1. család: Barázdás vagy hátúszós bálna-félék (Balaenopteridae)

FEJEZETEK

A család két nevét a beléje tartozó fajokat jellemző hátúszóról és azokról a mély, hosszanti barázdákról kapta, melyek a torkon, a mellen és a has egy részén futnak végig. A barázdás bálnák aránylag karcsú termetű állatok, mellúszóik lándzsaalakúak, négyujjúak, halcsontlemezeik rövidek, de szélesek. Vázukat többek közt az jellemzi, hogy nyakcsigolyáik külön váltak. A fej felső része laposan és keskenyen nyugszik az oldalak felé szélesebb ívben kiterült alsó állkapcson, a száj a torokbarázdák kisímítása útján páratlanul hatalmasan kitátható. Azonban Guldberg-nek Rawitz által megerősített adatai szerint a barázdás bálnák evés közben vagy az oldalukra, vagy egészen a hátukra vetik magukat, és pedig azért, hogy a száj becsukása alkalmával a hatalmas alsó állkapocs óriási súlyát is ki tudják használni; az állkapocs egyébként az egészen hátul, a szájzugnál tapadó izmok segítségével már amúgy is olyan gyorsan becsukható, hogy a szájüregbe jutott halaknak vagy rákoknak legföljebb csak egy kis része tud abból kiszabadulni.

A cetvadászat néhai virágkorában, amikor csak a valódi halcsontos cetekre vadásztak, a barázdás bálnák sorsa a tökéletes és teljes megvetés volt: hasznuk kevés volt, másrészt meg a kézi szigonnyal űzött primitív fogási módhoz képest túlságosan ügyesek voltak s a vadászatuk is túlságosan veszélyes volt. Újabban, miután a valódi halcsontos ceteket majdnem teljesen kiirtották és a norvég Foyn Svend föltalálta a szigonyágyút, jobb hiányában ezek halászata tolult előtérbe. És ma már a norvégoknak az egész föld kerekségére kiterjedő cetvadászata következtében ezeknek a száma is annyira megcsappant az összes tengerekben, hogy már kipusztulásuktól is méltán lehet tartani. Éppen azért azt a 10 éves cetvadászati tilalmat, melyet a norvég storthing 1904-ben a halászok sürgetésére a norvég partok mentén elrendelt, természetvédelmi szempontból nagy örömmel kell üdvözölni, ha annak alapja halászbabona volt is. Mert igaz, hogy a barázdás bálnák a sallangos lazac (Mallotus), egy, az eperlán lazaccal rokon hal rajait követik, melyekből mind ők maguk, mind pedig a halászok által oly sóvárogva várt tőkehalak táplálkoznak, azonban ezeket a halakat nem őket terelik a part felé, mint a halászok makacsul hiszik, hanem megfordítva áll a dolog: ha a halak elmaradnak, elmaradnak a bálnák is. Ismert norvég tengerkutató zoológusok, mint Lars és Hjort kutatásai mindezt pontosan bebizonyították és a mellett mélyebb bepillantást engedtek a szóban lévő bálnák életébe is. Hjort sarkköri, észak-atlanti és tropikus bálnákra osztja őket. Az észak-atlantiakat, amelyek a norvég halászat szempontjából elsősorban jönnek tekintetbe, táplálékuk szerint három csoportra tagolja, ú. m. planktonevő bálnákra, melyek a vízben lebegő apró szervezetekből élnek, azután polipevő és halevő bálnákra. A planktonevők közül az óriás bálna (Balaenoptera musculus), a tőkebálna (B. borealis) és a hosszúszárnyú bálna (Megaptera nodosa) a legfontosabbak. Ezek a Finnországgal határos tengerekben csak bizonyos időkben, de a sallangos lazaccal nem egyidejűleg jelennek meg, így tehát ehhez és a halászathoz semmi közük sincs. A halevő közönséges barázdás bálna (B. physalus) a sallangos lazac rajaival mindenesetre egyidejűleg jelentkezik, de mint azok vonulásának kísérője és nem oka.