1. család: Macska-félék (Felidae)

FEJEZETEK

Nemcsak a laikus, a képzett szakbúvár is a macskafélékben látja a ragadozók rendjének legtökéletesebb képviselőit. A ragadozók egyetlen más családjában sem találunk oly bámulatos egyensúlyt a végtagok és törzs között, oly arányosságot és harmóniát a test alkatában, mint éppen a macskáknál. Minden részük arányos és tetszetős, és éppen ezért szépérzékünket is a legmagasabb fokban kielégíti. Nem tévedünk, ha az egész család jellemzésére a mi házi macskánkat állítjuk az olvasó elé, mert egyetlen más ragadozócsalád sem alkot oly egyöntetű és oly élesen körülhatárolt természetes rokonsági csoportot, mint a macskafélék. Ez az egyöntetűség volt az oka annak, hogy a kizárólag külső alaki tulajdonságok alapján osztályozó régebbi búvárok valamennyi macskaféle közt igen szoros rendszer- és származástani kapcsolatot véltek felismerni. Csak a legutóbbi évek mélyreható, anatómiai és származástani bizonyítékokkal alátámasztott kutatásai – Pocock, Allen és mások – derítették ki, hogy a macskák számos, rendszertanilag jól megalapozott csoportba, nemzetségbe sorolhatók.

A macskák testalkatának behatóbb ecsetelését bízvást elhagyhatjuk, mert az erőteljes, de mégis kecses test, gömbölyű, vastagnyakú fej, középmagas végtagok, vastag mancsok, hosszú farok és puha bunda, a környezettel mindig teljes összhangzásban álló, szép színük általánosan ismert jellemvonásaik. Fogazata igen erőteljesen fejlett, félelmet gerjesztő. Gyengén hajlott, kúpalakú szemfogai nagyok, messze kiemelkednek a fogsorból, hatásuk megsemmisítő; mellettük egészen eltörpülnek az aránylag apró metszőfogak. Zápfogaik élesek, tarajosak. Teljes összhangban áll a fogazattal a vastag, húsos, finom szarunemű, hátrafelé irányult tüskékkel vértezett sajátságos nyelv. Ezek a tüskék oly erősek, hogy huzamosabb nyalogatással a vékonyabb bőrt véresre horzsolják; egyébként tényleg az a hivatásuk, hogy a táplálék szétmorzsolásában közreműködjenek. A fogazathoz hasonlóan félelmetesek karmaik, amelyek úgy a préda megszerzésében, mint a védekezésnél elsőrendű szerepet játszanak. A macskák lába széles, lekerekített, ami a visszahajlított harmadik ujjperccel áll összefüggésben. Visszahúzott helyzete miatt ez az ujjperc nem is érinti a talajt, amivel viszont a felette hegyes és hatalmas méretű karmokat óvja a kopástól. Nyugalmi állapotban, vagy járásnál a karmot egy háti és egy oldali rugalmas szalag tartja szokásos helyzetében, míg felizgatva, vagy a használat pillanatában a hajlító izom segítségével kinyujtja a visszahajlított karmos ujjpercet. Ez a lábalkotás az oka, hogy a macska lábnyomában a karmok nyomára sohasem akadunk, a nesztelen járást pedig puha, igen gyakran sűrűn szőrrel borított talpvánkosainak köszönheti.

A mai macskák fogazata 28–30 fogból áll, melyeket a következő fogképletben csoportosítunk: 3. 1. 2–3. 1. - 3. 1. 2. 1. Végtagcsontjaik általában igen erőteljesen fejlettek, kulcscsontjuk azonban elsatnyult. Mellső lábuk 5, a hátsó 4 ujjat visel. A bélcsatorna hossza a test 3–4, sőt ötszörösét is eléri. A nőstény 4 emlőt visel a hasán, vagy további négyet a mellén.

A macskák erős és rendkívül ügyes állatok. Minden mozdulatuk éppoly erőre, mint fürgeségre vall. A család legtöbb tagja úgy testi, mint lelki tulajdonságaiban igen közel áll egymáshoz. Valamennyi macska jól, de lassan, óvatosan és nesztelenül jár, gyorsan fut és testhosszát többszörösen meghaladó ugrásokra képes. Fára mászni csak néhány nagy faj nem képes, míg a többi igen ügyesen kúszik. Ámbár legnagyobbrészt ellenségei a víznek, valamennyi igen jó úszó, vagy legalább is nem egykönnyen fúl bele a vízbe. Ezenkívül könnyűszerrel összehúzódnak, vagy összegömbölyödnek, mancsaikat pedig hihetetlen ügyességgel használják, úgyannyira, hogy prédájukat futás, sőt repülés közben is teljes biztossággal ütik le. A legnagyobb fajok félelmetes mancsukkal náluknál nagyobb állatokat is leütnek és súlyos terheket képesek elhurcolni.

Érzékszerveik közül legfejlettebb kétségkívül hallásuk és látásuk. Portyázásaikon elsősorban hallásuknak veszik hasznát. Bár fülkagylóik sohasem nagyok, a zajt nagy távolságról meghallják és helyesen ítélik meg a leghalkabb lépést és a homok legcsekélyebb csikorgását is; hallásuk vezeti őket a még nem is látott préda nyomára. Látásuk kevésbbé tökéletes, ámbár távolról sem mondható gyengének. Nagy távolságokra valószínűleg nem, kisebb távolságra elég jól látnak. A nagy macskák szembogara kerek, a kisebb fajoké tojásdad, erősen tágítható. Nappal a túlerős fény hatására szűk hasadékká szűkül össze, ijedség esetén vagy sötétben ellenben köralakúvá tágulhat. A látás érzékszerve után említhetjük a tapintását. Tapintószervül szolgál elsősorban a bajusz, továbbá az alkar hátsó részén, valamivel a kéztő fölött elhelyezkedő tapintószőrök (carpalis vibrissa-k) és esetleg a hiúzok fülpamatja. Ha levágjuk a macska bajuszát, a lehető legkényelmetlenebbül érzi magát; egész tanácstalanná válik, vagy legalább is észrevehető izgalmat és bizonytalanságot árul el, ami csak később, a tapintószőrök újbóli kinövésével kapcsolatban tűnik el. Érzékenységük az egész testre kiterjedt. Külső hatásokra minden macska igen fogékony: kellemetlen ingerek erősen izgatják, a kellemeseket szemmellátható örömmel fogadja. Ha simogatjuk, határozottan boldog izgalomba jön, míg bundájuk átnedvesedése, vagy más kellemetlenség valósággal felbőszíti. Szaglásuk és ízlelőképességük körülbelül egyformán fejlett, talán még jobbnak mondhatjuk az ízlelésüket. A macskák legnagyobb része, bár nyelvük érdes, igen fogékony az ínycsiklandozó ízek iránt és igen szereti a gyengén sós, vagy édeskés ételeket, így elsősorban az állati nedveket, mint amilyen a vér és a tej. Ezzel szemben szaglása csak igen erős illatokat képes appercipiálni. Hogy szaglóképességük mennyire alárendelt, bizonyítja az orvosi gyökönke (Valeriana officinalis) és macskafű (Teucrium marum) és más igen erős illatú növény iránti előszeretetük, mert míg minden jószaglású állat undorral fordul el az említett növényektől, addig a macskák eszeveszetten és az illattól elbódulva hemperegnek rajta.

Az elmondottakból következik, hogy a macskák szaglása mélyen alatta áll a látásuknak. Ez az oka annak, hogy „szemállatok”-nak nevezték őket régen az „orrállatok”-kal, a kutyafélékkel ellentétben. Tekintettel azonban arra, hogy a látás és szaglás erőssége végső okaiban az életmód különbözősége szerint más és más, mi sem természetesebb, mint hogy a kutyák közt is fogunk igen jól látó fajokat – mint amilyen a portyázó farkas is – találni.

Értelmi fokukat tekintve általánosságban a macskákat a kutyák mögé helyezik, mégpedig azért, mert két alig mértékadó állatot szokás összehasonlítani: Az évezredek óta ápolt, tervszerűen tenyésztett, nevelt, emberhez szoktatott kutyát és az elhanyagolt, előítéletből elfogultan és rosszul tartott macskát. De hasonlítsuk csak össze a két család vadon élő két tagját, a rókát és hiúzt, rögtön a más, sőt határozottan ellentétes eredményre jutunk, mégpedig a macskák előnyére! Cicánk a bizonysága annak, hogy jó bánásmód mellett a macskák is nevelhetők. Csakhogy általában senki sem vesz magának annyi fáradságot, hogy kissé behatóbban tanulmányozza a macska képességeit. A legtöbb fajt a higgadt megfontoltság, a kitartó ravaszság, a vérszomj és a vakmerőség jellemzi. Az ember társaságában azonban igen rövid idő alatt megváltozik eredeti természetük. Elismerik az ember felsőbbségét, többé-kevésbbé ragaszkodóvá válnak gazdájukkal szemben, kívánják, hogy simogassa, becézze őket, szóval föltétlenül megszelídülnek, ha néha mélyen bennük gyökerező ősi tulajdonságaik ki is törnek belőlük. Ez utóbbi az oka annak, hogy a macskát általában hamisnak, alattomosnak mondják, Viszont nincs meg a macskában a kutya hűsége, ragaszkodása, aminek gyenge szaglószervük is sokban lehet az oka, mert bebizonyított tény, hogy rossz orrú, vagy szaglásnélküli kutyák alig, vagy éppen sehogysem ragaszkodnak gazdájukhoz.

A macskafélék eredetileg kizárólag óvilági állatok voltak, Afrikát, Európa és Ázsia mérsékelt, illetve forró égövét lakták, Észak-Amerikába a Jégkorszakot megelőző Pliocénkorszak derekán vándoroltak be Ázsiából; Dél-Amerika macskái a Jégkorszak elején jutottak át ide Észak-Amerikából. Úgy a sarkvidéki tájakról, mint Ausztráliából, Madagaszkar, Új-Guinea, Új-Zéland és az összes kisebb Atlanti-, Indiai- és Csendes-óceáni szigetről hiányoznak. Egyébként úgy az alföldön, mint a hegységben, száraz, homokos pusztán, nedves völgyekben, erdőségben, mezőn egyaránt találunk macskafajokat. Egyesek még a magas hegységekbe is felhúzódnak, ahol igen tetemes magasságokban bukkanunk rájuk; mások a nyilt, bozótos pusztákon, vagy éppenséggel a sivatagban élnek; megint mások a folyók, patakok és mocsarak parti zsombékjaiba veszik be magukat, túlnyomó többségük azonban mégis az erdőt lakja. Az erdőben megtalálják mindazt, amire csak szükségük van, elsősorban a jó búvóhelyet, ahol elrejtőzhetnek, akár a prédára lesnek, akár ellenségeik kutató szeme elől keresnek a lombkoronában menedéket. A kisebb fajok sziklahasadékokba, más állatok elhagyott vackába is behúzódnak, míg a nagy macskák a bozótba rejtőznek. Ámbár olyan vidéket szeretnek, melyeken az ember még nem lett úrrá az őstermészet fölött, a legvakmerőbb módon elportyáznak az emberi lakóhelyekig. Az éj beálltával elhagyják rejtekhelyüket és széles területeket kóborolnak be, vagy pedig lesbeállnak az emberjárta utak mentén, vagy a vad váltóinál. Nappal igen kevés faj vadászik. Tulajdonképpeni életük a sötétség beálltával kezdődik és hajnalhasadtával véget is ér. A különösen alkalmas búvóhelyeket ugyan rendszeresen felkeresik, ettől eltekintve azonban nincs állandó tanyájuk, a legtöbb macska ott üt tanyát, ahol éppen a hajnal éri.

Táplálékukat a gerincesek valamennyi osztályából veszik, mégis legfőképpen az emlősök vannak üldözéseiknek kitéve. Egyesek előszeretettel vadásznak a madarakra, mások, ha csak elvétve is, a csúszómászók – így elsősorban a teknősök – húsát is megeszik, megint mások néha halászatra adják magukat. A gerinctelenekhez csak ritkán nyúlnak és csak elvétve zsákmányol egyik-másik faj egy-egy rákot, vagy rovarfélét. Valamennyi macska rendszerint csak a magazsákmányolta állat húsát eszi, dögöt csakis akkor, ha ez az előző napon elejtett prédájából maradt vissza. Egyesek hihetetlen hacsak szerét tehetik, annyi vért isznak, hogy ettől a szó szoros értelmében megrészegednek.

A támadást valamennyi faj nagyjából egyformán hajtja végre. Nesztelenül, szinte csúszva lopódznak át a vadászterületen, állandóan éberen figyelnek minden irányban. A legcsekélyebb neszre is figyelmesek lesznek és rögtön utána is néznek a nesz okának. Lekuporodva, a legnagyobb óvatossággal, rendszerint szél ellen csúsznak előre és amint elég közel férkőztek prédájukhoz, egy vagy több hatalmas ugrással rajtaütnek, félelmetes mancsukat az áldozat tarkójába, vagy oldalába vágva lerántják a földre és gyors egymásutánban néhányszor erősen beleharapnak; ezután kissé kinyitják szájukat, de nem eresztik el egészen áldozatukat, hanem élesen figyelik és ha az életnek csak egyetlen szikráját is sejtik még benne, addig marják, míg kimúlik. E közben sokan bömbölnek, vagy morognak, ami éppen úgy lehet megelégedettségük, mint mohóságuk vagy haragjuk kifejezése. E mellett állandóan mozgatják a farkuk végét. A legtöbbnek még az is szokása, hogy áldozatát – mielőtt végezne vele – sokáig kínozza. Ilyenkor kissé szabadjára ereszti, sőt futni is engedi egy keveset, de csak annyit, hogy kellő pillanatban ráugorva leüthesse, majd újra futni engedi, s így játszik vele mindaddig, míg csak a szerencsétlen áldozat sebeibe bele nem pusztul. Még a legnagyobb fajok is óvatosan elkerülik azokat az állatokat, melyeknél erős ellentállásra számíthatnak. Maga az oroszlán, tigris, vagy jaguár is gyáván kitér az ember útjából és csak igen kevés lesz közülük valódi „emberevő”-vé! Megszorítva azonban valamennyi szerfölött veszedelmes. Ha az ugrást eltévesztették, nagyobb távolságra nem üldözik a prédát; csak igen kevés macska kitartó futó. Zsákmányukat csak akkor falják fel helyben, ha jól védett helyen ejtették el; rendszerint a megölt, vagy legalább is ellenállásra képtelenné vált állatot elhurcolják valami csendes, dugott helyre, ahol a legnagyobb nyugalommal és élvezettel költik el. Ha vadászterületük gazdag, igen finnyásakká válnak és a leütött préda legnagyobb részét az asztalukon élősködő hiénáknak, keselyűknek és más apróbb dögevőnek engedik át.

A nőstény rendszerint több kölyket szül, csak kivételesen egyet. A kölykök száma 1 és 6 közt ingadozik, némelyik faj állítólag még többet hoz a világra. A fiatalokat a nőstény gondozza, a hím ritkán törődik velük. Megkapóan szép látvány az anyamacska kölykeivel. Bámulatos a tisztaság iránti szeretete; kicsinyeit már egész apró korukban tisztaságra szoktatja. Állandóan van valami tisztítani, nyalogatni, rendezni valója és a legcsekélyebb szennyet sem tűri meg a vacka tájékán. Ellenséges támadás esetén élete kockáztatásával védi kicsinyeit, a nagyobb fajok pedig, ha kicsinyeik vannak, határozottan félelmetesek. Sok nőstény macskának még a hím ellen is kell csemetéit védelmeznie, mert ez gondolkozás nélkül fellakmározza az apróságokat, míg vakok, ha őrizetlenül maradnak. Erre vezethető vissza a macskák azon törekvése, hogy minél jobban elrejteni igyekeznek a vackot. Amint a kicsinyek valamennyire felcseperedtek, illetve macskakülsőt nyertek, megváltozik a helyzet: az apa is kegyeibe fogadja őket. Vidám gyerekélet gondtalan napjaira virradnak az örökké jókedvű, tréfás apróságok. Már az első mozdulatokon meglátszanak természetes hajlamaik. Játékaik nem egyebek, mint a későbbi komoly vadászat előgyakorlatai. Minden, ami él, vagy mozog, szörnyen érdekli őket. Egyetlen zörrenés sem kerüli el a figyelmüket: a legcsekélyebb neszre is hegyezik fülecskéjüket. Kezdetben az anyjuk farka a gyermekörömek netovábbja. Minden mozdulatát figyelik és állandóan arra törekszik az egész kis, virgonc társaság, hogy ennek mozgását megakadályozza. Az anyát azonban legkevésbbé sem zavarja ez az incselkedés, hanem valósággal átengedi a farkát csemetéi kénye-kedvének. Néhány hét mulva már az egész családot együtt látjuk játszani. Ilyenkor az anya is gyerekké válik, legyen bár oroszlán, vagy a mi cirmosunk. Gyakran az egész vidám társaság egy gomolyagban hempereg egymás farka után kapkodva. De a korral lassan komolyodik a fiatalság is, játékuk is komolyabbá válik. Először is rájönnek arra, hogy a farkuk saját becses tulajdonuk, ami éppúgy nem szökik meg a gazdájától, ha nem rendez utána vadászatot, mint akkor, ha a legnagyobb igyekezettel lohol érte körbe. így hát valami komolyabb után néznek. Az anyjuk apró, gyakran félholt, vagy még élő állatokat hoz nekik haza. Ezeket az apróságok közé ereszti, a fiatalság pedig nagy igyekezettel és kitartással tanulja rajtuk apái nemes mesterségét. Végül is az anya egy szép napon kiviszi az egész társaságot vadászatra; itt tanulják meg a vadászat minden fortélyát, az önuralmat, a villámgyors rajtaütést, egyszóval a rablás egész művészetét. Csak teljes önállóságuk elérése után hagyják el szüleiket és jó ideig ide-oda csatangolnak, mígnem a természet örök törvényének engedve, ők is szüleik példáját követik: családot alapítanak.

A macskák ellenségként állnak szemben az állatvilág legnagyobb részével, ezért az a kár, amit okoznak, igen jelentékeny. Viszont meg kell gondolnunk, hogy a nagy fajok éppoly vidékeken élnek, melyek zsákmányban hihetetlenül gazdagok, sőt állíthatjuk, hogy egyesek éppen némelyik patás- és rágcsálócsoport veszedelmes elszaporodásának vetnek gátat, miáltal közvetve kimondottan hasznosakká válnak. Egyik-másik kis faj meg éppenséggel több hasznot hajt, mint kárt; ezek kizárólag csak apró emlősökre és madarakra vadásznak, így az ember háztartásában oly számos és kellemetlen apró rágcsálók leghatásosabb ellensúlyozói és legveszedelmesebb ellenségei. A mi házi cicánk is valósággal nélkülözhetetlenné vált helyenként; de nemcsak a házi, hanem a vadon élő aprómacskák is az okozott kár mellett tetemes hasznot is hajtanak. Ezenkívül az ember még prémjüket, sőt helyenkint a húsukat is felhasználja. Kínában és igen gyakran Afrikában bizonyos macskaprémek az előkelőséget jelentik, másutt inkább színpompája, mint jósága miatt becsülik az egyébként elég gyenge minőségű macskaprémeket. A kártékony fajokra mindenütt nagy buzgalommal vadásznak és különféle csapó-vassal irtják azokat. Számtalan vadász a nagy macska- (oroszlán-, tigris- stb.) vadászat veszedelmeiben találja legnagyobb gyönyörűségét.

Már a régebbi búvárok is belátták, hogy a macskák rendszere úgy, ahogy azt 1758-ban Linné felállította, teljesen tarthatatlan, sőt természetellenes. Ezért még a mult század ötvenes és hatvanas éveiben több búvár, köztük elsősorban az angol Gray és orosz Severtzow az egész kérdést beható vizsgálat alá vették. Fel is állítottak egy egész sor többé-kevésbbé jogosult nemzetséget, melyekbe az akkor ismert macskafajokat besorozták. Rendszerezésük alapja azonban a külső, mellékes ismertetőjegyeken alapulván, nem bírt elég meggyőző erővel és így az idők folyamán feledésbe ment; a macskák rendszerezése pedig – annak ellenére, hogy a többi állatcsoportok rendszertani tanulmányozása mérföldes lépésekkel haladt előre – maradt azon a fokon, amelyen Linné korában állt, azzal a különbséggel, hogy az egész macskacsaládból legjobban kirívó gepárdok nemzetségét (Acinonyx, régi nevén Cynailurus) külön választották a Felis név alatt összefoglalt összes többi macskafajtól. Végül is Pocock, a British Museum emlősbúvára 1907–1917 közt az egész kérdést beható tanulmány tárgyává tette. Komoly anatómiai – főleg csonttani – vizsgálatai nagyjából tisztázták az élő macskafélék rendszertani csoportjait, úgyhogy mi is ezt az azóta a közhasználatba átment rendszert fogjuk elfogadni.

A macskafélék (Felidae) családját 5 alcsaládra kell felbontanunk. Ezek közül 4 ma is él, az ötödik azonban (Pseudaelurinae) még a földtörténeti Harmadkor derekán – a Pliocénkorszakban – kihalt. A 4 élő alcsalád: nagymacska-formák (Pantherinae); kardfogúmacska-formák (Neofelinae); kismacska-formák (Felinae) és gepárd-formák (Acinonychinae).

Valamennyi közt a legkezdetlegesebb fejlettségi fokon a kismacskák állanak, ezeket mintegy a többi 4 csoport kiinduló pontjának tekinthetjük. Termetre a legkisebbek, ami szintén kezdetleges származástani fejlettség jele, rövid végtagjaik még az ősi, fán lakó életmódhoz alkalmazkodottak; fogazatuk a legegyszerűbb, de egyúttal a legkezdetlegesebb is, életmódjuknak megfelelően apró állatok, leginkább madarak szétmarcangolására való; arci részük az aránylag gyenge fogazatnak megfelelően rövid, a hatalmas agykoponyához viszonyítva igen kicsi. Ez a magyarázata annak, hogy a kismacskák feje nagy agykoponyájuk ellenére is igen kicsinek látszik. Ebből az ősi csoportból – illetve ennek a földtörténeti Harmadkor első felében élt alakjaiból – fejlődtek ki idők folyamán a megváltozott időjárás –, táplálékviszonyok és életmód behatására a másik négy csoport képviselői.