok s a szívócsövek között kiemelkedések keletkeznek s minden egyes nyújtványban a magnak egy-egy ága hatol be. A kiemelkedésekből bimbók, laposra nyomott kagylószerű testek képződnek s az anyatestről leválván, csillóikkal lomhán mozognak tovább. Messze azonban az anyaállattól nem távoznak, hanem megtelepszenek ugyanazokon a Tubuláriákon, amelyeken az Epheloták rendszerint tartózkodni szoktak.

Ephelota gemmipara R. H. szívókáival.