1. család: Cibetmacska-félék (Viverridae)

FEJEZETEK

Az ide tartozó fajok rövid lábakon nyugvó, hosszúra megnyúlt, vékony és hengeres törzsük, hosszú és vékony nyakuk, hosszúkás fejük és szinte kivétel nélkül hosszú, többnyire lecsüngő farkuk révén külsőleg is jól elütnek a macskaféléktől. Szemük rendszerint kicsi, fülük közepesen nagy; ujjaik száma általában 5–5, olykor azonban a hüvelyk, vagy az öregujj, vagy mind a kettő hiányzik. Sok idetartozó faj visszahúzható karmokkal rendelkezik. Végbélnyílásuk közelében két vagy több, sajátságos, de ritkán jóillatú váladékot termelő mirigyet viselnek. Ez a váladék néha az ú. n. mirigytáskában gyülemlik össze.

A cibetmacska-félék általában a mi menyéteinkhez hasonlítanak és ezeket helyettesítik az óvilág melegebb tájain. A cibetmacskák fogazata kétségkívül a legkezdetlegesebb fokon áll az összes eddig ismert élő ragadozók közül és ebben a tekintetben a legtöbb rovarevővel mutat külső hasonlóságot. Zápfogaik, melyek a felső fogsorban háromszögalakú rágófelületet mutatnak három különálló gumóval, alakra igen közel állanak ahhoz a fogtípushoz, melyből nemcsak a többi, magasabb fejlettségű ragadozók, de a patások, főemlősök stb. bonyolult összetételű fogazata alakult ki az évmilliók során. Ez a kezdetleges fogszerkezet azonban nem minden cibetmacskánál tapasztalható, mert jó részüknél részben egyes fogelemek elcsökevényesedtek, ismét másoknál, melyek a növényi táplálékhoz alkalmazkodtak, a zápfogak szélesekké, gumóik alacsonyakká, tompákká váltak, tehát igen változatos kifejlődést mutatnak.

Amerikából és Ausztráliából nem ismerünk cibetmacskákat; ezeken a világrészekben a földtörténeti multban is hiányoztak. Míg a geológiai Harmadkorban Európában és Ázsiában is széltében-hosszában el voltak terjedve, addig ma csak az óvilág déli részeit lakják, legfőképpen Afrikát és Dél-Ázsiát, Európában már csak két faja (és neme) él, mégpedig Spanyolországban és délnyugati Franciaországban. Madagaszkár-szigetén a cibetmacskák a ragadozók egyedüli képviselői, hat különböző nemük népesíti be ezt az érdekes szigetországot. Akárcsak a menyétfélék, a cibetmacskák is nagy formagazdagságukkal tűnnek ki. Tartózkodási helyük éppoly változatos, mint ők maguk. Egyesek terméketlen, magas, száraz vidékeken, pusztákon, sivatagokon, hegységekben, vagy Afrika és Közép-Ázsia esőben szegény területeinek gyér erdőségeiben tanyáznak, mások viszont a legtermékenyebb lapályokat, kivált a folyamok partvidékét és nádasokat lakják. Utóbbiak az emberi telepítvények közelébe is előnyomulnak, az előbbiek viszont félénken az erdőségek legvadabb sűrűjébe veszik be magukat. Egyik részük csupán fákon tartózkodik, a másik viszont csak a föld színén. Sziklák hasadékai és repedései, odvas fák, vagy földodúk, melyeket ők maguk ásnak, vagy elhagyott vackok, melyeket egyszerűen birtokba vesznek, sűrű bozót, vagy más búvóhely a tanyájuk és nyugvóhelyük a nap pihenésnek szánt szakára.

A cibetmacskák túlnyomó többsége éjjeli életmódot folytat, bár nem egy faj határozottan nappali állatnak mondható. Utóbbiak – kivéve a déli órákat – nappal vadászva kóborolnak, míg csak a nap fenn jár az égen, alkonyatkor pedig búvóhelyükre húzódnak vissza. Csak nagyon kevés faj mondható lomhának, nehézkesnek, legnagyobb részük semmivel sem marad el fürgeség tekintetében a leggyorsabb ragadozó mögött. Legnagyobb részük félig-talponjáró (semiplantigrad). Egyesek fákon kúsznak, bár legnagyobb részük inkább a földön tartózkodik. Kimondottan vízi életet viszont egyetlen faj sem folytat. A cibetmacskák általában szerfölött mozgékonyak, számos fajuk legalább is olyan fürge, mint a mi menyétféléink; azonban egész fellépésükben igen élesen elütnek ezektől. Minden esetben jól megfigyelhető rajtuk bizonyos fokú megfontoltság. Minden fürgeségük ellenére is sokkal egyöntetűbb, egyenletesebb a mozgásuk, nyugodtságánál fogva pedig határozottan kellemesebb benyomást kelt, mint a nyesteké. Mozgékonyság tekintetében a pálma e petymegeket (Genetta) illeti meg. Alig akad még egy emlős állat, mely, mint ennek a csoportnak kisebb, karcsúbb fajai, szinte kígyószerűen tudna a földön tovasiklani. Bár a pálmasodrók éppúgy el tudnak nyúlni, ugyanoly gyorsmozgásúak, sőt ha kell, fürgék is, mégis egészen máshogy mozognak. Talán nincs még ragadozó, mely oly óvatossággal osonna tova, mint ezek. A gyorsaság, mellyel prédájukra törnek, rendes járásuk lassúságával a legélesebb ellentétben áll.

Egészen másként viselkednek a család nappali életet folytató alakjai, a manguszták. Lábaik valamennyi rokonuké közt a legrövidebbek, járásközben testük szinte a földet súrolja, hasuk oldalszőrei érintik is, de mégsem csúsznak, hanem bámulatosan gyors léptekkel lépkednek tova, bár szökdécselve is rohannak és így igen gyorsan jutnak előre. Ezek is fáradhatatlanok, bár korántsem nyughatatlanok. Járásközben mindent megvizsgálnak, ezt azonban bizonyos következetességgel teszik, tudniillik az egyszer megállapított iránytól nem egykönnyen térnek el. Mozgásuk inkább különös, mintsem megnyerő; kevésbbé kecses, mint feltűnő, mert a többi emlősnél nem láttunk hasonlót. Egyébként, ha szükség van rá, a manguszták is oly ügyesek, hogy valóban bámulatba ejtik a szemlélőt.

Érzékszerveik közül alighanem szaglásuk áll első helyen. Úgy szimatolnak, akárcsak a kutya, megszaglásznak mindent, ami útjukba esik, orruk segélyével bizonyosodnak meg a felől, ami nekik feltűnik. Látásuk talán éppoly éles, mint szaglásuk. A szem a különböző csoportoknál más és más alkotású, a szembogár hol kerek, hol résalakú. Legélénkebb, legértelmesebb tekintetük az ichneumonoknak van, legbárgyúbb viszont a pálmasodró tekintete. Ennek a szembogara nappal hajszálnyi hasítékká húzódik össze, mely közepén alig kölesszem nagyságú nyílást képez. Az ichneumonok szembogara viszont szinte kerek, a cibetmacskáké tojásdad alakú. Az előbbiek határozottan éjjeli állatok, éppen lassú nappali mozgásuk igazolja, hogy szinte elvakítva támolyognak, a sötétben és túlerős fényben inkább szaglásuk és hallásuk, mintsem látásuk vezérli őket. A cibetmacskák viszont nappal is valószínűleg éppoly jól látnak, mint az éj sötétjében, az ichneumonok kétségkívül napvilágnál a legjobban, sőt, mint egyes tapasztalatok igazolják, a távolba is. Úgy látszik, hogy hallásuk a különböző csoportokban egyformán fejlett, csakhogy elvitathatatlanul tompább az előbb tárgyalt két érzéküknél. Azt, vajjon fejlettebb-e az ízlelőképességük a tapintásnál, vagy fordítva, nem könnyű eldönteni. Tapintó érzéket, mégpedig tapintást éppúgy, mint érzékelést, valamennyinél tapasztalhatunk; ugyanígy ízlelést, mert kivétel nélkül fölötte nyalánkak és nagyon szeretik az édességet.

A cibetmacska-félék értelmi foka semmikép sem értékelhető le. A család valamennyi faja úgy szabadban, mint fogságban sok értelmet és sikerrel fejleszthető szellemi képességeket tanusít. A barátságos bánásmódért hálásak, ápolójukat már rövid néhány nap mulva meg tudják más emberektől különböztetni és mindenképpen tudtára igyekeznek hozni, hogy mily hálásak a kapott jótéteményekért. Ehhez képest viselkedésük a viszonyokhoz képest változó és még a kezdetben vad és fékezhetetlennek látszó példányok is rövid idő alatt megszelídülnek, nevüket emlékezetben tartják, a hívásra figyelnek és barátaiktól már fogságuk első heteiben is bizalommal fogadják el a benyujtott eledelt, még a kézből is. Kevés állattal lehet könnyebben bánni, kevés szelídíthető meg gyorsabban. A fogságba jutott állat igen éles különbséget tud a jóakarói és ellenségei közt tenni, úgy a rokonszenvet, mint az ellenszenvet megérzik és felismerik, azokhoz, akik velük jól bánnak, barátságosan és bizalommal közelednek, de óvatosan kerülik azokat, akik részéről rossz bánásmódban volt részük, vagy fújnak, prüszkölnek rájuk és keresik az alkalmat, hogy bosszút álljanak rajtuk. Más állatokkal szemben különbözőképpen viselkednek. A magukfajta állatokkal legtöbbször teljes békében élnek, a különböző fajok viszont dühösen rontanak egymásra és elkeseredett élethalálharcot vívnak egymással. Eleinte még a fajtájabeliektől is sokat kell eltűrnie, ha idegenként csöppen a már összeszokott társaságba, még pedig nemre való tekintet nélkül. Mindig szikrázó szemmel nézik végig a betolakodót; felborzolt szőrrel, dühös köpködéssel, vagy kiáltozással rontanak reá. Ilyenkor minden előny, ami egyik állatnak a másikkal szemben tulajdona, érvényre jut, összegabalyodva, hihetetlen gyorsasággal gurulnak és gurítják egymást a harcoló felek a ketrec egyik végéből a másikba. Hol az egyik van fölül, hol a másik; hol a buvóhelyen folyik a csata, hol azon kívül. Ha az állatok egyenlő erejűek, akkor az ilyen marakodás nem nagy jelentőségű, kivált, ha a nemek közti vonzalom is közbelép; a gyöngébbet azonban az erősebbel szemben halálos veszedelem fenyegeti. Az igazán bensőséges baráti viszony ugyan ritka, de néha mégis előfordul. Így például volt alkalmam néhány pálmasodrót otthon nevelni, melyek a gyöngéd házastársi élet mintaképei voltak, mindent közösen végeztek, egyszerre léptek ki hálódobozukból, egyszerre és szinte irígykedés nélkül ettek, barátságosan játszadoztak egymással, ha pedig elválasztották őket, nagyon vágyakoztak egymás után. Megjegyzendő ugyan, hogy ezek az állatok másokkal sem civakodtak, bár ez még a különben egymásközt igen jól megférő mangusztáknál is ritkán marad el teljesen.

A cibetmacskafélék közül egyedül csak a cibetmacskák és pálmasodrók terjesztenek érezhető pézsmaszagot. Az említett mirigyek olajos, vagy zsíros és ragadós, átható illatú anyagot választanak el, mely e mirigytasakban összegyűlik, alkalomadtán kiürül és valószinűleg a nemi élettel áll összefüggésben. Az a vélemény volt uralkodó, hogy zárt helyen tűrhetetlenné válik ez a pézsmaszag és fejfájást meg émelygést okoz. Azokon a példányokon, melyeket Brehm nevelt, ez nem volt tapasztalható. Az a bűz, melyet a nyest, vagy az a semmivel sem kellemesebb kigőzölgés, melyet a vadkutya terjeszt, sokkal elviselhetetlenebb, mint a cibetmacskáké. Egy szabadon álló ketrec, melyben több állat él, valósággal kellemes illatot áraszt maga körül, mert itt gyorsabban illanhat el a pézsmaszag. A szag erősségének fokozódását vagy csökkenését Brehm sohasem tapasztalta. Akárcsak a többi ragadozó, a cibetmacskák fiataljainak száma meglehetősen tág határok közt változik. Az újszülöttek száma mai ismereteink alapján –1 és 6 közt változik. Az anya nagy gyöngédséggel szereti fiait, némelyik fajnál pedig az apa is résztvesz a nevelés munkájában. A fiatalokat általában könnyű megszelídíteni, akkor éppoly bizalmasak és jóindulatúak, mint amilyen vadak, ellenállók és harapósak az öregek. A fogságot jól bírják, ezért némelyik fajt egyes vidékeken nagy számban tartják szelídítve, hogy értékes mirigyváladékukat könnyebben megszerezhessék. Némelyik fajt sikeresen használnak a házban apróbb állatok, így pl. egerek pusztítására. A fogságban valamennyi fajt nyershússal, fehér kenyérrel és gyümölcsfélékkel táplálják. Az utóbbit, mint – a macska kivételével – a legtöbb ragadozó, igen mohón eszik és egészségük fenntartására nagy vitamintartalmánál fogva szükséges is. Említésre méltó, hogy a gyümölcsmagok tekintetében különbséget tesznek; a pálmasodró, melyet Indiában és a Szunda-szigeteken mint a kertek és kávéültetvények megdézsmálóját nagyon gyűlölnek, a cseresznye magvát rendesen lenyeli, míg a többi faj kivétel nélkül csak a húsát eszi meg. Az időjárás iránt a cibetmacskák fölötte érzékenyek. Nálunk télen fűtött, vagy legalább is fedett helyen tartandók, egyébként a tisztaságon kívül nem igényelnek különösebb ápolást. A puha szénaágy, melyen összegömbölyödve pihennek és a fa, melyen mászkálhatnak, minden igényüket kielégíti.

A cibetmacskák haszna valószínűleg ellensúlyozza az általuk okozott kárt. Rablásuk hazájukban igazán nem érdemel említést, a hasznot ellenben, melyet a szabadban a kártékony rovarok irtásával hajtanak, általánosan méltányolják. Ez volt az oka, hogy ezek egyikét – az ichneumont – az ókor egy klasszikus népe, az egyiptomi, szentnek nyilvánította.

Néhol a cibetmacskafélék húsát és bőrét is értékesítik. Ha nem is nagy mennyiségben, de mégis bizonyos számú petymeg-bőr minden évben kerül a kereskedelembe. Húsukat, legalább is a Herceg-szigetek néger lakossága, élvezettel eszi.

A cibetmacska-féléket általában két alcsaládba osztják; 1. a külsőleg a macskákhoz közelálló cibetmacska-formák (Viverrinae) éles, görbült, visszahúzható karmokkal és rövid hallójárattal; 2. az ichneumon-formák (Mungotinae) megnyult, nem visszahúzható karmokkal és hosszú hallójárattal. Ez a szétválasztás azonban nem vihető keresztül az egész vonalon, mert úgy a Nandinia, mint valamennyi madagaszkári nem mindkét alcsalád bélyegeit magukon viselik. Carlsson A. szerint, aki utóbbiakat behatóan tanulmányozta („Zool. Jahrb.” Abt. f. Syst. 1900, 1902, 1910, 1911), ezek igen kezdetleges törzsfejlődési fokon álló alakok, melyek a közös Viverrida-törzstől már akkor váltak el, mikor ez még nem vált szét az említett két alcsaládra. Így a madagaszkári nemek még számos igen kezdetleges, a többi cibetmacskafélétől elütő jellemvonást viselnek, mint a méh-csatornák szétválasztott volta. Ezek mellett azonban gyakran a többi ragadozó-családdal is mutatnak hasonlóságot.

A cibetmacska-félék családja a legrégibb valódi ragadozó-csoportok egyike, mely már a Harmadkor legelején fellép és annak derekán széleskörű elterjedtséget mutat. Legrégibb harmadkori képviselőik igen közeli rokonságban állottak a kutyafélék legkezdetlegesebb alakjaival, melyeket a kihalt nemeket magában foglaló Cynodictinae alcsaládba sorozunk, illetve a legősibb menyétfélékkel (mint pl. Palaeoprionodon, stb.), melyek közül különösen utóbbiaktól jóformán alig választhatók el.